Skizofrénia underground

"A valódi orvoslás tehát segíti az igazi orvosokat a valódi betegek kezelésében vagy gyógyításában; a hamis orvoslás (pszichiátria) segít a hamis orvosoknak (pszichiáterek) a hamis betegek (szellemi betegek) befolyásolásában vagy ellenőrzésében."- Thomas Szasz

Lehet, hogy valakinek már a könyökén jön ki, de a pszichiátria megint feljelentett, miután egyszer már kijelentette, hogy nincs szükségem gondnokságra, most hirtelen rájött, hogy mégis van. Nem, ez nem a csimbum cirkusz legújabb adása, ez a valóság. Mi alapján jelentett fel megint a pszichiátria? Az alapján, hogy a pszichiátriára behívtak egy elmeorvosi szakértőt (ami olyan, mintha a kocsmába rendőrt hívnának szondáztatni), és az elmeorvosi szakértő ez alapján az egy kérdés alapján alkotott ítéletet:

- Miért ír a pszichiátriáról a médiában?

Valami olyasmit válaszoltam, hogy mert úgy tartom jónak, vagy valami hasonló. Az elmeorvosi szakértő (aki, érdekes módon csak pszichiáter lehet), persze, azonnal beszámíthatatlannak nyilvánított. Még valami olyasmit mondott, hogy ennek nem ez a módja. Természetesen, ők tudják a módját, ők majd mindent megoldanak, azt sem tudták még eddig megoldani, hogy egyetlen gyógyult esetet felmutassanak az évtizedek óta tartó praxisukban, és minderre a töketlenkedésre és inkompetenciára világszerte 330 billió dollár megy el évente, ha jól tudom. Adjanak nekem 330 billió dollárt, és én is megígérem cserébe, hogy én sem fogok meggyógyítani soha senkit sem.

Kitalált betegségekből tényleg nem lehet meggyógyítani senkit. Én kitalálom, hogy neked ilyen betegséged van, járj el hozzám kezelésekre, és a sohasem fog meggyógyulni, mert nincs is ilyen, hanem én találtam ki. De azért szépen szinten tartalak közben, precízen tájékoztatlak, hogy éppen milyen fázisban tart a nem létező betegséged, te pedig perkálsz nekem. És, persze, akkor gyógyulsz ki belőle, amikor én akarom, vagyis SOHA, mert nekem mindig kell a pénz. Közben meg végignézem, ahogy elfonnyadsz az általam felírt idegmérgetől, aminek egyetlen pozitív hatása az a placebohatás, amit te tulajdonítasz neki.

Ehhez kell a gyomor. És a gerinc is kell(ene). De mivel a képzésükbe annyi évet és pénzt fektettek, inkább erőszakosan félresöprik az ellenük szólókat, hogy élvezhessék a hazugságokon megvett társadalmi megbecsülést és a PÉNZT.

Mivel az elhangzott elmeszakértői vizsgálatot sem tudom bizonyítani, sem azt, hogy megfenyegettek az orvosok(?) (többször is) a pszichiátrián, mármint olyan értelemben, hogy elfekvőbe kerülök, meg utasítottak, hogy "fejezzem be a blogozgatást", szóval ezután csak egyetlen dolgot tehetek: MINDEN EGYES alkalommal, ha pszichiáterrel beszélek, bekapcsolt állapotban lévő diktafonnal megyek. Bár, már hamarabb kapcsoltam volna, volt egy ismerősöm, aki ezt tette, sajnos már nincs közöttünk (rontotta a skizofrének öngyilkos statisztikáját). Neki is állítólag érdekes felvételek kerültek a birtokába, sajnos már nem tudta őket használni. És bár az üres fenyegetőzések nem tudnak megtörni engem, ez megtámogatva az indokolatlanul erős és elavult és szar injekciók felírásával, a skizofrén stigma rámrakásával és ezzel a társadalomból való izolálásommal, tudnak néhány kellemetlen percet okozni. Hogy mennyire ellehetetleníti egy ilyen stigma az embert a mindennapokban, arról csak egy felmérés, amit a követőim körében végeztem, akik állítólag elfogadnak:

Ez az eredmény született, még a rögtön közzé tett segítség ellenére is:

Mindezek alapján a társadalomba való reintegrálódás esélye gyakorlatilag 0.

