A Viharsziget - skizó szemszögből

Megnéztem a Viharsziget c. filmet, amit mindenki emleget a média szakon. Lehet, hogy filmes szempontból van valami értéke, de amúgy pedig csak egy újabb történet, ami rájátszik a skizofrén=gyilkos sztereotípíára. És nem is mutat túl egy átlagos, hülye felfogáson a skizofréniáról.

A filmet Martin Scorsese rendezte, Dennis Lehane könyvéből, tehát nem szokás neki beszólni annyira, én néhány ponton szerintem mégis azt fogom tenni. Nem életszerű például elmebetegként az, hogy saját múltat hallucinálunk magunkak, mint a filmben szerepel, a hallucinációk világa a jelenre vonatkozik, illetve nézetem szerint határozottabban inkább a jövőre, de hagyjuk ezt most.

Tehát 1954-et írunk, és két nyomozó, vagyis szövetségi rendőrbíró, Teddy Daniels (Leonardo DiCaprio) és Chuck Aule (Mark Ruffalo) utazik egy hajón a Viharszigetre, hogy egy eltűnt páciens, Rachel Solando (Emily Mortimer, Patricia Clarkson) eltűnésének ügyében nyomozzanak. A személyzet, ami egy csomó rendőrből, ápolóból és pár pszichiáterből áll, eléggé hűvösen fogadja őket, a főhős meg is jegyzi a rendőrökre, hogy milyen „idegesnek tűnnek a fiúk”. Aztán még azt is, hogy felismeri, hogy áramot vezettek a kerítésbe, aminek a filmben túl sok szerepe ezek után nem lesz. Amúgy található néhány ilyen félrevezető nyom is a filmben, például amikor a sziget parancsnokában Teddy felismeri az általa a háborúban legyőzött náci tisztet, vagy amikor Rachel a férjeként azonosítja a nyomozót, majd később ellöki magától, és mégsem ismeri fel.

Mindegy, a pszichiáterek hátráltatják a nyomozást, ahogy csak tudják, az ápoló személyzet szintén nem túl segítőkész a rendőrökről (katonákról?) nem is beszélve. A körülmények is aggasztóak: a nagy létszámú fegyveres állomány, a ritkán járó, csak belső utasításra útnak induló komp, és a rendszeres ítéletídő, amiről vélhetően a sziget is a nevét kapta. A „foglyok” (a vezető pszichiáter többször kijavítja a nyomozót: „betegek”) közül a férfiak az A épületben, a nők a B épületben, a legveszélyesebbek pedig az erődszerű „C” épülteben kaptak elhelyezést, ahová az utasítás szerint tilos a nyomozóknak belépniük. Illetve egy idő után csak a nyomozónak, mert Chucknak időközben valahogy nyoma veszik, hogy egy újabb szerepben tűnjön fel újra a történetben. Egyébként a pszichiátriai börtönsziget később több filmes és játékos alkotásban megjelenik a film után, például én a Batman: Arkham Asylum című játékban találkoztam a filmből vett jelenettel.

A filmnek szerintem a legnagyobb érdeme, hogy több értelmezése lehetséges: vagy a főhős egyre zavarosabb, visszaemlékezésekkel és hallucinációkkal tarkított verzióját fogadjuk el, vagy pedig a pszichiáterekét, ami homlokegyenest ellentmond egymásnak, viszont köztes út nem lehetséges. Valamelyik oldalra kell állnunk a film értékelésénél. A film ezért is csalódás számomra: a pszichiátriai verziót valószínűbbnek tünteti fel, mint az összeesküvés-elmélet szerű, a nyomozó által előadott, illetve átélt verziót. Amúgy, ha nagyon paranoidok akarnánk lenni, azt mondhatnánk, a félrevezető nyomok, „red herringek” a filmben a legérdekesebbek, úgyanis vezetnek valahova, a film valódi értelméhez, nem pedig félrevezető szálak, illetve filmkészítés közben elkövetett bakik, logikai egyenetlenségek. A film záróakkordjaként elhangzik egy olyan mondat is, amit sokan sokféleképpen értelmeztek, de számomra egyik sem volt túl megnyugtató. A film szerintem a bíztató kezdet ellenére egy hatalmas blöff, egy csomó red herringgel, és nyitott befejezéssel.

