Skizofrénia underground

Ezt a címet, hogy „Az addiktológia árnyékában”, lehetne képletesen is érteni, ismerve azt az életformát, amit néha folytatok, de próbálkozzunk meg inkább egy szó szerinti értelmezéssel, hiszen az addiktológia körülbelül (nem túlzok) 5 méterre van a munkahelyemtől, a betegek belátnak az emeleti osztályokról a munkahelyemre, ott mászkálnak el az udvaron kijelölt dohányzóhelyre, bolba, büfébe, stb., a – nevezzük így – betegsétányon, sőt, a betegek – többnyire engedéllyel – bemászkálnak a munkahelyemre, nézelődnének, szajréznának, beszélgetnének. Kivel? Velem ugyan nem fognak, maradjunk abban, hogy bárkivel. És úgy általában leginkább mindent csinálnának, egyet nem: kézműveskedni nem szeretnének az Istennek se, amire az engedélyük szól.

Van-e esetleg valaki, aki nem tudja, mi az az addiktológia? Annak elmagyarázom. Az addiktológia egy viszonylag nyílt pszichiátriai osztály, persze itt is van „megfigyelő”, meg egyéb korlátozások, de alapvetően szabad a gazda, mindenki azt csinál reggel  7-től este 7-ig, amit szeretne, legalábbis én úgy vettem ki az udvaron uralkodó fejetlenségből. Nem sok összehasonlítási alapom van más addiktológiákkal, de ez kocka alakú, zöld mozaikkövekkel van kirakva és a telephely hátsó traktusában éktelenkedik.

Aki esetleg az addiktológiának nem erre a meghatározására számított volna, annak adok egy másik definíciót. Az addiktológia elsősorban a szenvedélybetegek gyógyítására szakosodott pszichiátriai intézmény, és mint ilyen, alapvetően jóindulatú, szóval  van egy ilyen „gyógyítsuk meg, ha beledöglik is” funkciója, annyit tudok, hogy különböző terápiák és szakemberek vannak, amiknek a segítségével a szenvedélybetegek leszokhatnak az alkoholról, kábítószerről, egyéb gyógyszerekről.  Nagy vonalakban tehát erről van szó. De természetesen gyógyítanak egyéb fajta mentális betegeket is.

Megsúgom: én is jártam addiktológiai gondozóba, de nem alkohol miatt kezeltek, még ha néha áradt is belőlem a szeszkó. Skizofréniával kezeltek. Érdekes, hogy az embert makacsul skizofréniával kezelik, miközben alkohol okozta pszichózist és cannabis és származékai okozta pszichózist állapítottak meg nála, ami pedig neveztetik vala alkoholos hallucinózisnak, és a tünetei megegyeznek a skizofrénia tüneteivel. Csak ebben az esetben nem bélyegzik meg az embert, szívatják évekig ezzel a sz*rral, hogy rendet rak-e a szobájában, meg lefekszik-e este 10-kor, hanem általában békén hagyják. (Egyébként ezt a tünetegyüttest már 1907 körül, az abszint fénykorában felfedezték, úgy látszik, feledésbe ment, elmondanám, nemcsak az abszintra vonatkozik.)

Nem akarom az addiktológiát nagyon kielemezni, se pro, se kontra, mivel az én rehab munkahelyem nagyjából úgy viszonyul az addiktológiához, mint egy kis kalózbárka egy hatalmas gályához, ami egy sortűzzel elintézhetné, mégis békésen megférnek egymás mellett a telepen. Mert ugye megférnek? Különben amilyen viszonyban vagyok az addikttal, már fel sem vennének az osztályra, ha ott delirálnám magam halálra, akkor sem, és valószínűleg én is inkább megdöglenék, minthogy addiktra kerüljek. Voltam már sokkal rosszabb állapotban ettől, addig is kibírtam enélkül, ezután is ki fogom. Csak mint érdekességet említettem most meg, egyébként meg az, gondolom, lejött az írásból, hogy én nem teljesen azt gondolom az addiktológiáról, mint az emberek többsége, de ez – egyelőre – maradjon meg magánvéleménynek. Most nem akarok erről hosszasabban értekezni, talán majd máskor. Mindenesetre köszi a lehetőséget, hogy ezeket leírhattam. xD

* amúgy írhattam volna ütősebbet is, csak akkor holnap már nem biztos, hogy be kellene mennem dolgozni :-(

Szerencsés ember, akinek van családja, még, vagy már, vagy mindig is volt, vagy mittudomén. Sokaknak ez a család-dolog magától értetődik, adja magát, ugye. Páran megszívják vele. Ezekről a nevelési, illetve nevelődési dolgokról akarok most beszélni (pf, írni). Nem konkrétan saját magamról, hanem csak úgy általában. Persze, az is igaz, hogy mindenkinek csak egy élete van - buddhisták kedvéért tegyük hozzá: egyszerre - ezért én is valószínűleg fogok hozni néhány saját példát. Akkor először is kezdeném magammal: Én talán meg is szívtam bizonyos értelemben a családommal, de főleg nem. Illetve ennek vannak talán fokozatai: 1. nincs család, 2. van, de minek, 3. jó szándékkal van kikövezve. Az enyém jó szándékkal volt kikövezve, és ez a az szerencsém, mert ez lehetővé tette, hogy eljussunk a családterápia intézményéig. Sokan esetleg ellenérzésekkel viseltetnek a családterápiával szemben, nekem is volt egy kevés, de nekem nem azért, amiért egyesek gondolhatnák, hanem azért, mert a múltbeli tapasztalataim a családterápiával kapcsolatosan negatívak. Illetve nem is, hogy negatívak, hanem inkább úgy mondanám, hogy katasztrofálisak. Ebből annyi a tanulság, hogy családterápiát is lehet rosszul is csinálni, de a jó terápia nagyon sokat segíthet. Érdemes tehát reckírozni? Azt mondom, ha nem kényszerrel történik, igen.

