Skizofrénia underground

Vallatótiszt: Hogyan került kapcsolatba Ön az Origo-val?

kszf: Hát, az úgy volt, tetszik tudni, hogy én akkoriban a freeblogon vezettem egy abilify.freeblog.hu aldomainen futó blogot, ami az akkori kornak megfelelő színvonalon állt, egyébként annyit próbált meg bemutatni (lemodellezni), hogy egy skizó is képes összefüggően kommunikálni (panaszkodni, rinyálni), ez nagyjából megfelelt az akkori várakozásoknak, sőt, felül is múlta azokat, amit egy skizóval szemben követelményként támasztottak. Annyira felülmúlta, hogy szerintem nem is nézték jó szemmel a pszichiátrián, ugyanis már a puszta létével eleve összetört egy csomó skizofréniával kapcsolatos mítoszt, amik arról szóltak, hogy milyen tevékenységi körökben NEM kompetensek a skizofrének, vagyis mikre nem képesek, miket nem tudnak ellátni. Tehát már az, hogy volt, megcáfolt egy csomó skizofréniáról szóló közhelyet, amit marhára komolyan vettek akkoriban, és a betegség tüneteként voltak elkönyvelve hivatalosan. Főként negatív tünetekről van szó. Nem szokás engem feltüntetni semmiféle szakirodalomban, sőt, szokás úgy tenni, mintha soha nem is léteztem volna, de nem kevés szerepem volt a skizofréniáról szóló (köz)gondolodás megvátozásában. És nem annyira a freeblog révén, hanem inkább már az Origo révén. Az eredeti kérdésre (is) válaszolva: azért mentem át a Reblogra, mert a freeblog megszűnt. De ez még nem jelentett automatikus Origo-s megjelenést. Ahhoz először kellett egy országos botrány, ami köztem és a nyíregyházi pszichiátria között tört ki. Amiben az Origo váratlanul kiállt mellettem, azzal, hogy megjelentetett. Ennyi volt a történet.

Vallatótiszt: Minek képzeli Ön magát?

Kszf: Hát, tetszik tudni, már semminek, vagyis kommunikáció-, és médiatudomány szakos hallgatónak, egy mentális betegekkel foglalkozó érdekvédelmi szervezet informatikusának és újságkihordónak... öö... hírlapkézbesítőnek, lapterjesztőnek, vagy hogy mondják. Egyébként nagyon sok időnek kellett addig eltelnie, hogy én így képzeleghessek, hogy mi vagyok én egyáltalán. Néha úgy érzem, még mindig az a riadt kisfiú vagyok, akit bevágtak gyöngyöt fűzni a szociális foglalkoztatáson. A spektrum szerintem elég széles, ami mentén mozogva gondolkodnak rólam az emberek, szerintem leginkább és elsősorban is csodabogárnak tartanak, csak nem mernek már előttem nyilatkozni, mert félnek, hogy megírom valahova. Egyébként ez a grafománia, ami abból alakult ki nálam, hogy folyamatosan a közvetlen környezetemet megkerülve kellett kommunikálnom értelmesebb emberekkel a skizofrénia betegség helyzetéről és prognózisáról. A környezetem mindebből a hosszú évek alatt annyit volt képes felfogni, hogy "rossz fényt vetek a pszichiátriára", amely felismeréshez ezúton is mélyen gratulálok nekik, tisztelettel. Egyébként a kérdésre (is) válaszolva, az, hogy minek képzelem magam, és hogy minek szeretném képzelni magam, két külön dolog. Legvadabb képzeletemben jól menő bloggernek, ha ez a szóösszetétel nem lenne máris anakronisztikus, honlapkészítőnek és újságírófélének. Egyelőre errefelé tendálok, csíráiban már megvannak ezeknek a feltételei nálam. Nem könnyű életszakasz ez sem. Sőt, talán az eddigi legnehezebb. Ami mégis pozitív benne, hogy már nem a betegséggel küzdök, nem is az előítéletekkel, hanem, mondjuk, hogy önmagammal. Nehéz természetem van magam felé.

Vallatótiszt: Mi ez a blogmánia?

Kszf: Hát, teszik tudni, az úgy volt, hogy mire beértem volna mint valamire való irodalmár, addigra elhatalmasodott rajtam ez a betegség, az egyetem elvégzése előtt. Képzettségileg szinte készen álltam, a papírom nem lett meg. El tudja képzelni, amint az újságok és folyóiratok kapkodnak egy frissen skizofrénné vált ember után a nullás (kétezres) években. Nyilván, elképzelni mindent el lehet, csak ennek, kérem szépen, semmi köze a valósághoz. Ráadásul az én utam nagyon ritkán keresztezte a hivatalos irodalmiság hm... mondjuk így, intézményesített kereteit, mert azt is... hogy is mondjam csak, leszartam, mint a pszichiátriát, na, azért nem annyira, de azért jó nagyívben. Nyilvánvalóan sok mindennel nem értettem egyet, ami ott folyik, és ahogy folyik, vagy mondjuk úgy, bántotta a stílusérzékemet. A leginkább az nem tetszett, hogy megpróbáltak, vagyis megpróbálnak mind a mai napig elitkultúrát teremteni a mindennapi élet teljes kirekesztésével, sokkal hamarabb megírnak egy történelmi regényt, mint hogy mi történt velük, vagy mi a véleményük a hétköznapi dolgokról. Ami nem feltétlenül baj, csak úgy érzem, hogy így elveszti az egész egy csomó funkcióját, és hobbisták kezébe kerül az egész nyelvi-irodalmi ügy, ami még mindig nem baj, ami a leginkább szemet szúr, hogy magasztos képpel parádéznak a kultúra kizárólagos letéteményeseként, amitől én módfelett rosszul érzem magam a társaságukban. Mindenezkből szerintem egyenesen következik a válasz a blogmániára, vagy nem értettem a kérdést.

Vallatótiszt: Hogyan próbál Ön megszökni?

Kszf: Megszökni miből? A helyzetből, a felelősségrevonástól vagy a saját életemből? Próbálok előrefelé menekülni, ami nem mindig sikerül. Például egy időben úgy éreztem, jó lett volna elindulni az influencerkedés felé. Csakhogy ennek is kökemény koreográfiája van, egyfajta franchise, ami működteti. Ami a mentális betegségek világában nem feltétlenül működik. Nem adhatok el Abilify-t vagy depressziót az embereknek. Az elsőhöz nincs engedélyem, a másodikra pedig nincs igény szélesebb körben. Ahogy az Origo szerkesztői rámutattak: a mentális betegségeknek nincs tőkeerős piaca, így az erről való gondolkodás is életképtelen hosszabb távon. A bloggerkedéseimben megpróbálok most háttérbe szorítani magam, más tevékenységeim javára. Megmondom őszintén, kurva nehezen viselem. De vannak olyan helyzetek az életben, amikor egy kicsit türelmesnek kell lenni. Ezt az időszakot - mi mással - egy bloggal próbálom meg áthidalni, a Grafomán dühöngővel. Ha visszatérek valaha szélesebb közönség elé, az leginkább kulturális témában lesz, vagy semmilyenben. A mentális betegség témája - ha egyáltalán megjelenik - háttérbe szorul nálam. Talán itt is van az ideje. Az ember csak burnoutos lesz tőle, és kiég, mint egy pszichiáter. Ami ezt a leginkább indukálja az, hogy a mentális betegségek témájában nincs új a nap alatt. Az egész lassan változik, hangsúlyok tolódnak el, csoportosítások, osztályozások bővülnek, illetve szűnnek meg, olvadnak be. Itt a feladatok javarésze már inkább a bölcsész pszichológusokra vár, mint az orvos pszichiáterekre. Az egyik szoc munkásom azt szajkózta állandóan mindenre, hogy "Az orvostudomány fejlődik!", biztatásképpen, nekem. Erre most az lenne a válaszom, hogy "Nem az orvostudomány fejlődik, te buta liba, hanem a társadalmi felfogás változik meg lassan, és azt jól látod, hogy neked ebben semmi szereped, amikor a gondozási központban fiúzol, meg az ebédet várod, nekem viszont igenis volt ráhatásom a dolgokra, ha csekély is, és miközben te azt hitted, hogy te segítesz nekem, én segítettem mindannyiunknak azzal hogy felhívtam egy pár dologra a figyelmet, és te ezt még csak észre sem vetted, mert annyira lefoglalt, hogy kiskutyákat meg tornapózokat ossz meg a Facebookon, meg az ebédet várd egész nap, mint egy kibaszott pszichiátrián, hogy fel sem tételezted, hogy a változás innen indult, mert te csak passzívan vártál az orvostudományra, de nem az újabb gyógyszeren feg múlni, hanem a felfogáson, és amit neked a továbbképzésen tanítanak, az tőlem szopták ki és nem a kisujjukból." Mindenesetre a felfogás már változott, most arra várunk, hogy az orvostudomány és sikeresen lekövesse, és felkiálthassunk, hogy az "Orvostudomány fejlődik!", és egy Dr. előtaggal rendelkező is leírja végre, amit én.

Az első írásbeli munkám az egyetemre egy projektvázlat volt. Nagyon meg voltak elégedve vele. Sajnos kicsit sokat vállaltam a tervezetben, mert megszaladt a tollam (és a sörösüvegem). Szerencsétlenségükre ezzel viszont felkorbácsolaták a lelkesedésem, és ezzel kinyitották a parttalan locsogás Pandora-szelencéjét, ami az elkövetkező feladataimra vonatkozóan nem kecsegtet számukra nézve semmi jóval. A második feladatom egy sorozat megtekintése volt. Ez csak azért tiszteletre méltó teljesítmény, mert hagyományosan kevés filmművészeti alkotást „fogyasztok”. Viszont média szakon, úgy gondolom, kissé nevetségesen hatna (és hat máris), hogy nem vagyok hajlandó mozgókép megetkintésére (animált gifeken kívül), ezért a cél érdekében ezt felülbírálom.