A gondnoksági perről egyébként annyit érdemes még tudni, hogy 2016 óta (érdekes egybeesés az én nyilvánosan zajló gondnoksági eljárásommal) van, vagyis létezik ellenkérvény benyújtására lehetőség, de abban sincs sok köszönet, mert egy olyan formanyomtatványon kell benyújtani, ami egy általános nyomtatvány, és sok leszedált skizofrén nem fogja az ötvenvalahány pontba szedett kitöltési útmutatót és jogi szöveget silabizálni, hanem hagyja az egészet a francba, ahogy eddig tette volna. Amire még felfigyeltem, hogy minden pszichiáter külön kiemeli nekem, hogy én nem számítok, rám nem figyel senki, de azért megfelelően fel vannak háborodva az írásaimon (amiket, persze, nem olvastak). Szóval valóban létezik ilyen ellenkérvény, csak nem nagyon van megfelelő rubrikája arra, amire használni kellene, persze, mindenre azért nem gondolhatott a jogalkotó sem.

Az ellenkérvényen van lehetőség bizonyítékok benyújtására, tanúk idézésére, új elmeorvosi szakértő kérésére, ha jól értelmeztem, tehát új pszichiáteri vizsgálatra, magyarul. Én muszájból belemegyek velük ebbe a játékba, de kíváncsi leszek, mi fog kisülni ebből ebben a koronavírusos időszakban, amikor a pszichiáterek is inkább már a távgyógyítás mellett teszik le a voksot, vagyis ha egy átlagos kórházat nézünk, az elsők között voltak, akik otthagyták a hajót. Bár ezt egy bizonyos állatfajra szokták mondani, ezt most itt nem teszem.

Amúgy sem szokott jelen lenni egyetlen felperes sem, végig a procedúra során, de beperelni van eszük, aztán hagynak mindent az automatizmusra. A hátad mögött beperelnek, megindítják az eljárást, de a bíróságon a szemedbe nézni - azt már nem. Csak nincs valami takargatnivalójuk a bíróság előtt? A pszichiáterek nagyon szófukar emberek - ritkán mutatkoznak nyilvánosság előtt - azt is pénzért. Igazi lételemük az emberek gyötrése, az ápolók takarásában.

Ítélkezési szünet is van, tehát várjuk a jobb időket, hogy kiderülhessen, hányszor lehet valakit gondnokság alá venni, majd levenni róla a gondnokságot, anélkül, hogy közröhej tárgyává válna az egész procedúra.

Igazából most egy összegzését szeretném nyújtani a mostanában végzett tevékenységemnek. A blogolást sokszor nyögvenyelősen csinálom, nem tudom, ez látszik-e a posztokon, most például van kedvem írni, de van, hogy össze kell kaparnom magam, hogy ne hagyjak veszendőbe menni egy-egy témát, például olvasmányélményt. Halva született ötletnek tűnik a szociális újságírás gondolata, pláne, ugye, a történtek fényében, de hát sokunk tervei dugába dőlnek most. Biztos vagyok benne, hogy senkinek az újévi tervei között nem szerepelt a koronavírustól való félelem.

A témáim, amik mostanában főleg a porondon voltak, azok elsősorban a pszichiátriatörténeti tájékozódások, amiket hamarabb is megtehettem volna, valahogy most érett meg rá a helyzet. A pszichiátria tarthatatlanságát fura módon igazolja egész története, mivel a mindennapi gyakorlata szorosan annak a néhány elméletírónak a légből kapott fantáziájából építkezik, és az ezekre alapozó, kényszerítő jellegű „kezelésekről”. Amikor arról írtam, hogy a pszichiátria bűvésztrükk, még nem volt olyan megalapozott elméletileg, csak a visszásságokra mutattam rá. Most már, a pszichiátriatörténet fényében világosan látom, hogy az egész egy világaljasság része. Ha annyi millóm lenne, ahányszor a pszichiáterek hazudtak nekem, nem lenne gondom az életben.

