Skizofrénia underground

Reggel egy kissé későn ébredtem, és a szüleim négyzetmétereket számolgattak a másik szobában, majd elindultak a városba. Kiderült, hogy valami lakást néznek nekem. Pontosabban valami minigarzont. Talán ennek is itt van az ideje, nem tudom. Tény, hogy jobban szeretek a városban lakni, mint itt, de az utóbbi időben ennek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget. De végülis nem lakhatok örökre a szüleimmel. Apám szerint csak le kéne mondani a cigiről. Ja, meg a kávéról, meg a sörről, meg a kettőegyes boroskóláról. Felmerült bennem, hogy vajon mennyire előrelépés az, hogy egy garzonban lakjak, ahelyett, hogy itt élek a szüleimmel. Nincsenek már világmegváltó terveim, egy csomó velemkorú lúzer lakik a szüleivel még mentális betegség nélkül is. Azért egy próbát megérne, talán az is lehet, hogy jobb lesz/lenné így. Emlékszem régebben mennyire lázadoztam az ellen, hogy itt lakjak, most meg majdhogynem mindegy. Bár ha hozzávesszük, hogy tanulni fogok, mindenképpen jobb lenne így. Szeptembertől iskolába járok, mellette dolgozok, tanulok, meg külön lakás. Hát igen, engem valóban gyámság alá kell venni, különben hová jutna a világ.

Ma reggel találkoztam Kancsallal, ahogy a szokásos kis keddi rendelésére ment. Elég szarul nézett ki (bár mikor nézett ki jól?), és köszönés helyett csak valami vadállati morgásra emlékeztető hörgésféle tört elő a torkából. Gondolom, azóta már elért hozzá is a blogom szeretetcsomagjának a híre, nem tudom, hányan találnak rá a nevét keresve, de felteszem, hogy sokan. Tipikus esete annak, amikor a fagyi visszanyal, nem igaz? Úgy gondolom, a legtöbb pszichiáternek az a kellemes, ha elvannak a sunnyogóban, és nem igazán van róluk sehol adat, vagy feljegyzés, éppen a kifogásolható, nem egyszer szadisztikus módszereik miatt, amiket történetesen éppen a skizofréneken alkalmaznak előszeretettel. Emlékszem, mennyire felizgatta annak idején a lehetőség, hogy a kettőnk kis nézeteltérése kint figyel az Origón, de azóta joggal gondolhatta, hogy a kis afférunk feledésbe ment. De legnagyobb bánatunkra léteznek internetes keresők is, és mivel ezévtől a Google már a barátom, kis történetünk azóta is előkelő helyen szerepel a találati listákban. Nem vagyok bosszúálló, vagy valami, én erről neki annyit mondtam, hogy a skizofréneken szeretnék segíteni, ami azóta annyit változott, hogy nem annyira a skizofréneknek szeretnék segíteni, hanem inkább a pszichiátriának ártani. És hogy ehhez nekem pont ő van kéznél, komolyan mondom, néha már egy kicsit sajnálom is. Na, jó, pont annyira, mint amennyire ő sajnált engem annak idején, sőt miatta vesznek 2 évre gyámság alá, szóval annyira azért nem hat meg, csak nekem vannak azért emberi érzéseim, ellentétben vele. Ha annyira érdekelne a téma, írosgathatnék még 1-2 pszichiáterről, hallani ezt-azt, és ez az a szakma, aminek a jelmondata lehetne, hogy "tévedni emberi (pszichiáteri) dolog", 1-2 (száz) tönkre kúrt élet igazán belefér egy pszichiáteri praxisba, persze náluk ez amolyan "katona dolog". A legnagyobb szenzáció számba megy, ha valakinek "eltalálják a gyógyszerét", ez körülbelül olyan gyakorisággal történik meg, mint a céllövöldében, ha nyer valaki valamit, csak tessék, csak tessék, kérem a következőt, az egésznek van valami cirkuszi mutatvány jellege, csak ameddig a cirkuszban hibázni végzetes lehet, bizonyos esetekben itt is az, de ebbe a szép szakmába még ez is bőven belefér. "A pszichiáterek tudják a szakmájukat."