Ennek a szokásomnak a hatálytalanításának az első áldozata az Éles tárgyak (Sharp Objects) című sorozat. Szerencsére, a sorozat már elkészítése (vagyis az első évad) idején már befejezettnek tekintette magát, szóval nem sok esély van arra, hogy valaha is folytatódjon. Egyébként Gilian Flynn első regényének filmes adaptációjáról van szó, és elvileg lenne még cselekmény. Ez rossz hír azoknak, akik szeretik a parttalanul hömpölygő sorozatokat, a „neverending story”-kat, viszont jó hír azok számára, akik szeretik azt, ha egy dolog általában tart valahová, és egyszer elérkezik (ha nehezen is) a végéhez. Ráadásul külön örömünkre szolgál, hogy a film szegről-végről a mi témánkkal is rokonítható, így fülénél fogva erre a blogra is iderángatható, és itt ismertethető.

Ha igazán őszinték akarunk lenni, számomra a Stranger Things című alkotás „a sorozat”, az etalon, és ahhoz viszonyítom a többit, különösen, ha témájában közel áll hozzá. A Sharp Objects témaválasztása elég merésznek tűnhet: egy pszichiátriáról (vagy pszichiátria által fenntartott elvonóról) frissen szabadult kezelt (polgári foglalkozására nézve újságíró) megbízást kap, hogy írjon cik(ke)ket a szülővárosában előforduló gyerekeltűnésről, illetve gyerekgyilkosságról. A főszereplő erős alkoholizmussal, pszichózissal (hallucinációkkal) és önsértéssel (konkrétan falcolással) küzd. Sajnos, bármennyire igyekszik is a sorozat témáját egzakt módon körüljárni, sem a lélektani ábrázolásban, sem a fentebb felsorolt rendellenességek bemutatásában nem nyújt maradamdót, érzésem szerint, metafizikai mondanivalót pláne ne is (nagyon) keressünk benne. Ellentétben a Stranger Things-szel, az erősebb itt a krimi-szál, és a thriller-jelleg.

Ez viszont nehézzé teszi az ismertető dolgát, mert a krimi és a thriller elemekkel nem nagyon lehet mást tenni, mint spoilerezni. A főszerepő személye érdekesnek mondható valamennyire, ugyanis az alkoholizmusnak abban a fázisában van, amikor nem lenne már szabad így kinéznie. Camille Preakernek hívák (az ötszörös Oscar-díjra jelölt Amy Adams játssza), és abban a kisvárosba jön vissza dolgozni, ahol gyerekeskedett, illetve felnőtt. A kisvárost, ami Wind Gap névre hallgat, metaforikusan szerintem szimbolizálja a sertésnevelde, vagy disznófarm, ami a településen található. Nem csoda, ha Camille nem nagyon vágyik vissza. Mentális betegsége a sorozat elején eléggé aktív, és előtérben van, gyakran vannak hallucinációi, de sajnos a cselekményt nem mindig viszik előre, csak mint a domestic noir (al)műfaj egyik hangulatkeltő eleme szerepel, nem igazán vannak megérzései, a jövőt sem látja, az egész 4 részen keresztül szerintem csak össze-vissza flesselget, minden funkció nélkül. Ez azért már – néhányan kezdik pedzegetni – a valóságban sem így van, egy filmben (vagy regényben) pláne találhattak volna neki valami funkciót. Az önvagdosása sem annyira vagdosás, mint inkább tűvel szavak tetoválása az egész testfelületére (hegtetoválás), de már állítólag nem csinálja, csak néha.

Ami a legerősebb motívum a sorozatban, és számomra érdekessé teszi mégis, az a főszereplő foglalkozása, ugyanis munkájára nézve egy hírporál újságírónője. Munkája során gyakran a szövegeibe is belelátunk, és nyomon követhetjük a fejlődését. Érdekes utat jár be a viszonylag gyakran beküldött szövegeiben. Újságírói, szinte hivatalos stílusban kezdi, majd ahogy belevonódik az ügyben, úgy válik egyre személyesebbé a hangnem, és az olvasók egyre inkább harapnak a személyes hangvételre. A legutolsó cikke már nem is annyira hasonlít cikkre, mint egy énblog bejegyzésére, és semennyire sem objektív, hanem (meg)érzéseire támaszkodva, puszta spekuláció és önelemzés az egész. A kiadója mégis a cikk publikálására bíztatja, és óriási sikerben van részük. Számomra ez volt a filmsorozat legérdekesebb része – talán nem véletlenül. Összességében viszont enyhe csalódás számomra ez a sorozat, valószínűleg erről a szálról fogok rá emlékezni a későbbiekben.

Az Éles tárgyak (Sharp Objects) ismertető megírása közben egyetlen meglepő fordulatnak sem kellett kiderülnie.

Októberben reálizálódott projektek és változások az ügymenetben...

Bizonyára sokakat furdal a kíváncsiság, miért nem csinálok már valami értelmeset, ahelyett, hogy olyan dolgokba ütöm bele az orrom folyton, amilyenekbe nem kellene. Erre Luciferrel szólva felelhetném azt is, hogy „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” Viszont néhány dolgon elgondolkodtam. Mivel az egoblogoknak ez idő szerint a csillaga már régen leáldozott, úgy döntöttem, én is befelyezem itt az egozást, mostantól csak a „valamiről szóló” bejegyzések, posztok kapnak itt helyet, amik közül egyet-kettőt bátran nevezhet már az ember cikkeknek. Nemsokára például éppen egy skizofrénia szimulátort készülök majd bemutatni, ami az előzetes információk alapján komoly pszichológusi és pszichiáteri támogatással készülhetett el.

A legújabb játékom már utalást sem tartalmaz a pszichiátriára

De ez a nagy önfeláldozás és egofeladás, hogy nem fogok itt magándolgokról értekezni, nem egy keleti típusú spirituális megvilágosodás eredménye, hanem ettől sokkal borzasztóbb dolog történt: megalkottam ugyanis a századelei mintákból jelentősen táplálkozó, teljesen énközpontú egoblogomat, ami a Grafomán dühöngő sokatmondó címet viseli. Az oldlalon helyet kap majd egy kisebb, kalandjátékokkal foglalkozó rész is, a Hyper, teljes nevén Hyperlink Asylum, ami angol nyelven lesz elérhető egyelőre, aztán majd meglátjuk. Aztán a hátsó traktusban folyamatban van egy fórum kialakítása, ami a Gumiszoba névre lesz keresztelve, moderáció pedig – már előre szólok – nem lesz. Fura, hogy úgy esett, hogy pszichiátriai áthallásai is vannak a honlap részeknek, mert a pszichiátrai témáknak nem tervezek túl nagy teret engedni itt. Egyébként azt is furának találom, hogy mostanában egy csomó mindenki pszichológiai és pszichiátriai témákról szeretne velem beszélgetni, én viszont pont nem akarok, azt is mondhatnám, hogy „végeztem, hatszáz”.

A fülszöveg-írás, azt hiszem, mindig is ment:

Vajon meggyógyultam-e a skizofréniából? Ki a * érdekel? Nem az határoz meg, hogy címkéznek fel, hanem az, amit csinálsz. A járkálás a pszichiátriára befejeződött, két helyen dolgozom, tanulok és leköpöm a múltat.

Igazság szerint ennyit sem terveztem pszichiátriai témákkal foglalkozni, mint amennyire itt szó volt róluk, akik ismerik valamelyest a sztorit, azt is tudhatják, hogy nem önszántamból mentem bele a játékba, sőt, egészen az első kórházi kezelésemig azt se tudtam, miben különbözik a pszichológus a pszichiátertől, és hogy a skizofréniát eszik-e vagy isszák. Ahhoz képest jó sokáig tartott, amíg tisztázódtak itt a dolgok, meg úgy áltlában az erőviszonyok, már ami az én piszkálgatásomat illeti pszichiátriai és ilyen-olyan oldalról. Ilyen értelemben talán egyesekben csalódást fog kelteni az új blog, mivel egy teljesen átlagos, hétköznapi élet teljesen átlagos problémáit taglalja (sajnos) eléggé infantilis módon. Velem is előfordult már nem egyszer, hogy valakire felfigyeltem az említésre méltó gondolatai miatt, aztán amikor saját magáról kellett nyilatkoznia, mármint az életéről, magánemberként, kiderült, hogy igazából éretlen és gyerekes . Velem is ez a helyzet, azt hiszem.

Jóelőre szólok, hogy ez az "újblog" nem a kiforratlan és komolytalan sideprojektjeim egyike, hanem egy átgondolt koncepció eredménye. Mindamellett nem számítok túl nagy nézettségre, tekintve, hogy én mint téma, önmagamban nem vagyok túl érdekes. (És nem is akarok az lenni.) Utoljára megemlíteném még egy angol nyelvű játékomat, ami az EcoComp nevű interaktív fikció versenyre készült, és mivel limitálva volt az elkészítési ideje, csodát azért ne várjunk tőle. Azt hiszem, ez az első (fél)komoly játékom, ami utalást sem tartalmaz már a pszichiátriára. Műfaját tekintve horrorkomédia, és a hangzatos Deliver Until Dawn címet viseli. Stílusilag a visszajelzések szerint teljesen rendben van, és a tőlem már megszokott nyeltvtani hibák sem hemzsegnek benne annyira. Online is elérhető: http://textadventures.co.uk/games/view/rif6j3-m_uko3lcxxcuqxw/deliver-until-dawn

Végszóként, azt hiszem, elmondhatom, hogy életem pszichiátria-központú megközelítése szerencsés véget ért. Mostanában hívták fel arra a figyelmemet, hogy nemrégiben még gondnokság alatt álltam, és szóba került a szeretet(?)otthonban való elhelyezésem is, most pedig már önálló életet élek, két helyen is dolgozom, és külön kiemelésre került, hogy egyetemi hallgató lettem. Szó se róla, én is ezt élvezem a legjobban, emlékszem, mennyit nyígtam itt, hogy a legjobban a tudományos dolgok hiányoznak, azt hiszem, végül minden rendeződött, és az őt megillető helyre került, legalábbis az én kis világomban, kívánom minden sorstársamnak és mindenki másnak, hogy abban érjen el sikereket, amiben szeretne, és akkor valószínűleg mindjárt rózsásabban látja a világot. Amúgy én sem tartom tól jónak, ha egy blog túlcsordulóan ömlengővé válik, ezért most be is fejezem, és a következő bejegyzésem már abszolút tematikus lesz, a skizofrénia szimulátorral.