Másik kutatási irányom egy következetesen összeesküvés elméletnek bélyegzett terület, amiben több igazság lehet annál, minthogy ennyivel elintézném. Vagyis annak az elmélete, hogy a hangok, téveszmék külső forrásból erednek. Sajnos, az emberek azt várják tőlem, hogy szisztematikusan leírjam a módszereket, amikkel ezeket keltik, vagy hogy beszámoljak az eszközeik pontos működési mechanizmusáról, amire csak akkor lennék képes, ha magam is használnám ezeket. Így csak annak a leírására hagyatkozhatom, amit egy-egy „pszichotikus epizód”, „shub” megélésekor tapasztaltam, és ezek azokat az elméleteket látszanak igazolni, amik arról szólnak, hogy a hangok és téveszmék forrása rajtam kívülálló forrásokból származott. Erre utaló jeleket próbálok összeszedni.

Mivel tavaly két pszichotikus epizódom is lezajlott, az első kórház nélkül, itt a hangok domináltak, többször volt, hogy komplett koncertet hallottam, egyszer a magyar himnuszt. A hangok mindig a twitteres nevemen szólítottak, ha átírtam a nevem a Twitteren, máshogy szóltak hozzám. Ha más lakásba/házba mentem be, a hangok megváltoztak, más-más személyeket társítottam minden helyszínen a hangokhoz. A második alkalommal nem voltak hangok, csak erős téveszmék, elővették kedvenc téveszméjüket: istennek képzeltették magamat saját magammal. Nem volt szép tőlük. Ennek mind az volt a célja, hogy pszichiátriára juttassanak, ami meg is történt. Ennek több haszna is volt: miközben ezeket csinálták velem, dőlt belőlem a hülyeség, és ezt arra használták fel bizonyítékként, hogy igazuk van, és hogy én hiteltelen vagyok abban, amiket állítok. Itt viszont akkor hibáztak, amikor hamarabb állították le a téveszmék keltését, minthogy bevettem volna az első gyógyszert. A kórházban már lényegében tiszta tudattal kerültem, gyógyszer nélkül is. Jó lenne, ha tisztáznánk egy dolgot: az ember nem a hangok miatt kerül be a kórházba, a hangoknak már eleve az a célja, hogy bekerüljön, vagy kárt okozzanak neki. Ez volt a helyzet már a legelső, maffiás pszichózis alatt is, csak nem hittem el.

Vajon kik ezeknek a hangoknak a forrásai? Régebben entitásoknak gondoltam őket, de már hajlok arra, hogy emberi tevékenység áll a háttérben, akár mikrohullámú-, vagy szatellit-technológia, de erről, mint már mondtam, számot adni nem tudok, hogy hogyan zajlanak, spekulációkra hagyatkozhatom, de ez is több, mint a semmi. Közben küzdök a gyógyszerek szedatív hatásával, és az ezek iránt a témák iránt érzett, újonnan támadt ellenérzésekkel. Az emberben óhatatlanul elhárítómechanizmusok indulnak be: tagadja a szervezett zaklatást, tagadja a technológiai zaklatást, önmagának sem akar számot adni róla, nem akar belegondolni. Kényelmesebb ehelyett azt gondolni, hogy a jó doktor bácsi/néni beadja a szurit, és akkor szépen megnyugszunk. Az van, hogy a pszichiátria a zaklatás áldozatait skizofrénnek bélyegzi, és úgy is kezeli őket. Hogy még érdekesebb legyen, hajlok arra, hogy ezek a zaklatások egyenesen pszichiátriai megrendelésre történtek. Az aljasságnak van egy olyan tulajdonsága, hogy egyszerűen végtelen kiterjedésű.

Persze, közben megint bepereltek, de ez már egy másik történet, erről csak annyit, hasonlításképpen, és egyszer régen erről már kifejtettem a véleményem, hogy olyan, mint „odaszarni a másik ablaka alá, aztán bekopogtatni vécépapírért.”

Klímaváltozás vs koronavírus vs pszichiátria

Posztmodern utáni világot élünk. Olyan témák kerülnek terítékre a digitális kor, az információs társadalom mellett, (ami már lassan lejárt lemez, lejátszott meccs,) mint a globális felmelegedés, üvegházhatás, és idén berobbant a koronavírus is. Nagyobb távlatokba helyezve a dolgot, csupán az történik, hogy egy vírusfaj megtámadta a másikat. A koronavírus kb. ugyanazt csinálja mikroszinten az emberrel, mint az emberek a Földdel. Találgatások láttak napvilágot a vírus eredetére vonatkozóan. Olvastam olyan véleményt, miszerint a koronavírus kísérleti faj, mégpedig virológus tudóstól, mások szerint a vuhani piacon étkezési céllal kínált denevérekből származik, de valaki pedig úgy gondolja, simán csak a Föld reakciója az emberi tevékenységre.