Mármint a jelentkezésemet kommunikáció FLK-ra. Nem érzek semmit, csak egy kis megkönnyebbülést. Nincs kedvem már bizonyítani senkinek semmit, az egész mindössze arra volt jó, hogy ne dilizzek bele teljesen a varrásba, és legyen valami elfoglaltságom ezen kívül is, mert így az egész eléggé hervasztó. Csak azt akartam, hogy történjen már valami ezzel az állóvízzel, mielőtt teljesen megposhad. Mindent végiggondoltam, eléggé sokszor is, és mindenkinek jobb lesz így. Most már nem fogok annyira reményvesztetten indulni a napi varrásomba, mert tudom, hogy szeptembertől lesz végre valami emberhez méltó elfoglaltságom is. Már alig várom. Sokat szenvedtem ettől a "magyar-gondolattól", de rájöttem, hogy ide már nincs vissza, a realitás talaján mérlegelni kell a lehetőségeket, és még ez látszott a legjobbnak. Sokan egyébként azt képzelhetik rólam, hogy képtelen vagyok normálisan kommunikálni, aminek viszonylag ellent mond ez a blog is, szóval, ha van mondanivalóm, azt közlöm ilyen-olyan formában, még akkor is, ha esetleg senkit nem érdekel. Bár ez sem igaz, mivel a kommentekből ítélve eszébe jutok néha-néha valakiknek. Valójában mindig érdekelt ez a kommunikációs téma, az egyik suliban például irigykedtem is az újságíró szakosokra, hogy milyen jó dolgokat tanulnak. Valójában vonz a lehetőség is, hogy ne csak egy félig titkos blogon produkáljam magam, hanem hogy valamivel maradandóbb szövegeket is hozzak létre. Úgy gondolom, ennek jó terepe lenne ez a suli. Persze ettől még marad ez a blog is, mint amolyan elefántcsont-torony. Annyira hozzámnőtt már. :-)

Ma eléggé kiidegeltek bennünket azzal, hogy nem kezdték el időben osztani a fizetést. Ezt magyarázták azzal, hogy új könyvelőprogram van, és még nem érkeztek meg a bérpapírok. Aztán valamelyik okos végre kitalálta, hogy osszanak papírok nélkül fizetést. Ez már nagyon a végefele volt, és le sem tudom írni azt a lelki tusát, amit ki kellett állni addig, az utolsó 30 Ft-omat egy 3 az 1-benre költöttem el, konkrétan 0 forintom volt már. Végül csak lett pénz is, és a tetejébe még hamarabb el is engedtek egy pár perccel. Mostanában kevésbé vagyok aktív, a napjaim nagy részét heverészéssel és alvással töltöm. Néha egy kicsit nézem a Comedy Centralt (az egyetlen csatorna, amit bírok nézni egy darabig), aztán befordulok a fal felé, és alszok. Szerintem téli álmot alszok, ezzel párhuzamosan egyre kevésbé érdekel a külvilág. Szerencsére nem vagyok depressziós, csak szar a kedvem, itthon is, és a munkában is. Amúgy a szakkörben többen panaszkodnak erre, szóval nem aggódok. Elvagyok, mint a befőtt. Panaszkodhatnék, hogy milyen rossz nekem, de most nem vágyok többre. Ágy, asztal, tv.

