TheC64 Mini - első kör - vásárlás, beüzemelés

Idei első kiadásaim egyike egy TheC64 Mini konzol volt (már 20000 forintért hozzá lehet jutni egy eredeti példányhoz, alaposabb kutatás után az ÁrGépen), amit idáig még nem sikerült kimerítőbb tesztnek alávetnem, a vizsgaidőszak miatt, aminek csak most tettem le a lantját. Azért végigböngésztem az előre telepített 64 db játékot, és egyet találtam, ami a játékosi profilomba vág, a Skool Daze címűt, a leírás szerint akció-kaland és a sandbox játékok őse (ez mind együtt). Két vizsga között végig is toltam, összesen talán egy napot vett igénybe, egy csomó bénázással együtt. Ezt a blitzkrieg-szerű röpke, egy napos tesztet szeretném az alábbiakban röviden vázolni.

A vásárolt hardverről csak annyit szeretnék elmondani, hogy kisebb problémát okozott mind az árammal való ellátása, mind a képernyőhöz való csatlakoztatása, mert a gyári dobozban ezek nincsenek benne, úgyhogy a tabletemtől erre az időre megvontam az energiaellátást, az egyik Raspberry Pimtől pedig a monitorhoz csatlakoztatható video-átalakító kábelt, és így a három eszköz szerencsés találkozásával „a boncasztalon”, sikerült működésre bírni a TheC64 Minit. Balszerencsémre se LED TV, se hangot képző monitor nem található a háztartásomban, így is csak hang nélkül sikerült életre kelteni a masinát, ami C64 esetében, ugye, nagy érvágás, a művészi minőségű és kivitelezésű játékzenék nélkülözése miatt. Mindegy, a Skool Daze pont azon ritka C64-es játékok közé tartozik, ami nem sok hangot adott ki eredetiben sem (de azt is minek?).

Érdekessége még a történetnek, hogy mindent a géphez kapott joystickkal irányítunk (igen, a billentyűzetet is), minden beépített funkciót a joy alján található 4 funkciógomb segítségével tudunk megoldani, ami az eredetiben, ugye, nem volt. A gyártó idén ígéri a C64 eredeti méretben való utángyártását – működő billentyűzettel, pontos időpontot még nem adtak meg. Azért hadd adjak hangot némi szkepticizmusnak ezzel kapcsolatban: ez, hogy „idén lesz, de nem tudni mikor”, már a Zalalövői Nyina Vasziljevna MgTSZ-ben is némi aggodalomra adott volna okot a megboldogult Commodore Világ-os időkben is. Bár, ne legyen igazam, a reményt sosem szabad feladni. Akkor ennyit a hardveres körülmények fennforgásáról, most térjünk ki röviden a Skool Daze játékra.

Annyit elöljáróban elmondanék, hogy abban az időben, amikor a Skool Daze-t és a többi előretelepített játékot kiadták (az 1980-as években) a játékokkal szembeni követelmény teljesen más volt, mint manapság. Például elvárás volt, hogy hetekre is lekösse a játékost egy-egy új szerzeménye, de ezt nem változatos pályákkal és túlbonyolított MI-vel oldották meg, hanem – szépen magyarul, szépen emberül szólva – hülyére sz*patták a játékost a nehézségi fokkal. Például én a Skool Daze-t az életben nem játszottam volna végig, ha nincs játékállás-mentési lehetőség. Hamarabb befejeztem volna, mint ahogy végigcsinálom, mint pl. a magyar szak esetében.

A Skool Daze (ami szerintem annyit tesz eredetileg, hogy School Days) története és univerzuma mindössze egyetlen iskolaépületre korlátozódik, ahol található: 4 db tanterem, 4 db tanár, és egy csomó nebuló, nevesítve ezekből is 4 van, a játékos, Eric, aztán Angel Face, Wonder Boy és Einstein. A feladatunk mindössze annyi, hogy eloltsuk az összes lámpát az intézmény területén, kiverjük a tanárokból a 4 jegyű kód 1-1 betűjét, amit majd felírunk a táblára, kinyitjuk a tanáriban található széfet (onnan ellopjuk a naplót?), és visszakapcsolgatjuk a villanyokat. És máris felsőbb osztályba léptünk, azaz vége a játéknak. (Ha a valóságban is minden ilyen egyszerű lenne!) A játékban 10000 hibapontunk (lines) lehet, különben a tanárokkal való találkozás végzetesnek bizonyul, hazaküldéssel, és a játék újrakezdésével végződik. A játékban tanórákat kell látogatnunk, szünetben kötelező játék van, ebédidőben kötelező ebéd. Némileg kötött tehát a napirendünk. A rendelkezésünkre álló eszközök pedig, csúzli, krétával a táblára írás, ugrálás és társaink leütögetése (amihez nem sikerült különösebb funkciót, vagyis inkább magasabb célt rendelni a játékban).

Összességében tehát nagyon nem bántam meg a TheC64 Minit, még ha nem is annyira idillikus a működésre bírása, mint ahogy az előzetes beharangozókból tűnik. A játék(ok) irányítása is eléggé macerás, amíg bele nem jövünk, különösen, ha a billentyű funkciót kell hirtelen működésre bírnunk. A joy-rongáló sport játékoktól való tartózkodást javasolnám, hosszú távon nem kifizetődő, kezdetben javasolnám a puzzle, vagy a labirintusos, kalandosabb jellegű játékok kipróbálását, majd később, ha már kellőképpen uraljuk a josystickot, az akciódús(abb) arcade/platform/shoot 'em up játékokét. A következő lépés, amit ebben a tesztben hanyagoltam (idő és eszközök híján): a TheC64 Minire pendrive-ról játékok beolvasása (bár a képernyőfunkciót megtaláltam) és a hang előcsalogatásának a kérdése maradt még problematikus. Szerintem most már lesz időm belekezdeni egy mindenre kiterjedő, ultimate tesztbe, és összegezni a teljes körű tapasztalatokat, ha máskor nem, a következő vizsgaidőszakban. Addig is: „Byez!”