Greta Thunberg hiába sírta ki a szemét, hiába könyörgött a világ vezetőinek, érdemei elismerése mellett folyt minden tovább. A világjárványnak kellett kitörni ahhoz, hogy mérséklődjön a szén-dioxid kibocsájtás, a légszennyezés mértéke, a repülőgépforgalom, és mindenféle más közlekedés drasztikus visszaesésével. Ezt még nem sok helyen láttam megemlíteni, hogy ha nem jelenik meg hirtelen a koronavírus, az ember menthetetlenül kiirtja önmagát a környezete szennyezésével. Egyfajta felfogás szerint a koronavírus a Föld immunválasza az emberre. Nem vagyok virológus, ezt a párhuzamot nem tudom kellőképpen alátámasztani, de végül is csak egy hasonlat. Ahogyan az iparosodás keretében egyre nagyobb területeket épít be az ember, déli fajok húzódnak északra, soha nem látott állat-ember találkozások jönnek létre, eddig ismeretlen járványok ütik fel a fejüket. Ami Thunberg és társai víziója volt, most hirtelen itt van, a spájzban. Szó szerint. Konzervek formájában.

A koronavírusnak másfajta hozadéka is lehet. Kiderülhet például, hogy a mentális betegségek és a pszichiátria koncepciója mára már tarthatatlanná vált. A Facebookon láttam, hogy a pszichiáter már távgyógyítást javasol a "betegeknek", vagyis sima gyógyszerfelírást, a koronavírusra való tekintettel. A gyógyulásban eddig olyan fontos szerepet játszó pszichoterápiás faktor tehát már le van ejtve. Semmi baj, úgysem ér egyik sem semmit, se a terápia, se a gyógyszer. A mentális betegségeknek csak társadalmi relációkban van értelmük. Egy akadozó, széteső, izolálódó világban, ahol az emberi kapcsolatok fellazulnak, és az online jelenlét irányába indul el az ügyintézés, semmiféle létjogosultságuk sincs. A koronavírus miatt hirtelen úgy látszik, hogy egy csomó minden otthonról is elvégezhető. Ügyintézés, vásárlás, egyetemi tanulmányok, de még a munka is. És, mint kiderült a, a távdiagnosztika is. (Hiszen a pszichiátriai betegséggel szemben a koronavírus mégiscsak kimutatható.)

Ha nem kell emberek közé menni, nemcsak a szociális fóbia veszíti el az értelmét, hanem a szorongás is, és szerintem a többi pszichiátriai kórkép is megmagyarázhatóan mehet a levesbe, most nem kezdeném el hosszasan taglalni, hogy miért, de van egy ilyen meglátásom. A pszichiátria, vagyis a pszichoterápia nem áll másból, mint a hatástalan gyógyszerre való pszichiátriai ráolvasás, a kettő igazából csak együtt hatásos (vagy inkább hatástalan). Ha itt véletlenül karantén lenne (ne feledjük, „önkéntes karantén” már van), az világosan meg fogja mutatni, hogy az eddig olyan fontosnak ítélt pszichiátriai kérdés kb. huszadrangú probléma, amikor „a lét a tét”, hogy a régi, bugyutácska szlogennel éljek. A pszichiáter maga is tisztában tudománya ingatag voltával, szerintem ezért a határozott, sokszor erőszakos fellépés a részükről, mert olyan mértékű látens bizonytalanságot rejteget, ami maximum még a skizofrénekben van meg. És, sajnos, ehhez is a koronavírusnak kellett eljönni, hogy világosan bebizonyosodjon: a pszichiáter nem fogja az életét kockáztatni olyasmiért, ami nem halálos, még csak nem is veszélyes, és amiben ő maga sem hisz igazán. Borzasztó ugyan a koronavírus, de néhány dologra rávilágít a kialakulása.

