Vallatótiszt: Hogyan került kapcsolatba Ön az Origo-val?
kszf: Hát, az úgy volt, tetszik tudni, hogy én akkoriban a freeblogon vezettem egy abilify.freeblog.hu aldomainen futó blogot, ami az akkori kornak megfelelő színvonalon állt, egyébként annyit próbált meg bemutatni (lemodellezni), hogy egy skizó is képes összefüggően kommunikálni (panaszkodni, rinyálni), ez nagyjából megfelelt az akkori várakozásoknak, sőt, felül is múlta azokat, amit egy skizóval szemben követelményként támasztottak. Annyira felülmúlta, hogy szerintem nem is nézték jó szemmel a pszichiátrián, ugyanis már a puszta létével eleve összetört egy csomó skizofréniával kapcsolatos mítoszt, amik arról szóltak, hogy milyen tevékenységi körökben NEM kompetensek a skizofrének, vagyis mikre nem képesek, miket nem tudnak ellátni. Tehát már az, hogy volt, megcáfolt egy csomó skizofréniáról szóló közhelyet, amit marhára komolyan vettek akkoriban, és a betegség tüneteként voltak elkönyvelve hivatalosan. Főként negatív tünetekről van szó. Nem szokás engem feltüntetni semmiféle szakirodalomban, sőt, szokás úgy tenni, mintha soha nem is léteztem volna, de nem kevés szerepem volt a skizofréniáról szóló (köz)gondolodás megvátozásában. És nem annyira a freeblog révén, hanem inkább már az Origo révén. Az eredeti kérdésre (is) válaszolva: azért mentem át a Reblogra, mert a freeblog megszűnt. De ez még nem jelentett automatikus Origo-s megjelenést. Ahhoz először kellett egy országos botrány, ami köztem és a nyíregyházi pszichiátria között tört ki. Amiben az Origo váratlanul kiállt mellettem, azzal, hogy megjelentetett. Ennyi volt a történet.
Vallatótiszt: Minek képzeli Ön magát?
Kszf: Hát, tetszik tudni, már semminek, vagyis kommunikáció-, és médiatudomány szakos hallgatónak, egy mentális betegekkel foglalkozó érdekvédelmi szervezet informatikusának és újságkihordónak... öö... hírlapkézbesítőnek, lapterjesztőnek, vagy hogy mondják. Egyébként nagyon sok időnek kellett addig eltelnie, hogy én így képzeleghessek, hogy mi vagyok én egyáltalán. Néha úgy érzem, még mindig az a riadt kisfiú vagyok, akit bevágtak gyöngyöt fűzni a szociális foglalkoztatáson. A spektrum szerintem elég széles, ami mentén mozogva gondolkodnak rólam az emberek, szerintem leginkább és elsősorban is csodabogárnak tartanak, csak nem mernek már előttem nyilatkozni, mert félnek, hogy megírom valahova. Egyébként ez a grafománia, ami abból alakult ki nálam, hogy folyamatosan a közvetlen környezetemet megkerülve kellett kommunikálnom értelmesebb emberekkel a skizofrénia betegség helyzetéről és prognózisáról. A környezetem mindebből a hosszú évek alatt annyit volt képes felfogni, hogy "rossz fényt vetek a pszichiátriára", amely felismeréshez ezúton is mélyen gratulálok nekik, tisztelettel. Egyébként a kérdésre (is) válaszolva, az, hogy minek képzelem magam, és hogy minek szeretném képzelni magam, két külön dolog. Legvadabb képzeletemben jól menő bloggernek, ha ez a szóösszetétel nem lenne máris anakronisztikus, honlapkészítőnek és újságírófélének. Egyelőre errefelé tendálok, csíráiban már megvannak ezeknek a feltételei nálam. Nem könnyű életszakasz ez sem. Sőt, talán az eddigi legnehezebb. Ami mégis pozitív benne, hogy már nem a betegséggel küzdök, nem is az előítéletekkel, hanem, mondjuk, hogy önmagammal. Nehéz természetem van magam felé.
Vallatótiszt: Mi ez a blogmánia?
