Skizofrénia underground

A pszichózisban átélt dolgok megfejtése - A városi sámán útja

Az első mondanivalóm ezzel kapcsolatban az, hogy a pszichózisban tapasztalt hanghallások, szövegérzékelések sohasem szó szerint értendők, hanem átvitt értelemben. Ha egy hang például azt sulykolja neked, hogy szokj le a dohányzásról, különben ekkor meg akkor meg fogsz halni, nyugodtan dohányozhatsz tovább, mivel fölöttébb valószínű, hogy akkor és úgy semmiképpen nem fogsz meghalni, ahogy sugalmazzák neked. Pl.: Többeknél észrevettem a hallucinációik visszatérő elemeként, hogy „Nyíregyháza területén tilos a dohányzás”, azt hallucinálják, holott nem tilos, vagy azt, hogy ½ év, ill. ¾ év múlva meg fogsz halni rákban, ha nem szoksz le a dohányzásról. Volt, aki abbahagyta, volt, aki nem, de hadd mondjam el, senki nem halt bele a hangok által megjövendölt borzasztó módon. Én azt mondom, a hangok emberek, csak borzasztó fantáziátlanok, ha viszont entitások, démonok, MI-k, akkor viszont tudhatnának jobban magyarul, mert ez így hülyeség. Annyira borzasztó nyelvi hibák nem jöhetnének elő, amikről nem is hallottam, és azt sem lehet mondani, hogy „a szellem tájszólásban beszélt”, mert olyan szarvashibákat vétenek a hangok aközben, miközben beszélnek hozzád, hogy nem nehéz őket elkapni. Sose kezdj egy nyelvtannáci skizofrénnel, mert annál nincs rosszabb, mint amikor elkezdi korrigálni a hangok nyelvtani hibáit.

De nem erről van szó. A hangok végül is sokszor igazat mondanak – a maguk módján. A skizofrénia egyik keveset tárgyalt szimptómája az, hogy elkezdünk kételkedni valakinek a valódiságában, abban, hogy az illető él-e egyáltalán, vagy helyettesíti egy másik ember (esetleg alakváltó) . Nos, ez a tünet a gyakorlatba átültetve annyit tesz: vigyázz, az ember SZÁMODRA meghalhat, veszélyben a kapcsolatod vele, jobb minél előbb rendezni a viszonyt, mert esetleg elhidegültök egymástól. Például ha a gyerekedről képzeled azt, hogy meghalt, és ha látod is, azt gondolod, hogy helyettesítik, vagy apádról azt, hogy egy ufó vagy robot, akinek „kivásárolták a lelkét”, jobb megvárni, ameddig elmúlik ez az állapot, és esetleg egy tapasztalati szakértővel vagy hanghalló csoportban feldobni a témát, mint egyből jönni a szöveggel, hogy xy=ufó, én sámán vagyok és jézusi képességekkel bíró táltos, mert lehet, hogy igaz, de ezért nekünk pszichiátria jár. Persze, vannak, akik ezt okosan és pénzért művelik, de aki F2000-es, paranoid skizofrén, annak nem lehet.

Vagy például: Pszichózisban azt láttam, hogy a nyíregyházi pszichiátria területére haláltábor készül, rám csak mint „33-as számú fogoly”-ra hivatkoztak, a képzeletbeli koncentrációs tábor szabályai szerint. Ennek a megfejtése sem túl nehéz: 33. voltam ugyanis abban a névsorban, aki 2013 március 1-jén elkezdte a munkarehabilitációt, de most a pszichiátria és az addiktológia elvándorlásával a tervek szerint egy elfekvő és egy gerontopszichiátria mellé hospice is kerül a telephelyre. Tehát az én fogalmaim szerint ez többé nem a „viccosztályok gyűjteménye”, hanem igenis egy olyan létesítmény készül itt megvalósulni, ahol finoman szólva is „lélekelengedés” történik, magyarul egy olyan gettósított Tajgetosz készül itt felépülni, ahol nincs helye többé a Pulmó büfének, sem a Rádió büfének, mert ugyan sem a bolondok, sem az alkoholisták nem fizettek megfelelően a Rádióban, a halottaknak vagy haldoklóknak ennyi szükségletük sincsen, és bemondatni sem akarnak semmit.

Vagy például 2: bocsánat a stíluson aluli kifejezésekért, de ha például valaki beleszarik valakinek a valamijébe, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy mélyaltatás közben ezt valóban megtette, ám jelentheti mégis azt, hogy rommá kúrta a karrierjét, miközben a negyedik évét végezte volna a Miskolci Egyetemen magyar szakon. Hazug indokkal tartotta bent, három hétig altatásban tartotta, aztán elengedte egy olyan elavult gyógyszerrel vissza az egyetemre, mint a Haloperidol, hogy még véletlenül se tudja elvégezni, illetve nem is javasolta az egyetemre járást, sőt, inkább ellenezte. Véletlenül ismerem az illetőt, évek teltek el, mire újból egyetemre került, de már csak levelezőre, kommunikáció szakra, de bizonyos köröknek majdnem sikerült ebbe is beleszarniuk, csak egy kicsit túlságosan kilógott a lóláb, és ezúttal minden óvintézkedést megtettünk, hogy ez ne következzen be.

Mi a véleményem minderről: Nos, én valóban azt képzelem, hogy sámán vagyok, és valóban az alsó világ szellemei közt járok ilyenkor, akik ráadásul hús-vér emberek (vagy azok lelkei), valóban sámánbetegség tört ki rajtam 27 éves koromban, és valóban félrekezelték. Csakhogy az útjaim alkalmával, ameddig a transzban „a szellemekkel expressz hadakozom”, addig nekem nem lehet elvonulni a pusztába, mint Jézusnak, ameddig kísérti a Sátán, nekem ugyanúgy részt kell vennem a mindennapokban, ezért mondom azt, hogy a városi sámánnak a legnehezebb lenni az összes sámánok közül, mert itt, a városi dzsungelben hamar bent találja magát az ember a kóterban, ha h*lyeségeket beszél. Ezért kell inkább titokzatos módon viselkedni, fél lábbal a valóság, fél lábbal a hallucinációk világában élni meg a helyzetet, és mondhatom hogy ez nem könnyű. Annál is inkább, mert a sámánság korántsem vidám dolog. Nemcsak az alsó világ miatt. Hanem a téma miatt is. Skizofréniáról „vidáman hallucinálni” nem lehet. Ennyi a véleményem.

A mostani bejegyések sorába eléggé nem illeszkedő módon megint egy ajánló következik. Az ajánló tárgya egy film, pontosabban filmsorozat, ami egy Marvel képregényhős kalandjait dolgozza fel. A képregényhős neve David (Dan Stevens), és a film elején egy pszichiátrián tengeti mindennapjait, valahol Amerikában, és a bonyodalmak ott kezdődnek, amikor barátnőre tesz szert a bájos kis Syd (Rachel Keller) személyében. A Davidet alakító színész olyan meglepő hitelességgel alakítja a fiatal skizofrén férfi szerepét, hogy az az érzésem, mint az egyszeri tréfában, ami úgy szól, hogy: „Kérlek, most nézz egy kicsit hülyén!”, „Köszönöm, elég lesz!” - olcsó poén, de ez ugrott be.

A filmsorozat párhuzamosan játszódik több dimenzióban, úgy mint: pszichiátria, asztrál sík, és valami közelebbről meg nem határozható helyen, ahol a Marvel-hősök mindig győzedelmeskednek. Nem árulok el túl nagy titkot, amikor elmondom, hogy a filmbeli szerelmespár kijut a pszichiátriáról, és eljut abba a bizonyos Marvel univerzumba, annak ellenére, hogy az is lehetséges, hogy közben végig ott vannak a pszichiátrián (is). A kinti világban csatlakoznak egy csoporthoz, ami mutánsokat képez ki (mivel néhány skizofrén valójában nagy erejű mutáns, akiknek a rejtett képességei skizofréniaként van számon tartva (ki gondolná?)). A skizofrénia ezeknek a képességeknek a kibogozatlan, hanghallások formájában, összekeveredve jelentkező "tünetegyüttese".

