Skizofrénia underground

“Nem vagyok tudományos-fantasztikus író. Csupán egyetlen könyvet írtam, ami tudományos-fantasztikusnak minősül, ez a Fahrenheit 451. Minden más, amit írtam, fantázia. A fantázia olyasmi, ami sohasem történhet meg, a tudományos-fantasztikus művek pedig arról szólnak, ami megvalósulhat.” (Ray Bradbury)

Ritkán nézek filmet, de lassan Fahrenheit 451 szakértővé válok, mivel a könyvet 2x olvastam, megnéztem a HBO-s változatot, majd Truffaut filmjét, sőt, az Equilibriumot is láttam, ami "sokat kölcsönzött" a Fahrenheit 451-ből (szerintem szabadon értelmezett átdolgozása a regénynek, de mindegy). Mégis mindössze egy kérdés merült fel bennem mindezek után (illetve 3): Miért kell időről időre kisajátítani maguknak a rendezőknek a filmet, miért nem jó úgy a történet, ahogy van, vajon képtelenség lenne-e egyszer szöveghű filmes adaptációt készíteni belőle? Francois Truffaut esetében az ember még hajlamos elnézni az egyedi értelmezést, de a Ramin Bahrani által készített HBO-s változat annyira rosszul sikerült, hogy kár túl sok szót vesztegetni rá. Van ugyan benne valami gyengécske cselekményszál, de alapvető szereplők hiányoznak, és a cyberpunk környezet bemutatásában ki is merülnek a film eszközei, a névegyezésen kívül semmi köze már az eredetihez.

Aki nem ismerné a történetet (mivel érettségi tétel is, enyhén spoileres lesz): Guy Montag, a főhős tűzőrként dolgozik egy jövőbeli disztópikus, elidegenedett társadalomban, amit a mindennapi élet tartalmatlansága, sivársága jellemez, ahol nincs kultúra, csak a központilag közvetített műsor, a különböző tabletták és az autón való esztelen száguldozás alkotja az összes kikapcsolódási lehetőséget. A tűzőrök feladata és felszerelése hasonlít a tűzoltókéhoz, azzal a különbséggel, hogy tűzoltófecskendő helyett lángszóróval járják a várost, és mivel a házak addigra már tűzbiztosak, a rejtegetett kulturális javakat égetik el szimbolikusan a tűzőrök, leginkább és elsősorban is a könyveket. (A 451 Fahrenheit fok az a hőmérséklet, amin a papír meggyullad és elég.)

A Fahrenheit 451 című kisregény és a belőle készülő filmadaptációk szerencsére kevés szereplőt mozgósítanak, a legfontosabbak a nőalakok, Mildred (Truffaut filmjében Linda) és Clarisse. Mildred Montag felesége, aki mindenben a kora többségi társadalmának gyermeke, egész nap a tévéfalakat bámulja és tablettákat dobál magába, észre sem véve, ha túladagolja magát. Ez a túladagolás annyira hétköznapi eset, hogy elhárítására faragatlan, lelketlen gépészeket alkalmaznak, akik vércserét hajtanak végre a bajba jutotton és kiporszívózzák a gyomrát, orvos beavatkozása nélkül. Mildred barátnői, ha lehet még ostobábbak, férjeiket aggodalom nélkül küldik a háborúba, abortuszok sorozatán mennek át, ha mégis utódot szülnek, intézetbe küldik.

Ezzel szemben Clarisse, aki a regényben majdnem 17, a filmben 20 éves, nem felel meg ebben a társadalomban az előírásoknak, természetkedvelő, mozgékony szellemű vidám teremtés, még a regényben létrejött kulturális diktatúra árnyékában is. Ismeretséget köt Montaggal, és érdeklődik tőle, hogy olvassa-e azokat a könyveket, amiket munkája során eléget. A regényben Clarisse hamar meghal autóbalesetben, a filmben életben marad, de mint tanárnőt kirúgják az állásából, a fennálló társadalmi rend ellehetetleníti. A regényben fontos alak még Faber professzor, aki Montagot segíti, miután az elkezd könyveket rejtegetni, majd hozzá fordul tanácsért. Faber érdekes módon egyik filmváltozatban sem szerepel. Na, mindegy, a könyv azt a lélektani utat mutatja be, hogy lesz egy elnyomó hatalom mintapolgárából törvényen kívül könyvrejtegető.