Elismerem, hogy nehéz lehetett a filmet úgy megcsinálni, hogy mindkét értelmezés érvényes legy, amit most itt nevezhetünk pszichiátriai és pszichiátria ellenes értelmezésnek is, mivelhogy köztudott, hogy a végén mindig a befogadó elvárása szerinti módon értékeli a befogadott médiatartalmat, hogy egy kicsit ilyen szakszerű legyek. Ennek ellenére én is hajlok arra, hogy a pszichiáterek igaza jobban alá van támasztva, már csak azzal is, hogy az hangzik el utoljára. Szintén nyitva hagyott kérdés, hogy mennyire gyógyult meg, mennyire esett vissza, illetve mennyire disszimulált (tettette a gyógyulást) a nyomozó, mikor a következő mondat elhangzott tanulságként:

„Nem tudom, hogy melyik a rosszabb… szörnyetegként élni, vagy jó emberként meghalni?"

Illetve kire vagy kikre értette. Szerintem Chuckra és magára, de ezzel megint egyedül vagyok. Azt mondják, a könyv fényt derítene 1-2 dologra, sajnos nem ígerem, hogy mostanában elolvasom.

Amiért a film mégis megfogott, illetve amire asszociáltam róla a kis anamnézisemből, nyugodtan utalható a konteók világába, de ne mondja senki, hogy nem tettem bele mindent a bejegyzésbe:

A filmben vannak elgondolkodtató részek, például 1954-ben, amikor a film játszódik, egyes szereplők szerint elmekontroll-kísérleteket végeztek pszichés betegeken vagy annak mondott embereken. Erre bizonyítékként a CIA nevű szervezet ARTHICHOKE nevű projekjét szokás példaként felhozni. Én személyesen úgy gondolom, a 2000-es években szintén elmekontroll-kísérleteket végeztek magyarországi zárt osztályokon, csak, ugye, mivel nekünk nem volt szigetünk, kisebb, eldugottabb intézetek szolgáltak erre a célra. Ez megmagyarázna egy pszichiátriai paradigmaváltást a skizfréniával kapcsolatosan, amikor is a skizofrénia altatásos terápiájáról átálltak az aktív pihenés terápiájára, már hazánkban is megindulhattak az elmekontroll-kísérletek. A film azt is helyesen magyarázza meg, ha még ki is derülnek ezek a kísérletek 1. senki nem fog hinni egy kísérleti alanynak, mivelhogy őrült, én még azt tenném hozzá, hogy 2. az egészséges társadalmat mindig is hidegen hagyta ez az egész. Egyébként pedig, teszem fel most okosan a kérdést, nem lehet-e elmekontroll kísérleteket pszichiátriai rutinvizsgálatoknak / kezeléseknek álcázni, illetve, ha már embereket tartunk 24/7-es megfigyelésben, ki mondja meg, mi számít terápiának, és mi kísérleti anyagnak? A határok, érzésem szerint, összemosódnak ebben a kérdésben, és nem ez lenne az első dolog, amivel a honi pszichiátria képes még meglepni minket (illetve már meg is lepett?) Most én is, ahogy a filmben, nyitva hagynám a kérdést, hogy valóban voltak-e elmekontroll kísérletek Magyarországon „az én időmben” a pszichiátriákon, 1. vagy voltak, 2. vagy hallucináltam őket, 3. esetleg álmodtam, de a helyzet az, hogy mivel a memóriám elég jó, még mindig tudok erre utaló jeleket felidézni kórházi tartózkodásom idejéből.