0 Tovább

Sohasem történik semmi

"Azért szültek, hogy azt csináld, amire szültek." - wtf. Tegnap megnéztem a Mátrix Reloaded - Újratöltve, stb. című filmet, és ezt vontam le tanulságként. Akkor ezek szerint én egy pszichiátriának szánt homlokbomba vagyok. "Ez nekem magas labda volt, amit én a lórúgás erejével basztam vissza." - újabb idézet, ezúttal Varecza Lászlótól, amit szintén igaznak tartok az én és a pszichiátria viszonylatában. Mert mi is történt valójában? Elhurcoltak az egyetemről, majd különféle módokon gyötörtek, végül kiszuperáltak egy központba, ahol autisták között, gyöngyfűzőként végeztem volna, egyre kevesebbet beszélve, hacsak... nem akartak volna még onnan is tovább transzportálni egy skizofrének és demensek számára fenntartott koncentrációs táborba. Addig csak javítottam a skizofrénekről felállított emléleteket, elképzeléseket, statisztikákat. De ekkor borult minden. Ekkor szakadt el nálam a cérna, és körülbelül akkor jöttem rá, hogy ezek a jóemberek már nem nyugszanak addig, ameddig engem hidegre nem tesznek végleg. Ekkor váltam időzített bombává, egy olyan késleltetett számítógépes vírussá, ami csak egy időponthoz/eseményhez kötődve aktiviálja magát... Valójában, a felszínen nem is történt semmi, én is maradtam rehab munkahelyen, a pszichiátrián is maradt mindenki a pozíciójában. Senki nem ismert be semmit, de nem is tagadott, de én ott rúgdoshattam őket, ahol akartam, évekig az volt a helyzet, hogy semmit nem kommentáltak, hogy majd csak kifáradok, illetve visszakerülök a szisztémába valahogy. Azt hiszem, minden még megmaradt eszközüket bevetették erre. De a kezük már meg volt kötve. Nem tudtam nem észre venni, hogy miattam kap kontrollt az addiktológia, az Ébredésekkel nem tudom mi lett, de ott is látványosan vettek semmibe, negligálták, aki/ami vagyok, a pszichiáternő fel sem fogta, kit kezel, vagy nem akarta, vagy hülyének tetette magát direkt. Ez volt a taktika, az elhallgatás, relativizálgatás, bagatellizálás. A jelenlegi pszichiáternőnek már nincs több eszköz a kezében, mint hogy az intézményen kívül látványosan nem köszön, és körülbelül úgy néz rám, mintha fel akarna nyársalni a szemével. De "a konvencionális formákat megtartja", amikor bemegyek kontrollra, nem kérdez semmit, én nem mondok semmit, amíg a többi beteg megfigyelés alatt van, én szabadon jövök-megyek a havi fél injekció kivételével, amikor mindenki úgy csinál, mintha minden rendben lenne, csak éppen néma lennék, és ők is némák lennének. Ami elhangzik, körülbelül ennyi: "Ef-két-ezer, státuszban, státusz marad." Ami annyit jelent, hogy skizofrén vagyok, és maradok is mindaddig, amíg rajtuk múlik. Én pedig közben csinálom a dolgomat, újra egyetemen vagyok, jövő héten tudom le az utolsó vizsgáimat Médiaelméletből, és azon igyekszem, hogy megtartsam a majdnem színjeles átlagomat, amire eddig sikerült szert tennem. És hogy mi a célom azzal, hogy újságírást, kommunikációt és médiatudományt tanulok az egyetemen? Hármat lehet találgtni... Annyit elárulok, hogy nem a Dörmögő Dömötör szerkesztői pozijára pályázom... Tegnap nem voltam kontrollon, mert egyetemen voltam, úgyhogy ma megyek be, és próbálok majd úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mintha semmit sem írtam volna soha le senkiről, mint ahogy ők is úgy tesznek, mint ahogy évekig történt minden kontroll és minden munkanap, ahogy gyakran belső remegéssel megyek be az ambuláns ellátásra, vagy a rehabilitációs munkahelyre. De sohasem történik semmi. Talán majd most? Nem, nem hiszem, hogy bármi történne ma...

Végezetül egy aranyos tweet a helyi pszichiátria szakmai kompetenciájáról (2018. december 20.):

Ui.: Egyébként meg egyszerűen az sem igaz, hogy nem történt semmi. Valójában a szisztéma azóta már humánusabb lett, hogy nekem ebben mennyi szerepem van, sosem derül ki számomra, ugyanis már aligha kerülök vissza... Igazából én nem kaptam ezért konkrétan semmit, de talán ott vagyok egy-egy nővérke huncut kacsintásában, egy-egy emberségesebb gesztusban, az ebédhez kapott mosolygós almában, és ennek a valószínűségének a tudata nekem talán elég is.

Nos, egyelőre...

0 Tovább

Én mint újságíró?

Mi is a legfájóbb dolog az életben? Erre nehéz válaszolni. Talán az egyik legfájóbb, ha valaki, akit szeretünk, úgy dönt, a szemünk láttára emészti el magát. Az ilyesmin is túljut az ember, persze, főleg, ha még van célja az életben. Mindenesetre így eshetett meg, hogy életem legsikeresebb egyetemi félévén vagyok túl 1-2 nap múlva, a hangulatom mégis évek óta nem tapasztalt mélypontra csökkent. Szinte fizikai fájdalmat okozott a depresszió, jó nagy adag megfázással fűszerezve, ami szintén lehetett pszichoszomatikus eredetű is akár. Hol be voltam rúgva, hol nem, de inkább jellemzően józanul, csendben szenvedtem végig ezt az időszakot. Plusz erre jött a tanulás, ami általában öröm kellene, hogy legyen, de az iyen időszakokban az is teherré válik. Gondolkodtam, hogy írok egy nem túl kedves pamflet-félét a helyzetről, egy kissé nyersebb stílusban, a vázlat már készen is volt, de alapjában véve feleslegesnek tartom bele rúgni a földön fekvőbe, és ezt értékelhetné így is, még akkor is, ha nem konkrétan őt éri(k) a rúgás(ok).

