Skizofrénia underground

A Stranger Things a Netflix saját gyártású tévésorozata, tavaly jelent meg az első évada, idén a második. Mindkettő óriási sikernek bizonyult. Szokták róla mondani, hogy science-fiction, horror, coming of age, meg mit tudom én, még milyen elemeket ötvöz, meg fel szokták sorolni az összes filmes utalást, ami fellelhető a Stranger Things epizódokban, külön kiemelve, hogy milyen jól imitálja a 80-as éveket. Nyakon öntik egy adag filmes szakkifejezéssel és klisével, és így szokott előállni egy-egy Stranger Things kritika. Felpontozzák, lepontozzák, százalékot adnak rá, meg kiemelik a színészi játékot, karakterfejlődést. A filmsorozattal kapcsolatban én ezt az eljárást azzal a jelzővel illetném, ami a sorozat egyik legtöbbet használt szava: bullshit.

Bevallom, elsőre engem is megfogtak a róla szóló híradások, meg hogy milyen hangulatos film, meg hogy olyan 80-as évek... Vegyük például a 2000 után születetteket: lehet, hogy nekik a 80-as évek vaszizdasz, nekem nagyon nem az. Körülbelül akkor voltam annyi idős, mint amennyi idősek a filmben szereplő gyerekek, nem esett hát nehezemre felidézni a hm... kort, mégha Amerikában játszódik is a történet. Tehát a legfiatalabb karakterek ma lennének annyi idősek, mint én, és merem állítani, a mai Magyarországon körülbelül ott tartanának, ahol én, néhány pszichiátriai osztályos befekvéssel a hátuk mögött. A második sorozatban néhányszor elhangzik ugyan a „skizó” jelző, de csak elhatárolódásképpen a témától, esetleg némileg divatba hozva, ízlelgetve a kifejezést. Mondják, Hollywood skizofréniára hajazó viselkedésű karakterekkel dolgozik, a filmben a legtöbb karakter - mai magyar mércével mérve - súlyosan skizofrén.

Persze, ez csak film, mese, mondhatnák a kritikusok, már a filmkritikusok is, meg a velem szemben kritikusok is, én meg azt mondanám, hogy mi van, ha nem az? Mi van, ha ez az úgynevezett mese nem filmes toposzokat dolgoz fel, hanem korunk folklórját, mítoszait, legendáit, amiknek szinte minden esetben van valóságalapja? Van, ugye ez a fantázia-dolog: az ember olyan dolgokat bír elképzelni, amik már látott és tapasztalt dolgok, valóságos élmények. Hogy a dolgok a valóságból származnak, vagy az őrületből, az mindegy is; vannak. Mert mi van akkor, ha nincs is olyan, hogy őrület? Hol van az őrület? Ha valaki kiabál? Ha valaki lát, vagy hall valamit, ami nincs ott? Hol nincs? Ha én értem a madarak beszédét, miközben más nem, miért vagyok hülye? Ha olyan hangokat hallok, amiket más nem, szintén miért vagyok az? Mert irigyek rám, és rám fogják, hogy az agyam csinálja, és elkábítanak gyógyszerekkel? Hadd mondjak valamit: amíg az ilyen emberek a kínok kínját fogják átélni halálukkor, mert sem a materializmus, sem a vallás nem ad megnyugtató választ a hétköznapi tapasztalásokon kívüli dolgokra, én már sokszor átéltem ilyet, és hiába akarják bemagyarázni, hogy az agyam játéka volt, röhögve távozom erről a világról, mert megtapasztaltam már a másik oldalt. Ez olyan, mint aki visszatér a halálból, mondják, megynyugszik: bizonyosságot szerez, hogy van túlvilág. Mondhatják utána neki, hogy ez így, meg úgy a neuronok játéka, attól fogva megváltozik az élete, nem fél a haláltól.