"...akarsz-e játszani halált?" - Kosztolányi Dezső

Sajnos ez idő szerint fogalmam sincs a ludológia (játéktudomány, nem összekeverendő a játékelmélettel) álláspontjáról arra vonatkozólag, hogy mi tekinthető egyáltalán játéknak, és mi nem. Az én értelmezésemben egy játékot meg lehet nyerni és el lehet veszteni. De úgy veszem észre, mostanában sokan sajátosan és egyénileg értelmezik a játék fogalmát. Kérdés, az interaktív fikció mennyire játék, mennyire irodalom, vagy éppen (multimédiás) prezentáció. Mivel sokat foglalkoztam ilyesmivel, kezd derengeni, hogy jelenleg a műfaj átalakul, értelmezhetetlen művek születnek, és az egész terület hatalmas (érték)válságon megy keresztül. Mivel ezek a játékok lassan már képtelenek játékként funkciónálni, az irodalmi kanonizációja a műfajnak nem sikerült, kialakult egy virtuális senki földje, ahol modern szerencselovagok, szélhámosok és kóklerek tevékenykednek leginkább (néha magamat is ideértve).

A világos játékszabályok helyett a játék egyre inkább áttevődik a játékos (vagy olvasó, de egyre inkább befogadót mondanék) belső világába, az interaktív hypelinkek már egyre inkább csak látszólagos választásokat kínálnak az alkotásokban, a történet bennünk konstruálódik. Van már olyan szerkesztő, ami nem is törekszik interaktív történet létrehozására, hanem csak változékony, mutálódó sztorikat mutat be, mint például a Windrift. Én teljesen jószándékúan fogtam hozzá az if-ek tanulmányozásához, és éppen ahogy próbáltam volna rendszerezni az erről szóló tudást, az kisiklott a kezeim közül, maga is változott, mutálódott, abszolút beszüremkedtek a játékokba a más műfajok (pl. irodalom) értékválságai, az egész a posztmodern kísérletezőkedv áldozatául esett. Most nem azt mondom, hogy ezentúl elkezdem a témáimat posztmodern szempontból elemezni, de ahogy átstrukturálódnak a tudományterületek például a bölcsészetben, vagy éppen az interaktív fikció világában, én sem szándékozom ezalól kivonni magam teljes mértékben.

Példaképpen egy olyan játékot (vagy nem-játékot) hoztam, ami már elég erősen posztmodern jegyeket hordoz, a játék nyelve felől közelítve abszurd, szürreális, a racionális világmagyarázat szerint egy agytumorban szenvedő ember történetének a feldolgozása, szerintem pedig egy kicsit szintézise az ilyen jellegű műveknek. A játék címét olvasva, nem nagyon lehetnek illúzióink a végkifejletről: Death. By PowerPoint. A sztori szerint egy konferenciára érkezünk PowerPoznt prezentációt tartani, de ehelyett folyamatosan szürreális jelenetekbe csöppenünk. Mondanom sem kell, hogy némi komikum forrása, ahogy állandóan ragaszkodunk a prezentációnkhoz, miközben a világ látszólag megfordul önmaga körül, és összeomlik. A PowerPoint prezentáció az egyetlen kapcsolatunk a valósághoz, amibe utolsó szalmaszálként kapaszkodunk, összegzése mindannak a technikai és irodalmi felkészültségnek, amivel rendelkezünk, és egy ponton az élet allegóriájává is válik, amit - azt a pontot elérve - csak visszafelé tekerve lehet lejátszani. A sztoriban el vagyunk látva minden földi jóval: első osztályú repülőgéppel utazunk a konferenciába, taxival utazunk a helyszínre, amit bankkártya-terminállal egyenlítünk ki (még a borravalót is). Témánk mégis a bölcsészet felé irányít minket a prezentációnk révén, bizonyos salemi boszorkányper utóhatásait boncolgatnánk benne társadalomtudományos szempontból. Igazi „csúcsbölcsész” tehát a főszereplő az Umberto Eco-i értelemben, ami természetesen egy sokak által követni óhajtott minta volt a YouTube-os videobloggerkedés és influencerkedés gyors térhódítása előtt.

Aztán egy idő múlva feltűnik a sztoriban Orwell Állatfarmja, Dickens Karácsonyi énekének kísértete, és valami általam ismeretlen gyerekmese is. A természettudományos magyarázat, persze rögtön készen áll: a haldokló agyi folyamatainak a „játéka” a haldoklás folyamatának lezajlásakor, és legyint rá egy nagyot. Persze a bölcsész mindenhol sztorit szimatol: az emberi elme dekonstrukciója vajon nem visz-e közelebb az emberi folyamatok megismeréséhez? Sajnálatos módon a természettudomány a maga egzakt módszereivel nem foglalkozhat ilyesmivel, nem is képes másra, csak a legyintésre, a végső kérdések megválaszolására mégiscsak a bölcsészet hivatott, igény szerint segítségül hívva némi vallásos vagy spirituális támogatást. A bölcsészettudomány jelenleg még erősen elhatárolja magát ezektől a tudománytalan dolgoktól, habár tárgyában időnként megjelenik. Szerintem profitálhatnának az együttműködésből a jövőben, bár nemigen lesz ilyen. Az interaktív fikció mint a technikai és kulturális eszközök fúziójaként létrejött zabigyerek viszont jó kísérleti terepe lehet még az ilyesminek, mert általában az összes eszmei áramlat hordaléka lecsapódik ezekben a művekben, mivel nincs benne különösebben pénz, tétje sincs igazából, és egyre inkább eltekintenek attól, hogy valamiféle műfajbeli arisztokráciát termeljenek ki maguk közül, ami még fenntartja az egésznek a létezését, az a kísérletezőkedv.

Meglehetősen öncenzúrázott vélemény a könyvről, erősen tekintetbe véve a szerzőpáros lelkivilágát. Underground könyvkritika. Ha kollaborálsz, Antistigma-díj, ha undergound blogger vagy, dupla adag injekció.

Annyi sokmindent hallottam már erről a könyvről, hogy ez sem maradhat ki a jóból, hogy itt témába tegyük. Persze, amit hallottam, mind hülyeség volt, egy pszichiáter mi mást is mondhatna egy önsegítő kézikönyvről, mint hülyeségeket, amelett, hogy ajánlja. Szerintem egy pszichiáter nem képes rávenni magát, hogy egy beteg gondolataival foglalkozzon, mert ahhoz le kellene szállnia arról a magaslatról, amelyen tartózkodik, és akkor egy csapásra meg is szűnne pszichiáternek lenni. Így van ez esetünkben is, avagy ezzel a Mentőöv című kiadvánnyal. Ez az első ilyen mű, amit egy skizofréniában szenvedő beteg írt, vagy inkább gondolt írni, azzal a szándékkal, hogy segítsen betegtársain. Sajnos a pszichiátriai szakmai gyámkodás eléggé tönkre tette.

A koncepció alapvetően nem rossz: egy mentális beteg vall betegségéről (Oravetz Dániel), majd egy általa kidolgozott módszert ajánl segítségként, végül egy hozzátartozó (tt: feleség, Kulcsár Teodóra) mondja el a betegséggel kapcsolatos tapasztalatait, tanácsait. A kézikönyv sokat nyert és sokat vesztett azáltal, hogy szakmabelieket, pszichiátereket is bevontak az összeállításába. Elnyerte például azt a sajátos, fontoskodó bikkfanyelvet, ami a pszichiátriai tankönyvek sajátja, és lépten-nyomon visszhangozza a hivatalos pszichiátriai dogmákat. Elvesztette viszont a spontaneitást, a kreativitás jó részét és az érzelmeket. Igen, ez egy érzelemmentes könyv. Ráadásul laikusoknak a könyv nem mond semmit. Sok a balladai homály benne, és olyan zsargont használ, ami csak bennfentesek számára értelmezhető. A könyv ideális olvasója tehát egy skizofrén. Szomorú tapasztalatból mondom, hogy a célközönség elenyésző százalékban foglalkozik ilyesmivel. Igazából bosszantó azt látni, hogy a szakmai lektorálás ürügyén a beteg szájába (tollába, kezébe) adnak olyasmit, amit nem gondol(hat). Nem egyszer erős csúsztatásokat olvashatunk a pszichiátriák lélekemelő légköréről, a kezelés nagyszerűségéről és a szakemberek hozzáértéséről. Valójában az embernek néha az az érzése támad, hogy egy pszichiátria tankönyvet ültettek át egyes szám első személybe. Egyet azonban készséggel hajlandó vagyok elismerni: hogy a könyv megírását jó szándék vezérelhette. A hasznát mégis eléggé kétségesnek találom. A pszichiátriai elképzelések megerősítésével és propagálásával egy időben eltereli a figyelmet az igazán időszerű kérdésekről. A pszichiátria monopolizálta a saját tárgyát és témáját, és az a törekvése, hogy ne lehessen diskurzust folytatni az előfeltevéseik nélkül, ezzel a könyvvel tovább szilárdult.