Visszakanyarodva a bevezetőben feltett kérdésre, a regény talán azért nem alkalmazható teljes mértékben filmre (vagy mégis? egyszer meg lehetne próbálni?), mert olyan problémákat feszeget, amik túl mutatnak a kulturális diktatúra jelenségén, a könyvben a disztópikus társadalmi rend jogosultságát is érvekkel támasztja alá Montag felettese, Beatty kapitány, amik megfontolásra és további végiggondolásra érdemesek. Eőször is: az elnyomás nem erőszakkal jött létre, hanem a többség kifejezett kívánságára, és hiába őrizgetik egy páran a klasszikus tudást emberbőrbe kötött könyvekként, ha valójában nincs már szükség rájuk. A kapitány több érvet is felhoz: a regényalakok soha nem léteztek, fantázia alkotta szereplők, értelmetlen, szükségtelen hát, hogy velünk legyenek. A filozófusok tételei egymásnak mondanak ellen, az eleve elrendelés tételére 100 év múlva kimondják a szabad akarat elméletét, satöbbi. Az előállított kulturális javak színvonala egyre csökkent az idők folyamán, míg végül menthetetlenül elsilányult. Összegezve: a kultúra nem hoz mást csak bajt és őrületet az emberre. Vele szemben képviselik államilag a racionalitás, a józan ész világát a kapitány és emberei.

Két világrend, két világfelfogás csap őssze tehát a műben, és az író koránt sincs meggőződve róla, hogy az ő felfogása a jó, csak arról, hogy a másik rossz. Nem biztos benne, hogy kell-e a klasszikus kultúra a világba, és ha lehet egy személyes megjegyzést tenni, életem néhány pontján engem is elfogott ezt illetően a kétely, hogy van-e, és mennyiben van helye még ebben a (poszt)modern korban a klasszikus műveknek. De amennyiben bárki elbizonytalanodik ennek hasznosságát illetően, jusson eszébe Beatty kapitány, aki azt mondja, hogy még egy tűzőr életében is szabályszerűen eljön a pillanat, hogy meginog: “Huszonnégy óráig a tűzőrnél hagyjuk a könyvet. Ha nem égeti el magától, elégetjük helyette mi.” Tehát a kísértés a másik oldalról ugyanúgy fennáll, és a kultúra nélküli világból mindig van átjárás a kultúrával telibe, visszafelé már nem biztos.

Éppen most olvastam el Paul Brunton India titkai című könyvét a szóbelire való készülés helyett. Érdekes gondolataim támadtak. Eddig Indiáról nekem leginkább egy India nevű pornósztár ugrott be, de persze, kinek mi. A mesés kelet, ugye. A sok kincs, amit a brit birodalom a gyarmatosítás során zsákmányolt, miközben India szellemi örökségét évszázadokig figyelmen kívül hagyták. Manapság, ha valamiért érdekes még India, pontosan inkább ezek a szellemi kincsek.  Hinduizmus. Buddhizmus. Jóga.

Paul Brunton könyvében élesen különválasztja a keleti és a nyugati gondolkodásmódot, és mit mondjak, én is. Nyugaton irtózatos sebességű gépeink vannak, a rendszerező gondolkodás szinte már értelemmel ruházza fel az anyagot (mesterséges intelligencia), viszont a saját lelkéről semmit sem tud, állandóan a megsemmisüléstől retteg és halálfélelemben él. Keleten nemhogy tisztában vannak a lélek halhatatlanságával és a lélekvándorlással, hanem egyenesen az újraszületés körforgásának megállítására törekszenek, ami a nyugatiak szemében ugyancsak egyenlő a megsemmisüléssel, és lemondóan legyint a keleti bölcsek igyekezetére.