Tehát, inkább hagytam az egészet a fenébe. Gyakorolni az elengedést. Ez való nekem. Hiába szeretjük azt gondolni, vagy úgy érzékelni, hogy vannak örökké tartó dolgok, például a népszerű amerikai sorozatoknál maradva, csak hogy messzire menjünk, ha egyszer egy évadot törölnek, akkor hiába volt nagyon cuki a főhősnő és nagyon menő a főhős, kalandjuk itt véget ért.

Aztán itt van mindjárt a másik téma, hogy szeretnek rám a szakon mint újságíróra hivatkozni. Meg is kérdezte a tanszékvezető, hogy minek akarok újságíró szakirányra menni, ha már egyszer az vagyok? Nem is, tudom, bírom a redundanciát? Mint tudjuk (vagy nem tudjuk), az újságírás is egyfajta válsággal küzd, a nyomtatott sajtó mindenképpen, aztán van az elektronikus sajtó, ami konkurál a magamfajta önkényesen önmagát kinevezett hobbiújságíróval, aki viszont konkurál a sajtóval, így az van, hogy a bőség zavarában inkább megoszlik az olvasótábor, a sok bába közt pedig elvész a gyerek, és a végén mindenkinek csökken a látogatottsága. Ez azért érdekes, mert a magamfajta crowdsourcingos* hülyegyerek pedig ebből él, morális szempontból mindenképpen, ettől tartja magát valakinek, különben az ő életének sem lenne túl sok látszatja/értelme.

* Crowdsourcing: a tartalom kiszervezése, ennek az egyik (de csak az egyik!) példája, amikor egy elektronikus sajtóorgánum bloggereknek biztosít megjelenési felületet.

És akkor még az is van, hogy az újságok is – nyilván, a nézőszám csökkenésével – egyre kevesebb bevételből gazdálkodhatnak. Ami azt jelenti, hogy az újságírót már nem az eszeveszett sok pénz jellemzi, amit megkeresett, hanem hogy megjelenik-e vagy sem. Bár, ha például visszagondolok, mondjuk a Nyugat nemzedékére, és a korban fellelhető többi újságra-folyóiratra, már akkor sem keresték éppen betegre magukat az újságírók. Egy példa: kedvenc korabeli (meg amúgy is) szerzőm, Cholnoky László valami 95 lapba küldött cikkeket, mégis végén a Dunába ölte magát, a szegénység és nélkülözés elől menekülve. Én azért itt még nem tartok, bár kétségkívül elindultam egy úton. Igaz, én a pénzemet informatikusként keresem, de nem tudom, meddig kell egy olyan informatikus, akinek a tudása kimerül a WordPress tanumányozásában, és újabban egy TheC64 Mini nyüstölésében, és nem nagyon hajlandó például windowsos dolgokkal foglalkozni.

Ami még jellemezheti az újságírót, az a sokrétű érdekődés, a minden iránt való nyitottság. Az állandó megújulási képesság/készség, pláne a mai, adott körülmények között. Na, ez bennem vagy megvan, vagy nincs. Ha akarom igen, ha akarom, nem. Bár, tény, hogy nyitottságot a dolgokra bloggerként talnultam, és természetesen bizonyos fokig alkalmazkodó is vagyok. Tekinthető például egyfajta megújulásnak, hogy idén meghirdettem a Level 2-es szemléletet a blogon, ami főleg a kult-tech vonalra próbál meg valamennyire fókuszálni, és kevésbé a pszichiátria szapulására. Ami talán azt is mutatja, hogy valamit kupálódtam az évek során, és némi témai változatosságot is feltételez nálam. Amúgy a pszi-téma kissé kiapadt, erőt gyűjt, felkészül... Valószínűleg életformailag van egy kis hasonlóság köztem és a hivatásosok között, viszont meglehetősen önálló vagyok, magányos farkasként, és a témáim is sajátok.

Hogy teljesen korrekt legyek, azt azért el kell mondanom, hogy itt általános trendek hangzottak el, ami kommunikáció szakon is jórészt, tehát nem tekinthető teljesen első kézből számító információnak az egész eszmefuttatásnak az érdemi része, de nekem szokásom azért valamennyire vakon megbízni azokban a szakemberekben, akik tanítanak, bár mostanában felmerült némi kétség a magyar szakos képzésem során hallott egy-két dolog helytállóságát illetően, pláne internetes témában. Mit mondhatnék még? Ennyi volt, mese volt, remélem, minden benne volt. Kitértem volna még a bloggererek nehéz helyzetére, mármint annak fényében, hogy a webkettő felfalta az egész blogoszférát mint saját gyermekét, de talán majd egy másik alkalommal erre is sort fogok keríteni. Remélem, azért volt értelme a mai írásnak. Hogy lesz ebből vizsga?

0 Tovább

Relax Trio - depiűző zene

Amikor az idei évet terveztem, nem számítottam arra a kedves kis depressziós hullámra, ami a maximálisan jó jegyek ellenére, amiket kapok az egyetemen, elfog majd. Ennek a gyökere a magánéletben keresendő, de ne tovább, mivel megígértem, hogy idén már nem lesz rinyálás. Itt van helyette egy jó kis rockabilly zenekar, a Relax Tio a kies Finnországból. Nálunk, Magyarországon a rockabilly csak a neo-rockabilly korszakban indult el, és olyan nevek fémjelezték, mint Komár László, Fenyő Miklós, Szandi... Nos, ha ezt a zenekart és énekesnőt jellemezni szeretném, akkor annyit lehetne róla megjegyezni, hogy rockabilly ide, vagy oda, valahogy nagyon nem Szandi... A rockabillyről nem sok jót gondolok, de vannak szerintem őstehetségek, akik áthatolnak műfaji korláton, zenei ízléseken, előítéleteke és a Relax Trio szerintem egyértelműen ilyen. A zenei ismertetőim hagyományosan hagynak kívánnivalókat maguk után, szóval nagyon szakmai dolgokba nem is mennék bele, mert nem is tudnék, a zenekar Linda Teränen énekes-nagybőgősből, Oskari Nieminen gitárosból és Vilho Voutilainen dobosból áll. 2012-ben lett hírük Finnországon kívül is, Shake and Roll című nagylemezük után. Sajnos a magyar elektronikus média eddig még nem foglalkozott velük, legalábbis Google barátunk nem talált semmit.