A Stranger Things sztoriját is erről a másik oldalról szól. Lefesthetném Hawkinst, az amerikai kisvárost, a közelben felállított titkos laboratóriumot, amiben - mit ad Isten - pszionikus képességekkel megáldott gyerekeken kísérleteznek, hogy a szovjetek ellen használják fel őket a 80-as évek eleji hidegháborús időszakban. Az pszionikus képességekkel való kísérletezést a hippi mozgalom idején divatba jött pszichedelikus, hallucinogén szerekig szokták visszavezetni - legalábbis tömeges mértékben akkor került rá sor Amerikában, amikor az addig létező természetes szerek mellé létrehoztak egy pár szintetikusat is, biztos, ami ziher. A filmben az ilyen hatások alatt fogant gyerekeken végeznek kísérleteket, a kísérletek eredményre vezetnek, legalább egy-két esetben, mint az egyik főszereplő - 011, és egy mellékszereplő, 008 esetében. A kísérleti alanyokkal a másik oldalt tanulmányozzák, amit a filmben Tótágas névre keresztelnek az alkotók. Tótágas a valódi világunk leképezése egy indákkal átszőtt és trutymóval teli ábrázolása a valós helyszíneknek, ahol örökösen vihar készül. A tereptárgyak (pl. autók, építmények) megfelelnek a valóságos helyszíneken lévőknek. Így is fel lehet fogni.

A történetben egy fiú (Will) eltűnik Tótágasban, és az egész első sorozat az ő kereséséről szól. Végül megtalálják ebben a köztes világban, és hazahozzák. A második sorozatban végig poszttraumatikus stresszben szenved, vagyis ebből a másik világból származó látomások gyötrik, ami persze nem lenne meglepő a történtek után, de erről is kiderül, hogy sajnos igenis valóságos fenyegetésekről van szó. Csak ameddig a filmben perdöntő bizonyítékként fotók, videofelvételek kerülnek elő ezeknek a másik dimenzóbeli lényeknek a jelenlétéről, addig a valóságban - legnagyobb sajnálatunkra - ilyesmi sohasem fordul elő, maximum PhotoShoppal, és társaival szoktak előállítani ilyesmit. Ha az általunk ismert képalkotó eljárások ki tudnák valahogy mutatni az ilyen entitások jelenlétét, akkor mindez már nem lenne többé tabutéma. Persze, lehet, hogy már kit tudják, csak nem szokták az emberek orrára kötni, kreált tudatlanságban tartva őket.

Nem mesélném most el a film sztoriját, még egy részt emelnék ki a történetből, ami a második sorozat mértani felénél található, amikor két szereplő elmegy egy íróhoz, aki elmagyarázza nekik az egész történet allegóriáját. Az írónak bizonyítékot visznek a paranormális tevékenységek létéről, mégpedig egy hangszalag formájában, amin a kísérleti laboratórium vezetője számol be a paranormális tevékenységekről. Az író erre fog egy üveg Sztolicsnaja vodkát, tölt egy pohárba, és elkezdi inni, mondván, hogy gondolkodnia kell. A vodka túl erős. Fel kell higítani. Az egész sztorit fel kell higítani. A probléma: az emberek nem hinnének nekik. Az emberek szeretik a kényelmes foteleket, a barátságos függönyöket, meg ezt az egész komfortzóna-hülyeséget, ami eltakarja előlük a valóságot. Az emberek nem érzékelik a valóságot, ha kívül esik a komfortzónájukon, vagy azt mondják róla, hogy „bullshit”, nem igaz. Véleményem szerint ez a jelenet magára a sorozatra utal, hogy egy felhigított limonádét kapunk a valóságról, amit aztán beskatulyázhatunk színészi játék szerint, karakterek jellemfejlődése szerint, operatőri munka, vágás, világítás, akármi szerint, pontozhatjuk mindenféle szempont szerint, de a lényegét úgysem fogjuk már látni, mert egy felhígított sztorit kapunk. Hadd mondjam el, aki ment már keresztül hasonlón, látja a lényeget. Azt is látja, hogy mi megy ma Magyarországon az ilyen képességekkel bíró emberekkel való bánásmóddal a pszichiátrákon. Ami engem érint: akartak már skizofrén-demens táborba küldeni, de akartak már eltüntetni is: egy rövidke sztori a végére: Mániám volt elszökdösni egy időben a pszichiátriáról, és egy szép nyári este egy ápoló és egy mentős „meg akart tőlem szabadulni”, elvinni valahova a mentővel, nevezzük Tótágasnak, ahonnan nem jövök vissza. Hallottam emberekről, akik, úgymond „elszöktek” a pszichiátriáról, és sose kerültek vissza. Ez csak azért fura, mert a protokoll szerint még aznap karhatalommal vissza kell (kéne) vinni, aki eltűnt. De ők sose jöttek vissza. És röhögtek, és undorító, fura dolgokat mondtak. Nagyon jól szórakoztak. Ahogy most én ezt leírom, én is nagyon jól szórakozom, függetlenül attól, ki hiszi el ezt az esetet, akikről szó van tudják, és én meg csak jelzem, hogy mindenre emlékszem. Jó, mi? ;-)