Paul Brunton, egy múlt században élt ember, szakmáját tekintve újságíró, India titkai című művében az Indiában tett utazásáról ír, amit a legenda szerint azért kezdett el, hogy lerántsa a leplet a csalásról és a szemfényvesztésről, ami Indiában megy, de végül Indiai útja azzal ér véget, hogy ő is részese lesz a lélek halhatatlanságába vetett hitnek az élményében. Utazásai során találkozik is mindenféle emberrel a mutátványostól egészen az önjelölt messiásig, keresése során ezek tevékenységét igyekszik szétválasztani a valódi hatalommal bíró fakírok, jógik és risik személyétől. A fakírok is mutatványosok, valahol a két csoport között vannak, szellemi hatalmukat pénzért mutaogatják, a jógik elvonultan gyakorolják a szellem művészetét, habár többre képesek a fakíroknál, nem bocsájtják pénzért áruba tudásokat. A risik szinte isteni hatalommal bírnak már.

A könyv felépítése olyan, hogy egyszerre igyekszik bemutatni Indiát kívülről-belülről, ennek megfelelően a tájleíró részek váltakoznak a szellem embereivel történő beszélgetésekkel, amit meg-megszakítanak az író szkeptikus kérdései, amivel magában a saját szemével tapasztalt csodákra racionális magyarázatot keres, áltlában sikertelenül. Felfogható regénynek is, de a szövegen inkább érződik a tényirodalom jellege, azt hiszem, ezt pár éves tapasztalatból kialakult érzékem mondatja velem. A szövegnek kétféle olvasata van tehát, olvasható dokumentumként, a szkeptikus olvasók pedig egy szép fantasztikus regénnyel lesznek gazdagabbak, illetve műveltebbek.

Számomra a könyv üzenete mindössze annyi, hogy az átélt csodák megtörténtek-e vagy sem, lényegében mindegy, én persze elhiszem őket, de most nem az a lényeg. A leírt csodálatos jelenségek (a jógi elállítja a szívverését, lélegzetét, madarat támaszt fel, ciánt eszik, ésatöbbi) csak bevezetik a lélek megtapasztalásának az élményét, amiről a szerző számára kiderül: a lélek halhatatlan. Talán egyes olvasók számára nem ez derül ki, de ez a szerző szubjektív megtapasztalása, élménye, és én úgy érzem, ezt minenkinek magában kell előbb intézni, hogy legyen miről beszélgetni. A nyugati világban ezt az élményt különös balesetek során lehetett sokáig csak elsajátítani, úgymint halálból való visszatérés, illetve súlyos elmebetegség, azt hiszem, a keleti mószer lényege abban áll, hogy nem kell ilyesmin keresztülmennünk ahhoz, hogy bármely embernek legyen ilyen lélekélménye, amihez a keleti módszerek, úgymint jóga, meditáció segíthetik hozzá. És hogy mi az előnye az egyes ember számára a lélek létezésének a megtapasztalásának: azt hiszem, a nyugodtabb élet, kellemes(ebb) gondolatok, ilyesmi.

Mindenesetre én ennek a reményében olvastam a könyvet, hogy életem egy nyugalmasabb szakaszba tereljem, viszont rájöttem arra is, hogy nem az enyémet kéne abba terelni, hanem inkább a többiekét, Paul Brunton könyvét tehát mindenkinek ebből a kettős megfontolásból ajánlom. Kiváló könyv, ami eliníthat önmagunk jobb megismerésének az útján, véleményem szerint. A könyv megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban. http://mek.oszk.hu/00100/00114/html/

Végre, következzen az egymillió forintos kérdés: skizofrén volt-e József Attila? A kérdést nem egyedül szeretném megválaszolni, hanem igénybe vettem hozzá segítségül Németh Attila József Attila pszichiátriai betegségei című könyvét. Előre szólok, hogy aki egyszerű eldöntendő kérdésnek gondolja a témát (I/N), az talán csalódni fog, de ha elfogadjuk, hogy nem minden fekete és fehér, és hajlandóak vagyunk végiggondolni a dolgot, magunk is képesek leszünk véleményt alkotni a kérdésben. A könyv is erre buzdít a történelmi dokumentumok (és némi előzetesen feltételezett pszichiátriai témában való jártasság) alapján.