Bár hamar kiderül, hogy igazából a többi skizofrén rejtett képességei kártyatrükk Davidéhez képest, és leginkább csak az ő képességei körül kezd forogni minden. Az is kiderül, hogy a Földön háború folyik a mutánsok és a normál emberek között, amit a normik kezdtek, abból az okból kifolyólag, hogy irigyek a mutik szuperképességeire. Mivel Marvel filmről van szó, nem annyira meglepő, hogy a szuperképességeken van a hangsúly. A való világban a helyzet szintén hasonló, szerintem, van néhány szuper (vagy nem annyira szuper) képességgel rendelkező ember, akik a tudásukat pénzért, hatalomért, egyéb előnyökért kamatoztatják a normik javára. Ők nem szólnak bele ebbe a háborúba. A háborúba azok szólnak bele (nevezzük pszichológiai hadviselésnek), akik F2000-es modellként tengetik az életüket, és őket a mutáns faj minden bűnéért pszichiátriákon gyötrik egyfajta társadalmi közmegegyezés szerint. A felbujtó valószínűleg egy mutáns háttérhatalom, amely féltékeny egyesek képességeire, és ezért bízza meg a pszichiátriát ennek az úgynevezett piszkos munkának az elvégzésével, a skizók likvidálásával.

A filmben David volt pszichiátere (illetve annak a hasonmása, a filmben szinte mindenkinek van ilyen-olyan hasonmása, alakváltozata) úgy jellemzi magát, mint a „Világítótórony Őre”. A szókép szimbolikáját aligha kell magyarázni: David a Világítótorony, neki pedig az a feladata, hogy őrizze ezt a tornyot. Eléggé eufemisztikus megfogalmazás a pszichiáterekre a toronyőri funkció kiosztása, a valóságban inkább szadista, hataloméhes, az igazságot elleplező társaságnak gondolnám őket. A hatalom kérdése ezen kívül is szóba kerül az alkotásban: A szadista pszichológusnő és a szadista ápolónő archetípusa itt jelenik meg a legtisztábban a témában eddig fellelhető műalkotások közt. A film 2017-ben került először vetítésre, és úgy gondolom, hogy a pszichiátriai személyzet ordító képmutatása világszinten most kapott olyan nyilvánosságot, amire megérte egy amerikai típusú mozifilmsorozatot alapozni. Szerintem jobb érzésű ember meg sem lepődik ezen. A filmben egyébként nemcsak a skizofrénia jelenik meg, hanem a disszociatív személyiségzavar is markánsan képviselteti magát, illetve az egész komoly demencia a skizók volt vezetőjénél.

Összességében a film mondanivalóját úgy értékelem, hogy a humánum nem az orvostudomány oldalán áll, hanem az úgynevezett betegek, elnyomottak oldalán. Közöttük is van jobb és rosszabb, sőt van, aki egészen gonosz, de a pszichiátriának ilyen negatív médiavisszhangja még nem volt, mint ebben a sorozatban. Maximum Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye közelítette meg valamennyire. Esetleg még én, a magam szerény eszköztárával. De hát, ki vagyok én, hogy ítélkezzem mások fölött? :/

Hello. Először is kell hozzá egy ház. Ha bármit házilag akarsz túlélni, elengedhetetlen hozzá egy ház. Kell még 1 db ember, akiben tökéletesen megbízol, aki nem hívja a yardot, sem a mentőket, tűzoltókat, katasztrófavédelmet, TEK-et, bárakárkit. Jó, ha van ápolónői végzettsége. Legjobb a szakápoló. :-) Az ilyesmit nyáron túlélni a legkönnyebb, úgyis szabadságolások vannak. Fontos lenne, hogy NE menj be a munkahelyedre sem. Ha mégis bemész, olyan munkaköröd legyen, ahol megengedhető az, hogy csak meredsz magad elé bambán, illetve a hangokkal társalogsz. Ameddig te szépen, csendben hallucinálgatsz, az ápolónőd betegmegfigyelést végez, rendet rak körülötted, és vigyáz, hogy flottul menjenek körülötted a dolgok. Ha nem tudsz aludni, a Rivotril ajánlott, akkor is, ha már régen leszoktál róla. Ilyenkor másnap kábultabb vagy, de legalább alszol eleget.

Plusz pont, ha több lakóhelyed is van, amiket gyakran tudsz váltogatni. Ha a lakók megneszelik, hogy valami nincs rendben, könnyen áll a cirkusz. Családtagjaiddal is minimalizáld a kontaktot. A szomszédok, rokonok nem szeretik az ilyesmit. Könnyen rád hívják a mentőt, illetve beforgatnak annyira, hogy te hívod ki magadra, esetleg. Soha ne kiabálj ilyenkor. Ne cirkuszolj, ne hívd fel magadra a figyelmet. Ha kapod a gyógyszeredet, ne változtass a dózison. El fog múlni magától. Elengedhetetlenül fontos tudatosítani, hogy mindig elmúlik, ez csak egy átmeneti állapot.

Nem maradsz örökre h*lye.

Ne feledd, nem vagy skizofrén, nem vagy hanghalló, sem semmi ilyen f@szság, valószínűleg valaki kiszúrt veled, megviccelt, ha más nem, a természet. Olvastam történeteket a varázsgombáról, olvastam az LSD-ről, ott hasonló a helyzet. Feldmár azt írja, hogy az LSD terápiához kell egy tapasztalt szakember (aki maga is drogos, lehetőleg), a varázsgombához kell egy felvigyázó, aki őrködik, ameddig a delikvens halluzgat. Csakhogy: amíg a varázsgomba és az LSD hatása átmegy egy nap alatt, a skizofrénia esetében körülbelül 1 hónapig kell kitartanod. Az élmény talán nem olyan intenzív (ezeket a drogokat sohasem próbáltam), de a hallucinációk időtartama elnyújtott.

Miért írom ezeket, miért jó ez a módszer? Azért írom ezeket, és azért jó a módszer, mert egy végig lezajlott skizofrén epizódból sokat profitál az ember. Rájön a világ működéséből dolgokra, még ha hamar el is felejti azokat, a tapasztalatok interiorizálódnak, helyes irányba kezdi az illető utána élni az életét. (Mármint, ha a shub lezajlott.) Ezzel a módszerrel nincs szedálás, nincs kínzás, nincs bűntudat, nincs skizofrénia utáni depresszió, sem reziduális skizofrénia, csak egy kicsit közelebb kerülünk Istenhez, a természethez, a társadalomhoz, ki hogyan nevezi. Ez a lelki folyamat egy megtisztulás, egy gyónás Isten felé, amelyben levezekeljük a társadalommal szemben elkövetett bűnöket, legalábbis azokat a bűnöket, amiket mi annak érzünk lelkiismeretünk, erkölcsiségünk alapján. Testi-lelki tüneteink olyan változatosak lehetnek, hogy nem sorolom fel. Egyszer magadba roskadsz, másszor parttalanul röhögsz (ez a ritkább). De a legfontosabb: ez az egész iszonyú fárasztó. Többször bealudhatsz nap közben, csoroghat a nyálad szedálás nélkül is, és egyéb nyalánkságok előfordulhatnak. Fontos, hogy vigyázód ne veszítse el a türelmét, és veled legyen a nehéz helyzetek közben (vagy amit annak érzel).

Nagyjából ennyi volt a B-J shub krónikája, testvéri jótanácsokká áttranszformálva. Én most egy kicsit ünnepeltem a Balatonon, de már kezdem unni a banánt, illetve a sört és a likőröket (ezek borzasztó fontosak ünnepléskor, az ember ünneplő állat, nem győzöm hangsúlyozni). Ideje lenne lassan hazamenni és munkához látni. Mindig borzasztó kíváncsi voltam, hogy az emberen átmegy-e egy ilyen hallucinációs ciklus orvosi beavatkozás nélkül is. Most már tudom: átmegy.