Ez az ismertető most azért lett ilyen általános, mert érzésem szerint maga a könyv is ilyen. Egyetlen soványka újdonság benne, hogy a betegségnek 5 fázisát írja le, eléggé önkényesen, egyébként. Ezek a fázisok valójában nem léteznek, illetve mindenkinél másképp szerveződnek. Kissé erős azt állítani, hogy általánosságban erre a sémára alapozódik a betegség lefolyásának a folyamata. Bár részigazságok nyomokban fellelhetők benne, nekem úgy tűnik ez az egész, mintha egy beteg szájába adnának egy nem igazolódott - mert nem is igazolható - elméletet, aztán, ha nem jön be, az írója úgyis bolond, nincs kin számon kérni semmit. A könyv középső részén tárgyalt lelki gyakorlatokról meg már nem is írok semmit. Próbált már valaki pszichotikus shubban lévő embert olvasásra, vagy feladatok megoldására rávenni? Csak annyit mondok, hogy több eredményt ér el például, ha elkezd bolhacirkuszt idomítani... Annak ellenére, hogy nekem ennyire negatív a véleményem, nem is inkább magáról a könyvről, hanem a hasznáról... Remélem, valakinek azért segít.

Ui.: A könyvet a tavalyelőtti (2016-os) kiadása után tavaly Antistigma-díjjal tüntette ki az Ébredések Alapítvány prominense, engem pedig idén egy másik vezető pszichiáterük dupla adag injekcióval a p*csámba. Én a kitüntetésemet nem vettem át, hanem gondosan elsuvasztottam a legutolsó ambuláns lapomat, és maradt a fél amp. Abilify és az ambivalens emlékek az Ébredésekről. Oké, megértem, részesüljön díjban ki-ki érdemei szerint. :/ Minderre csak annyit tudok mondani: erről az egészről az utókor fog majd értékítéletet mondani... az én világom nem a felolvasások, mikrofonok és az önfényezés világa, felőlem addig díjazhatjátok egymást, meg veregethetitek egymás vállát, ameddig jólesik, engem pedig lehet szégyellni, titkolni, agyonhallgatni, attól még csendben itt vagyok, és teszem a dolgom...

 Most egy kicsit nem tudom, ezt az egészet hova írjam, mert nem skizofrénia téma, nem is túl szalonképes téma, nem rólam szól, hanem a macskák szerepéről a múltban és a folklórban. Azért írtam így, mert a folklór egy kicsit mindig konzerválja a múltat, persze, ez nyilvánvaló, de én néha leírok triviális dolgokat is a „jólhangzás mián”. Szeretem az okos emberek okos gondolatait, és ezért lébecolok egyre többet az egyetemen, nem pedig Ügyes Fickóval, Paligátorral, Nagy Felhővel, meg ezekkel szürcsölök a Jonatánban, 4-es sz. presszóban, meg az Egérben. Otthagytam őket újdonsült-régi ismerőseimért, bár ők nem szólnak vissza, Lyotard, Foucault, Eco, Barthes, Derrida és az összes többi posztmodern teoretikus (és egyben szélhámos) írásaiért lelkesedem inkább. A posztmodern is valaminek a túlburjánzása, sokszor dekadens és meddő, és jobb lenne, ha nem lenne, és egyáltalán, látni-e már a végét, mivel szerintem leginkább hatni csak egy már meghaladott eszmei áramlat képes. Vagyis, na, a hatásait csak úgy lehet felmérni, ha behozzuk például a újskolasztikát, vagy mit tudom én.

Ilyen okos szerzőnek tűnik Robert Darnton is, munkáját tekintve harvardi professzor és a Francia történelem szakértője, kultúrtörténész. Én viszont nem leszek végig ennyire okos, amikor megpróbálom visszaadni az ő gondolatiságát a macskáról mint jelképről, hozzátéve a saját szerény ismereteimet a témáról. Leginkább A nagy macskmészárlás című művére fogok támaszkodni, tehát ebből már sejthető, hogy elég baljós, gyászos témáról lesz szó, aki esetleg érzékeny erre, ne olvassa tovább. Fura dolog ez, hogy a nagy facebookos cicamegosztások korában ilyen szentségtörő témáról legyen szó, de a premodern kor embere - mint látni fogjuk - nehezen érhető posztmodern nézőpontból. Egyébként mint máig élő folklórelemet, Borbély Szilárd is bemutat a regényében macskagyilkosságot, és ha jól tudom, ez a műve érettségi tétel is. Korunk a cicák számára, úgy néz ki, második Egyiptom, ahol szent állatként bántak velük, viszont a közbeeső korok, valóban sötétek voltak a számukra. Most azt, hogy az én véleményem mi erről a kérdésről, ne firtassuk, maradjunk annyiban, hogy nem állok az erőszak pártján sohasem. Sem folklorisztikai, sem babonás célzatból, de még a szecsuáni csirkétől is tartózkodom mostanában, ki tudja, esetleg nyomokban macskát tartalmazhat? Ja, igen, a babona és a boszorkányság - szerencsétlen macskákra ezek miatt járt rá a legjobban a rúd - szó szerint - ,de nem segített az sem, hogy különféle szimbolikus jelentése is volt az állatnak a premodern gondolkodásban. Akkor most akár szépen össze is szedhetnénk, mi mindent tulajdonítottak a macskáknak elődeink.

1. A macska gyógyhatása

Először is a macska különféle részei különféle betegségekre szolgáltak gyógyírként, a macska farkából ivott vér például kiváló kezelés volt arra, ha valaki megütötte magát (ami, gondolom, nem ritkán fordult elő). Szól még a fáma kólikára való macskaürülékről és láthatatlanná tévő macskaagyvelőről is (csakis frissen, melegen), látható tehát, hogy a macska gyógyerejébe vetett hit - a valószínűleg nyilvánvaló kudarcok ellenére is - töretlen maradt. Tovább nem ragozom a témát, ennyi példa is elég mutatóba, hogy az ember gyomra forduljon egyet.

2. A macska mint ártó lény

A régebbi korok enyhén ambivalens gondolkodásmódját hűen tükrözi, hogy a macska ugyanakkor szerencsétlenséget hozó, ártó, gonosz lény volt. Nem ritkán boszorkány volt, vagy maga a gonosz, az ördög, macska képében. A mai napig élő babonánk, hogy az előttünk az úton átmenő fekete macska szerencsétlenséget okoz. Ez régebben is így volt, de ott nem számított, hogy fekete, vagy fehér, éjjel, vagy nappal, és hogy keresztezte-e a pályánkat, vagy párhuzamosan futott vele, a macska bajt jelentett, szerencsétlenséget. A népi hagyományban az ilyen ártó cirmosnak jól ellátták a baját, és másnap kivétel nélkül felfedezték a faluban egy-egy vénasszonyon, hogy sántít, fájlalja valamijét, vagy egyéb baja van - ez bizonyította, hogy előző nap arra járt macska alakban.

3. A macska és szexualitás

A legbonyolultabb szimbólumrendszer a macskát a szexualitáshoz fűzte. Már az állat megnevezése is árulkodó volt: mind az angol nyelvben, mind a franciában ugyanazt a szót használták a női nemi szerv megnevezésére, mint a cicákéra. (angol = pussy, francia = le chat, la chatte, le minet). Számtalan kifejezés macskák „vernivaló” voltát, érdekes a kettősség itt is, hogy egyszerre gerjeszettek szexuális vágyat és agressziót. A nagy macskamészárlás című tanulmány is egy ilyen esetet elemez, ahol az egykori ember (jelen esetben nyomdászsegéd) bonyolult szimbólumrendszer alapján a macskák rituális kivégzésével vesz elégtételt a gazdáin, és még csak meg sem bűnhődik miatta, hanem még ők kérik meg erre a „szívességre”. A macskák gyötrésével járó „macskazenével” jeleztek a felszarvazott férjnek, jelképesen meggyalázták a gazdasszonyt, akié a mcskák voltak, és a gyóntató atyát is megleckéztették, aki a feltételezés szerint az úrnő szeretője volt. Az ilyen autodafé (eretnekek tömeges kivégzése) nem volt ritka a középkorban, a mai ember számára már érthetetlen, babonás jelképrendszer alapján macskaégetésekkel, macskakínzással, macskacsonkítással álltak bosszút, vettek elégtételt, illetve célozgattak egymásnak „finoman” az emberek.

Nem törekedtem a tanulmány teljes visszaadására, néhány helyen el is tértem az ott alkalmazott tárgyalási rendtől, és mindenekelőtt saját szavaimmal adtam vissza az egész gondolatmenetet, ami természetesen korántsem annyira szakszerű, precíz és szabatos, mint az eredeti tanulmány nyelvezete, de hát ez csak egy blog, az Isten szerelmére! Néha igazán nem tudom, mit szeretnek rajta az emberek (már aki szereti), de az is előfordul, hogy rá sem bagóznak egy-egy témára. Nekem is csak sejtéseim vannak a fogadtatásról. Van olyan téma, amit csak magam miatt, önkényesen írok meg, és csak remélni tudom, hogy érdeklődésre talál. Remélem, nem voltam bántóan vulgáris egyes dolgok felemlegetésénél, eskü, hogy nem vagyok szadista, csak valamiért megfogott a tanulmány. De a mai világban, az állatvédő szervezetek korában ilyesmi már nem történik, ugye?

Baromi régen foglalkoztam itt mesékkel, még blogírói tevékenységem hajnalán. Emlékszem, az első posztom, ami szólt is valamiről, azon kívül, hogy szar az élet, Tarbay Ede művéről, a Varjúdombi mesékről íródott. Bár nem vagyok egy Boldizsár Ildikó, mindig is éreztem, hogy a mese téma közel áll hozzám, főleg a nyomasztóbb, horrorisztikusabb vonal. A Disney-féle és Anime érához már kevés közöm van, a mesékkel szerencsém volt, éppen abban a korban kerültem velük kapcsolatba, amikor kellett, a mesevilágból szerencsére  kinőttem. Felnőtt koromban már mindössze csak Lewis Carroll és az Alice történetei keltették fel az érdeklődésemet, bár róla is hamar elterjedt, hogy valamit cuccozott, és a kelleténél egy kicsivel jobban szerette a kislányokat.