0 Tovább

A skizofrénia és a pszichológia beadandó

Próbáltam a pszichológia beadandóhoz tájékozódni skizofrénia témában, de rájöttem, hogy a skizofréniának csak orvosi (pszichiátriai) megközelítése van, pszichológiai nem nagyon. Úgy néz ki, segítséget kell kérnem egy pszichológus szakembertől, hogy ajánljon valami szakirodalmat, ami mégis valamennyire érinti a témát. Na, most ez a helyzet, nézetem szerint arra vezethető vissza, hogy a skizofrénia terápiája inkább hasonlít egy kéztöréséhez, mint mentális rendellenességéhez. Ez azért érdekes, mert az orvostudomány mindent egy kaptafára szeretne gyógyítani lehetőleg: tablettákkal. Ez az új, modern varázsszer, ami univerzálisan alkalmazható. A pszichiátria nem tudja közvetlenül kezelni a skizofréniát, csak a tünetek erőszakos elnyomása után fellépő depressziót vagy szorongást, magát a skizofréniát sem kezelni, sem megérteni az orvostudomány nem képes.

Most vagy nagyon nagy luxust követ el mind a pszichológia mind a pszichiátria, amikor hülyének tetteti magát, és nemtudja/nem akarja felfogni, mi az a skizofrénia, és úgy gondolja, hogy az egész kérdés pusztán agyi folyamatokkal leírható, és a főszerepben egy neurotranszmisszió nevű, az 1950-es években felfedezett folyamat áll, ami a neurotranszmitterek, vagyis ingerületátvivő anyagok (dopamin, szerotonin) szintjébe való beavatkozást tartja az egyedüli megoldásnak a kérdésben. A kérdést, hogy mi okozza a skizofréniát, a múlt század 50-es évei óta nem szokás feltenni, hanem a kérdés szönyeg alá söprésével a skizofréniára vonatkozó összes tevékenység az agyi folyamatokba minél hatékonyabban beavatkozó tabletták minél újabb generációjának kifejlesztésére és piacra dobására korlátozódik. Szóval a lényegi kérdések helyét átvette ezen a területen is a gyógyszeripar, a futószalagon gyártott, tökéletlen megoldásaival.

És ha nem csak azt a kérdést tennénk fel, hogy mi okozza a skizofréniát, hanem azt is, hogy mi a franc is egyáltalán az a skizofrénia, hümmögő, kitérő válaszokat kaphatunk: téveszmék, hallucnációk. De ezek csak a tünetek, könyörgöm, másnak is lehetnek ilyen tünetei. Akkor a válasz az, hogy agyi kémiai egyensúlyzavar. És ebbe mindenki belenyugszik, mert olyan tudományosan hangzik, hogy ebbe csak belenyugodni lehet. Az igazság az, hogy az orvosok sem azt nem tudják, mi váltja ki, sem pedig azt nem tudják, mivel lehet megszüntetni, csak olyan gyógyszereik vannak, amit több száz (ezer, tízezer?) szerencsétlenen kipróbálva körülbelül sejtik, hogy melyik neurotranszmittert gátolják, illetve serkentik. De hogy a neurotranszmitterek mellett még milyen testi folyamatokba avatkoznak bele ezek a gyógyszerek, azt sajnos nem tudják, és ezek a mellékhatások, amik hagyományosan számosabbak, mint a pozitív hatások, úgyhogy a kis betegek kétszer is meggondolják, hogy beszedjék-e ezeket a készítményeket, vagy sem.

Illetve még az sem tisztázott, hogy ha nem szedjük a gyógyszert, az újra fellépő hallucinációk valójában a skizofrénia tünetei-e, vagy pedig csak a kedves neurotranszmitterek működésébe beavatkozó úgynevezett gyógyszerek elvonásának a mellékhatásai. Láttam ugyanis olyan tanulmányt, ami azt részletezi, hogy aki gyógyszert kezd szedni, később jóval nagyobb eséllyel "esik vissza" (lesz gyógyszerelvonási tünete), mint aki nem kezdi el szedni egyáltalán. Csak ezt nem szokták híresztelni. Tehát összegezve: arra a kérdésre, hogy mi is valójában a skizofrénia, még mindig (2019. április 18.) nyitott a kérdés, és érzésem szerint én ugyanolyan módon versenyben vagyok a kérdés megválaszolásában, mint a pszichológia vagy a pszichiátria, annál is inkább, mert én legalább szoktam vele érdemben foglalkozni. Szóval most ott tartok, hogy valahogy el kellene indulni pszichológiai irányba a beadandóhoz, holott tudom, hogy a pszichológia is gyerekcipőben jár a skizofrénia kérdés tudományos megközelítésében, mivel az egyetlen pszichológiai módszert pont rajtunk próbálgatták, és jelenleg az utókövetéses folyamatok zajlanak.