A könyv egyébként, azon túl, hogy igyekszik választ adva az általam feltett kérdésre, sokkal tovább is vezet ennél, ha a kérdést tágabb kontextusba helyezzük, mert felveti annak a kérdését, hogy az orvosi diagnosztika esetleg tévedhet is, felveti a diagnózisok relativizálhatóságának, változékonyságának a kérdését, leleplezve ezzel magát a pszichiátriát is, megmutatva, hogy mennyire esetleges lehet egy ilyen diagnózis felállítása. Minden (na, jó sok) tiszteletet megérdemel a könyv pszichiáter írója, Németh Attila, mert sikerült egy olyan emberléptékű megközelítésben leírni a skizofrénia problematikus voltát József Atttilával kapcsolatban, és olyan őszintén kezelve a kérdést, amitől a hivatalos pszichiátria általában elzárkózik. A könyv (igazából egy nagyobb tanulmány) József Attiláról szól, de általános érvényű megállapításai is vannak, és arra a helyzetre is rávilágit, hogy a pszichiátria is állandóan változásban van, korok, diagnózisok, emberek vonatkozásában.

Ideges gyomorpanaszokból skizofrénia

A problémát én generáltam magamnak, amikor láttam, hogy egy emelt szintű magyarérettségire felkészítő könyv lefutott meccsként kezeli a témát, amikor József Attiláról kijelenti, hogy skizofrén volt. Akit érdekel, és aki megelégszik ennyivel, a diagnózisa valóban skizofrénia volt, 1931-ben kezdődött pszichoanalitikus kezelése, ideges gyomorpanaszokkal, egy Rapaport Samu nevű pszichoanalitikusnál, majd innen került Gyömrői Edithez. Edit is pszichoanalitikus volt, orvosi és pszichológusi végzettség nélkül, viszont az elmondások alapján elég jó nő volt. Érdekes módon itt zuhant meg a költő annyira, hogy innentől kezdve datálódik a skizofrénia diagnózisa, amit Bak Róbert pszichiáter mondott ki végül. Mondhatnánk, hogy a pszichoanalízis hálójában bomlott ki a betegsége, ha rosszmájúak akarnánk lenni.

Vajon lehet-e egy skizofrént rehabilitálni? És még életében kell ezt megtenni, vagy posztumusz is lehet? Többen vitatták azóta a skizofrénia diagnózist (főleg pszichiáterek, ami meglepő lehet), Németh Attila is ezt tette, vagyis erre tett kísérletet a könyvében. Több diagnózis is felvetődött a költő kapcsán, úgymint: borderline személyiségzavar, skizoaffektív zavar, esetleg depresszió pszichotikus epizódokkal. Mivel a költő lelki betegsége pszichotikus epizódokkal is járt, ez kétségtelen a kortársak (ismerősök, kezelőorvosok) beszámolója alapján. Érdekesség viszont, hogy költészetében ebből semmi, vagy szinte semmi nem érzékelhető, ezt Bak Róbert a nagyfokú fegyelmezettségével magyarázza. Kifejezett hallucinációról sem tudok nála, a téveszmék viszont hangsúlyosan előjöttek (például a 3-as szám mániája, ami a szentháromságra utalt szerinte).