Még annyit, hogy a pszichiátria nem azért van, hogy meggyógyítson bennünket, hanem, hogy elhallgattasson, eletompítson, elvitessen bennünket, végső esetben örökre elnémítson. De ki mer tanúskodni? Hát én merek... bíróságon is... Szerintem itt volt az ideje, és most volt itt az ideje leírni a sztorit: a skizofrénekért, azokért, akiknek képességei vannak, legalább médiumi szinten, és azokért is, akik csak megkapták a diagnózist, és kirekesztve élnek örökké a társadalomban. Nekem ezeket hozta felszínre ez a film. Lehet hozzászólni.

Elöljáróban le kell szögeznem valamit: nem ismerem Oravecz Nórát. Ettől még nem vagyok különleges, szerintem ezt még egy páran elmondhatják magukról. A könyvét az egyik blogon elhangzott odavetett félmondat miatt vettem meg, ami kb arról szólt, hogy Oravecz Nóra nem is olyan izé, és különben sem egyenlő az idézetes szívpárnákkal, amikkel sokan azonosítják a személyét. Ennyi nekem elég is volt. Ettől kezdve sokkolhatott többeket a látvány, ahogy Nyíregyháza külvárosi részein egy hajléktalan kinézetű faszi, oldaltáskákkal és szatyrokkal bőven ellátva egy Oravecz Nóra kötettel rohangál. Elmondom, miért történhetett ez.

A szóban forgó könyv a Van egy ötletem - Hogyan építs énmárkát? - illetve bármi is a címe, lényegében a blogolásról szól. Ezt jó, ha tudatosítjuk. Nem szimbolikusan a blogolásról, nem jelképesen a blogolásról, nem átvitt értelemben a blogolásról, hanem egészen konkrétan. Blogokon sokakat láttam már elmélkedni embereket ilyesmiről, nagyjából a következő eredménnyel: nagyon a szívünkből szóltak, nagyon együtt tudtam velük érezni néha, véleményük mégis pusztába kiáltott szó maradt leginkább, a pillanatnyi bloghelyzetre való relflexió, nem több. Talán a Nóra, - ugye szólíthatom Nórának, pá zsáluszta, szpászíba - könyve is meghaladott lesz valamikor, és teli szájjal mosolygunk rajta, most nagyon nem az, inkább eléggé aktuálisnak mondanám.

Ha most eltekintünk attól, hogy Nóra sztárblogger, én pedig egy underground firkász, rájövünk arra, hogy a csillogó utazások, eget verő látogatottsági statisztikák és követők garmadáját leszámítva rá is ugyanazok a törvények vonatkoznak, ő is ugyanolyan büd...zséével kezdte a karrierjét, mint mi itt sokan mások. Rengeteg sztorit mond el az életéről, hogy egy vidéki helyről származik, sokat piszkálták a kortárs csoportokban, nem ő volt a legjobb tanuló a suliban, ami sokunkra igaz lehet. Érdekes, hogy engem soha, sehol nem piszkáltak, csak egy helyen, de ott nagyon, és folyamatosan ennek a piszkálódásnak az emléke kísért, de ez itt off.