Kedves kis zenekar, eddig csak a "Ne szórakozz velem", "Hülyét kapok tőled" és a "Kérlek, csak lépj le, Suzie" című számaikat hallgattam. Küldeném néhány embernek, de különösen a ... hagyjuk.

Jelenleg ez az a zene, ami kirántott a bajból, bár én általában nem szoktam hinni az ilyesmiben, most kivételesen bevált. Hogy a Finnek rokonaink-e vagy sem, az most mindegy, zenélni azonban elég jól tudnak, ezt számtalán zenei produkcióban bizonyították, pl. Värttinä, Nightwish, Lordi... stb.

Összességében mondva, lehet, hogy némileg probléma, hogy nem értek a zenéhez, maximum a szövegekhez, de ha más oldalról nézzük, előnyt is kovácsolhatunk a hátrányból, ha meggondoljuk, hogy mennyire lehet elemi erejűen jó az a zene, ami még egy úgymond botfülű embertársunk depressziófátyolán át is képes áthatolni és jókedvre hangolni. Hallgassuk hát ilyen megfontolásból! (Előre is elnézést, ha valahol hülyeséget írtam, itt kivételesen tényleg a zene a lényeg, nem én.)

0 Tovább

Mit akarok, hogy tanítsanak nekem filozófiából?

Eddig kábé felénél járunk a vizsgaidőszaknak, fele vizsga letudva, egy kis hármassal szociológiából, a többi nagy kövér ötös. Úgy járok már be a melóhelyemre, mint az egyszeri magyar, aki kiment Amerikába: "Khimencsöm Ámerika, er, 1956 december hármincédzs... - És mikor jött vissza? - Ötvnheit dzsanjuör elsejein...". Na, mindegy. Az alábbiakban Mit akarok, hogy tanítsanak nekem filozófiából? című agymenésem olvasható, első sulis művem, a tanár által akceptálva és eléggé feldícsérve. Nagyon nem fogok ide sulis dolgokkal jönni, kivéve, ha olyan jól sikerült, mint pl ez. Bár ez is volt, akinek nem tetszett. Egyszerű: jobbat kell írni.

Még annyit az íráshoz hozzátennék, hogy Karl Jaspers az egyetlen általam valamennyire becsült pszichiáter, ki is utálták kora pszichiátriai köreiből. A Steiger könyvvel való összevetés meg annyiban nem korrekt, hogy az középsulis tankönyv. De bízvást el lehet nekem hinni, hogy a felsőoktatásban is vastagon használatban van. Még ami kritika felmerülhet, hogy nem Jaspers írt egyedül bevezetést a filozófiához. Jogos lenne. De én sem vagyok filozófus. Bár éppen lehetnék, de a mai viszonyok között semmi értelmét nem látom.

Eddigi filozófiai ismereteimre szerintem nem lehet azt mondani, hogy túl alaposak, de még így is több, mint azoké a fiataloké, akik mostanában kerülnek a középiskolából az egyetemre. Filozófiai tájékozódásomban eddig elsősorban csak a Matúra Bölcselet sorozat könyvei segítettek, a teljes filozófiai szövegek, amiket olvastam, ebből a sorozatból valók. Általában hasznosnak tartom az ilyen munkákat, mert laikusoknak, vagyis a filozófiában járatlanoknak lapszéli jegyzetekkel és lábjegyzetekkel segítik a megértést és a tanulást. A könyvek, amiket olvastam, sorrendben a következők voltak: Friedrich Nietzsche: Az értékek átértékelése, Platón: A lakoma, René Descartes: Értekezés a módszerről. Ezeken kívül a Steiger Kornél: Bevezetés a filozófiába című tankönyvéből illetve szöveggyűjteményéből hallgattam vagy olvastam néhány szemelvényt. Az első szöveg, amit széljegyzetek nélkül olvastam, Karl Jaspers Bevezetés a filozófiába című könyve volt. Ez most nemrég történt, és ezért erről a könyvről szeretnék írni részletesebben, néhány ponton esetleg összehasonlítva Steiger Kornél azonos című könyvével, de csak amennyire lehet, mivel a két bevezetés alapvetően eltér egymástól, nem volna szerencsés tehát pontról pontra összehasonlítani őket.

Már funkciójában is eltér egymástól a két könyv: Steiger Kornél Bevezetés a filozófiatörténetbe című könyve gyakorlatilag inkább szöveggyűjtemény, vagy inkább: szemelvénygyűjtemény, amíg Karl Jaspers könyve maga is összefüggő filozófiai mű, filozófiai előadások szövegét tartalmazza, tizenkét fejezeten keresztül. A fejezetek címei egy-egy előadás anyagát foglalják össze, Jaspers tehát tizenkét lépésben szándékozott bevezetni a hallgatóját a filozófia nevű tantárgyba, amit a baseli egyetemen oktatott. A mű 1950-ben lett készen és 1953-ban adták ki könyv formájában is.