Diagnosztikai problémák

Téveszméi viszont nem bizonyultak tartósnak, ez is ellentmond a róla felállított skizofrénia diagnózisnak, sőt, talán döntő lehet a diagnózis (akár utólagos) megállapításánál. Németh Attila leginkább a borderline (határeset) személyiségzavar mellett teszi le a voksát, amihez szerinte súlyos depresszió is társult, ami időszakosan elérhette a pszichotikus szintet. Természetesen több diagnózs is magyarázhatja József Attila állapotát, a diagnosztikai kritériumok “kikeverésével” mindenki kialakíthatja saját József Attiláját (vagyis a magában őrzőtt elképzelést róla). A lehetséges mentális betegségek diagnosztikai kritériumai fel vannak sorolva a könyv végén. Azt még hozzáteszi, hogy Bak Róbert nem követett el akkora diagnosztikai tévedést, hiszen abban a korban általános volt a téveszmékre ráhúzni a skizofrénia diagnózist (csak szólok, hogy néhány helyen még most is az). És hogy mi az én véleményem róla? A válaszom a kérdésre az, hogy attól függ, mit értünk skizofrénia alatt. Úgy kezdtem neki a könyvnek, hogy nem hittem benne a művei alapján, hogy skizofrén lett volna. De a kortársak beszámolói eléggé zavarba ejtettek, elbizonytalanítottak. Válaszom egy határozott talán. Igazából ez a könyv ahelyett, hogy megerősített volna az elképzelésemben, egy csomó kérdést nyitva hagyott bennem, amire lehet, hogy egy hosszabb terjedelmű értekezés megírásával fogok válaszolni.

Nyitva hagyott kérdések

A nyitva hagyott kérdések között szerepel, hogy Kozmutza Flóra (utolsó nagy szerelme) saját bevallása szerint mélyebb értelmet vélt felfedezni József Attila téveszméiben, illetve hogy a költő téveszméiben az Illyés Gyula és Kozmutza Flóra közötti jövőbeni kapcsolatot is meglátta, mintegy “véletlenül”, amitől persze minden jó érzésű embernek borsódzik a háta, én viszont nem látom mostanában hülyeségnek a pszichotikus epizódokban átélt élmények elemzését. Talán egyszer iskolát alapítok ebből, de nem hiszem. Mindenesetre metafizikai értelemben tartom József Attilát skizofrénnek. Még annyit tennék hozzá, hogy József Attilát egy luxus helyen, a Siesta Szanatóriumban kezelték, a valódi bolondoktól ő is idegenkedett (enyhén szólva). Ebből a szempontból kettőnk között annyi a különbség, hogy én egyből a “mélyvízben” kezdtem, valódi bolondok között... És itt nem elsősorban a betegtársaimra gondolok...

Az utóbbi időben a vizsgálódásaim a mentális betegségek témájában kezd áttevődni a családi környezet szerepére a betegség kialakulásában. Eddig eléggé feltáratlan, tabu-jellegű témát kezdek feszegetni, a család szerepéről a mentális betegségek kialakulásában. Most, hogy a pszichiátria kiesett a játékból, talán sikerül tisztázni, milyen, illetve mi egy egy skizofén beteg szerepe általában a családokban, a saját pédámon keresztül. Ezek eléggé általános dolgok, ahogy tudom, és arra a kérdésre, hogy miért a saját példámat kell felhozni, a válaszom a következő: 1. mert azt ismerem a legjobban, 2. ez elsősorban egy énblog/terápiásnapló, 3. csak. Tudomásom szerint a skizofrénia jelensége szinte kivétel nélkül összefonódik egy szereppel: mégpedig a családi fekete bárány szerepével. Az esetek nagy száma indokolja szerintem a családi háttér mélyebb vizsgálatát. Az alaposabb vizsgálat esetleg olyan körülmények meglétére derít fényt, ami fölött az első alkalommal esetleg elsiklik a külső szemlélő, sőt, vagy több alkalommal is, esetleg mindvégig.