Érdekes, hogy a pénzért való blogolásnak ugyanolyan mozgatórugói vannak, mint a bármilyen apropóból elkövetett blogolásnak, én például folyamatosan azért kényszerültem egy időben blogot írni, hogy magyarázzam a bizonyítványomat, utána már konkrétan azért, hogy védjem a s***em, majd tematikusan, és végül úgyis mindig a körülmények áldozata vagyok, tehát mindig van miért, miről. Ezt Nóra is megemlíti a könyvében, hogy változnak a témák, változnak a hangsúlyok. De arról is szó van, hogy soha nem azért kezdi az ember, hogy híres legyen és megismerjék az utcán, ettől valami mélyebb motiváció szükségeltetik. Szó esik még egyéni látásmódról, némi különcségről, hát én is kb mindig mást gondolok, mint a többség, mert ha a többség nem hajlandó észrevenni, amikor a király/királynő meztelen, én akkor is WYSIWYG módon kezelem a témát. Ezen a ponton beékelnék én is egy rövid sztorit: Egyszer elmentem egy parapszichológushoz tanfolyamra. A tanfolyam egy pontján elkezdődött az auraérzékelés gyakorlat. Egy idő után mindenki elkezdte „látni” az aurát, kivéve engem, az egy szem skizofrént. Milyen érdekes, szarul van itt nekünk, mindenfélét behalluzik, de az aurát, azt nem hajlandó látni. Nem sokkal később megkértek, hogy ne jöjjek többet. (Mostanában felmerült az a dolog, és inkább IRL, hogy sokan úgymond fenntartásokkal kezelik írásaim igazságtartalmát. A példában szereplő kis sztori nekik (is) parabola az ilyen helyzetekben való viselkedésemre, lélekjelenlétemre.)

Na, de ne vegyük el a szerző elől a rá szánt karaktereket, szavakat, helyet! Annál is inkább, mert lassan túllépem itt a tőlem megszokott mennyiséget. Tartalmilag nézve 5 fejezetre tagolódik a mű, és amikor - érzésem szerint - éppen kezdene leülni a téma a 3 fejezet második része körül, átvált a praktikus tanácsokra, amik így elviszik a balhét. De most tényleg, mondják, hogy kezdőknek nagy segítség a könyv, viszont némi tapasztalat és tudás birtokában azt mondom, nekünk is, akik már régóta űzzük az ipart. Megszólaltat másokat is, Dancsó Péter, Wolf Gábor, Pistyur Vera, Fördős Zé, csupa számomra ismeretlen, de érdekes arc, nyilván nem követem up to date módjára a mainstream tartalomgyárosokat. Ha valamin elcsúszhat az egész, itt, hogy mindig felfelé figyel Nóra, állandóan mesterekben gondolkodik, bár szó esik valami kisebb nézettségű bloggerekről is. És honnan tudom, hogy Oravecz Nórának jó ez a könyve? Onnan, hogy úgy ír, ahogy az adott témában máshogy nem lehetne, olyan szavakkal, olyan stílusban, egyszóval királyság van. Szerintem bloggereknek kötelező olvasmány, bárkmit is gondoljon bárki a személyéről, a módszereiről, vagy a hajviseletéről.