Nem tudom, mennyire gyakori eset, amikor egy tudományos módszer tesztalanya egyetemi dolgozatot ír arról a témáról, amiben ő volt a kísérleti alany, de úgy látszik, most éppen ez a helyzet áll fent, még szerencse, hogy - elméletileg - tudok segítséget kérni Facebookon attól a pszichológustól, aki ezt az egész kísérleti módszert végezte rajtunk, mert különben nem jutnék semmire. Pszichológia órára nem jó a pszichiátriai megközelítés, bármennyire is leírnám, mégha nem is értek vele egyet, pszichológiai megközelítés pedig nem, illeteve alig létezik, és attól, hogy én előadjam a saját elméletemet, isten óvjon mindenkit egyetemi körökben. Legalábbis egyelőre.

0 Tovább

Néhány gondolat a hiperszövegekről

Adalékok a hiperlinkek felhasználásának történetéből

Nemrégen kezdtem el hiperszövegekkel foglalkozni, és találtam is egy jó kis szakdogát a témában, Józsa Péter Irodalom a digitális közegben v1.0 című írását, ami megteszi kiindulási alapnak, ha valaki érdeklődik az kérdés iránt. A szöveget az Internet Wayback Machine archiválta, és szerencsére teljes egészében rekonstruálható a https://web.archive.org/web/20041021082204/http://hhrf.org/hipertext/szakd/szakd1.htm címen. Az archiválás első időpontja 2003. augusztus 31., tehát a dolgozatnak ezelőtt kellett keletkeznie. Ami azért is érdekes, mivel több, mint 16 éves szövegről van szó, aminek a megállapításai egy-két kivételtől eltekintve a mai napig helytállóak. A kivételek közé tartozik, hogy egy Douglas Engelbart nevéhez gondolja az internet fogalmát kapcsolni, míg manapság közmegegyezés-szerűen Tim Berners-Lee-t szokták ebben a szerepben emlegetni.

Anélkül, hogy részrehajló lennék, szeretnék megemlíteni néhány kérdést, ami a hiperszövegekkel kapcsolatosan felmerült bennem problémaként. Az első kérdés rögtön az internet első tervének elkészüléséhez köthető, ami 1989-re datálódik. Ebben Tim Berners-Lee a webes szabványok kidolgozásánál a Ted Nelson 1960-as években kidolgozott hiperszöveges elméleteit is felhasználta, mégpedig a „hyperlink” fogalom és technológia bevezetésénél. Ted Nelson a mai napig ezt a dolgot nem tartja túl helyénvalónak, mivel az eredeti elképzelésben a „hyperlink”-ek helyett úgynevezett „jump-link”-eket szeretett volna alkalmazni, ami a szövegek közötti oda-vissza történő mozgást teszi lehetővé, és amire az egész saját projektje alapult, aminek a Xanadu nevet adta. A Xanadu a még korábbi Memex nevű mechanikus rendszer tervének digitális átültetése lett volna. A Memexet vízióját Vannevar Bush vázolta fel Út a gondolkodás felé című 1945-ös tanulmányában. A hiperszövegek tehát nem az eredeti elképzelések szerint valósultak meg, mivel „kétoldalú”, oda-vissza vezető hyperlinkek a legritkább esetben készülnek webes környezetben, két hyperlink egybekapcsolásával létrehozható a jump-link, de ez nem annyira jellemző. Az egész problémakör nem is különösebben izgatja az átlagos internet felhasználót, mivel már így szocializálódott, és az égészet amúgy is csak „link”-ként ismeri. Nem lehet pontosan megmondani, hogyan változott volna az internet képe, ha Ted Nelson eredeti koncepciója valósul meg, mert egy egész sor más szöveges művelet is kapcsolódott volna a Nelson-féle linkeléshez, és egy egész sor újítás, ami magában foglalta volna még valamiféle netes fizetőeszköz bevezetését, amiket a különböző szövegek eléréséért és felhasználásáért fizetnünk kellett volna, ha elég minimális díjakról is lett volna szó.