A betegség lefolyása a következő (legalábbis nálam): Először jönnek a téveszmék, hallucinációk, “a semmiből”, mintegy varázsütésre. Az okokat feltárni nincs lehetőség, a kezelés arra irányul, hogy minél hamarabb elnyomják a tüneteket. Ezt általában túlgyógyszerezéssel érik el. Kicsit hasonlít a kemoterápiára, nem nézik, hogy az antipszichotikum milyen képességeket, készségeket blokkol, elnyomni a rendellenes működést minden áron, ez a cél. Ezt követi szinte menetrendszerűen a skizofrénia utáni depresszió, aminek összetevői a szégyen, a stigmatizálás és a gyógyszermellékhatások túlsúlya. Aztán a betegséggel való küzdelem, amikor jobban lettem, nálam valahogy áttolódott a pszichiátria ellen való küzdelemre.

Ezt a küzdelmet nem bánom, most már úgy látom, hogy tanulságos volt, de a saját életem szempontjából egy felesleges kört futottam. A pszichiátria mindig olyan, amilyen, akinek nem szól bele az életébe, hajlamos nem foglalkozni vele, nekem érdemben már egy ideje nem szól bele, tehát kezdem is hanyagolni a témát mind gondolatban, mind megnyilatkozások szintjén. Hanem próbálok inkább előre haladni az életben, de valahogy, úgy érzem, mindig visszaránt valami. Valahogy úgy érzem, hogy nincs rendben valami. Ólomsúlyok nehezednek rám, húznak vissza az életben. Mikor a megyei pszichiátria szinte összes szinterén megvívtam a harcomat mindenkivel, aki szóba jöhet, és már nincs közünk egymáshoz, akkor kezd tisztulni a kép.

A problémáim hátterében a szüleimmel szembeni konfliktusom áll. Megmondom, hogy történt az eset: a családomban én már azelőtt fekete báránynak számítottam, hogy pszichiátriára kerültem. A fekete bárány az, akire a család (a közvetlen család, és az egész nagycsalád) ujjal mutogat, és a saját hibáinak feloldozását látja benne, amikor azt mondja: “Züllött, erkölcstelen életet él, lehet, hogy van egy-két hibám, de mi ez az ő bűneihez képest?” A családtag feloldozást nyer, folytathatja tovább a stiklijeit, mert tudja, hogy az én szintemre képtelen lesüllyedni, ezért ő sokkal jobb ember nálam. Kis híján a feketebárányság áldozati báránysággá alaktult át, amikor úgy nézett ki, eltűnök a pszichiátriai ellátórendszer végállomásán, a festői Hodászon.

Jó, ez már a múlt, nem akarom állandóan felhánytorgatni, csak azért hozom fel, mert úgy érzem, megint előtérbe került a probléma. Figyelmem középpontjába a család került a betegségem szempontjából. Érzésem szerint a skizofrénia nem egy mindentől függetlenül létező valami, ami válogatás nélkül lecsap az emberekre, hanem lelki okok és családi problémák készítik elő. Sőt, az újra és újra visszatérését, kiújulását is feldolgozatlan lelki problémák okozzák, kevésbé a gyógyszer szedése, vagy nem szedése, vagy egyéb rajtunk kívülálló dolgok. Eddig az volt az általános hozzáállás, hogy vannak tippjeink, de nem tudjuk, mi okozza, és széttárjuk a kezünket. A feddhetetlen család nem okozhatja, hiszen csak példát vehetne mindenkiről, a családjában mindenki áldott jó ember, csak ő a megátalkodott gonosztevő. A makulátlanság, a hiba nélküliség, a feddhetetlenség mítosza, ami a családot övezi, nekem eleve gyanússá teszi a helyzetet. Érdekes, hogy a pszichiáterek, a szakemberek még “bekapják a horgot”, nem tűnik fel nekik ez a körülmény, vagy pénz beszél. Illetve képzeljük el a vidéki, köztiszteletben álló család egyik tagjának megmagyarázhatatlan okokból való lezüllését, később mentális betegségét, újabb lezüllését, újabb betegségét, és így tovább vég nélkül, aminek a magyarázata egyedül az illető mérhetetlen gonoszsága és megátalkodottsága volna. Egyetlen kezelési mód elhelyezni őt a megyei pszichiátria hivatalos eltüntető helye, a skizofrén-demens elfekvőbe, a pusztában, kilométerekre egy főleg romák által lakott, mindentől elszeparált falutól, tehát a világ végén.