Vessünk néhány pillantást Karl Jaspers életére a Wikipédia segítségével: „Jaspers Oldenburgban született 1883-ban. Anyja egy helyi földműves lánya, apja pedig jogász volt. Bár már igen fiatalon érdeklődött a filozófia iránt, mégis apja nyomdokaiba lépve a jogi egyetemre iratkozott be. A jogi pálya viszont nem tudta felkelteni az érdeklődését, így 1902-ben félbehagyta jogi tanulmányait és orvosi egyetemre iratkozott. Az orvosi tanulmányait 1909-ben fejezte be, majd ezt követően a heidelbergi pszichiátriai intézet orvosa lett. Nemsokára a kora pszichiátriai kezelési módszerek ellen fordult, és eldöntötte, hogy reformálni, korszerűsíteni fogja a kezelési módszereket. 1913-ban Jaspers, a Heidelbergi Egyetemen ideiglenes professzori állást kapott, melyet később véglegesítettek. Jaspers élete következő éveiben, soha nem tért vissza orvosi állásába, hanem tanár maradt. Negyvenéves korában Jaspers figyelme a pszichológia felől újból a filozófia felé irányult. Az elkövetkező években több filozófiai műve is megjelent, így korának egyik elismert gondolkodójává vált. 1948-ban a svájci Bázeli Egyetemen kapott állást. 1969-ben halt meg.”

Elmondhatjuk tehát, hogy érdekes életutat tudhat magáénak, tudományos szempontból mindenképpen, mivel vezető pszichiáteri állását cserélte le a filozófiai katedrára, mivel nem értett egyet kora pszichiátriai elképzeléseivel, ami nem csoda, és inkább a filozófiai hajlandóságának engedett, amikor tudományos utat választott. Könyvírási hajlandósága már korán megmutatkozott, még eredeti szakmájában is írt könyvet Általános pszichopatológia címmel, de művei többségét a filozófiáról írta, ezek már magyarul is olvashatók. Bár Magyarországon filozófiai bevezetésre inkább Steiger Kornél Bevezetés a filozófiába című tankönyvét használják, tehát történeti megközelítésben tárgyalják a filozófiát, Karl Jaspers Bevezetés a filozófiába könyve is említésre kellene, hogy kerüljön szerintem, mert nem elég történetileg oktatni a filozófiát, mivel elméleti alapok is kellenének, hogy a hallgatók legalább addig a kérdésig eljussanak, hogy mi is valójában a filozófia, ahelyett, hogy a történelmét tárgyalnak rögtön oda-vissza. Számomra is újként hatott a filozófia néhány meghatározása vagy megközelítése, amit az órán hallottam, illetve a könyvben olvastam, annyira, hogy kezdtem egészen más szemmel nézni a filozófiára. Itt világosodott meg előttem, 40 évesen, hogy a filozófia egyáltalán nem annyira egzakt tudomány, mint ahogy a történeti rendbe állított szemelvények sugallják. Mivel számomra – és úgy gondolom, még sok más hallgatótásam számára is – eddig ez volt a filozófia (korok, filozófiai iskolák, filozófusok egymásutánja), így egy lényeges kérdés (ha nem a leglényegesebb) kimaradt a tanulmányaim fókuszából, mégpedig a filozófia fogalma, meghatározása, mármint filozófiailag, és nemcsak jól hangzó filozófiai (vagy nem filozófiai) aforizmák, amik megkísérlik meghatározni a filozófiát.

Érdekesnek tartottam például Jaspersnek azokat a megállapításait, amiket a filozófia eredetére és fogalmára vonatkozóan ír. Eredete régebbi Jaspers szerint minden tudománynál, és az embernek szerinte igénye a filozófiai jellegű gondolatok létrehozása, végiggondolása. A filozófiát nem jellemzi progresszív fejlődés, megállapíthatjuk például szerinte, hogy előrébb járunk Hippokratésznél, de Platón gondolkodását például nem sikerült meghaladnunk. Ezen a ponton mond ellent a magyar filozófiai bevezetés tanításának, amely, ha nem is állítja egyértelműen, a tanmenetével egyértelműen ezt sugallja, természetesen ilyet nem is állít, de nem is cáfol, például Jaspers ide vonatkozó gondolataival. A filozófia célja inkább a „realitás megragadása az ősforrásnál”. Fontosnak tartja ennek a realitásnak a közlését, kommunikációját, többször előkerül a könyvében a kommunikácó fontosságának a hangsúlyozása. Szerinte a filozófiai tevékenység két részre bomlik: gondolatok rögzítésére, illetve ezeknek a kommunikációban való közlésére.

A fogalomról a következőket mondja: Magát a szót ő is megmagyarázza, mint ahogy a mi klasszikus tankönyveink teszik, viszont szerintem itt is bővebb, kimerítőbb magyarázatot szolgáltat a filozófia fogalmára vonatkozóan. A következőképpen fejti ki Jaspers a filozófia fogalmát:

„A filozófust jelölő görög szó – philoszophosz – különbözik a szophosz-tól. A bölcsesség (a lényeg) kedvelőjét jelenti, megkülönböztetve őt attól, aki azt hiszi, hogy a bölcsesség birtokában van. A szó jelentése ma is érvényes: a filozófia lényege nem az igazság birtoklása, hanem az igazság keresése, tekintet nélkül arra, hogy hány filozófus hamisítja meg a szó értelmét dogmatizmusával, az oktató elvek tömegével, azzal a szándékával, hogy végérvényes és teljes legyen. A filozófia úton-levést jelent. Kérdései lényegesebbek válaszainál, s minden kérdése további kérdést szül.”

Mégjobban újdonságként hat Jaspersnek a következő okfejtése számomra, amelyben arról értekezik, hogy a „tudomány nélküli filozófia léte több vonatkozásban is nyilvánvaló”. Négy pontban foglalja össze a filozófiára vonatkozó megállapításait, amelyeket univerzálisaknak tekint. Ezek a megállapítások szerintem Jaspers elméletének sarkalatos pontjai, mert a filozófia mindennapi alkalmazásáról és alkalmazhatóságáról beszél, mégpedig nem történetileg, hanem jelen időben.