Az horrorisztikus vonalat folytatva, most a Piroska és a farkasról lesz szó. Ha valaki nem gondolja annak ezt a mesét, nemsokára annak fogja, amikor elkezdem a mondókámat. Először megpróbálom felidézni, rám hogyan hatott a mese annak idején, majd rátérek a szakirodalmi vonatkozásokra. Szóval, rám leginkább úgy hatott ez a mese, hogy sehogy, egyáltalán nem ijedtem meg tőle, a mesének a Magyarországon általánosan ismert, és a szocialista érában kanonizált változata (a Grimm-féle változat) szerint Piroskát elküldi az anyukája beteg nagymamájához, hogy vigyen neki elemózsiát, útközben találkozik a farkassal, aki útközben kifaggatja, előreszalad, felfalja a nagymamát, hogy aztán Piroskát is csellel felfalhassa. Majd jön egy vadász, az alvó farkasból kiműti Piroskát és a nagymamát, köveket rak a helyükre, majd amikor inni megy a farkas, a kövek súlya belehúzza a vízbe, és kinyúl(ik).

Akkoriban úgy volt minden, hogy egy hivatalos változat volt mindenről, és kész. A sok gondolkodás csak megzavarja az embert - gondolták. A folklorisztikai és pszichoanalitikus szempontok csak később jöttek a képbe - legalábbis én így emlékszem. Kezdjük először a folklórral. A népmeséknek (és általában a szájhagyomány útján terjedő alkotásoknak) a folklórban katalógusszámuk van, a nemzetközi mesekatalógusban (Antti Aarne-Stith Thompson-féle tipizálás) például a 333-as típusú mese a Piroska és a farkas. Azért csak „típusú mese”, mert legalább 35 féle változata létezik a néphagyományban, és amit ebből lejegyeztek, az egy eléggé stilizált és szerkesztett változata a 333-as mesetípusnak. Először Charles Perrault mesegyűjtő jegyezte le a mesetípus egy változatát a Lúdanyó meséi című könyvében 1697-ben, innen vették át a Grimm fivérek a történetet, megtoldva egy olyan befejezéssel, ami a 123-as típusú „A farkas és a kisgidák” meséből származik. A 333-as mesetípusban egyáltalán nem volt vadász, volt viszont sztriptíz, pucérkodás, kannibalizmus, szexuális jellegű utalás, ésatöbbi. Több se kellett a derék pszichoanalitikusoknak, megalkották a saját verziójukat a Piroska és a farkas értelmezésére. A közismert és leginkább elterjedt Grimm-féle változatot vették alapul.

Leginkább Erich Fromm és Bruno Betleheim pszichoanalitikusok fantáziáját lódította meg a mese. Fromm a mesét a primitív társadalom kollektív tudattalanjának rejtvényeként értelmezi, amelyet a „szimbolikus nyelvezet” dekódolásával „félkézzel” megold. Szerinte a mese nem más, mint a kamasz szembekerülése a felnőtt szexualitással. A piros sapka az ő olvasatában menstruációs szimbólum, a Piroska cipelte üveg a szüzesség szimbóluma, és innen az anya intése: le ne térjen a járt ösvényről, mert eltörhet az üveg. A farkas a megrontó hím. A két kő, amit a vadász helyez a farkas hasába, a magtalanság jelképei, a szexuális tabu megsértéséért járó bünntetés. Csak az felejtődött éppen el az elemzés közben, hogy ez a változata a mesének egy több meséből összeollózót, szerkesztett, sosem volt variáció. Amúgy persze minden stimmel a néplélekről és a kollektív tudattalanról, hogyne. Bruno Bettelheim, ha lehet, tovább folytatta az ámokfutást saját interpretációjában:

„Szerinte a történet és minden hasonló történet kulcsa a végkifejlet pozitív üzenete. Úgy véli, a népmesék happy endje a gyermeket hozzásegíti, hogy szembenézzen tudattalan vágyaival és félelmeivel, majd sértetlenül, megzabolázott id-del és győztes ego-val kerüljön ki a csatából. A kilányt az örömelv vezeti tévútra, amikor már túl öreg az orális fixációhoz, de még nem érett a felnőtt szexhez. Az id tehát a farkas, az apa, egyszersmind a vadász is, sőt az ego és valamiképpen még a szuperego is. A nagymama házába irányítva a farkast, Piroska ödipálisan elteszi láb alól az anyját, mert a lélek erkölcsi berendezkedése szerint a nagyanyák egyúttal anyák is, és az erdő két oldalán lévő ház tulajdonképpen egyazon ház, de itt a ház még az anya teste is egyben. A jelképek leleményes behelyettesítése módot ad piroskának, hogy ágyba bújjék az apjával, azaz a farkassal, végre szabadjára engedve ödipális vágyképeit. A végén persze életben marad, mert a lét magasabb szintjén születik újjá, amikor apa-ego-szuperego-vadász testet ölt, és kivágja őt apja, a farkas-id hasából...” /Robert Darnton: Lúdanyó meséi/

Nooormááális?

Mindegy, nem minősítünk itt és most sekit, a mesecsoport azóta sem hagyja nyugodni az antropológusok, kultúrtörténészek és egyéb csepű... na, szóval bölcsészmérnökök fantáziáját, legutóbb például Jamie Tehrani, a Durhami Egyetem antropológusa közölt egy tanulmányt a témáról, ami azóta már világméretűre duzzadt, a 333-as típusú mesét a világ több pontján találták meg, mint valaha is remélték. A népszerű feltevés szerint a Piroska és a farkas eredeti változata egy kínai népmese, innen terjedt a történet nyugat felé. Elemzéséből azonban kiderült, a kínai változat alapul európai hagyományon, és nem fordítva. Tehrani a mese 58 változatát tanulmányozta a filogenetikai elemzésnek nevezett módszerrel. A munka során 72 változóra koncentrált, többek közt arra, a főszereplő kislány-e vagy kisfiú, esetleg testvérek, farkas, tigris vagy valami más állat „személyesíti meg” a gonoszt, milyen cselhez folyamodott a ragadozó, illetve megmentették-e végül a főhőst, vagy sem. Minden változó pontszámokat kapott annak alapján, mekkora a valószínűsége, hogy közös az eredetük. A pontszámok alapján rajzolható fel a fa, amely a történet terjedésének legvalószínűbb útjait ábrázolja.

Na, ezt már mindenki beoszthatja magának... várjuk a további fejleményeket!

„Gondolkodom, tehát vagyok.” - René Descartes így definiálta a legelőször a szubjektumot, illetve bizonyította a létezését az Értekezés a módszerről című művében, amit én is olvastam, de különösebben nagy hatást nem gyakorolt rám. Amúgy „nem rossz-nem rossz”, lehetne róla mondani, nem is túl hosszú, a Matúra Bölcselet sorozatban (is) olvasható, Friedrich Nietzsche Az értékek átértékelése című munkájával együtt. (Mármint nem egy kötetben, hanem külön-külön). A filozófiát azért szeretem ilyen könyvekből olvasni, mert a lapszéli jegyzetek általában megvilágítják a homályos részeket. Szóval, eképpen felvértezve és feltöltekezve filozófiával, most valami teljesen másról akarok írni. Amúgy, nem kizárt, hogy még ezekről is szó esik majd.

Akkor gondolkodjunk, tehát legyünk. Gondolkodjunk el például azon a három vezetési stíluson, amit Kurt Lewin nevéhez szoktak kötni, pontosabban egy általa 1938-ban végzett kísérlethez. Hogy mi volt a kísérlet, arra már nem emlékszem, de minden bizonnyal sikerrel járt, legalábbis annak a tekintetében, hogy mára az elmélete annyira elterjedt a háromféle vezetői stílusról, hogy a felsőoktatásban (de akár a középiskolában is) nem ússza meg senki, hogy ne tanuljon, vagy legalábbis ne halljon róla. Bár az is igaz, hogy egy csecsemősnek minden vicc új, szóval fel is sorolom szépen a három vezetési stílust név szerint. Szóval létezik:

- autokratikus (tekintélyelvű)

- demokratikus

- laissez faire (ráhagyó)

Demokratikus pszichiátria

Oké, akkor próbálkozzunk meg azzal, hogy a tanultakat alkalmazzuk a pszichiátriára, ha elfogadjuk azt, hogy a pszichoterápia azt jelenti, hogy egyfajta lelki vezetést nyújtunk a páciensnek/kliensnek (anélkül persze, hogy mi magunk különösebben hinnénk a lélek fogalmában). A legtöbb pszichoterápiában, ha jól tudom, Carl Rogers módszerét alkalmazzák, ami abból áll, hogy a kliens hadovál össze-vissza, és ha megakad, irányított (vagy inkább irányító?) kérdéseket teszünk fel neki, oda illő, de semleges témáról rizsázunk, hátha úgy jobban felveszi az illető a fonalat. Mármint a gyakorlatban ezt tapasztaltam. Elméletben azonban a Rogers-i módszer abban áll, hogy tanácsadó-ügyfél rendszerben dolgozunk, autokratikus, azaz tekintélyelvű módszereknek nem lenne szabad helyet kapnia a terápiában, a tanácsadónak át kellene élnie „a feltétel nélküli elfogadás” segítségével a kliens világát. Persze az képtelenség, hogy a TB által támogatott 5-10 percben az orvos átélje a páciens világát, viszont legalább a demokratikus attitűdhöz ragaszkodni kellett volna. Még az olyan kliensközpontú terápiákban is, mint amit az Ébredések Alapítványnál próbálnak folytatni, kilóg a lóláb, a tanácsadó-orvos minduntalan kiesik a szerepéből, autokratikus vezetési stílust alkalmaz, minősíti a klienst, és (főleg családterápiánál) durván beavatkozik az ügyfél autonómiájába. Ezzel mindössze azt kívántam bizonyítani, vagy legalábbis elmondani, elmesélni, hogy a pszichiátriában a demokratikus vezetési stílus nagyon nehezen juttatható érvényre.