A médiapesszimista média szakos skizofrén sirámai

Mostanában a legfontosabb, amikre rájöttem a pszichiátriával kapcsolatban, hogy nincs kutatási irányuk, múlt század eleji elméletek alapján dolgoznak, az egész "szakma" egy üzleti modell alapján üzemel, és szakkönyvek helyett már csak a médiát használják fel hangulatkeltésre. Nyilván, én csak egy hiteltelenített, skizofrénnek diagnosztizált senki vagyok, kegyelemkenyéren, amíg a pszichiáterek élet és halál urai, milliárdokon osztoznak, és megfélemlítik a pácienseket, a lakosság pedig szuggerálva és hipnotizálva van általuk, úgyhogy sokan biztos úgy veszik, hogy megint nem mondtam semmit.

Minden orgánumban és felületen a pszichiáterek igazságai vannak elterjesztve, beleivódtak a köztudatba, az érintetteket soha sem kérdezte meg senki, mindig a fejük fölött döntöttek a sorsukról, és ez folyik mind a mai napig, az érintettek nézőpontjai soha, sehol nem jelennek meg. Amit sulykolnak nekünk, a "megkéselte, megtámadta, kiugrott". Viszont amit a pszichiáterek is muszáj, hogy fogat összeszorítva, de elismerjenek, hogy számarányukban sem okoznak a skizofrének több tragédiát, mint az átlag populáció. Hacsak nem az önsértést vesszük alapul, mert 15-20 százalékos öngyilkossági arány azért testvérek között is egy pöttyet magas. Egyébként a skizofrének jellemzően nem a hallucinációik miatt lesznek öngyilkosok, hanem a stigma és az élethelyzet miatt, amibe lökték őket. Vagyis a "negatív tünetek", vagyis a gyógyszermellékhatások időszakában. Ezt kellene még elismernie a pszichiátriának, és fel is oszlathatná magát. Ehelyett a pszichiátria megint csak csal, trükközik: csak a pszichózisban elkövetett öngyilkossági kísérlet kap nyilvánosságot, a "kezelt" esetek öngyilkosságai említetlenek maradnak.

Hogy torzít a média? Például nemrégen olvastam egy cikket, amit a Google jó helyen hoz, a nem kezelt, skizofrén esetekről. Első olvasásra még igazat is adhatunk a cikkírónak, az újságírónak éppen ez a dolga, hogy meggyőzzön valamiről, mivel az ember gyorsan továbblapoz/görget, csakhogy ezt már az újságíró véleményével a fejében teszi. Viszont, ha jobban elgondolkozna, egy-egy cikk tartalmán, esetleg rájöhetne, hogy most egy kicsit meg lett vezetve. Lássuk a cikket. Valóban döbbenetes. Egy kísérletet mutat be, amelyet 2100 részt vevő bevonásával végeztek, ahol nem kezeltek skizofréneket, és egy tragédia miatt leállítottak. Hogy a tragédia előidézésében volt-e "segítsége" az áldozatnak, az már mára kideríthetetlen, de kizuhant egy egyetemi koli 9. emeletéről. Valóban borzasztó tragédia, minden részvétem az érintetteknek, de mi is történt akkor valójában? Mi nekünk a cikk valódi üzenete?

2100 kezeletlen skizofrén eset közül kiemel, dramatizál, felfúj 2 esetet (1 ezreléket), ami nem volt sikereres. A média el tudja adni a 0,5 ezrelékes öngyilkossági arányt balsikernek, amikor a kezeltek között az arány 15-20% (három-négyszázszorosa), mivel, hogy nem hagynak kezeletlen esetet a jelenlegi protokoll szerint, ez az arány a kezeltekből tevődik össze. Nem tudom, ki hogy van vele, és ez lehet, hogy gonoszul is hangzik, de hagyjuk nyugodni a halottakat, én igazából arra a 2098 esetre lettem voltam kíváncsi, ahol nem történt tragédia. Persze, ezekről már nem szól a fáma.