Nem lettem feltétlenül boldogabb, de egy dolgot kihúzhattam a bakancslistámról. Egy hónap alatt a hangok és a téveszmék fokozatosan elhalványultak (ha ugyan azok voltak, erről lehetne vitázni). Szerintem a hangok emberi lények hangjai, nem pedig entitásoké, ahogy korábban gondoltam.

„A páncélosoké a pázsit, és a világ 1:0-ra vezet.”

Isten malmai lassan őrölnek. Ahogy az informatikában fontos az innováció és a felhasználói élmény, úgy gondolom, hogy a mentális tudományok területén is az. Eddig a pszichiátria vezérletével utána kullogtunk az eseményeknek: megvártuk a mentális betegség kialakulását, utána csendben szenvedtünk, és már csak a kialakult krónikus problémával jutottunk el valamiféle kezelésig. A fiatalok számára tabuként kezeltük a kérdést: „ha nem tudom, nem fáj” alapon.

Mi lenne, ha hirtelen megfordítanának a dolgot, és a megelőzésre helyeznénk a hangsúlyt? Mentális betegség és megelőzés? Sokan úgy vannak vele, hogy minek terhelni azokat az iskolás korú gyerekeket a mentális betegség puszta létével is, akiknek úgyiscsak pár százaléka fog beleesni. Tehát úgysem fog mindenkit érinteni. Igen, a többséget nem, ez kisebbségi kérdés. De, ha tekintetbe vesszük, hogy nem fáj tudni arról a pár fontos betegségcsoportról, ami fiatalkorban fenyeget, viszont konkrétan életeket menthet meg az erről való tudás, úgy érzem, helye van az oktatásban.

Úgy gondoljuk a jelenlegi ismereteinkre támaszkodva, hogy a mentális betegség „csak úgy megjelenik”, „nem lehet semmit tenni ellene”, és széttárjuk a kezünket. De mi van, ha lehet? Ha csak feltennénk a kérdést, hogy mi lenne, ha nem lenne menő a depresszió, nem lenne tabu a skizofrénia? Hanem törzsanyag lenne az iskolákban. Ennek mi értelme lenne? Mondom. A depressziónak a fiatalkori „divatos” változatát és a felnőtt kori „komoly” változatán is keresztülmentem. Más-más okból kifolyólag. És itt fontos az ok, a veszélyeztetettség. Sokan azért nem fordulnak vele orvoshoz, mert legyógyszerezik őket. Ez érthető. Viszont kellene lenni egy nem gyógyszeres alternatívának, legalábbis az enyhébb esetekre. Mikortól számít valódi betegségnek a depresszió és meddig nyavalygás? Szerintem komolyan kellene venni minden esetet. "Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a paraszt."

A skizofréniában az első shub a legveszélyesebb. Amikor nem tudja a versenyző, honnan jönnek a hangok. Amikor még komolyan veszi, hogy Isten parancsára cselekszik, vagy éppen a Sátán szól hozzá. Én már csak röhögök az egészen. De fiatalon az ember még nem tapasztalt. Fél a hangoktól, fél nem engedelmeskedni nekik. Hát, ebből még tragédia is történhet! Ha nincs a megelőzés, nincs a mentális betegségekről felhomályosítás, fiatalkori felkészítés, akkor újra és újra ugyanabba a csapdába esünk. Viszont én hiszek abban, hogy az erőszakos cselekmények megelőzhetők, ha például iskolai tananyag szintjén megfelelő segítséget nyújtunk. Ennyit szerettem volna mondani. Remélem, javaslatom értő fülekre talál, ott fent, az égi Origón is.

A következő részek tartalmából: Egy hét balatoni üdülés (vagy nyaralás, vagy mi a tök, errről talán lesz egy vlog, esetleg a rejtélyes munkatársammal (aki nemcsak egy hang)), majd pedig következik témailag az Ébredések hanghalló tanfolyamán tapasztalati szakértővé való átavanzsáltatás. (De ez csak később.)

Tudod, milyen ez, haverom? Mint a Jézus-történet, a Jézus-program. Ami végigmegy az emberekben. Nemcsak a skizofrénekben, akik végigmennek a stációkon, hanem a csőcseléken is, akik vért akarnak látni. Mindegy, milyen áron. Panem et circenses. Minél ártatlanabb valaki, annál édesebb a szenvedése. Erről szól a Biblia. Vagyis a második rész.

Pö-lö: Amikor bemész a boltba, és a kassírsza beléd rúg, mint a hárommlábú kutyába, ami valahogy beoldalgott a helyiségbe. Ez mind csak stresszlevezetés. Nem dugta meg a férje? Egy ütés. Lelépett a szeretője? Egy rúgás. Végigzavarni a stációkon a pácienst. Mert az emberek vért akarnak. És onnantól olyan ez, mint a vesszőfutás. Ütött rajtad a kassírsza, üt rajtad a dohányboltos, mész a százasba, ott már köpnek utánad. Ilyen egy bevásárlás skizóéknál.

Valaki beszól a kütyüjén, hogy "Két személyiségzavaros szereplő itt és itt", és a hajsza folytatódik. Soha nincs megállás. Ilyen a játék. Ez már nem a Dzsumandzsi, ez a Valóságjáték. A valóság mindent visz. Ettől áll a pisztoly, ettől bizsereg a nuni. Vannak sima hajtók. De vannak kincsvadászok is. Leszednek, és mint a piranhák, érted, viszik, ami vihető. Viszik a telót, viszik a lóvét, de a lakás az, ami mindent visz. Ebben a játékban kiemelt szereplők a mentősök és az ápolók. Mert ilyen az egészségügy. Ezért megy tönkre. Mert hiányzik a humánum. Nem a pénz miatt. Mert abból van elég. Az ápoló megkapja a pelenkát az államtól, megkapja a pelenkát a hozzátartozótól, és a beteg mégis pelenka nélkül haldoklik az otthonban, mert még azt is eladja.

A mentősök, á azt hagyjuk. Úgy hívják, hogy "zenés mulatság". Vagy "táncos mulatság". Vagy "zenés-táncos mulatság". Azt jelenti, hogy addig bőszítik a beteget, amíg az kikel magából. Nem eheti meg az utolsó vacsorát. Hanem leköpik a mentőben. A múltkor a Tetkós Csajtól, pedig csak alkoholista volt, elvették 10000 forintját. Ő is Jézus a maga módján. Aztán rohangálhat össze-vissza az osztályok között (már ha engednék). Örül, hogy nem verik meg a detoxban. Engem is megvertek. Hírlik, hogy Papp Robi veri a betegeket. Ez nem én vagyok, hanem egy másik Papp Robi, volt is ebből egy kis félreértés.

Folytassam az orvosokkal? Akiknek fizetünk a rokkantosításért, de még abból is szedik a sápot a kontrollokon? Akik rajtunk próbálják ki a kísérleti gyógyszereket, és bennünk keltenek tumort ingyen? Amit a rákosztályon gyógyítanak? Ott is folyik valami, amiről én nem tudok, de egyelőre ne is akarom megtudni. Az onkológián. De előbb-utóbb az is sorra kerül. Maradva a pszichiátriánál: én most holnap bemegyek, de szeretnék ép bőrrel távozni. Nem érdekel a megváltás, nem érdekel a Jézus-program. Arról nem nyitok vitát, hogy a volt kezelőorvosom helyett az asszisztens rendelt le, akár a Főnöktől leküldött fecskendővel a hátam mögött. Bemegyek, de nincs trükközés az adagokkal, nincs koktélozás, nincs semmi, csak a tiszta szeretet, ok? ;-)

És azt pedig én döntöm el, hova. Szabad orvosválasztás van, nemde? Csak azt szeretném megmutatni, hogy előbb-utóbb mindenhol el fognak havaztatni, de akkor tovább kell állni. Mindig tovább. Mert amikor már a hálójukba kerülsz, emelik az adagot. Vagy éppen csökkentik. Más gyógyszert írnak fel. Kísérletezgetnek. De nem azért, hogy "beálljon a gyógyszer". Hanem hogy a "tudomány" nevében kicsináljanak. Vagyis azt ők döntik el. Átírják a valóságot. Kísérleteznek, paráztatnak és túráztatnak. A tudomány nevében. Ezért rövidebb a skizofrének élettartama. Meg az öngyilkosság miatt. Mert amikor már nincs rájuk szükség, "ki lehet őket vezetni a társadalomból". Folytassam még? Majd. Később. Egyelőre elég ennyi. De én itt leszek. Mindig itt leszek. Legalábbis sokáig. Itt leszek és figyelek. Ez a dolgom. "I am here to help you." Stimi?