Senki nem gondolja, hogy lelki okok lennének a háttérben, egy alkoholistánál, sőt, drogosnál milyen lelki okokól is beszélhetnénk, aki állandóan részeg, vagy be van tépve, vagy a betegsége miatt van magán kívül. Természetesen mindezt az illető saját elhatározásáól csinálja, senki nem kényszeríti rá. Önmaga mondja magáról, hogy politoxikomán, megmagyarázhatatlan vonzódása a kábítószerekhez teszi őt gonosszá. Nem illik a családba, nem illik a társadalomba, nem illik sehova sem. Én nem találom már ennyire rejtélyesnek a dolgot. “Megmagyarázhatatlan”, “véletlenszerű”, “kiszámíthatatlan”. A gonoszság fokmérője nem az, hogy valaki részegen “a kerítésen lógott”, “négykézlább jött haza”, vagy “a szekrényben aludt”, a látvány borzalmassága nem áll egyenes arányban az illető aljasságával és gonoszságával. Az illető a család felfogása szerint “szégyenbe került”, a család elhatárolódik tőle, annak okán, hogy “ők ilyet soha nem csináltak”, és egyébként is mossák kezeiket, mert itt a mérhetetlen, állati lealacsonyodás példájával állunk szemben.

Végül az itt elhangzott kijelentések annyira kezdenek közszájon forogni, hogy már maga a beteg is elhiszi őket, főleg, ha orvosi segítséggel megerősítve. Véleményem szerint a fekete bárány mítosza az utolsó, ami a skizofrén betegek gyógyulásának az útjában áll, és mint ilyen, sajnos megkerülhetetlen akkor, ha őszintén szeretnénk beszélni a jelenségről és a betegség természetéről. Próbáltam kikerülni, hogy én magam túlságosan vádaskodni kezdjek, esetleg olyan témákat kezdjek el feszegetni, ami a az írásomat túlságosan indiszkrétté tenné. Bejegyzésemben a velem szembeni általános családi véleményre támaszkodtam, amiből indirekt módon leszűrhető bizonyos következtetés a családban uralkodó viszonyok működésére vonatkozóan.

Valójában a skizofrénia veszélyes. De nem azért, amiért gondolják. Hanem azért, mert olyan tapasztalások birtokába jut a révén az ember, ami veszélyezteti a keresztény vallási intézmények jól kialakult, jól bejáratott praxisát és ügymenetrét. (Biztos van ezek helyett jobb szó is, csak most nem jut az eszembe.) Elmondanék most néhány dolgot, amire még visszaemlékszem ezekből a dolgokból, és amik lassan kezdenek értelmet nyerni. Igazából egy Facebook bejegyzésem kapcsán jutott eszembe egy régen elfelejtett történet. A Facebook bejegyzés egy Delerium szám kapcsán íródott, és jó, hogy van ez a kifejezés, hogy “íródik”, mert néha helyesebb ez a megfogalmazás, mint hogy “én írtam”. Valójában az ember minél több ilyen spirituális utazáson vesz részt, mint ami a skizofrén epizód, annál jobban fellazul a kapcsolata a világi dolgokkal, hogy úgy mondjam, fellebben a Maya-fátyol, ami a fizikai és a metafizikai világot elválasztja, és egy kicsit úgy is marad. Ezt, persze, vannak, akik nem bírják, náluk a személyiség teljes széteséséig is vezethet (állítólag). Én szerintem egész jól bírom, ahhoz képest, hogy 4-5 komolyabb epizódom volt.