Ted Nelson, Project Xanadu



A másik kérdés, ami felmerült bennem, hogy a digitális irodalom miért nem kezdett el fejlődni akár jumplinkes, akár hyperlinkes irányba (a 2003-as szakdolgozathoz képest), hanem lényegében digitális irodalom, ha létezik is, az leginkább csak az offline szövegek digitalizálásáról, illetve redigitalizálásáról szól, és a sok digitalizálás közt elvész a hiperlink, hogy egy ilyen hülye mondással is éljek. Az első hiperszövegek a posztmodern teoretikusok elméleteit látszottak valóra váltani, és fel is vették őket posztmodern antológiákba, posztmodern szövegek közé. Viszont az irodalom, úgy tűnik, egyelőre nem kér sem a hiperszövegekből, de akkor már inkább a posztmodernből sem, hanem érdemei elismerései mellett köszönik, de egyre inkább kezdenek visszatérni egy posztmodern előtti állapotba, ahol nincs se hyperlink, se jumplink, hanem csak olyan szépirodalmi szövegek, amik valóban szépek, illetve annak tűnnek. Digitális kiadványok nincsenek, ha pedig mégis vannak, csak olyanok, amik „nyomtatókész” változatban vannak. Tehát a dinamikus szöveg egyre inkább csak mint lehetőség él az irodalmi narratíva eszköztárában, az irodalom (még 2003-hoz képest is) jórészt statikus marad. A szövegeket jóllehet digitális formában állítják elő, ebből legtöbbször papír alapú kiadvány lesz, majd ezt redigitalizálják ekönyv formába. A hiperszövegek, vagyis a linkekkel átszőtt, dinamikus szövegek megmaradtak az interactive fiction berkein belül, játékoknak nevezik őket, és senki nem kíváncsi rájuk manapság néhány rajongón kívül.

Tim Berners-Lee, World Wide Web



Végezetül azt a divatos tudományos tévhitet szeretném eloszlatni, hogy az online és offline média nem kompatibilisek. Az online média igenis felülről kompatibilis az offline-nal, tehát digitális környezetben minden megvalósítható, ami nem digitálisban, és sokkal rentábilisabb, és kevésbé környezetszennyező lenne, ha nagyobb figyelmet és támogattságot kapna a megfelelő helyeken, és megérné vele foglalkozni. Ez a hiperszövegeket érintő regresszió világszinten zajló folyamat, és ide is csak az interactive fiction-ök példáját tudnám hozni: a saját közösségüktől kalapozzák össze a saját fennmaradásukhoz szükséges összeget, akik többnyire maguk is alkotók. A hiperszöveget tehát mind az irodalmi, mind a videojátékos közösségek igyekszenek lehetőleg ignorálni (emlékezzünk csak a kalandjátékok halálát többször tényként kezelő játékirodalomra), nem támogatni és értéktelennek bélyegezni, legalábbis ami a szélesebb körű népszerűsítést illeti. Úgy gondolom, noha olyan szerzők előlegezték meg, mind Jorge Louis Borges, Roland Barthes, Italo Calvino, Raymond Queneau, stb., a hiperszöveg terepe parlagon hever, a mai napig kihasználatlan.