Figy. Minden shubnak vége van egyszer. Emlékszem, amikor egyszer a Főnöknek arról beszéltem, hogy Amerikában már előrébb járnak a skizofrénia kezelésében, és hogy mindent tudnak már róla, csak titkolják, akkor hülyének nézett. De egy dolgot figyelemreméltónak talált a mondanivalómban:

Azt jegyezte meg, mikor feltettem a kérdést, hogy miért jobb gyógyszeresen elnyomni a hangokat, mint két lábbal a Földön járni. És akkor még nem tudtam, hogy nekem már nem az az utam többé, hogy gyógyszeresen elnyomják a hangjaimat, hanem az, hogy intézményi hallucinátori állást keressek magamnak Nyíregyházán, Debrecenben vagy Székesfehérváron, mert Budapestet már kimaxoltam. Az én szintem kb. Harangozó Judit lenne. De.

Én már nem akarok többé kommunikáció szakon kívül máshova menni. Egy BA diploma, vagy oklevél, vagy istenfasza, úgy gondolom, kijár nekem. A Kenézyben, úgy hallottam, van egy hanghalló csoport (hehe). Mondták a hangok. Mindegy. Szóval csak annyit szeretnék mondani, akár volt hangfegyver, akár nem, a Debreceni Egyetem kórházában ki lehetne kezelni még a kis beteget. A Kenézyben. Oda szeretnék járni terápiába. Egyszerű, mint az 1x1:

Debreceni Egyetem, Kenézy kórház, hanghalló csoport. Debrecenben úgyis vannak mindenféle népek: feketék, fehérek, mindenféle színben. A szivárvány mindenféle színe képviselteti magát a Debreceni Egyetemen. A Nyíregyházi Egyetemen annyi van kiírva: hogy "Belépés csak saját felelősségre". Rossz ómen. Rossz aura. Oda szerintem már csak a FŐHE miatt járnak be, van, aki ott látja először a csopitársait. Én a csopitársaimat elég gyakran láttam, habár nagy volt ott is a jövés-menés, seprékelés. A vizsgaidőszak végét szégyen-nem szégyen, széthalluztam. Annyira készen voltam, hogy még egy e-mailt sem voltam képes megírni, se a tanulmányi osztálynak, se a tanszékvezetőnek, se senkinek.

Mindegy, volt, ami volt. Arra szeretném megkérni a Kedves Olvasókat, hogy (mivel azt sem tudom, ki kivel van a debreceni kórházban), nem-e lehetne-e, hogy kommentben valaki ajánljon valakit számomra, mert Nyígyházán már a fejemet követelik, mind az addikton, mind a pszichiátrián. Nagykálló non coronat. Nincs az a pszichiátria a környéken, ami szívesen látna.

Már a városban is büdös vagyok. A Twitteren sexy-manre kellett változtatnom a nevemet, mert azt nem tudják kimondani a hangok. Tehát sexy-man alias doxasma alias kávés szájú fiú azzal a kéréssel fordul a tisztelt tanulmányi osztályhoz, az egyetemi kórházhoz, és mindenkihez, akit illet, hogy ... tudjátok, csak a szokásos...

Küldjetek könyveket. :-D

A sámánnő lelke

Útra kelt a sirály -
Mondta Ványa bácsi,
Három nővér várta
A 6-os szobába'.

A sirály egy szimbólum
A lélekre, ha repül,
A szoba egy kalitka
A testnek, ha bekerül.

Múlék régi, nagy rögös út,
De hirtelen bealkonyult,
És már nem található
Csillagösvény, fellegajtó.

Madarak jönnek,
A párkányra leszállnak,
A madarak hírvivők,
Üzenetre várnak.

Madarak éneke
Messzire hallatszik,
Amazonas torkolattól
El Szibériáig.

Dobpergés és füstjel
Arról szól a fáma:
Elindult a sámánnő
Utolsó útjára.

A mai relaxációs gyakorlat célja: az igazság és a fantázia szétválogatása

Elkészült A Zegyetem c. misztikus bölcsészhorror művem vége. A novella az álom és az ébrenlét, a szürrealitás és a realitás, a ponyva és a magas irodalom határán egyensúlyoz, a horror, sci-fi, fantasy Bermuda-háromszögében. Csúnya szavakat, politikát, téveszmét nyomokban tartalmazhat.

A telefoncsörgés ritmikusan és élesen hasított bele a hajnali csendbe. „Úristen, mi ez, már megint miket ittam össze tegnap este?” Hirtelen nem rémlett semmi. Felöltözve kászálódtam ki az ágyból, a másnaposság érzésével nyúltam a telefon után. Hirtelen rájöttem hogy este már nem ittam semmit, hanem egész éjszaka tanultam, és a beadandómat írtam. Mikor készen lettem vele, hajnalban ruhástól aludtam el.

- Hol vagy már, ne szórakozz, idő van, indulni kell.

- Egy perc és ott vagyok – nyögtem a telefonba – Rólad álmodtam.

Először nem hallatszott semmi, ez betudtam a döbbent csendnek, majd halk kuncogás.

- Ne álmodozz, hanem gyere. Tíz percet várok.

Öt perc múlva már élénken magyaráztam az álmomat.

- Mindig ilyeneket álmodom. Negatív utópiákat. Nem tudom, mi váltja ki ezeket. Talán a kor, amiben élünk. Kurvára filmszerű az egész. Mintha álmomban valami rendező volnék, vagy mi. Ez azért érdekes, mert filmeket sem nézek. Egyáltalán nem, soha. Azt sem tudom, hogy mentem át filmelemzésből, anélkül, hogy egyet is láttam volna azok küzül a filmek közül, amikről szó volt.

- De legalább kiválóan tudod elemezni őket. Neked is ötös lett, ha jól emlékszem.

- Hát, persze.

- Pont most késtél te is. Tudod, hogy mindig ott akarok lenni időben az évnyitón. Tudod, hogy ez milyen fontos nekem. Fontosak az egyetemi hagyományok. Nem akarok vért… izzadni, Rob... Micsinálsz buzikám, nem látsz a szemedtől? Megint kifogtunk egy tetűt, most már mi is végig csak gyökkettővel tudunk menni ezen a szakaszon. Erről beszéltem, Rob, erről beszéltem… sosem lehet kiszámítani a forgalmat… De szarul nézel ki, mi az, visszaszoktál a piára?

- Á, nem, dehogy, csak hajnalig tanultam… - persze, igazság szerint a délutánokat már megint aggasztóan sokszor töltöm a Csillagban, a Dózisban vagy a Randevúban, erről, persze nem kell tudnia senkinek, akire nem tartozik. Vajon sejt valamit? Biztos, a női megérzés ilyenekben nem szokott hazudni, bár nem hiszem, hogy túlzottan érdekli. Ha józan vagyok reggel, nincs is semmi baj azzal, hogy mit csináltam délután… vagy este… vagy éjszaka… huh, ez tényleg gáz…

- Hány sör volt?

- Csak két pohár…

- ?

- Korsó…

- ?

- Liter… na, jó, meg egy pár feles. De csak délután. Éjfélre már ki is ment az egész. Aztán eskü, csak tanulás volt hajnalig. Tudod, van az az új szeminárium, amit felvettem. Heti nyolc óra mentorálás az általános iskolába, havi harmic rugóért. Még csak most végeztem a szemináriumi dolgozattal. Nem volt rá sok időm. Meg kétszer is beteg voltam a vizsgaidőszakban. Pont a legjobbkor jött. Meg amúgy is, nekem valahogy mindig összecsúsznak a félévek. Volt, hogy vizsgáról kijöttem, és úgy, ahogy voltam, öltönyben, nyakkendőben, már ültem is be órára...