1. Az első pontban arról ír, hogy a filozófiához mindenkinek joga van közeledni. Sokan úgy gondolkodnak a filozófiáról, mint amihez mindenki ért kisebb-nagyobb mértékben, és Jaspers el is ismeri annak a jogosságát, hogy mindenki foglalkozhasson vele, de hangsúlyozza, hogy filozófiával foglalkozni igazából csak akkor van értelme, ha magára a létre, a létezésre vonatkozóan is újszerű és érvényes megállapításokat vagyunk képesek tenni.

2. A második pontban kritériumként szabja meg, hogy a filozófiai gondolatoknak mindenképpen saját, egyedi alkotásként kell létrejönniük. Itt azt igyeszik bebizonyítani, hogy a filozofálás, a filozófiai kérdésfeltevés az ember veleszületett képessége, és ezt gyerekek példáján keresztül látja beigazolódni. Úgy gondolja, érdekes lehetne egy olyan könyvet vagy szöveggyűjteményt létrehozni, ami gyerekek filozofálását tartalmazza vagy foglalja magában.

3. Harmadszor, valamelyest kapcsolódva az előzőhöz, a „spontán filozofálást” nem csak a gyerekeknek tulajdonítja, hanem úgy véli, ez az elmebetegek sajátja is. Bennük látja meg annak a lehetőségét, hogy transzcendens tartalmakat legyenek képesek közvetíteni. Híresebb, elmebetegeknek tartott alkotók példájával él, említésre kerül: van Gogh, Hölderlin.

4. A negyedik pont az, hogy a filozófia megkerülhetetlen, mert aki tagadja a filozófia szükségességét, már rögtön filozófiai megállapítást tesz. Nem az a kérdés, hogy a filozófia, amivel élünk, jó, vagy rossz, homályos, vagy zavaros, hanem hogy van. Minden létezőnek meg kell határoznia magát a világban a világban elfoglalt helyzete szerint, és ez csak filozófiailag lehetséges.

Nem képzelhető el egy utópisztikus, „antifilozofikus” állami berendezkedés, vagy akár szervezeti felépítés sem, mert minden intézménynek szüksége van létének megalapozására gondolatilag.

Ennyit tudok említeni Jasperstől, ami újszerű megvilágításba helyezi számomra a filozófiát, ami természetesen nem is lehet sem „újszerű”, sem „modern”, ha összességében nézzük, mivel a filozófiatörténetet mégsem lehet teljesen „kikapcsolni”, amikor filozófiáról beszélünk, és ennek alapján mondhatom, hogy mégiscsak van alapja a Steiger Kornél-féle megközelítésnek, de úgy gondolom, hogy mégsem olyan mértékben, mint amilyenben mostanában jelen van napjaink filozófia oktatásában. Ezt természetesen nem mint tanár mondom, hanem mint diák, tehát nem arról beszélek, mit gondolok, hogy mit akarok mondani, miről akarok beszélni, hanem azt, hogy mit gondolok, hogy miről akarok hallani, illetve tanulni, a legjobb megértés szempontját figyelembe véve. Úgy gondolom, Jaspers könyve előnyt kellene, hogy élvezzen a Steigerével szemben, habár nem vitatom a Steiger-féle rendszerező, tudományközpontú megközelítést sem, sőt, inkább annak szükségességét is hangsúlyozom, csak az aránytévesztésre hívnám fel a figyelmet, ami a kétféle megközelítésben – a történeti, és az elméleti – alkalmazása közben az elméleti megközelítés rovására történik a történeti előnyére. Ennyit szerettem volna elmondani a kétféle filozófiai oktatási modellről, amit egymás részeként, egymást kiegészítve kellene alkalmazni, nem pedig egymás rovására, az egyik vagy másik előnyére a másikkal szemben. Az arányok – az elmélet és a történet arányának – helyes megtalálása természetesen a filozófiaoktatás feladata lenne, ehhez már az én filozófiai tapasztalatom kevés.

0 Tovább

Hogyan blogolj 2019-ben?

Avagy a depresszív prognózis

2019 a blogvilágban a lehetőségek beszűkülését hozta, nem abban az értelemben, hogy nincs lehetőségünk kismillió megoldásra tevékenységünk kifejtésére, hanem abban az értelemben, hogy hogy akarunk mondjuk úgy blogot írni, hogy azt egyáltalán el is olvassa valaki. Az internetes világban ketté vált a tartalomgyártás: „short head” néven emlegetik a keveseket, akit nagyon sokan olvasnak, „long tail” a neve annak a tartalommennyiségnek, amit a kutya sem olvas, vagy mondjuk nagyon kevesen. Én eddig, érzésem szerint a kettő között lavíroztam, de minden esélyem megvan rá, hogy a „long tail”-ben kerülök be végül. Talán megcsócsál engem is ez a digitális világ, és ott kötök ki a „webes történelem szemétdombján”. Az ember, persze, minden igyekezetével azon van, hogy ez ne így legyen, újabb és újabb témákba ássa bele magát, csakhogy érdekes legyen, és az érdeklődés fennmaradjon, egész kis polihisztor lesz a végén, de nem lehet tudni a végét.

Nem szoktam ilyen kéretlen tanácsokat osztogatni, sem pontokba szedve, sem ömlesztve. Most is csak azért csinálom, mert 2018 vége nekem a blogügyek körüli hercehurcával telt, és az igaz, hogy leköti az embert valamennyire, de ha valakinek netán nem lenne hozzá idegrendszere, talán segít. Kezdjük is mindjárt az alapoknál. Többféleképpen lehet blogot vezetni, amihez számos eszköz a rendelkezésünkre áll, de mondjuk néhány mindenképpen. Nézzük sorban ezeket az eszközöket:

1. Kezdjük mindjárt a vicc kategóriával, amit nemrég olvastam egy tanácsadó posztban: Írjunk saját blogmotort! Hahahahalololololrotfl! Nem zárom ki, hogy képes lennék egy saját blogmotor megírására, ami működik is, mondjuk php-ben, de ha ez általános lenne, körülbelül úgy nézne ki, mint a saját tákolásű vízijárművek versenye, a legtöbb elsüllyedne 1-2 hónap után, és nem azért, mert nincs mondanivalója, hanem egyszerűen azért, mert a blogírás arról szólna, hogy itt egy kis adatvesztés, ott egy kis toldozás-foltozás, és az illetőnek nem jutna ideje effektíve írni semmit.