Autokratikus pszichiátria

A legtöbb pszichiátrián persze nyíltan tekintélyelvű, autokratikus stílust alkalmaznak, a fekvőbeteg ellátásban ez például az egyeduralkodó (és még finoman fogalmaztam), de ambuláns kezelés keretein belül is találkozni ilyesmivel. Ezt egyébként a hagyományos orvos-beteg modell is erősíti, sokszor beszélünk ezzel kapcsolatban „az orvosi utasítások betartásáról”, és ahol utasítások vannak, ott bizony nem játszik szerepet semmiféle demokratikus, vagy laissez-faire modell. A legtöbb pszichiátrián van 1-2 verőember alkatú ápoló is, gondolom, nem a demokratikus célok megfogalmazásában segédkeznek. Mindegy, hosszas megfontolás után arra jutottam, hogy a legtöbb pszichiátria igyekszik a minél demokratikusabb látszatot megőrizve minél autokratikusabb módszerekkel dolgozni, mintegy rátelepedni a betegre, és a fehérköpeny-effektus és egyéb nyomasztó dolgok segítségével egy áldemokratikus, autoriter módon az előírt gyógyszermennyiség bevitelére ösztönözni a klienst.

Laissez-faire pszichiátria

Láthattuk tehát, hogy a pszichiátrián mindkét vezetési stílus csődöt mond, illetve egyes elemei összekeverednek, a gyakorlatban a pszichiátria mindig a kétféle vezetési stílus keverékét alkalmazza. Ennek a kivédésére egyetlen járható út van, mégpedig a laissez-faire pszichiátria, ami igazából jelenleg még nem létezik, laissez-faire stílusú pszichiáterek vannak, eléggé elenyésző számban, de létezik ilyen. Az egésznek abból a megfontolásból kellene létrejönnie, hogy minden ilyen intézményben lennie kellene legalább egy laissez-faire vezetési stílusú pszichiáternek, a „terápia rezisztens” klienseket nem „megtörni” kellene még nagyobb dózisú, még gyilkosabb szerekkel, hanem hagyni, hogy szabadon éljenek, a gyógyszerezést és a formális kontrollt betartva. Gondoljunk csak bele: egy pszichiáter milyen jogon ad nekünk kéretlen életvezetési, pénzügyi, és bármilyen más jellegű tippeket, tanácsokat, sokszor egyenesen már utasításokat? Semmi joga nincs a partvonalról bekiabálni a kliens életébe. A gyógyszer beállításához van joga egyedül és kizárólag. De hogy ide menjek, vagy oda, ezt vagy azt csináljam, ez méltatlan, megalázó, és már-már perverz dolog. A gyógyszerfelírási jog sajnos összekeveredett a beteg feletti bábáskodási-, atyáskodási-, és anyáskodási joggal. Kevés pszichiáter látja át jelenleg, ha nem is a jog nyelvén szólunk, hanem az előző két stílus csődjéből indulunk ki, hogy szükség van a laissez-faire típusú pszichiáterre, pszichiátriára. Úgy vettem észre, hogy egy pszichiátert csak sok évtizedes pszichiátriai gyakorlat tud rábírni csak arra, hogy ne csináljon semmi olyasmit, amihez sem joga, sem hatásköre nincsen, ha jobban megnézzük. A XXI. században senki nem kötelezhet senkit arra, hogy egy másik ember hülyeségeit hallgassa, receptre felírva. A pszichoterápia - ahogy a gyógyszer is - visszautasítható. Nem tudom, melyiknek van rombolóbb hatása, de szerintem a pszichoterápiának. Szép szóval még soha nem akadályoztak meg pszichózist, a gyógyszernek ennyiben érzem a létjogosultságát, a pszichoterápia szerintem maradjon meg történelmi érdekességnek. Szeretném, ha az orvosnak gyógyszerfelírási, illetve tájékoztatási joga lenne, semmi több. Remélhetőleg ebbe az irányba fog elmozdulni a jövőben a pszichiátria, de ez szerintem hiú ábránd.

Jézusmária, elkezdődött az egyetem, meg is volt az első konzultáció, találtam is nekem való témát benne, ami érdekesnek tűnt, mégpedig a romkocsmák témáját. Nem kell félni, nem fogom itt az egész tematikát végigvenni, de a romkocsmák és a szociális foglalkoztatás mint téma éppen eléggé konkrét, hogy írjak róla valamit. Ja, hogy a szociális foglalkoztatás (social business) jobban ide passzolna? Kit érdekel? A kocsmában szokták mondani, ha valaki mindig a munkájáról beszél, hogy „Ne dolgozz már állandóan!” Hát, igen, ráférne az emberre a kikapcsolódás néha.

Akkor megpróbálom felidézni a hal(l)ottakat némi szakirodalmi segítséggel. Szóval, mi ez a romkocsma izé? Most előszöris megpróbálom fővárosi viszonylatba képzelni magam, mert hiszen igazából Budapest valójában a romkocsmák ősfészke. (Hogy is volt ez a mondat? Mindegy, tovább.) Egyesek szerint Budapest tekinthető a romkocsmák fővárosának, itt alapította meg az elsőt (a legenda szerint) négy bölcsész, Szimpla Kert néven, a boldogságos 2002-es esztendőben. Na, most, hogy mi is igazából a romkocsmák rendeltetése, fedje jótékony homály, maradjunk annyiban, hogy vannak programok, mint mindenütt máshol az országban (nekem egy időben az volt a téveszmém, hogy valójában fesztiválország lettünk), és elmondható a végén, hogy „jók voltak a pogramok…”

A lényeg itt nem is ez, hanem az elméleti rész! Az első romkocsmák kialakulásának a menetrendje. Igen érdekes. Szóval: Vannak, ugye, a nagy múltra visszatekintő, történelminek is nevezhető városrészek, amik már elöregedőben vannak, és ennélfogva lemennek ott az ingatlanárak, néhány helyiség üresen is marad, ám mit tesz a sors, az ilyen városrész-részeket kezdik felfedezni maguknak a lumpenértelmiségi művészkék és félművészkék, és létrehozzák itt a saját kis közegüket, a még itt maradt populáció legnagyobb bánatára, erről tanúskodó képeket találtam is, nagyon érdekes, tekinthető az ellenkultúra ellenkultúrájának? Ami még érdekes, hogy az ellenkultúra ellenkultúrájának már nincs további ellenkultúrája, hanem az ellenkultúra válik lassan a normává. (Ez egy eléggé gyanús tételmondat, és nem kell keresni sehol, mert én találtam ki, és éléggé szociológiai ízű, mint az egész bekezdés tulajdonképpen.) Persze, nem egyik pillanatról a másikra válik normává, hanem megindul a párbeszéd a felek között, mindenki enged egy kicsit, és az „élni és élni hagyni” elve érvényesül. Legalább én csakis valahogy így tudom elképzelni az elhangzottak fényében.

De: romkocsmák nemcsak Budapesten vannak, hanem hozhatunk debreceni, vagy akár nyíregyházi példákat is. Csakhogy: A Debrecenben létrejött romkocsma, a Roncsbár már egy tisztán üzleti vállalkozás, a romesztétikán alapul, a fővárosi romkocsmák mintájára. Itt már nem mondható el az a pénzszűke, és kényszer szülte megoldás, hogy aszondja: szedjük össze a nagyszülőknél lévő használaton kívüli ingóságokat, meg a lomtalanításkor kiselejtezett egyebeket, hanem itt már tudatos üzleti fogásról van szó. A debreceni Roncsbár kommerciális jellegét kiválóan példázza, hogy a Fórum közelében található, ami egy plázaszerűség, tehát simán elképzelhető, hogy egy kiadós plázázás után beüljön az ember egy jó romkocsmába egy kávéra, limonádéra, vagy éppen sörre, a nagy transzformáció végbement: voilá, a romkocsma a tömegkultúra részévé is vált.

Nyíregyházán már egy kissé megint más a helyzet, bár nagyjából hasonló: volt néhány próbálkozás romkocsmák megvalósítására, amikoris régi bicikli, ócska rádió, ésatöbbi került a kialakított belső térbe, ám tudtommal már a legromkocsmább nyíregyházi romkocsmából is kitakarították ezeket a kacatokat, ami (nevén nevezve a helyet) történetesen a Móricz Kert. Igazából nem vagyok nagy romkocsma járó, és erre egy igen nyomós indokot tudok felhozni: mégpedig a pénzt. Ugyanis a romkocsmák, romkertek sikere és elterjedése magával hozta az árak iszonyú felverését, a debreceni és nyíregyházi helyek már alapvetően ilyennek is indultak, Budapesten természetesen menet közben mentek fel az árak, ahogy észre vették, hogy van benne üzleti potenciál. Szóval a jelen helyzet az, hogy tökmindegy, hol iszod meg a kávédat, a plázában, vagy a romkocsmában, fizetni fogsz, mint a katonatiszt. Végezetül egy dolgot tudok felhozni annak indoklására, miért válaszd a romkocsmát:

„Szép, mint a varrógép és az esernyő találkozása a boncasztalon.” (Lautréamont)

Imádom az angolszász irodalmat. Nem tudom, hogy a nyelv teszi-e, vagy a kulturális közeg, de azt hiszem, a régi, angolból fordított könyvek nélkül már rég megőrültem volna. Hogy? Már meg is őrültem? Ja... Mindegy, Daniel Keyes pszichológus-íróval életem egy kritikus időszakában ismerkedtem meg (bár mostanában kezd gyanússá válni, hogy minden életszakaszom kritikus ezért vagy azért), amikor első könyvét olvastam, a Virágot Algernonnakot, teljesen lenyűgözött, mert magam is hasonlókat éltem át, mint a főhős. Most, mikor Az ötödik Sally-t olvastam, ezt érzem magamra nézve teljesen aktuálisnak, szinte minden szava arany(, állítmány)...