- Én is fel szerettem volna venni, de nyolc órás meló mellett, meg egyetem mellett már egy kicsit sok lett volna. Szerencséd, hogy te csak négyben vagy. Irigylésre méltó az a sok szabadidő...

- Néha én is úgy gondolom. Csak, tudod, az idegeimre mennek. Állandóan marják egymást, megy a fúrás-faragás, beköpik egymást az irodában… Azt mondják, a rehabilitációs munkahely azért van, hogy lemodellezzük a nyílt munkaerőpiacot. Tudod, a rossz dolgokat már sikerült. Úgy alád vágnak, mintha a versenyszférában dolgoznál. Havi rongyos ötven ropiért egymás agyára mennek… kikészítik egymást… és engem is…

- Nyugi, mindenütt ez van. Ezt nem lehet elkerülni. Emberek vagyunk. Akarsz még tanulni? Vedd elő nyugodtan a jegyzeted. Hangosan is mondhatod, nem zavar. Én is meghallgatnám. Ha megtetszik, talán jövőre felveszem én is.

- Tényleg?

- Nem.

- Kösz, inkább nem veszem már elő, úgyis mindent tudok.

- Tényleg?

- Nem.

- Jajj, ez az időjárás. Sehol egy hókotró… És a köd is kezd lassan leszállni…

- Mondjak valamit?

- Igen?

- Nem tudom, észrevetted-e, hogy már csak egyedül vagyunk az autópályán?

- Nem, de mi ez? Darabos a benzin? Olyan fura a motorhang, nem hallod?

- Nem tudom, nem értek hozzá…

- Le fogunk állni, kurvára le fogunk állni. Ez a szar leáll alattunk…

- Húzódj félre…

- Minek, úgyse jön senki, ebben a fos időben…

- Szerinted nem furcsa?

- Nem. De. Miért?

- Egyszer több száz kilométeren keresztül nem jött senki az autópályán, és a rádióban is olyan fura, ismeretlen számok menek, mintha direkt nekem állították volna össze… Az autók le voltak állítva a pihenőkben, és minket figyeltek a sofőrök. Lehet, hogy most is ez van…

- Tudom, hogy paranoid vagy, de… mit akarsz ezzel mondani? Mi történt akkor?

- Nem emlékszem… Aztán az egész kiesett… Emlékszem, hogy egy Volkswagenben ültünk végig, és valahogy mégis egy Škodából szálltunk ki… Azt hiszem, valakik elvihettek… valahova…

- Ha megcsinálod, hogy egy Merciből szálljunk ki ehelyett a tragacs helyett, te vagy az isten…

- Azt nem mondtam.

- Itt egybenzinkút. Hátha csak tankolni kell. De ha leállok, félek, hogy nem indul újra. És akkor lőttek az évnyitónak! Micsoda egy szerencsétlen, szar nap! Oké, mindegy, leállunk. Már nem vagyunk messze. Amúgy is leállt volna hamarosan. Így legalább van esélyünk arra, hogy ne a semmi közepén robbanjunk le. Vagyis… sehol senki… Mióta elhagytuk a megyehatárt, sehol egy teremtett lélek… Nyitva: 0-24. Most mégis zárva. Mi ez? Nem értem. Te érted?

- Kapcsold be a rádiót!

- Mi?

- Semmi, csak csináld!

- Ó! És melyik adót óhajtod? A Retro rádió megfelel?

- Mindegy.

- De ez csak zene!

- Mindegy, hallgasd!

- De mit hallgassak, ez Bob Marley, egy füves raszta, reggae-hülye, utálom.

- Értesz angolul?

- Kicsit.

- Próbálj ráhangolódni a szövegre, és a rád vonatkozó információkat kiszedegetni.

- De miért? Ez őrültség!

- Az Univerzum üzen nekünk.

- De most? Miért pont most? Baszd meg, a telefon is süket… Miért nem jön erre senki?

- Most valahogy mindenkinek más dolga akadt, másfelé. Ez kormányszintű összeesküvés, tömeghipnózis…

- Te megőrültél!

- Igen, akkor hol vannak az autók? Hol vannak az emberek? Láttál már te ilyet?

- Nem.

- Na, látod. Én láttam. Ha nem akarod, hogy elvigyenek, figyeld a rádiót!

- Elvigyenek… kik? Kik vigyenek el?

- Tudod te azt… Ezúttal nem értem jönnek, hanem érted… Kit érdekel egy vasárnapi piás, leszázalékolt bolond? Te viszont tudsz valamit, amit ők is szeretnének tudni…

- Nem tudok semmit!

- A választásokról sem?

- Elcsalták a választást!

- Nem erre kíváncsiak. Nem a politikai nézeteidre vagy a véleményedre. Kis pont vagy a gépezetben, de sajnos rossz helyen. A választás sorsa rajtad áll. Túl sok embert értél el, túl sok embert mozgósítottál, teszem hozzá: véletlenül.

- Ki csinálja ezt? A kormány? Vagy te?

- Inkább hallgasd a rádiót!

- Ezt a számot nem ismerem!

- Annál jobb!

- De még sose hallottam! Még csak most írták!

- Nem. Most írják. Ebben a pillanatban. Improvizáció.

- De Bob Marley meghalt!

- Sokan nem így gondolják.

- Azt mondja… énekli… „We want to help you to reach the goal”… Csak azt akarják, hogy időben odaérjünk…

- Én is hallom. De nincs az, hogy „időben”…

- Különben… „Otherwise an accident by car will happen...” ...halálos baleset…

- Csak „baleset”. Látják a jövőt. A lehetséges kimenelt. A jövő képlékeny… Kulcsszerepet fogsz betölteni a jövőben… Emlékszel, hogy mi akartál lenni? Az a szociálpolitikai izé…

- Hogyne emlékeznék! De mondd, miért segítesz nekem? Te a kormánypárti médiának dolgozol!

- Elfelejted, hogy itt ülök veled az autóban… És különben is, én már nem avatkozom az Univerzum dolgába… egyszer már megtettem… megtettük… és most, úgy látom, rajtad a sor… Nem hiszem el, hogy ez velem még egyszer megtörténik. Illetve nem is velem… hanem veled… bocsánat… Amúgy meg miért ne segítenék? Te bajban vagy és segítségre szorulsz, de legalábbis tanácstalan vagy, én pedig jóindulatú ember vagyok, de legalábbis nem vagyok szemét… ok nélkül… Hidd el, én sem élvezem ezt az egészet. Legalábbis nem annyira, amennyire gondolod. Nem hiszem, hogy az Univerzum, vagy akármi, amit én annak hívok, a pártállásuk szerint ítélné meg az embereket...

- Oké, ennek a kocsinak annyi… hívok egy taxit…

- Nem fog jönni… Különben sem hiszem, hogy van térerő… gyalog kell mennünk…

- Gyalog? Mindegy, basszus, már csak pár kilométer. Én lekésem az ünnepséget… de neked valószínűleg ugrott az ösztöndíjad…

- De legalább életben vagyunk…

- Ott egy kamion! Menjünk!

- Igen, a kamionok jönnek először! De nem fog felvenni. Sem megállni. Sem segíteni. Sokáig még reflexből vezetnek. De délutánra majd helyreáll minden. Addig valahogy eltussolják az esetet.

- A kormánysajtó!

- Meg az ellenzéki is. Ne félj, ebben az egyben egyetértenek!

3.

- Emlékszel arra a mormotás filmre, amelyikben Bill Murray játszotta a főszerepet?

- Igen, az Idétlen időkig… mi van vele?

- Semmi… csak úgy érzem magam, mint abban a filmben, ma már harmadszor kezdem el ezt a kibaszott napot… Már kétszer rémálmodtam veled.

- Ú! Ó! Olyan félelmetes vagyok?

- Ahogy vesszük… és az egész egybefolyt… a múltkor azt álmodtam, hogy a srácokkal bandáztunk, és megállapodtunk, hogy ez tutira a valóság, mert egyikünk sem képes felébredni belőle… Mi van, ha egyszer tényleg nem leszek képes? Vagy végtelen ciklusba kerülök, és mindig azt hiszem, hogy ez már a valóság, és kiderül, hogy mégsem az?