2. CMS = Content Management System, tartalomkezelő rendszer. Ez is nagyon jól hangzik, elvileg van belőle nagyon sokféle, de hosszútávon csak a WordPress nevű blogmotor versenyképes, ennek is már az 5.0-ás verzióját nyúzzuk általában. Nem csak blogot írni jó, de kisebb vállalati honlapnak is, én is ezt használom erre a célra. Ha csak blog céljára keresünk CMS-t, meg is állapodhatunk a WordPress-nél. Annyit kell róla tudni, hogy az 5.0-tól kezdve modulokból épül fel, szinte teljesen más logikát követ 1-1 bejegyzés megírása, mint az előző verzióknál, ami nem modulokból épült fel. De ez van. Eszi-nem eszi, nem kap mást. Jelenleg ez a helyzet a CMS-ek világában.

3. Blogszolgáltató. Nyers leszek, de őszinte. Reblog.hu, vagy Blog.hu. Ami magyarul annyit jelent, hogy az Origo, vagy az Index közönségének a figyelmére szeretnél számot tartani. Már amennyiben kikerülsz egyáltalán. Persze, ha nem ütöd meg a mércét, akkor végül is tökmindegy. Maximum lesz egy hobbioldalad 1-2 odatévedő látogatóval. Lényegében ennyi a kínálat ma magyar viszonylatban. Itt is a lehetőségek beszűkülése figyelhető meg. A WordPress.com.nak van még említésre méltó magyar nyelvű kezelőfelülete, de ha egy kicsit is elegánsan akarjuk szerkeszteni a blogunkat, készüljünk fel a minimum 12000 forintos éves díjra, de a látogatás még így sem garantált. Kiemelés nincs. Van viszont helyette saját domain, bár ez talán egyre kevésbé számít manapság. (Aztán nem blogszolgáltatás, de hasonló funkciót lát el a 444.hu-n a komment szekció. Anélkül, hogy nagyon belemennék at itteni állapotok elemzésébe, itt egymást nagyon jól ismerő, nagyon okos, nagyon tájékozott és mindig ráérő emberek kommentelgetik egymást. Bárki idetévedőt azonnal "leoltanak", bármit mondjon is, bármilyen véleménye legyen bármiről. A következtetések levonását szerintem mindenki oldja meg magának...)

Felvetődhet a kérdés, hogy az idő múlásával nem inkább fordítva kellene lennie a helyzetnek, inkább a lehetőségek tárházának a gazdagodásának kellene bekövetkeznie? A kérdés jogos. A válasz: nem, mert a webkettő megette az egészet. Sokan inkább a Facebookon vezetnek blogot, mert még ennyire sem hajlandóak kilépni a komfortzónájukból. Vagy sehol. Olvasom, hogy a mai fiatal generáció inkább a személyes adatainak a védelme miatt aggódik, mint azon, hogy hol vezessen blogot. Kezd tehát kialakulni egy olyanfajta magatartás, hogy inkább minél jobban „elbújni” szeretnénk a neten, inkább mások tartalmait szeretnénk „kukkolni”. Egyszóval kezd egyfajta „virtuális peepshow” divatba jönni az internethasználók körében, és ezt nem rosszallásként mondom, csak konstatálom, már megszokhattuk, hogy mindig csak utána kullogunk az eseményeknek az interneten is. Elérkeztünk arra a pontra, hogy a fiatalok értetkenkedve nézik az „öregeik” kitárulkozását a neten, míg ők maguk már idegenkendnek mindenki által hozzáférhető tertalmakat feltölteni rá. Leginkább az informatikai körökben hallottam ilyesmiről, kialakulóban van a „paranoid informatikus” prototípusa, akik nem bíznak már se a Facebookban, se a Gmailben, mert azt „mások is láthatják”, „ellenőrzik”. Ez az ingyenes kommunikácíó ára. Vagy semmi sincs ingyen? Jó napot kívánok, üdvölöm a XXI. században!

0 Tovább

Újévi játék: Hol van 2019?

Bár beígértem egy kisebb szünetet, egyelőre mégsem az következik, hanem inkább egy új hagyomány alapjait szeretném lerakni, így az év kezdetén, ezzel az indie játékkal, ami körülbelül már 10 éve hódít minden évben, és eléggé népszerűnek tűnik. Nemcsak fanatikusoknak ajánlott, hanem egyszerűen mindenkinek, aki az újévet egy pár perc, max. fél óra, óra lazulással kezdené. A Where is ...? sorozat darabjai nagyon komolyak, és az egész történet szerintem tavaly fordult nagyon komolyra, amikor a játék több platformra is kijött, én például Ubuntun toltam végig, mindenféle telepítgetés nélkül. Van még Windows-ra és Mac-re, a tehát a fő géptípusokra.

A játékban a képen látható kis fickót kell mindig irányítani, aki megtévesztően hasonlít a Télapóra, és sosem találja az újévhez vezető utat. A játék általában ügyességi és logikai elemekből tevődik össze, a legfőbb feladatunk platformokon ugrálni, és ezeknek a platformoknak a mozgását irányító karok segítségével összehangolni. Én a tavalyi évi játékból okulva már profin oldottam meg a feladatot, de nekem is akadt egy-két helyzet, amikor eleinte csak néztem, mint a moziban. De aztán gyors helyzetértékelés után szerencsére mindent meg lehet oldani.

Az idei rész egy extra léghajós utazással kezdődik, a kihívás a személyi számítógépek hőskorát idézi, amikor a repülő ellenfeleket kerülgetve kellett teljesíteni a pályákat. Annyi különbséggel, hogy azt hiszem, ebben a részben nincs lövöldözés, legalábbis én nem próbáltam, a feladat maximálisan teljesíthető az ellenfelek kikerülésével.