0 Tovább

Nordic walking és Molotov koktél

A múltkor azon szórakoztunk a melóban, hogy néztük a kórházi osztályról lejáró nordic walkingosokat, és találgattuk, hogy mire való ez az egész, hogy botokkal a kezükben sétálgatnak. Azt hiszem, hogy a légzésrehabilitáción alkalmazzák ezeket a nordic walking botokat. Úgy tudom, a közeli erdőbe járnak ki velük, egy órányi séta javasolt. De sokszor csak azt látom, hogy a kórház parkjában karistolnak vele a kavicsok közt. A finn találmány a magyar viszonyok között nehezen találkozik igazi lelkesedéssel. Én magam is inkább csak távolról csodálom a nordic walkingot egyelőre, valakinek azokat a régi szemétfelszúró pálcákat juttatja az eszébe, annyi különbséggel, hogy kettő van belőle, nekem meg annyi ugrott be róla, hogy miért nem az addikológiai osztályon alkalmazzák, jó szolgálatot tehet, amikor a páciensek jönnek visszafelé a kocsmából.

Viccesek vagyunk, na. A nordic walking eredetét is egy meglehetősen különös véletlennek szokták tulajdonítani: az 1980-as végén a finn Suomen Latu sísportot támogató egyesület sítúrát szervezett, de a kijelölt időpontban hó sajnos nem volt, ám ez sem szegte kedvét a társaságnak: az utat a síkunyhótól síbotok segítségével tették meg úticéljukig. Így Tuomo Jantunent, a Suomen Latu ügyvezető igazgatóját szokás az ötlet atyjának tekinteni. Akárhogy is van, az 1990-es években már piacra is dobták az első nordic walking cuccokat, a sport iránti lelkesedés eredményeként. A nordic walking tudománya állítólag a helyesen megválasztott botok és helyes technika ötvözése révén alakul ki. Ez esetben 40-50%-kal hatékonyabb, mint a sima gyaloglás. További előnyként tartják számon, hogy térd terhelése 30%-kal csökken. Rendszeres, heti kétszer egyórás nordic walking szinten tartja a kondíciót, ennél több alkalom pedig javítja, segítségével fogyás is elérhető.

Ezeket az adatokat természetesen nem a kisujjamból szoptam, hanem egy 100 szociális innováció Finnországból című könyből vettem, amit Ilkka Taipale finn parlamenti képviselő szerkesztett, és sorra veszi a finn eredetű találmányokat. Olyan egyértelmű finn vonatkozású dolgok mellett, mint a szauna, a Mikulás és az anyasági csomag, finn eredettel büszkélkedhet a Linux operációs rendszer, az internet relay chat, vagyis az irc, és a mobiltelefonjainkon megjelenő szöveges üzenet, az sms (short message service). Leginkább, ami meglepő volt még számomra, az a Molotov koktél, ami oroszos hangzása ellenére finn innováció, a híres (hírhedt) orosz külügyminiszterről van elnevezve, akinek a nevéhez többek között a Molotov-Ribbentrop paktum is fűződik.

Mint köztudomású, a II. világháborúban a magyarok és a finnek egy oldalon harcoltak, még ha útjaik a nagy távolság miatt ritkán találkoztak is. A Molotov koktélnak annyi köze van az alkoholos italhoz, hogy a finn állami szeszfőzde ramajäki üzemében kezdték el gyártani. Sőt az összetevők között valóban megtalálható az alkohol, a „recept” hulladékszesz, benzin, petróleum és kátrány elegyéből állt össze. Ezekből az összetevőkből a műveltebbek persze egyből Venyedikt Jerofejev Moszkva-Petuski című művének némely receptjére asszociálhatnak, de ennek ellenére valóban hatékonyan vetették be az orosz tankok ellen a háború során. Az akkori honvédelmi miniszter, Juho Niukkanen visszaemlékezéseiben beszámol róla, hogy ezeknek az eszközöknek a segítségével tették mozgásképtelenné az összes megsemmisített tank több, mint felét. Ha sikerül a Molotov koktélt berőpíteni a tankba, pusztító ereje igen nagy volt. Amikor eltört az üveg, a belepplikált, jó minőségű gyufák meggyújtotték a folyadékot,és a harckocsi kigyulladt és megsemmisült még akkor is, ha a találat nem volt százszázalékos. Az égő anyag összetételét továbbfejlesztették, hogy a folyadék mégjobban megtapadjon a harckocsikon, és gyújtást is modernizálták később.