- És ha megcsíped magad?

- Ugyan már… Simán beleszövöm az álmomba… Vagy az álmok szövődnek bele mostanában az emberekbe?

- Ugye emlékszel, hogy mondtad, hogy szóljak, amikor kezdesz furákat mondani?

- Ugye emlékszel, hogy a skizofrénia egyik elmélete szerint nincs is egyáltalán skizofrénia, hanem az egész a CIA műve, amikor a távaolba ható hangfegyvereiket tesztelik a lakosságon? Ez lenne az MK-Ultra Projekt. Én viszont megfordítanám a dolgot: mi van, ha a CIA hangfegyverei közvetítenek egyáltalán valami valóságot, a többiek pedig mind egy szimuláció áldozatai? Az egész Univerzum mértéktartó elméletek szerint amúgy is csak egy hologram… Mi ehhez képest a tömeghipnózis, a Mátrix, vagy a szimuláció?

- A Mátrix csak egy film…

- Egészen fura elméleteid vannak a művészetről, Aidy, ebbe most ne menjünk bele. Én viszont szilárdul hiszek abban, hogy emberi elme csak olyat képes kiagyalni, ami a valóságon alapul. És akkor máris benne vagyunk a Mátrixban. Vagy, ami, ha lehet, rosszabb, ha a Stranger Things-et vesszük alapul, a Tótágasban.

- Én Marvel-rajongó vagyok.

- Nekem a DC jobban tetszik. De nem vagyok egy rajongó típus, Aidy.

- Lent van a slicced… Figyelj csak, engem nem érdekel, hogy valóban végigéljük-e mindazt, amiben most vagyunk, én viszont csak azt tudom érezni és gondolni, amit érzek és gondolok, elég nekem, ha az az egész hozzávetőlegesen folyamatos, és életem végén képes leszek majd életnek nevezni… Ne ártsd bele magad mindig a politikába, Rob, nem áll jól neked. Mellesleg, mint leendő újságíróknak, nem árt objektívnek maradnunk. Azt mondtad, nem akarsz se tényfeltáró, se oknyomozó újságíró lenni, hogy maradsz a tech-kult-mittudoménmi vonalon.

- Pszi.

- Akkor pszi. Ehhez tartsd magad. Nem veszed észre, hogy már csak rövidítésekben beszélünk? Mint valami kibaszott újbeszél az 1984-ből. Nehogy valami szamizdatnál kössünk ki, ha érted, mire gondolok. Nem csak jobb és baloldal van, ahogy a média sugallja, ennyit már én is tudok. A világ sokkal hm… sokszínűbb, mintha csak a szürke árnyalataiban gondolkodnánk, viszont én nem igazán vagyok kíváncsi minden színre. Szeretném még az életben a kezemben tartani azt a nyomorult diplomát, anélkül, hogy elporladna a kezemben, vagy szivárvánnyá változna, vagy valami. Mehetünk?

- Na, igen, hova is?

- Te tényleg nem keltél még fel. Vizsgázni. Protokollból. A diplomaosztót említeni sem merem, amíg meg nem vagyunk.

- Protokoll?

- Igen. Annak ellenére, hogy folyton zagyválsz magadban, jobban fog az agyad, mint nekem, gyere, megtanulod az úton. Nyolc PPT az egész, valamelyik csak négy oldal.

- Oké, csak az bosszant, hogy ilyenekkel terhelem magam, amikor sokkal érdekesebb dolgokkal lehetne foglalkozni.

- Mit csináltál már megint tanulás helyett?

- A Ready Player One-t olvastam.

- Láthatólag megzavarta a fejed.

- Figyelj, én pedig ebben vesztem el a fonalat. Egyszerűen képtelen vagyok megjegyezni, melyik oldalra rakjuk a süteményes villát egy médiafogadáson. Ott vesztettem el végképp a fonalat, hogy az ajándék virágcsokor, idézem: „egynemű csokornál 11-ig páratlan szál, ezen felül már páros”.

- Oké, 6-os tétel vége. Már csak 2 tétel van a nyolcból.

- Szerinted van ennek értelme?

- Mindenképpen. Szerencse, hogy az oktatás, és így a vizsga is gyakorlatorientált. Ha már végigszenvedtük a médialabort, nehogy már ezen csússz el. Az érkezéskor a pezsgőt kötelező elfogadni, de senki sem kényszerít rá, hogy megidd. Ez a beugró. Buktató tétel. Ha ezen átmész, megvan a kettes. Legalábbis a végzősök ezt mondták nekem.

- Az oktatást, nem tudom, hányadszor reformálták már meg az elmúlt húsz évben. Biztos, hogy jó ötlet volt a Protokoll vizsgát beépíteni a diplomaosztó ceremóniába?

- A legjobb ötlet. Így legalább senki sem aljasodik le az esemény közben, és utána sem, ameddig tart a fogadás… Utáltam ezt a gyakorlatot. A végzősök beugráltak a szökőkútba, ráadásul a legváratlanabb időpontban mindig. Nem lehetett tőlük nyugodtan cigizni. Mi is mindig olyankor vizsgáztunk. Ráadásul részegen mindefélét mondtak mindig. Utáltam a bárgyú képüket, nem egyet ismertem közülük a régi munkahelyemről, a klubból.

Az úton persze végig aludtam, a protokoll anyagát relaxációs kondícionálással tanultam meg. Aldous Huxley regénye, a Szép Új Világ, persze nem vált valóra, csak részben. Ilyen volt a „relaxációs kondícinálás” módszer, amit nemrég vezettek be, és kísértetiesen emlékeztetett a regényben leírtakra. Vita is volt róla a parlamentben, hogy betiltsák-e a felsőoktatásban, vagy ne, a vita elhúzódott, ezt kihasználva használtam a technikát. A csoporttársaink már a diplomaosztó helyszínén voltak, elvegyülve a tömegben. Bár csoportként tanultuk végig a három évet, vizsgázni mindenki egyedül fog, ez a szabály. Nem sokat teketóriáztam, egyenesen odamentem a rendezvény bejáratához, és egyből a fogadóbizottsághoz mentem, amíg a többiek a felkészülési köreiket rótták a tömegben.

A fogadóbizottság egy emberből állt, gyér haját felborzolta a szél. Lassított felvételként hatott, amíg az arc felém fordulva kacsintott egyet, leolvadt róla a társasági máz, és egy pillanatra megláttam az igazi arcát, amint a pezsgőspoharat nyújtotta a tálcán:

- Nem azon az egy poháron fog múlni! - kiáltotta vidáman, feje fölött ördögszarv jelent meg, pont, ahogy életében mindig csinálta, de most nem játszotta el a kezével, a szarv ott termett magától. Vagy a szemem káprázott. Gyógyszer kell vagy… alkohol!

- Neeem azon az egy poháááron múúúlik – ismételte meg elnyújtott hangon, erőltetett nyájassággal.

- De hát, ott voltam a temetéseden, de hát… Te halott vagy!

- Te is – mondta szomorúan.

Aidy a korlátnak támaszkodott, és a szeméttartóba fricskázta a csikket, az Eastern University bölcsészkarának egy kis eldugott kijáratánál, egy isten háta mögötti kijelölt dohányzóhelyen. Valószínűleg, aki kijelölte, már az is megfeledkezett róla, különben már nem lenne itt.

- Tulajdonképpen az, hogy most egyetemre járunk, azért van, mert elcsesztük az életünket.

- Ja, lúzerek vagyunk – mondtam most már én is, és rágyújtottam egy másikra.

- Te mindig ennyit cigizel?

- Ja, lúzerségem bizonyítéka. Régebben még más dolgokat is csináltam mellé.

- Régen mindenki csinált egy-két hülyeséget…

- Én még idén nyáron is csináltam… Régebben azt gondoltam, hogy 30 éves koromra megkomolyodom… Hát, ez 10 évet csúszott, csak 40-re sikerült… Amikor a tanárnő a piálásról beszélt, meg az addiktológiáról…

- Igen?