A skizofrénnek bélyegzett embereket meg produkáltatják, az egyedüli, amit bemutatnak róluk, a fura, groteszk rajzaik és festményeik, amiket csináltatnak velük, és azt hitetik el a médiával és a nyilvánossággal, hogy ennyit tudnak, és így látják a világot, ami egy eléggé torz kép. Ezzel is roadshow-znak a szenzációhajhász cikkek, ilyen szörnyűségek képeivel van tele az internet:

Általában így, közvetve, képeken „üzennek” nekünk a skizofrén emberek, mert nyilvános fórumokon nem igazán halljuk őket felszólalni. Pszichiáterek szokták még sugalmazni, hogy „nem is tudom, milyen komoly, felelősségteljes besosztásokat töltenek be” elmebetegek, ám ez szerintem csak porhintés, a skizofrén és az egyéb mentális diagnózisok összemosásából fakad. Szerintem szükséges lenne már legalább valamiféle párbeszéd megindulására a "szakma" és az érintettek között, és ideje lenne az érintett pszichiátereknek is leszállni az Olümposzi magasságokból az emberek közé. Ja, hogy ez strapás, ez melóval járna? Inkább belefásulnak, és kiégnek a melójukban, minthogy egy jottányit is engednének abból a magas lovon való ülésről, ahová felkapaszkodtak.

Mint a mellékelt ábra mutatja, nemcsak a pszichiátriakritika „nagy öregjei” képesek a témában könyvet megjelentetni. Bár a kritika szót abból a szempontból nem találom helyénvalónak, hogy mindössze normális, hétköznapi szavakkal írnak le egy olyan jelenséget, ami létezik az elüzletiesedett pszichiátriában és pszichológiában. Ez a könyv azért egy kicsit kakukktojás, mert a pszichiátria terepére ritkán merészkedik, inkább az azt kiszolgáló pszichológiát veszi szemügyre. Ráadásul a szcientológiának is szentel néhány keresetlen kiszólást. Az ezoterikus és álpszichológiai irányzatok is említve vannak a könyvben, mégpedig egyáltalán nem dicsérőleg. A szerző a pszichológia tudomány jellegét is vitatja, de a sarlatánságot is elítéli. Egyáltalán a könyv vége felé tűnhet úgy, hogy „mindenre lő, ami mozog”, ami abból a szempontból jogosnak tűnhet, hogy ezeknek a szakmáknak és foglalkozásoknak a képviselői annyira fennsőbbségesek, amikor „megmondják a tutit”, mintha az, amivel foglalkoznak csupa kőbe vésett igazságból állna. Valójában azonban a szerző szerint az örömlányok mesterségéhez áll közel a pszichológia, mert amíg a legősibb mesterség űzői a testüket bocsájtják áruba, pszichológusaink a lelküket.

A pszichiátria és a pszichológia sok ponton találkoznak, leginkább A kód neve: ADHD című, terjedelmesebb (al)fejezetben kerülünk hozzá a legközelebb. Az ADHD jelensége nem egységes kórkép, hanem a nekünk nem tetsző viselkedésű csemetéinket címkézzük fel vele. Kezelésére egyértelműen egy Ritalin nevű gyógyszer javasolt, amitől a gyerek „megnyuszik”, „lecsendesedik”, a baj csak az, hogy megszűnik minden kíváncsisága is a külvilág iránt, és gyakran csak ül magába roskadva a Ritalin-kúra eredményeképp. A szerző szerint egyáltalán nem lenne szabad gyerekeket pszichológus, netán pszichiátria közelébe engedni (bár én úgy tudom, napjainkban is virágzik a „gyermekpszichiátria”, és úgy teszünk mintha a „gyermek” és a „pszichiátria” szavak összetétele valami nagy-nagy cukiságot eredményezhetne, természetesen ez egyáltalán nincs így, sőt. Az egyetemen, ahova járok, szintén van gyermekpszichiátriai program, vagy projekt, ahová be lehetne kapcsolódni, ajánlották is figyelmembe, mikor említettem, hogy mentális betegségekkel foglalkozom. Természetesen bólogattam, amikor szóba jött, de magamban megvolt a véleményem. Az ADHD-kérdést egyébként a szerző azzal zárja rövidre, hogy A Der Spiegel nevű német magazinban jelent meg a hír, hogy az ADHD tudományos atyjának tartott Leon Eisenberg 2012-ben, a halálos ágyán bevallotta, hogy “az ADHD remek példája a kitalált betegségeknek.” Ennek ellenére gyerekek millióinál diagnosztizálják, és kezelik gyógyszerrel.