A pszichológia és a pszichiátria up to date felfogása hajlamos azt mondani, hogy meghatározó tényező az ember személyiségfejlődésében a gyerekkor, vagyis a legmeghatározóbb a genetikai tényezők mellett, amiket ha szeretnénk, sem tudnánk letagadni, mert az szabad szemmel is észre vehető. Most, hogy létezik-e epigenetika, azt most hagyjuk, egyelőre. Az epigenetika azt jelenti saját szavainkkal, hogy az utód örökli az szülő élete folyamán szerzett tulajdonságait és készségeit.  Legújabban szeretnek ezzel foglalkozni az emberek. Viszont példánkban fontosabb, hogy az utód (jelen esetben én) milyen géneket örököl, avagy hordoz magában, és nem csak a szülőktől, hanem hatodíziglen visszaüt az ősök genetikája.

Ez annyiban fontos, hogy a családban manapság rengeteg tabu felmerül a felmenőkkel kapcsolatosan, régebben amikor a generációk együtt éltek, ez lehetetlen volt, mert némi családtörténet óhatatlanul beleplántálódott a versenyzőbe. Manapság viszont jellemző az, hogy inkább titkolják a szülők a gázos sztorikat és figurákat a háttértörténetből, mert azt gondolják, hogy "ha nem tudom, nem fáj", vagyis azt, hogy ha nincs tudomása a rossz mintáról, követni sem fogja. Na, ez nem így van. Sajnos a tapasztalat azt mutatja, az ősök szelleme így még jobban kísért, a feldolgozatlan trauma tovább öröklődik. Ha nem tudunk a veszélyről, nem tudunk rá felkészülni sem, pláne kivédeni, megelőzni. Nagyon fontos, hogy tanuljunk a múlt hibáiból, akár a másokéból is, mivel a történelem az élet tanítómestere, de ennél fontosabb, hogy a családtörténet genetikailag minket tudattalanul is meghatároz(hat).

Mivel bevezetőm kezd hosszúra nyúlni, mint egy rétestészta, a továbbiakban rövidre fogom, úgyis lesz még erről valószínűleg szó a későbbiekben, mivel az egyéni terápiám egy ideig családterápiaként folytatódik tovább. Vissza a gyerekkorhoz: mivel én nagyon jó gyerek voltam, és úgy viselkedtem, mint egy introvertált felnőtt, ezért én nagyon sok problémát lefojtottam a tudattalanomba, és ezért ez betegségtermelő gócként viselkedett. Ebben a tudattalanban van egy véletlenszám-generátorszerű izé, ami a mentális, vagy testi betegségek kiosztásáért felelős, az én állapotom kulminálhatott volna akármiben, az infarktustól kezdve a pajzsmirigyrákon keresztül a skizofréniáig, amivel, most úgy érzem, tkp még jól is jártam. Tehát gyerekkoromban nem éltem át a 6 alapérzelmet rendesen, amiből csak egy pozitív van, az öröm, a többi negatív. A szülő egyik feladata természetesen minél több örömérzethez juttatni a gyereket, ha lehetséges, de a többi alapérzelem kifejeződésénel is teret engedni (bánat, harag, félelem, meglepődés, undor). Ezek az univerzális érzelmek, amik minden egyes embernél, az újszülötteknél is, a vadon élő törzseknél is megfigyelhetők. Szabad folyást kell engedni nekik, de törekedni kellene az öröm nevű érzelem túlsúlyára. Ne feledjük azonban, hogy a nevelés 14 éves korban befejeződik, ami kimarad, az lemarad, aki bújt, bújt, aki nem, nem, ezért vicces, amikor kísérletet tesznek 30-40 éves emberek nevelésére, pl. az én esetemben, és nem is egyedül csak a szüleim, hanem olyanok is, akiknek még annyi belelszólásunk sincs az életembe, mint ... szóval semennyi.

Szóval ennyi lett volna a családterápia első ülése dióhéjban, meg még az került szóba, hogy én, ezek miatt a körülmények miatt a 4, vagy 5 társadalmi szerepből majdnem mindben traumatizált vagyok, vagy voltam. Ilyen társ-i szerepek: a család, a munkahely, a barátok, a párkapcsolat és a nem emlékszem. Ezekből a szerepekből csak 1-2-ben funkcionáltam normálisan, a többiben mind áldozatszerepbe kényszerültem, illetve azt vállaltam el. Azt, hogy itt a blogon traumatizált, vagy traumatizáló szerepben léptem fel, hát azt meg mindenki döntse el maga. Talán egyesek számára traumatizáló volt olvasni egy skizo-blogot, remélem, a többségnek nem. Lesz még szó családterápiáról, ha máskor nem, a végén.

Ezt az interaktív ízét ma éjszaka írtam. Az a címe, hogy Rohadt játék. A bal felső sarokban lévő kallantyúkkal lehet vissza/előrelapozni a szövegben, ha szükséges , a kék színnel kiemelt linkek vezetnek tovább.