- Nekem nem mondott túlzottan sok újdonságot…

- Én nem iszom és nem drogozom… Hányásfóbiám van…

- Micsoda?

- Évekig takarítottam a a piások, meg a drogosok után a húgyot, meg a hányást a Com Ombóban. Ebből nekem annyira elegem lett… Rádásul az apám is ivott, elég masszívan…

- Érdekes. Sohasem jártam a Com Ombóban. Én Steel Cityben voltam akkoriban.

- Mit csináltál ott?

- Azt, amit itt, egyetemre jártam, csak nappalira. És minden nap diszkóba jártam. Mondhatnám, hogy oda jártam telehányni a budikat, meg melléhúgyozni, de ez nem lenne igaz. Sosem hánytam.

- Azért nem mindegy, hogy a szopott fasz melyik végén vagy.

- Nem, nagyon nem. De most itt vagyunk.

- Szerintem okkal vagyunk itt – ekkor jelentőségteljesen nézett rám, és mintha valamire utalni próbált volna, úgy éreztem. Nem igazán vágtam, mire gondol.

- Igen, szerintem is okkal történik minden… de, hogy ennek oka lenne… hát, nem is tudom... - mondtam kedvetlenül, és a fejembe húztam a pulóverem kapucniját, mivel feltámadt a szél, és összeborzolta a hosszú szálú, gyér hajamat. Aidy csak nevetett, mintha azt mondaná: „Nem tudod? Majd megtudod!” - és nevetése már a fotocellás ajtó mögötti folyosóról hallatszott.

 - Nagyon vicces… - kiáltottam utána, miközben a harmadik cigi után kotorásztam a zsebemben. Alig szívtam félig a cigit, a telefonom tompa rezgéssel jelezte, hogy SMS-t kaptam.

- Ki a f… - mérges lettem, mert mondtam, hogy ne zavarjanak, amikor egyetemen vagyok. Akinek pedig nem mondtam direktbe, magától is tudhatná, az ismerőseim közül mindenki tud róla, hogy egyetemre járok, magam gondoskodtam róla, mivel már unalomig reklámoztam a blogomban, ami az ország egyik legnagyobb hírportálján jelent meg rendszeresen. Erre a gondolatra elvigyorodtam. Na, persze, ezek nem olvasnak híreket, csak a sportfogadást, meg a lottószámokat. Ezért maradnak tanulatlan barbárok. Most is biztos ott ülnek a kocsmában, ahol hagytam őket fél éve, amikor egyetemre mentem. Sóhajtottam, és egy gyors pillantást vetettem a telefonomra:

 „gyere kezdodik” - Aidy volt az. Megerőltető lett volna neki pár lépést megtenni a kijáratig? Eléggé kapkodva írhatta, mert nem szokott ékezetek nélkül írni. Mindig vigyáz a helyesírására. Folyton szabadkozik, hogy sok hibával dolgozik, de igazából mindig precíz. Jót tett neki a gépíró tanfolyam, hiába szerénykedik. Sehogyan sem értettem a dolgot, elnyomtam a félig szívott cigarettát, és fejcsóválva indultam befelé.

 Mire beértem állandó termünkbe, a 14-esbe, Nik és Vik ajtóban álló alakja fogadott. Ger1 és Ger2 háttal állva beszélgettek. Ennyit tett ki a csoport létszáma. A Gerek nem vették észre, hogy Nik és Vik halálra váltan meredtek a nyitott ajtón keresztül egy folyosói kiszögellésre. A múlt alkalommal hiányoztak, és éppen arról tárgyaltak, hogy fogják megszerezni és bepótolni a hiányzó tananyagokat. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy én is belefolyok a társalgásba, mintegy véletlenül, de azért annyira nem vagyok stréber, mikor a másik két csoporttársam szemmel láthatóan nagy gondban van. Most kivételesen nem foglalkoztam velük, visszafordultam inkább a két lányhoz, akik még mindig kővé meredten álltak.

- Mi van veletek? Mi történt? - kérdeztem megdöbbenten.

- Aidy-t elkapták…

- Mi?

Csak tátogtak és forgatták a szemeiket, a folyosó vége felé mutogatva.

- A… a… a…

- A?

- A daimónok! - Nyögte ki nagy nehezen Nik.

- Vagyis a nyenyecek! - vágta rá Vik.

- Mi ez a hülyeség? – hüledeztem – Daimónok? Nyenyecek?

 Annyi derengett, hogy a daimónok valami mítikus lények, a nyenyecek pedig valami északi népek, de sehogy sem tudtam összehozni a kettőt, se többminden nem jutott róluk eszembe, akárhogy erőltettem a memóriámat. Talán egy gyors keresés a Google-n, amíg nem veszik észre...

 - Nem tanultál? - kérdezék egyszerre.

- Ja, nem. Miért, mi van?

- Ma van a Walpurgis-éj napja, minden, ami a múlt héten az egyetem falai között elhangzott, valósággá válik. Egy napra. Most küldték a NEPTUN-ban üzenetként. Azt hittük, valami hülyeség. Ahogy Aidy jött be a dohányzóból, jöttek ezek az - Nik és Vik – összenéztek – izék… és elvitték magukkal… arafelé… - bökött bizonytalanul egy irányba – nem volt nehéz dolguk, Aidy kábé 50 kiló vasággyal – nem tudott elnyomni egy rosszindulatú kis mosolyt.

- Hogyhogy nem láttad őket? Nem voltál a múlt órán?

- De. Csak aludtam. Az a kurva hajnali újságkihordás…

- Ez a szerencséd… Akkor lehet, hogy ez rád nem érvényes… - a kis, cserfes Nik egy pillanatra

elgondolkodott – akkor neked kéne érte menned. Az egyik szellőzőn át hurcolták magukkal.

 Arra gondoltam, ez is valami egyetemi hagyomány, mint Steel Cityben a balekoktatás, vagy a megkeresztelkedés. Hirtelen semmi kedvem nem volt hozzá. Pedig megfogadtam, hogy minden ilyesmiben részt fogok venni. Kezdtem eléggé hülyén érezni magam. Úgy éreztem, hogy az őrület határán állok. Szóval akkor azért sikerült ide ilyen könnyen bekerülni, és azért vannak ilyen jó jegyeim! Én meg már hatalmas tehetségemnek tulajdonítottam az egészet, és fényeztem magam minden lehetséges fórumon. Ilyesmi hagyományokról én mit sem tudtam. Még mindig nem tudtam, hogy komolyan vegyem-e az egészet, gyorsan körülnétem kamerák után kutatva a szememmel. Ekkor egy nagy dobbanás hallatszott, mintha valamit leejtettek volna, majd kialudtak a lámpák. Aztán irgalmatalan macskanyávogás. Bár, a többiek mintha nem vettek volna észre mindebből semmit. Csak tovább nézték a nagy semmit a folyosó végén, a terem hátsó részében tovább folyt a társalgás. Elég hülyén viselkedhettem, mert a magasabb, nyúlánk Vik kérdezgetni kezdett:

 - Neked meg mi bajod?

Nyeltem egyet, miközben éreztem, hogy forog velem a világ.

- Mi van, mitől félsz, tanultál mára valamit?

- Igen.

- Milyen órán voltál? Mármint amin ébren is voltál… ?

- Töri.

- Mit vettetek?

- A nagy macsakmészárlást…

A két lány elborzadva a tenyerébe temette a fejét, én pedig éreztem, hogy az utolsó hangokat nyávogássá nyújtva ejetem ki, a világ pedig körülöttem hirtelen rohamos sebességgel nőni kezdett.