A játék lényegi részében viszont már dobálhatunk hógolyókat, sőt dobálnunk is kell, mert sokszor máshogy nem tudjuk elérni az irányító karokat, amik a repülő masinákat irányítják, amiken ugrálnunk kell a pályák teljesítéséhez. Nekem kevesebb, mint fél órába telt teljesíteni az egész játékot, a legnagyobb kihívást a léghajókázás jelentette, mert abban még nem volt gyakorlatom. A játékban meg van oldva az "örökélet", ha hibázunk, nem kerülünk bizonyos idő után vissza az elejére (szerencsére), ez egy hasznos újítás. A játéktervező figyelembe vette egy mai átlagos játékos terhelhetőségét is, és szerencsére nem kell felkészülnük végtelenített menetelésre 2 napi hideg élelemmel, mint a "hőskor"-ban. Szerintem az idei rész nagyon játékosbarátra sikerült, és elmondható, hogy évről évre egyre jobbak a játékok. Szerintem mindenkinek kötelező darab, csak ajánlani tudom az idei részt (is).

0 Tovább

A 404-es dimenzió

2019 van, új év, és már rég tanulnom kellett volna, de igazából az nem is volt opció, csak a depresszió és A 404-es dimenzió megtekintése között volt választásom, úgy érzem. Abszolút jól választottam, mert a kedvenc sorozatok listáján a második helyre került nálam, közvetlenül a Stranger Things után. Ami nagy szó, mert eddig meg sem sikerült megközelítenie egyiknek sem, de nem nagyon fogom többször szóba hozni, mert már unalmas lehet tőlem. Szokás A 404-es dimenziót lehúzni, meg ócsárolni, hogy ilyen, meg olyan, hatodosztályú sci-fi, rossz színészi játék és hadd ne soroljam. Szerencsére nem túl sokat értek a színészi játékhoz, de volt olyan sorozat is, ami tömve volt színészóriásokkal, mégis egy rakás sz*r volt, annyira, hogy eddig minden megfeszített igyekezetem ellenére sem sikerült végigülni, pedig témába vág nálam.

Egyébként pedig hadd világosítsak fel mindenkit, hogy A 404-es dimenzió sosem akart más lenni, mint ami, tudatosan játszik rá a Homályzóna (Twilight Zone) nevű sorozatra, ami szintén nem arról volt híres, hogy hű, de egyedi ötletek voltak benne bemutatva, hanem hogy egy sorozat keretein belül a műfajának egy lájtosabb verzióját nyújtsák. A Homályzóna inkább horror/thriller volt, A 404-es dimenzió viszont inkább sci-fi. A 404-es természetesen az internetes 404-es hibakódra utal, ami akkor szokott általában megjelenni, ha a hivatkozott tartalom már nem elérhető. Valóban sokszor szerepet kap az internet a sorozatban, de van olyan rész is, amelyikben nem annyira, például a Commodore 64-es srác történetében.

A mindez idáig elmondottakból már kitalálható szerintem, hogy különálló történetekből áll a sorozat, vagyis szaknyelven epizódokból, amik semmilyen szállal nem kapcsolódnak egymáshoz. Minden sztoriban újak a szereplők, új a helyszín, és az idő is, amikor játszódik. (Most nem a jó vagy rossz időre gondolok, hanem arra a konkretizált, vagy valószínűsített dátumra, amikor történik a cselekmény.) Amúgy lehet, hogy az ötletek rutinosabb sci-fi nézőknek már elkoptatottak, engem eléggé szórakoztattak, és azért igyekeztek a készítők nem egy ötletet bedobni egy-egy részben, hanem sok ötletet felhasználni és belevinni egyszerre az epizódokba, és nekem ez eléggé szimpatikus volt. Persze, kekeckedők mindig akadnak, akik rögtön rámutatnak, miért nem hihetőek a történetek, azért ne feledjük, a klasszikus sci-finél ez sohasem volt alapkövetelmény, hanem inkább az ellenkezője a jellemző.

Szerintem eléggé alacsony költségvetésű kis filmekről van szó, én inkább ennek a hangulatát próbáltam meg megragadni. Egyébként elég nehéz lehet úgy megcsinálni a múlt században virágkorát élő sci-fit, hogy valahogy az internet is mindig belekeveredjen a témába, és ezért a két kor hangulata gyakran keveredik a filmben, de szerintem ez egy működőképes kombinációt eredményez. A sorozat filmjei gyakran szólnak a jó és a rossz küzdelméről, inkább a jó erői győznek, de ez sem garantált minden epizódnál, talán ez az izgalmat is fent tudja tartani az egyes részek megnézése közben. Nekem a legaktuálisabb rész az, amikor Időlovag kapitány segítségével kell megírni egy késedelmes szakdolgozatot, de minden részben van valami, ami aktuálissá teszi, pl. multiplex mozi, gamerek (mindkét századból), klónok, szuperintelligens számítógép, posztapokaliptikus világ vagy közösségi hálózat is megjelenik témaként (a nagy számban előforduló más dimenzióbeli lények mellett). A sorozat azoknak való, akik kritikával képesek illetni a filmes alkotásokat, és esetleges hiányosságaik ellenére is tudják értékelni, nem pedig, akik egyik ámulatból a másikba óhajtanak esni a felhasznált trükköktől vagy elalélni a csodálatos színészi alakításoktól.

0 Tovább

Skizofrénia underground

blogavatar

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebáncsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

És ez a normiknak mitől jó?

Mert olyan tartalmak is jelennek meg rajta, amik a napi aktualitásokat témázzák. Meg sokminden mástól. Amitől még egyedi: Digitális kultúra napjainkban egy kommunikáció-média szakos skizofrén egyetemista szemével, akinek sajnos az az egyetlen téveszméje megmaradt, hogy folyton bloggernek képzeli magát.

Facebook csoport

Szerintem twittelni menő

Feedek