Kszf: Hát, teszik tudni, az úgy volt, hogy mire beértem volna mint valamire való irodalmár, addigra elhatalmasodott rajtam ez a betegség, az egyetem elvégzése előtt. Képzettségileg szinte készen álltam, a papírom nem lett meg. El tudja képzelni, amint az újságok és folyóiratok kapkodnak egy frissen skizofrénné vált ember után a nullás (kétezres) években. Nyilván, elképzelni mindent el lehet, csak ennek, kérem szépen, semmi köze a valósághoz. Ráadásul az én utam nagyon ritkán keresztezte a hivatalos irodalmiság hm... mondjuk így, intézményesített kereteit, mert azt is... hogy is mondjam csak, leszartam, mint a pszichiátriát, na, azért nem annyira, de azért jó nagyívben. Nyilvánvalóan sok mindennel nem értettem egyet, ami ott folyik, és ahogy folyik, vagy mondjuk úgy, bántotta a stílusérzékemet. A leginkább az nem tetszett, hogy megpróbáltak, vagyis megpróbálnak mind a mai napig elitkultúrát teremteni a mindennapi élet teljes kirekesztésével, sokkal hamarabb megírnak egy történelmi regényt, mint hogy mi történt velük, vagy mi a véleményük a hétköznapi dolgokról. Ami nem feltétlenül baj, csak úgy érzem, hogy így elveszti az egész egy csomó funkcióját, és hobbisták kezébe kerül az egész nyelvi-irodalmi ügy, ami még mindig nem baj, ami a leginkább szemet szúr, hogy magasztos képpel parádéznak a kultúra kizárólagos letéteményeseként, amitől én módfelett rosszul érzem magam a társaságukban. Mindenezkből szerintem egyenesen következik a válasz a blogmániára, vagy nem értettem a kérdést.
Vallatótiszt: Hogyan próbál Ön megszökni?
Kszf: Megszökni miből? A helyzetből, a felelősségrevonástól vagy a saját életemből? Próbálok előrefelé menekülni, ami nem mindig sikerül. Például egy időben úgy éreztem, jó lett volna elindulni az influencerkedés felé. Csakhogy ennek is kökemény koreográfiája van, egyfajta franchise, ami működteti. Ami a mentális betegségek világában nem feltétlenül működik. Nem adhatok el Abilify-t vagy depressziót az embereknek. Az elsőhöz nincs engedélyem, a másodikra pedig nincs igény szélesebb körben. Ahogy az Origo szerkesztői rámutattak: a mentális betegségeknek nincs tőkeerős piaca, így az erről való gondolkodás is életképtelen hosszabb távon. A bloggerkedéseimben megpróbálok most háttérbe szorítani magam, más tevékenységeim javára. Megmondom őszintén, kurva nehezen viselem. De vannak olyan helyzetek az életben, amikor egy kicsit türelmesnek kell lenni. Ezt az időszakot - mi mással - egy bloggal próbálom meg áthidalni, a Grafomán dühöngővel. Ha visszatérek valaha szélesebb közönség elé, az leginkább kulturális témában lesz, vagy semmilyenben. A mentális betegség témája - ha egyáltalán megjelenik - háttérbe szorul nálam. Talán itt is van az ideje. Az ember csak burnoutos lesz tőle, és kiég, mint egy pszichiáter. Ami ezt a leginkább indukálja az, hogy a mentális betegségek témájában nincs új a nap alatt. Az egész lassan változik, hangsúlyok tolódnak el, csoportosítások, osztályozások bővülnek, illetve szűnnek meg, olvadnak be. Itt a feladatok javarésze már inkább a bölcsész pszichológusokra vár, mint az orvos pszichiáterekre. Az egyik szoc munkásom azt szajkózta állandóan mindenre, hogy "Az orvostudomány fejlődik!", biztatásképpen, nekem. Erre most az lenne a válaszom, hogy "Nem az orvostudomány fejlődik, te buta liba, hanem a társadalmi felfogás változik meg lassan, és azt jól látod, hogy neked ebben semmi szereped, amikor a gondozási központban fiúzol, meg az ebédet várod, nekem viszont igenis volt ráhatásom a dolgokra, ha csekély is, és miközben te azt hitted, hogy te segítesz nekem, én segítettem mindannyiunknak azzal hogy felhívtam egy pár dologra a figyelmet, és te ezt még csak észre sem vetted, mert annyira lefoglalt, hogy kiskutyákat meg tornapózokat ossz meg a Facebookon, meg az ebédet várd egész nap, mint egy kibaszott pszichiátrián, hogy fel sem tételezted, hogy a változás innen indult, mert te csak passzívan vártál az orvostudományra, de nem az újabb gyógyszeren feg múlni, hanem a felfogáson, és amit neked a továbbképzésen tanítanak, az tőlem szopták ki és nem a kisujjukból." Mindenesetre a felfogás már változott, most arra várunk, hogy az orvostudomány és sikeresen lekövesse, és felkiálthassunk, hogy az "Orvostudomány fejlődik!", és egy Dr. előtaggal rendelkező is leírja végre, amit én.