Például amit a pszichiáterek burnout-szindrómájáról ír, egyenesen tankönyvbe illőnek hangzik, ezt azért tartom itt fontosnak megjegyezni, mert sok pszichiáteren megfigyeltem már a szimptómáit (ugye, mi is figyelünk?):

"Együttesen fellépő tünetcsoport. Ebben az esetben azt írja le, ami sok-sok pszichiáterrel történik, aki túl sok időt tölt a pácienseivel, vagy ahogy mostanában nevezzük őket, a klienseivel. Azok az évek, melyek során szembe kell néznie az emberek félelmeivel, emlékeivel, álmaival és hallucinációival, nem múlnak el nyomtalanul. És az orvost dehumanizálja, hogy állandóan ki van téve az emberi szenvedéseknek. Már nem figyel igazán oda. Hogy megvédje magát a szenvedések hatásaitól, héjat növeszt a lelke köré. Az érzelmei megkövesednek. Végigcsinálja a lépéseket, fenntartja a látszatot és a doktorbácsis modort, de a lelke mélyén nem törődik többé az emberekkel, akiknek segítenie kellene." - Ezt a regényben szereplő pszichiáter, Dr. Ash fejti ki, elméletben csak úgy általánosságban, de mint utóbb kiderül, saját magát is ebbe a csoportba tartozónak értve.

Az ötödik Sally elég beszédes cím, nem árul zsákbamacskát, akinek kétségei lennének, a borítón is megjelenik az öt egyforma női alak, természetesen egy disszociatív személyiségzavaros nő történetén keresztül játszódik a regény, pontosabban Derry, a negyedik személyiség meséli el az egészet a saját szemszögéből. Ő a személyiségek közötti összekötő kapocs, szaknyelven „nyomjelző”, aki minden egyes személyiség gondolatainak és cselekedeteinek a tudatában van, és titokban (később aztán nem is annyira titokban) szerelmes az őt kezelő Dr. Roger Ash-be. Sally (az igazi) egyébként eléggé sótlan személyiség, főleg takarítani meg szappanoperákat nézni szeret, azzal a problémával fordul szakemberhez segítségül, hogy elvész bizonyos idő az életéből, és arra gyanakszik, hogy emlékékezetkiesései vannak, azaz amnéziában szenved. Hogy ez nem teljesen így van, arról nehezen sikerül a környezetének meggyőznie őt, igazából csak akkor sikerül, amikor saját magát látja a tévében, miközben olyasvalamit csinál, amire nem emlékszik (egy lóversenyen műsorszámot ad elő).

Az öt személyiségrész (Sally, Jinx, Derry, Bella, Nola) története, bár eléggé akciódús, leginkább Jinx jóvoltából, aki Sally-ben a gonosz megtestesítője, és általában csak vészhelyzetben „engedik ki”, védekezni, bosszút állni, valójában jóval túlmutat egy disszociatív személyiségzavaros nő történetén, mert olyan egzisztenciális kérdéseket kezd egy idő után feszegetni, mint a lét és nemlét kérdése, a személyiségrészek leválásán, illetve fúzióján keresztül bemutatva, amelynek megnyugtató válaszát megint csak a keleti filozófiában találja meg az író megérzésem szerint, mert párhuzamba állítja azzal a jelenséggel, amikor a lélek egyesül a világszellemmel, vagyis eléri a Nirvana állapotát. A kereszténységről igazából kevés szó esik a műben, és az sem annyira hangsúlyos. Ehelyett a végén Jinx az ámokfutásai végén egy látomásban egy egészen alternatív világképet tár elénk, ami nem is olyan nagy hülyeség, már csak abból kiindulva sem, hogy a tételes vallásban sokan nem találnak már manapság világmagyarázatot, akár hisznek alapvetően a kereszténységben, vagy másban, akár nem.

Bár szerintem a regény főbb poénjait lelövöldöztem szerencsésen, a könyv elolvasását ezek nem helyettesítik, mert csak a szövegkörnyezetbe helyezve kapják meg igazán az értelmüket ezek a teoretikus részek. Akit nagyon taszítana a sok filozofálás, azoknak elmondhatom, hogy akciójelenet is van benne rendesen, és szerelmi szálak is vannak benne bőven, amennyiben a regényben szereplő összes férfi Sally-be szerelmes, illetve sokan csak meg akarják „kapni”, erőszakkal, illetve bármilyen más formában. Persze, erre is kapunk magyarázatot, egyrészt Sally jól néz ki, másrészt pedig egyes személyiségrészei kiemelten nőiesek, itt különös tekintettel Bellára esik a hangsúly, hogy mindenkiről írjak valamit. Nola az intellektuális része Sally-nek, aki bár az egészből nem sokat érzékel, mert ritkán van jelen, akkor is a művészet valamilyen formájával foglalkozik, viszont a logikájával képes összerakni a történet részeiből az egészet, amire Sally nemhogy nem képes, még a kezdeti tagadása is útját állja a pszichiáterrel elkezdett közös munkának, vagyis a gyógyulási folyamatnak.

Most, ha értékelni kellene a könyvet, annyit mondanék róla, hogy baromi jó, amellett, hogy szakszerűen van megfogalmazva (lévén, hogy a szerző pszichológus végzettségű is, és angol nyelv és irodalom végzettségű is), és ha komolyan vesszük azt az állítását, hogy a cselekményt megtörtént események inspirálták, akkor megállapíthatjuk, hogy a jó öreg Daniel Keyes nem sokat unatkozhatott akkoriban, mikor írta a regényt. Én viszont csak remélem, hogy ettől az ismertetőtől többen kedvet kapnak a mű elolvasásához, én is sokáig halogattam, de nem hiszem, hogy véletlenül, mivel szerintem csak kb. mostanában értem meg annyira tapasztalatokban és világszemléletben, hogy befogadhatóvá váljanak a könyv egyes regiszterei számomra.

Édesanyám betöltvén a hatodik ixet, a szenilitás mezejére lépett, és lappangva elmebeteg lett. Sajnos, mint kiderült, tökre türelmetlen vagyok az elmebetegekkel, semmiképpen nem lennék jó se ápolónak, se szociális munkásnak, se pszicháternek. Nem, mintha a jelenlegiek jól csinálnák. Az elmebaj hulláma kezd végigsöpörni a tájon: aki eddig normális volt, elmebeteg lesz, aki elmebeteg volt, normalizálódik. Az elmebetegség nem válogat: aki rosszul bánt az elmebeteggel, van, hogy még életében visszakapja demencia által. Ez a karma. Volt, hogy egy pszichiáternő tűnt el így a süllyesztőben, és vannak még új várományos-jelöltek is, köztük édesanyám.

Én arra gondolok, hogy a skizofrénia előrehozott demencia: a halál előtti hallucinózis átélése fiatalkorunk közepén. Ha egyszer átmentél rajta, többé nincs mitől félned. Se a szellemtől, se a poltergeisttől, se a zombitól és se a vámpírtól. Még a pszichiétertől se. Még a gonosz anyádtól se, akit kerülget a demencia. Legújabb kitalációja édesanyámnak, hogy engem Hodászra kellene vinni, mégpedig úgy, hogy gondnokság alá helyeznek. Püff-paff. Ha ez nem sikerült egy intézményvezető pszichiáter főorvosnak, majd egy könyvelőcskének fog. Röhög a vakbelem. Mégpedig azért, mert rájött, hogy a házból, ami az én tulajdonom, már nem fogok kimenni. Ő pedig nem nekem szánta, hanem az öcsémnek, és a k. családjának. Hát, mit mondjak, így járt.

Így jártak még: az alapítványi pszichiáter, az elmeorvosi szakértő, az intézményvezető főorvos, és még sorolhatnám. „A karma szájbabasz.”, ahogy mondani szokás. Amit még megtanultam: a hülye ember sohasem nyugszik bele abba, ha vesztett. És hogy mit gondolok arról, hogy a családom ellenem van? Talán azt, hogy ez egy skizofrén tünet? Talán, de nem az enyém, hanem a családomé. A magukhoz édesgetett, naiv, tájékozatlan alapítványi pszichiáter mennyire felelős ezért, a félresikerült családterápiájával? Anyám a kezdődő rosszindulatúskodásával, demenciávájával? Az öcsém és felesége a kapzsiságukkal? Apám az erélytelenségével? Jó kérdések, nem? Nem hiába vertem ki a balhét az Ébredéseknél, hogy még 40 évesen is a szüleim kísérgetnek, és nem hagynak élni. Vajon ki viselné el ezt a sok szart, ki tűrt volna nekik ennyit 40 évig? Csak egy vadbarom, aki én vagyok.

Most írhatnék erről egy családregényt, pszichiátriai beütéssel, de ki bírja azt kivárni? Addigra már valaki rég rosszul járt. És borítékolom, hogy ezúttal nem én fogok. Nem, nem bántok senkit, de felveszem a kesztyűt: ezentúl az lesz a jelszó, hogy: ne bízz senkiben. Voltam fekete bárány, mindenért felelős, pszichiátriai kezelt, kezes bárány, skizofrén, ha úgy tetszik, és mindeközben egyre kijjebb kerültem a társadalomból, ki, a perifériára. De - és ezt sajnos nem tudják - már nem vagyok kezesbárány, sem vadbarom. Jól vagyok, és több eszem van, mint az egésznek együttvéve. És türelmem is van. Nem hiába szőttem ezt a hálót évek alatt, mert tudtam, hogy egyszer majd meg kell védenie még engem attól a sok szartól, ami rám vár. És eljött az idő.Végül egy kedves idézettel zárnám ezt az egészet - magamnak - magamtól. A fülszöveg, amit mindig figyelmen kívül hagyunk, ugye, de már óvatos mérések szerint is több, mint félmillióan látták. (Ez önfényezés? Lehet...):

„Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.”

Mostanában kevesebbet írok, mert egy jó kis hajnali melót vállaltam: újságkihordást. Mondjuk, ennek a médiához eléggé közvetve van csak köze, de párszor voltam már a szerkesztőségben, és hát... nem rossz-nem rossz. Éppen el tudnám magam képzelni egy ilyenben nem-újságkihordói minőségben is... Persze nem jelenleg, mert aktuálisan rajtam van a rosszbetegség, és úgy gondoltam, hogy jelenleg nekem az a legjobb, ha leterhelem magam, és munkaalkoholizmusba menekülök a magánéleti válságom elől. Milyen érdekesen hangzik, nem? Én, aki mindig inkább lusta voltam, eljutottam ide is.