Vannak még a könyvben refrénszerűen előkerülő témák, mint a családállítás, a pozitív pszichológia negatív hatásai, amellett, hogy az aktuálitások is helyet kapnak, mint a #metoo kampány, vagy a PAS (Parental Alienation Syndrome, szülői elidegenítés szindróma). Példákkal illusztrálja a szerző, hogy megy a beetetés, például tesztekkel, mint a Susan Forward által használt mérgező szülő teszt a családállításhoz, a szcientológusok által kitalált és használt OCA (Oxfordi képességfelmérő teszt), ez utóbbi a munkaerő felvétel kapcsán használatos. Szó van a stanfordi börtönkísérlet Paul Zimbardo által történő meghamisításáról, aki közben sztárpszichológussá avanzsált. A pszichocelebbé válás útját is vázolja a szerző, ugyanúgy, mint a hallatlan népszerűségnek örvendő különböző önbizalomtréningek sikerreceptjét. Sok szót szentel a meddőségi-, és lombikbiznisznek, ahol viszont kifejezettem hiányolja a pszichológusok jelenlétét. Szó esik a férfiak ellen elkövetett családon belüli erőszakról is. Számtalan témát felölel tehát, szinte kimerítően taglalja a pszichológia nevében elkövetett furcsaságokat, visszásságokat. A könyv eredetileg önsegítő szándékkal íródott, azért, hogy mindenki gondolja meg kétszer, kell-e neki pszichológus, és írója nem titkolja abbeli szándékát, hogy szinte mindenkit csak lebeszélni szeretne erről. Ő maga két szakirányú, pszichológusi diplomával rendelkezik, emellett 25 éve újságíró, és mint írja: „Hivatalosan, alanyi jogon léphettem át a segítő szakma láthatatlan testőrökkel védett küszöbét. Megadatott nekem az, ami csak keveseknek: VIP-páholyba szólt a jegyem. Olyan helyről követhettem a rendszer működését, ahonnan mindent a lehető legjobban láthattam.” Itt valószínűleg pszichológiai végzettségeire és gyakorlatára gondol a szerző, aki ezek után jobban tekinthető újságírónak, mivel egy egészséges kritikai attitűdöt hordoz magában.

A kritikáról még azt gondolom többek között, hogy a hazugságokat kritizálni nem is igazán kritika, sem a nem bizonyított vagy nem kellőképpen alátámasztott igazságot bírálni nem kritika. Az én nézőpontomból az igazság kritikája, illetve annak megerőszakolása maga a pszichiátria.

A magyar származású pszichiáter méltatlanul mellőzött könyvéről

Ezzel az írásommal szeretném közelebb hozni Thomas Szaszt a mai olvasóhoz, mert szeretik kifelejteni az általános gondolkodásból a pszichiátriáról, és valami akadémikus magasságokban lévő úri huncutságok témakörébe utalni. Buda Béla 2002-ben, amikor a könyv megjelent az Akadémiai kiadónál, azt vízionálta lelkesen, hogy az egész Szasz-életművet kiadják magyarul, ám azóta már sajnos mindketten meghaltak, és a hivatalos pszichiátria szereti őket (főleg Szaszt) elhallgatni, letagadni, nem véletlenül, mivel a magyar származású egyetemi professzor homlokegyenest ellentmond nekik, amikor azt mondja, hogy az emberek akaratuk ellenére való diagnosztizálása, pszichiátriára hurcolása és kezelése emberiségellenes bűncselekmény. Az elektrosokk és a hidroterápia példájánál maradva, a pszichiátria minden korban minden hajmeresztő eszközt bevetett a pácienseinek kinevezett emberek ellen, ameddig ki nem csavarták a kezéből.