Ami még érdeklődésre tarthat számot a könyből: szinte minden, bár engem leginkább a Elias Lönnrot és a Finn Irodalmi Társaság (vajon hová tettem a Kalevalámat?), a finn Skizofrénia-Projekt és a Finnugor Társaság érdekelt, amiből kiderül (amennyiben nem tudnánk), hogy a finnugor nyelvrokonság és a finnugrisztika egyáltalán nem egy finn, hanem egy XVIII. századi magyar találmány. Ennek ellenére ennek a tudománynak a fénykora hazánkban leáldozóban van. Nincsen már új finnugrisztika BA, és 1-2 tanszék különösebb bejelentés nélkül meg is szűnt. Helyét sok helyen átvette az amatőr és dilettáns nyelvészkedés, bár az utóbbi időben mintha az sem érdekelne már különösebben sok embert. Remélhetőleg ez a folyamat csak időszakos jellegű.

0 Tovább

A Bullet Journal könyv és a figyelemzavar

Ritkán olvasok önsegítő jellegű, támogató könyveket, nem is igazán tudom hova tenni őket. Már a Mentőöv nevű skizofrén önsegítő könyv kapcsán is kiderült szerintem a türelmetlenségem eziránt a műfaj iránt. Az a baj, hogy se nem tudományos, se nem művészi alkotások, valahogy kiesnek a látóteremből. Meg az is van, hogy nekem ne mondja meg senki, mit kell csinálni. Együttműködésem a megmentésemre irányuló segítő szándékú emberekkel mindig kudarcba fulladt. De mi van akkor, ha valamit nagyon meg akarok érteni, és én, saját önszántamból vetném alá magam egy módszernek a vélt előnyök reményében? Az eredmény akkor is kudarc?

A Bullet Journal története is egy mentális zavar diagnózisával indul – szerzője szerint. A módszert onnan eredezteti Ryder Carroll, hogy gyerekkorában ADD-t állapíttak meg nála, ami az ADHD (attention-deficit/hyperactivity disorder) egyik fajtája, és arra találta ki, hogy javítson a tanulási nehézségein. Magyarul az ADHD figyelemhiányos hiperaktivitás, vagy valami hasonló, az ADD figyelemzavar hiperaktivitás nélkül. Ez egy olyan tünetegyüttes, ami mindeddig kevés nyilvánosságot kapott hazánkban, és sokan gyerekbetegségnek tartják, pedig felnőttkori változata is ismert. Én sem foglalkoztam itt eddig vele, és most nem is fogok, a téma alaposabb utánajárást, bővebb tájékozódást igényel. Bár ez is tervbe van véve, szorítkozzunk inkább Ryder Carroll: A Bullet Journal módszer című könyvére, ha sikerül ennyi rizsa után elővezetnem a lényeget nekem is.

A téma mágnesként vonzott mindig is: Bullet Journal, a forradalmian új naplózási technika, az offline módszer az online világban, ami köré egy egyre növekvő, lelkes közösség épül, ami ezzel a könyvvel már-már szinte (élet)filozófiai szintre emeli magát. Ryder Carrollról annyit kell tudni, hogy mindig is a kreatív tevékenységek vonzották, és mielőtt elkötelezte magát a Bullet Journal tökéletesítése és propagálása mellett, kreatív projekteken dolgozott a portrészínező termékektől a webdesignig kipróbált 1-2 dolgot, végzettségét tekintve is művészféle: kreatív írást és vizuális kultúrát tanult egy amerikai egyetemen, ami valószínűleg a legjobb alap volt a Bullet Journal feltalálásához, megbolondítva egy kis ADD-s figyelemzavarral, amiből szintén a legjobbat hozta ki. Egyébként a mentális „betegség” vagy „rendellenesség” témájára többször visszatér a szerző könyvében, látszik, hogy szolidáris a témában érintettekkel szemben, jár neki a mezei pirospont.