Szóval, annyit írtam a Facebookra, hogy: “Tanulás helyett olvasgattam egy kicsit, kinek miről szól ez a szám. Volt akinek a cigarettáról és a tüdőrákról, valakinek a kábítószerhasználatról és abúzusról, esetleg egyeseknek a szexről és a BDSM-ről. Mindenkit el kell, hogy keserítsek, mert ez igazából egy testetlen lélek (vö.: szellem, kísértet) végső nyugalomra való vágyakozásáról szól. Persze, mindenkinek a szíve joga, hogy neki miről szól, felőlem szólhat valakinek Mici néniről is, de a szövegből szerintem egyértelműen kiderül, főleg, ha hozzávesszük, hogy Karma az album címe. Ok, vissza a könyvhöz.”

És arra is emlékszem, hogy milyen körülmények között jöttem erre rá, mert eléggé módosult tudatállapotban voltam már akkor. Lehet, hogy áttételesen benne van a szövegben az előbb felsoroltak valamelyike, a szöveg akkor is egy szellemlény segítségkérése, aki itt maradt a kötődése, mondjuk dühe (rage) miatt. Nem akarom idecitálni az erről szóló elméletet teljes egészében, lényeg az, hogy én is átrágtam magam rajta, és eszerint szellemlények vannak hozzénk kapcsolódva, de azért nem úgy, hogy elmész XY-hoz, megmondja, hogy hány szellem van rajtad, és hol, és ő azokat szépen “leveszi”. Nem így. Hanem úgy hogy rajtad keresztül nyilatkoznak meg. Nekem is van olyan versem, ami a pszichiátrián hangok diktálására jött létre.

Ezekről a hangokról teljesen önkényesen úgy nyilatkozik az orvostudomány, hogy az emberi agy játéka. Nem az. Testetlen szellemlények hangja. Mindegy, az a lényeg, hogy a szám értelmére úgy jöttem rá, hogy otthon ültem, és hallgattam a számot, és mindenképpen próbáltam neki valami értelmet találni, ami a csenddel (Silence) kapcsolatos (mivel nagyon szenvedtem akkor a fülzúgástól, és szenvedek még a mai napig), és az Istennek se sikerült. Helyette mintegy sugallatra beugrott a szöveg valódi értelme. Ez annyira felkavart, hogy elindultam sétálni a legközelebbi utcára, ahol éppen a temető is van. Amint közel értem a temetőhöz, hatalmas hangzavar támadt, lelkek hangja: “Mi is fel akarunk támadni! Mi is fel akarunk támadni!” -ezt mondogatták.

Ahogy távolodtam, a hangok megszűntek, ahogy közelebb mentem, felerősödtek. Rájöttem, hogy az egyházi szertartás nem a túlvilágira való átkelést segíti elő, mint mondják, hanem megköti a halott lelkeket a temetőben a sírokhoz, vagy a holttestekhez, mit tudom én, mihez. Valóban igaz, hogy az elhunytak szellemei a temetőben várják a beígért feltámadást, ahelyett, hogy mennének oda, ahová menetrendszerűen menniük kellene.

Talán mindez hihetetlennek hangzik, vagy hazugságnak, vagy egy bolond beszédének. Egyre kevésbé tartom magam bolondnak, ezek a bolondsági dolgok amúgy sem nagyon érdekelnek már. Ez egy emlék, ami beugrott, és a hozzájuk tartozó gondolatok. Persze, van a sztorinak folytatása is, meg eleje, meg vége, de az már valóban tényleg megterhelő lenne esetleg néhányaknak, szóval egyelőre kihagyom. Meg lehet, hogy én sem állok még teljesen készen arra, hogy teljes egészében leírjam a történetet, eléggé rá kell hangolódva lenni hozzá az ilyen lelki dolgokra, meg egy csomó előismeretet megkövetel, ami lehet, hogy nincs meg hozzá mindenkinek. Nem véletlen, hogy a bejegyzésben szereplő számról sem tudják kitalálni sokan, hogy miről is szól igazából, pedig egyszerű angol nyelven íródott, csak az emberek gondolkodása még eléggé földhöz ragadt ezen a téren. Persze, tisztelet a kivételnek.