Ma már csak jogilag lehetetlenítenek el, és kényszerítenek gyógyszerbevételre, a kényszerbeszállításokat trükkösen oldják meg, annak ellenére, hogy nem lenne szabad: öngyilkossági veszélyre hivatkoznak. A pszichiáterek mindig a végsőkig elmennek a „segítségnyújtásban”, mindig maximálisan annyira, amennyit a jog megenged nekik, vagy lehetőség szerint egy kicsit tovább is. Mivel a társadalom felsőbb köreiben mozognak, könnyen elintézhetnek valakit jogilag, de erre gyakran nincs is szükség, elég, ha megindítják a gondnokság alá helyezési eljárást, és megy minden magától, kérniük sem kell semmit, a folyamat önjáró. A pszichiátriában a gyakorlat még mindig visszanyúlik a szocialista időkig, akit meg akarnak fosztani a jogaitól, esélyük sincs, mert egy olyan joggyakorlatot alkalmaznak, ami szintén embertelen. Egyszer talán egy jogi szakkönyvből az elejétől a végéig tanulmányozom az eljárást, és közszemlére teszem itt: véleményem szerint megér egy bejegyzést a folyamat nyomon követése. Erre talán alkalmam is nyílik első kézből megint: a pszichiátria újból beperelt, mivel szerinte gondnokság alatt a helyem, én viszont már legyintek rajtuk. Szerintem az általuk annyira erőltetett gyógyszeres terápia nem hatásosabb, mint az elektrosokk, egy pszichózisra semmiféle hatással nincs a gyógyszeres terápia, megfigyelésem szerint, csak sajnos ennek igazolására lehetőséget sem adnak a nagytudomású "szakemberek". A pszichózis így is, úgy is végigmegy az emberen, legutóbb nekem már az első gyógyszer bevétele előtt elmúlt, érdekes módon, de azért még megfejelték egy dupla depó injekcióval. Aztán düllesztették a mellüket, hogy ők múlasztották el. Egyszerűen nevetséges.

Ezt szükségesnek tartottam most közbevetni, mert itt tartunk jelenleg. De visszatérve Szasz könyvéhez: én is két részletben olvastam el, a nyelvezete nehéz, akadémikus nyelvezet, de mégis közelebb áll a mindennapi nyelvhez, mint a pszichiáterek orvosi kifejezésekkel tűzdelt, bikkfanyelvű kreálmányai, már, ha egyáltalán megszólalnak a témában, de inkább jellemző a társadalom felé a hallgatás, a tevékenységük kimerül az ellenkező vélemények elhallgattatásában, mint a mai pszichiátriai gyakorlat. A megértést nehezíti, hogy egy mára már elavult diagnózis példáján mutatja be tételét: miszerint elmebetegség nem létezik, mégpedig a hisztériáén. A hisztériáról annyit kell tudni, hogy egy időben a pszichiátria önigazolásául szolgált, mint manapság a skizofrénia. Vagy a depresszió, ami szintén egy gerjesztett folyamat és önkényes megnevezés. Nem igazán kellene minden lehangoltságra ráhúzni a fogalmat, gyógyszerezni.

A könyv első része az Az elmebetegség mítosza, a második része A személyes magatartás elméletének alapjai címet viseli. Az első rész inkább történeti, a második inkább gyakorlatiasabb jellegű. Lényegében egy kommunikációs modellt kapunk. Thomas Szasz modelljében a pszichés betegség nem betegségként jelenik meg, hanem a kommunikáció eszközeként, amivel arra hívja fel a figyelmét, hogy valami nincs rendben a páciens életében. A gyógyítás feladata lefordítani a betegségnyelvet, értelmes, “diszkurzív” nyelvvé. Még könnyebben érthető talán, hogy a betegség (vagy amit annak neveznek) csak szimbóluma valaminek, amit az orvosnak ideális esetben igazából megfejteni kellene, nem pedig gyógyszeresen elnyomni. Szemléletesebbé teszi a képet, amikor a pszichiátriát a középkori boszorkányvadászatokhoz hasonlítja, csak éppen a vallásos köntös felváltotta egy diagnosztikai, orvos-páciens központú paradigma, ami a mai korra jellemző.

Kalandos út vezetett nekem is Thomas Szasz olvasásáig, ezzel az ismertetővel azt szeretném elérni, hogy másnak ne legyen ellenérzése kivenni a könyvárból (mivelhogy máshonnan nem igazán lehet már beszerezni), máig újszerűleg ható felvetései vannak a témában, holott a könyv első változata már 1976-ban készen állt. Szomorúan vettem tudomásul, hogy mégis aktuálisabb, mint valaha, a pszichiátria háza táján az elektrosokk betiltásán kívül nem sok minden történt az elmúlt években, és ha a pszichiátereken múlik valószínűleg nem is fog újabb 50 vagy 100 évig, a pszichiátriában minden megújulás kívülről jött, és mindig az elavult módszerek betiltását jelentette.