Ennek ellenére ez a könyv szerintem nem a legszerencsésebb vállalkozása, mivel rengeteg minden szerepel benne, és meglehetősen szervezetlenül, minden, ami a Bullet Journal módszerrel kapcsolatos: filozófiai, pszichológiai, sőt, vallási szövegekből kölcsönöz, ami nem baj, de a könyv így nekem a meglehetős szervezetlenség benyomását kelti. Legjobb indulattal is csapong, a hangzatos fejezetcímeket hasraütésszerű idézetekkel támasztja alá a legváltozatosabb műfajban alkotó szerzőktől, éppúgy szerepel nála a magyar származású Csíkszentmihályi Mihály a flow elméletével, mint Abraham Lincoln, Leonard Cohen vagy Mahatma Gandhi. A szerző műveltsége eléggé az esetlegesség benyomását kelti, ha rosszmájú lennék, ráfoghatnám, hogy látszik rajta, hogy ADD-s, mint ahogy az én szövegeimbe is sokszor oda is belekombinálják – gondolom – a skizofréniát, ahol az nem is igazán játszik szerepet. Én értem, hogy a véges - és nem túl nagy számosságú – lépésből álló Bullet Journal módszert elemeinek a leírását kellett könyvvé duzzasztani, de teljességre, holisztikusságra való törekvés helyett célravezetőbb lett volna szerintem a linearitás elvét követni, nem pedig összekutyulni életrajzot, filozófiát, esetleírásokat.

A helyzet úgy áll, hogy mivel én csak a módszer elemeire lettem volna kíváncsi, és úgy kellett ezeket kihámozni a különböző fejezetek filozófiai folyondárjai közül, eléggé sok plusz feladatot rótt rám a könyv olvasása. Ennek ellenére nem volt teljesen haszontalan: maguk a sztorik, illetve a kölcsönzött szövegek, filozófiák, életrajzi elemek mind érdekesek és nagyon is tanulságosak, a probléma csak annyi, hogy nem állnak össze egy koherens egésszé. Most lehet, hogy tapló voltam, és belegyalogoltam valamibe, mint az elefánt a porcelánboltba, amit a szerzőnek inkább elnézni illene, mint felróni, de a könyv az legyen könyv, ne csak oldalszámra, szerintem jogos (lenne) az összefüggőbb megszerkesztettség igénye ezzel a munkával szemben. Másrészt viszont hová fejlődne a világ, ha mindenki világosan tudna fogalmazni, és nem lennének benne mostanában ezek a posztmodernista vargabetűk, mi lenne akkor az én feladatom, ki tartana igényt az írásaimra?

Még egy összegzés utáni összegzésként elmondanám, hogy mindezen problémák ellenére én igenis kultiválom a szerző rendszerét, és legalább néhány hónapon keresztül alkalmazni fogom a Bullet Journal módszert a naplóírási tevékenységem közben. Amely tevékenységem eddig jóformán nem is létezett 1-1, határidőnaplóba odavetett megjegyzésen kívül. Annál is inkább, mivel jelszava nagyon is világos, és elképzelhetően működőképes lehet. A „Kövesd a múltat/Rendezd a jelent/Tervezd a jövőt” hármas cél egyetlen technikába sűrítve túl csábító ahhoz, hogy hagyjam kipróbálatlanul a lehetőséget elsétálni magam mellett egy általam talán félreértett könyv miatt, ami benne van a pakliban, mert a tévedhetetlenség látszatában sohasem igazán szerettem volna tetszelegni, már csak azért sem, mert az esetleges tárgyi pontatlanságaimat eddig mindig kiszúrták itt a blogon. Azt is elfogadom, hogy ez a téma is több szinten érthető, egy veterán BuJo-s talán jót mosolyog a könyvismertetőmön, de én csak egy kezdő nézőpontjából tudom értékelni.

0 Tovább

Skizofrénia underground

blogavatar

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebáncsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

És ez a normiknak mitől jó?

Mert olyan tartalmak is jelennek meg rajta, amik a napi aktualitásokat témázzák. Meg sokminden mástól. Amitől még egyedi: Digitális kultúra napjainkban egy kommunikáció-média szakos skizofrén egyetemista szemével, akinek sajnos az az egyetlen téveszméje megmaradt, hogy folyton bloggernek képzeli magát.

Facebook csoport

Szerintem twittelni menő

Feedek