 Közben a macskanyávogás egyre közeledett, egyre keservesebb és szívszaggatóbb lett, a szólamok hangja megsokszorozódott, és néha mintha halálordítás is keveredett volna a hangzavarba. Én közben a földre estem, és négykézláb iramodtam meg a folyosón ijedtemben, nem nézve se jobbra, se balra. Kézenfekvő megoldásnak tűnt a szellőző. Csak azon aggódtam, hogy feljutok-e oda. Meglepetésemre, erőmet megsokszorozva egy iramodással fent voltam. Megkapaszkodtam a szellőzőnyílás peremén a karjaimmal, amit inkább éreztem már mellső lábaknak, mint karoknak, és a lábaimmal löktem fel magam. Nem láttam, de tudatában voltam, hogy odakint macskakivégzés folyik, macskák vére folyik patakokban, macskák végzik az életüket felakasztva, felnyársalva, tűzön lassan elégve, mint a máglyán. A vérengzés kíméletlenül folyt egyre, és biztos voltam benne, hogy ha rám találnak, rám is ugyanez a sors vár. Emlékszem, a Lúdanyó meséiben milyen örömmel olvastam A nagy macskamészárlást (ezt az órán a tanár is elolvasta, szintén nagy átéléssel), és arra is emlékszem, hogy ötösre írtam meg a kiváló elemzést belőle. A macska mint szimbólum. A macska mint a nőiség jelképe. A macska mint a balszerencse előhírnöke. Belegondoltam ebbe a sorsba, és sírva fakadtam: valahogy nem akaródzott nekem szimbólumként végezni. Mivel a hangok egyre közelebbről hallatszottak, elindultam előrefelé a szellőzőnyílás csatornájának labirintusában. A földszintről eljutottam előbb az elsőre, majd a másodikra, harmadikra, végül a negyediken másztam ki belőle, pont a XIII-as terem előtt, amit sohasem tudtam eddig megtalálni, mintha csak mágikus módon, vagy titkos ajtón keresztül lehetett volna megközelíteni. A szellőzőnyílás ide vezetett. Arra gondoltam, hogy visszafordulok, és tovább bolyongok a labirintusban külső kijárat után kutatva, de a hangok mintha már a szellőzőből jöttek volna, nem mertem megkockáztatni ezt a lépést. Különben is ide vezettek a nyomok, amiket valakik a vastagon lerakódott porrétegben hagytak. A nyomok ritkásak voltak és eléggé esetlegesek, mintha csak véletlenül értek volna szellőzőnyílás aljához, mintha az, aki előttem közlekedett benne, repülve tette volna meg az utat. Remek kilátások nyomomban a szadista mészárosok, előttem a ki tudja milyen repülő lények, amik képesek elragadni egy átlagosál kisebb testalkatú embert is. Leugrottam hát a XIII-as terem elé.

 Bár a terem előtt nem látszottak egyéb ide vezető útnak a nyomai, az ajtó előtt nem volt kosz, nem állt vastagon a por, annak ellenére, hogy nem vezetett ide járat a szellőzőn kívül. Egy talpalatnyi hely volt csak az ajtó előtt, fallal volt leválasztva az egyetem többi részétől. Valaki takarította a XIII-as termet! Ez csak a szellőző nyíláson keresztül érkezve lett volna lehetséges, vagy kívülről. Esetleg valaki itt lakott, bár ez eléggé furcsa lett volna. Igaz, hogy annak fényében, ami ma történt, nem sok dologra fogok furcsán tekinteni ezek után. Mégis valamelyest sikerült megnyugodnom, a hangok tompábban hallatszottak, kifújhattam magam. Ám a szünet csak pillanatnyinak bizonyult. A macskanyúzás hangjai újult erővel közeledtek, a teremben pedig mintha valaki a nevemet mondta volna. Aidy? Tehát olyan állapotban van, hogy tud beszélni, és azt is tudja, hol vagyok. Honnan?

 - Jelenleg olvasok a gondolataidban – szólalt meg megint a hang belülről.

 - Te mit tanultál? - tolult fel bennem hirtelen a kérdés.

 - A technomédiumok története, Visszaélés a hadfelszereléssel…

 - Fasza. Láttál daimónokat vagy nyenyeceket?

 - Micsoda? - Vihogott fel Aidy.

 - Gondoltam. De akkor hogy jöttél fel ide?

 - Hadititok… Tudod, Visszaélés a hadfelszereléssel…

 - Aidy… Te előre tudtad, hogy ez lesz. Ez nem fair! Miért nem szóltál róla? - Próbáltam atyai hangon számon kérni a hat évvel idősebb jogán.

 - Hogy lehetnél az apám? Ahhoz már 5 éves korodban teherbe kellett volna ejtened egy nőt, akinek már van peteérése.

 - Jól van, Aidy, ne szórakozz, beengednél, légy szíves?

 - Oké, mondd, hogy „Tárulj, Szezám!”, és lökd be az ajtót.

 Kimondtam a varázsszót, belöktem az ajtót. Aidy ott ült egy nagy terem közepén egy nagy tucat híradástechnikai cucc között. Voltak ott monitorok, számítógépek, okoseszközök, ezeket felismertem. De a többiben nem voltam biztos. Sokról még azt sem tudtam, hogy mi célt szolgál. A legtöbbet a világháború idejéből valónak saccoltam. A többségük be volt kapcsolva, és furán villogott, vagy hülye hangokat adott ki. Aidy elveszni látszott a vezetékek tengerében.

 - Miért ilyen könnyű a jelszó, hogy „Tárulj szezám!”? - kérdeztem.

 - Nincs jelszó, csak szórakoztam. Még egy nyamvadt kis zár sincs azon az ajtón, nem látod?! - szerencsére már nem a fejembe beszélt, de most meg valami mikrofonba, ettől túl hangos volt.

- Hallod, kapcsold ki azt a rohadt mikrofont, meg ezt az egész DJ pultot! Mindjárt ideérnek a macskamészárosok… Nem akarom, hogy észrevegyenek! Fegyver bezzeg nincs, ugye?

 - Ja, vagy úgy… nincsenek macskamészárosok! Sőt, meg fogsz lepődni, de daimónok és nyenyecek sincsnek. A kis Nik túl sokat foglalkozott az ókori filozófiával, Vik pedig egyszerűen elnézte a házszámot, és egy finnugrisztika órára ült be médiaelmélet helyett… Uramisten, micsoda egy társaság! Az a két kettyós Ger még csak meg sem jelent! Áh! Nincsen semmilyen összetartás, semmi közösségi szellem – a szellem szónál sejtelmesen túlvilágira változtatta a hangját.

 - Oké, akkor most mi lesz? – kérdeztem megdöbbenve.

 - Mi lesz? Mi lesz? A hülye cigid miatt lekésted az óra elejét, amikor elmondtam, hogy mi a prezentációm címe: Virtuális valóságok szimulálása a hidegháború eszközeivel! Meglepetésnek szántam! Nem gondoltam, hogy ilyen rosszul sikerül. Remélem, meglesz a kettes!

 - Biztos… meglesz… - komorultam el. Értelmetlen bármi mást mondani, Aidy maximalista. Rólam is azt mondják páran, de én nem gyűjtöttem össze önszorgalomból egy híradástechnikai főhadiszállást, még egy nyomorult kis V2-es rakétasiló modelljét sem állítottam össze a témámhoz. Úgy gondolom, nem kell ahhoz Londont bombázni, hogy szemléltessük az URH rádió működését…

 Aidy megérzett valamit az idegességemből, mert feszengeni kezdett. Folytattam:

 - Akkor a Walpurgis-éj és a NEPTUN-üzenet…

 - ...kamu. Az már a szimuláció része volt.

 - Jó, és hogy mászunk le innen?

 - Ahogy idejöttünk.

 - A szellőzőn át?

 - Milyen szellőző? Én végig itt voltam. Te egy hologrammal beszéltél lent a dohányzóban.

 Aha. Viszont a füst valódinak tűnt. Megéreztem, amikor véletlenül rám fújta. Hirtelen baljós érzésem támadt.

 - Jó, akkor megérinthetlek?

 - Kérlek, ne inzultálj!

 - De…

 - Nem!!!

 Közelebb léptem, és megpróbáltam megérinteni a karját, amire az egész látomás eltűnt. Aidy is, az összes hadfelszerelése is. A terem üres volt. Lassan sötétedett. Csak a szél csapkodta az ajtót.

 Tényleg nem volt rajta egy „nyamvadt kis zár” sem.