Mostanában a szakkörben olyan furcsán kedves velem mindenki, talán kezdenek megszokni. Jött egy új szoc munkás is, a főnökség, vagyis a segítők teljesen kicserélődtek, úgyhogy már alig tudom követni a változásokat, de nem is nagyon érdekel, csinálom, amit mondanak, és nem foglalkozok már jobban a dolgokkal. Ez a hét eléggé fárasztó volt, Anikót kellett mentálhigiénésen támogatni + mindig volt valami. Egyébként ebben a mentálhigiénés dologban nem vagyok jó, régebben sörözés mellett mindig vevő voltam az ilyesmire, és próbáltam is segíteni tőlem telhetően mindenkinek, akkor váltam immúnissá ezekre a dolgokra, ahogy olvasgattam a bura fórumon a szuicid topikokat, és rájöttem, hogy a problémák nagyjából mindig ugyanazok, csak valaki szereti hangoztatni, hogy ő már inkább öngyilkos lesz. Valaki már évek óta ezt hangoztatja, de ezen kívül nem csinál semmit. Én nem azt mondom, hogy csináljon, de azt is figyelembe vehetné, hogy valaki másnak meg pont az agyára megy. Szóval, ha valakinek mostanában ez a problémája, max. annyit tudok tenni, hogy meghallgatom, és még annyit, hogy nem szólok be neki érte. A burán volt 1-2 beszólásom, annak rendje és módja szerint ki is moderáltak, szóval akkor mit fárasszuk egymást az ilyen emberekkel? Különben ezt leszámítva Anikóval is minden rendben, szerintem ez a blog-dolog sem igazán érdekli, és annyit én is megtehetek, hogy a dolgainkat megpróbálom először magamban lerendezni, azt hiszem, "ez így fair".

Csodák csodájára ma a szakkörben mindenki megjelent, még azok is, akik úgy volt, hogy elmennek, és már arról volt szó, hogy megfogalmazták a közös megegyezést, vagy mit. Úgy látszik, mégsincs jobb ötletük, mint a szakkör. Amikor megérkeztem, éppen Edit 1 akarta hazaküldeni Edit 3-at, mivel már legalább egy fél órája cirkuszolt. Szerencsére elég későn érkeztem, így nem kellett végighallgatnom az egész műsort. A nap többi része szerencsére eseménytelenül telt, csak azt vettem észre, hogy kiújult a szorongásom, azért nem olyan mértékben, mint régebben, folyton attól tartok, hogy rólam beszélnek, ezt az érzést csak erősíti, hogy a nap folyamán többször valóban rólam beszéltek, illetve engem kerestek. Tegnap óta eléggé fáj a derekam, szerencsére mára már valamennyire csökkent, a munkában nem zavart jelentősen. Anyám szerint az utóbbi idők viseltek meg ennyire, és szerintem is. Valószínűnek tartom, hogy néhány problémát felnagyítottam, de mint mondtam, nem tesz jót ez a fajta munka, mert negatív irányba kezdek gondolkodni. Persze másrészről könnyű dolgom van, ma is csak varrtam, a munka nehézségére nem lehet panaszom. A 4-esben találkoztam egy faszival, aki 30 évig katona volt, és végig kellett hallgatnom a harckocsi alkatrészeit, a lehető legjobb délutáni program. Ja, és majdnem végigmondta, hogyan kell négyszázvalahány nyulat kibelezni, sajnos egyik témájára sem voltam vevő, de nem nagyon vette a lapot.

A szakkörben átszervezések vannak, sírás, kiabálás, minden a feje tetején. Hétfőtől új főnökünk lesz, akit kb. senki se bír elviselni. Van, aki már lelépett, mert nem bírta az 5 órát, és másvalaki is elfele pályázik. Engem viszont egyre jobban hidegen hagy az egész, ami ott történik, amint megfigyelhető, mostanában nem írok már semmit annyira róla. Megszűnt az ellenszenv, amit néhány munkatársam iránt éreztem, helyét átvette a közömbösség, így még unalmasabb az 5 óra, hogy nem bír már meghatni senki. Egyedül a kedvenc kollégám mondta azt, hogy "kérjük Al Capone segítségét egy hatodik munkanap megvalósulásához", ő minden áron 6 napot szeretne dolgozni egy héten. Orsika szerint egész idő alatt én őt bámulom, neki meg az a mániája, hogy mindenki őt nézi, nem tudom, hogy gondolja, a kerek krumpli feje, és a horgas orra nem valami szép látvány. Bár vannak, akik tényleg őt nézik, mert ilyen szűk ruhákat erőltet a Michelin-baba alkatára, de engem nem kéne összekeverni velük. Szóval én lassan kezdem megszokni az 5 órát, sikerült túltenni magamat rajta, de mondták is, hogy akinek nem tetszik, el lehet menni máshová. Hát, igen, megszoksz, vagy megszöksz, más lehetőség nincs.