Itt, vidéken van olyan, hogy egy skizofrén beteg dolgozik, és külön lakik a szüleitől, de csakis kis lakásban, jellemzően szociális alapon, önkormányzatiban, fura közüzemi tartozásai vannak, sikertelenségek érik az életben, kissé diszkriminálják úgy a hatóságok, mint a szomszédai. Rehab munkából tarja fenn magát, megtűrt személy a környéken, de éreztetik vele, amerre jár, hogy kisebbrendű személy. Ami, persze lehet, hogy nem igaz, csak a környezete, ami csupa alacsony kvalitású emberből áll, az igazi szegény, de öntudatos kispolgárokból, szereti őt taposni, mert hogy lám, mégiscsak van, aki alacsonyabb rendű náluk. Jelenleg ez a max, ami elérhető. Persze ez lehet, hogy nem igaz, csak egy beteg ember paranoiája. Vagy ha két beteg emberről van szó, akkor pedig egy olyan különleges fajta szimbiotikus paranoia uralkodik el rajtuk, hogy ugyanazt hallucinálják, ugyanazok a téveszméik vannak. Különös dolog ez, a természet csodája, kompromisszumos hallucináció.

Például behalluzzák, hogy Lapostetűék beszólogatnak nekik a boltban, amikor vásárolnak, Nyalókafej biztonsági őrrel együtt - mivel olyan jó a környék, hogy még az abc-be is biztonsági őr kell. Behalluzzák, hogy az eladók parasztok, és kilóg a kapanyél a szájukból, ékes irodalmisággal szóló udvarias érdeklődésüket afelől, hogy mit parancsolnak, úgy érzékelik, mintha arról kérdezősködnének vartyogó diftongusokkal, hogy dugtak-e az éjjel, vagy sem. Úgy érzékelik, mintha a hátuk mögött róluk beszélnének, amikor már félig hallótávolságon kívülre értek, és megjegyzéseket tennének róluk, de úgy, hogy hallják is őket, meg nem is. Aztán ezek a szemét skizofrének behalluzták azt is, hogy a szemközti dohányboltos Béla-san kiutálta őket a boltjából, és a „Viszontlátásra!” köszönésre úgy reagált, hogy „...nem fogjuk mi egymást viszont látni...”, vagy amikor sepregetett, azt morogta magában, hogy „mindig bejön ide ez a sok SZEMÉT”. Azt is ezek a mocskos skizofrének találták ki, hogy Béla-san dugva tartotta volna Mágikát, az alkalmazottját, és az emiatt való beteges féltékenysége miatt utálta volna ki őket a boltjából. Természetesen mindez nagyon beteges paranoia.

Megváltozott valóságérzékelésük azt mondatja velük, hogy a postán úgy kísérik őket a biztonságiak, mintha az évszázad postarablását készülnének éppen elkövetni, vagy éppen egy néhány anthraxos levelet készülnének feladni a megyeházára. Azt halluzzák, hogy szintén a postán a taknyos kölyök beszól telefonon valahova, hogy:
- Itt van a két skizofrén a postán!
- Minősíthetetlenül viselkednek!
- Igen, csináljanak valamit!
És amikor se a rendőrség, se a mentők nem jönnek ki:
- Na, mit mondtak odabent?
- Azt, hogy kussoljak!
- Ch! Lesz ennek még következménye!

Azon a környéken, ahol régen laktam, az úri negyedben, a szüleimnél, azt halluzom például, hogy a húspultnál egy kedves vevő méltatlankodik:
- Mostanában nem jár ide?
- Nem is baj, legalább nem rontja itt a levegőt!
- Szó szerint!
- Ott lakik a kertváros felé!
- Jobb is ott neki a többi bolonddal!
- Én tudom, ezekkel dolgozok húsz éve!
- Ezekkel nem lehet mit csinálni!
Erre viszont hallucináció helyett a következő téveszmés gondolatok fogalmazódnak meg a fejemben: „Lehet, hogy húsz éve dolgozol ezekkel, de eléggé kis szürke egérke vagy te ahhoz, hogy verd itt a nyálad, amúgy meg szart se érhet a munkád ilyen hozzáállásal. Olyanokkal dolgozol, akiket lenézel, utálsz, undorodsz tőlük, de váltani képtelen vagy, nem tudsz, hülye vagy. Tudod, mit? Megérdemled a sorsod.”

(A sztorikban szereplő képek Michael Cho grafikái, a történetek szereplői, hanem lennének, ki kellene találni őket...)