Igazából egész életemben a média világa (azon belül is az újságírás) és a szépirodalom között vívódtam. Persze, sokszor még tudatos sem voltam rá. De hogy ez úgy realizálódjon, hogy újságkihordásban csúcsosodik ki, ezt azért nem gondoltam volna. A maximum, amit tehettem ebben az élethelyzetemben, hogy írtam egy szép(?), jó(?) verset az első hetemről. Ebben, ugye benne van az újságkihordás, a szép(?)irodalom, meg a kvázi újságírás, amikor leblogolom. Ezt még leöntjük egy kis híg keleti filozófiával, és máris kész az eredmény. Ezen kívül egyre több tweet örökíti meg a keleti filozófia által megtermékenyített, újonnan támadt gondolataimat, például ez itt a legújabb ezek közül: "Azt gondolom, hogy az élet olyan, mint az interactive fiction játékok, néhány választási lehetőség van, de azon kívül minden a megszabott rend szerint halad benne. Illúzió az, hogy minden percben végtelen döntési lehetőségünk van, mert valójában nincs. Kezdek nagyon elvont lenni?"

Mielőtt elkezdenénk teljesen zavarba jönni azon, hogy hogy jön össze a keleti filozófia az interactive fiction-nel, a twitterezéssel,  az újságkihordással, az alkoholizmussal, és az összes többivel, vessünk egy pillantás a költeményre, amit írtam, és csak akkor kezdjük el hívni a 112-t, ha meggyőződtünk róla, hogy végképp beszámíthatatlan lettem. Íme a vers:

próbaidő

egy hétig hullámzott a karma
othol a sarkon a hal áll
berúgott a postásbicikli
csütörtökre nem bírta már
a sorsok nagy kerékpárútján
elgázoltak most egy anyát
jobbra tarts és ott egy kar inti
merre is menjek most tovább
a hajnalban és az éjszakában
fulladnak meg a nappalok
csak a szavaktól vagyok terhes
de dolgoznak még a hormonok
egy mentő szirénázva elmegy
mellettem már meg sem áll
vidáman szaghallucinálok
a század bennem rezonál

Hm. Tovább folytatva a médiával, újságírással kapcsolatos gondolataimat, a hétvégén már kezdődik is az egyetem, a kedves kis komm-média szakomon, valamiféle kötelezően szabadon választható tantárggyal, ami, ha jól emlékszem a közösségi médiabeli kommunikációról szól, amihez talán van némi közöm, amikor a facebookos és twitteres tevékenységeim jutnak az eszembe. Egyébként a nemrég gyesről visszajött szoc. munkás, nevezzük most már Editának (persze, őt ezen a blogon mindig másképp nevezzük (,mint ahogy kéne)), csodálkozva vette tudomásul, hogy én vagyok azok mögött a facebookos megosztások mögött, ami a munkahelyünk tevékenységét hivatott hirdetni/reklámozni, és telibe hibázta, hogy valamiféle intézményi kommunikátor lennék egy bizonyos értelemben. Már nem a termelésben vagyok, nem varrogatok, hanem ez a dolgom. Persze, egyesek szerint rendszergazda vagyok, illetve informatikus, hogy már teljes legyen a zavar. (Mivel minden informatikai háttérmunkát is én végzek a cégnél.) Szóval Edita pár új körülménytől szerintem akkora sokkot kapott, hogy azonnal szabadságoltatta magát (jó, lehet, hogy semmi köze ehhez.) Egyébként, ha már a melóról van szó, úgy vettem észre, egy csomóan olyan szarul vannak, hogy az én nagy magánéleti válságom szinte már fel sem tűnik.

Még annyit a témához, hogy szépirodalmi, illetve újságírói ambícióim eddig esztelen blogolásban és twitterezésben csapódtak le, mert nem bírtam hivatalos kereteket adni ezen irányú tevékenységemnek. A kommunikáció-, és médiatudomány szaktól azt várom (többek között), hogy néhány helyen komolyan vesznek, persze, lehet, hogy ez megintcsak amolyan illúzió-féle. De meg kell próbálnom a lehetetlent is,  mert csak akkor lehetek majd megnyugodva, ha úgy érzem, mindent megtettem magamért (és akkor sem sikerül). Akkor viszont marad jelen blogon a pszichiátria ostorozása, mert már megint érik egy adag, csak sehogy se illett ide a témába, de egy kicsit már megint kihúzták nálam a gyufát, több oldalról is. Amit feltétlen szükséges elmondani, hogy az Ébredésekbe már nagyon nem óhajtok visszamenni, a nyíregyházi pszichiátria nemtörődömsége és cinikussága pedig megint kezd újabb szintre lépni szerintem, de ezekről még bőven lehet szó a jövőben.

Akkor most le is léptem újságot hordani...

Most egy kicsit tudományosak leszünk. Pont úgy, ahogy az orvosok(nak kellene). Örömmel vettem tudomásul, hogy más is foglalkozik rajtam kívül a skizofrénia témával, mármint úgy, hogy diagnosztizált skizofrén. A skizofrénia diagnózis sokunknak az út végét jelenti, akik pedig a felszínen maradtak, éppen a skizofréniából csináltak maguknak ha nem is bizniszt, de egzisztenciát, szóval a hajuknál fogva rángatták ki magukat a mocsárból. A skizofrének közül, aki a felszínen maradt, orvosokat megszégyenítő tájékozottsággal, plusz első kézből való tapasztalatokkal, illetve nem elhanyagolható nagyságrendű intellektuális képességekkel rendelkezik.

A N-Metil-D-Aszpartát receptor (NMDAR) elméletére a skizofréniával kapcsolatosan egy kedves olvasó hívta fel a figyelmet, most egy rövid bemutatkozás erejéig át is adnám a szót neki. „22 évesen kezdődött nálam a „skizotípiás rendellenesség” először még organikus hallucinózis néven! Aztán később a zárkózottságom szociális introverzióm és szorongásom miatt megállapították a skizotípiát. Hanghallásokkal feküdtem bent kórházban, melyeket a pszichiáterek szerint állítólag az ideggyógyászati kezelésre írt gyógyszerek, a nootropil, memantin és társai tehát az alzheimer kórra illegálisan 20 éves koromban felírt gyógyszerek okoztak. Ezeket mind neurologus irta. Én magam is beleástam magam a neurokémiába, és érdekelt már egészen 20 éves koromtól. „Szabadúszó kutatója” vagyok a neurokémia biohackingnek. Utánanéztem a skizofréniának a hipotéziseinek.

Sokan nem tudják de a skizofrénia nem csak antipszichotikum adásával kezelhető, gyógyítható. Több hipotézise van a skizofréniának, ezen hipotézisek közül az egyetlen amit kezelnek a "dopaminerg rendszer zavara" a dopaminerg túlműködés illetve az alulműködés bizonyos területeken. Előfordulhat hogy bizonyos embereknél más hipotézisek dominálnak, ezt sajnos nem veszik figyelembe.

Post-mortem tanulmányok alacsony glutamáterg aktivitást mutatnak skizofréniában. Fő receptor az N-Metil-D-Aszpartát receptor (NMDA) melynek hipofunkciója igazolt skizofréniában. A glutamát egy excitátoros aminosav, ami azt jelenti, ha túl sok, az pusztíthatja a neuronokat. GABA a nyugtató aminosavunk, a GABA vagyis a gamma amino vajsav a fék a Glutamát pedig a gáz. Skizofréniában valójában több neurotranszmitter rendszer zavar lelhető fel, többek között valószínűsíthető a gaba-glutamát rendszer zavara is. Önmagában a glutamát hatással van a dopamin metabolizmusára, befolyásolja a dopamin felszabadulását, amiből ha túl sok van nekünk az nagyon nem jó ugyanis fokozza a hallucinációkat, téveseszméket, delúziókat.”

A továbbiakban már belemegyünk a receporkötődésekbe, inhibitorokba, mezolimbikus pályák kiegyensúlyozatlan dopaminellátásába, ezt az én népszerűsítően (ál)tudományos blogom nyelvezetére lefordítva úgy foglalnám össze, hogy a dopaminerg rendszer zavara és az antipszichotikumos kezelés csak az egyik féle megközelítése a skizofrénia orvosi megközelítésének, egy másik megközelítés a NMDA receptor túlműködése, illetve alulműködése. Ami nem antipszichotikum adásával kompenzálható, hanem mondjuk egy kellemes Theanin-glycin kotkéllal. Ráadásul ameddig az antipszichotikumok nem bizonyultak hatásosnak a negatív tünetek kompenzálására, a NMDA receptorok bizgerálásával ellenben ez is lehetségessé válik, ami nem elhanyagolható tényező. Ami még érdekes az olvasói levélből, hogy új gyógyszerek fognak megjelenni, amik remélhetőleg a negatív tünetek enyhítésére is jók (Pl. REAGILA), szóval ha ez sikerül, ha jól számolom, ezek már a 7. generációs antipszichotikumok lesznek, bár én elvagyok a jelenlegivel is, nem azzal van a baj. (Hanem azzal, hogy hajnalonként nem tudok aludni, és ezért elhelyezkedtem a helyi médiaiparban újságkihordónak, szóval jelenleg 2 melóhelyem van, startol az egyetem is, azért nem halad a blog sem, ezért hiányzik már egy jó kis verbális agresszió mostanában, ami a pszichiátria ellen irányul. Na, nem baj, ami késik, nem múlik...)

Kérdés: hogy jön ahhoz egy segítő szakmájú ember, hogy az embertársát alacsonyabb rendűként kezelje?

Tegnap kipukkant egy csodás lufi. Ami hazugsággal, önámítással és rosszindulattal volt feltöltve. Vagyis nem várt véget ért a kedves családterápia, amin már egy ideje részt vettem. A kiinduló gondolat, hogy miért ért véget? Az, hogy a családterápiának nevezett humbug ugyanabba s csapdába vezetett, mint amikor évekig a szüleim hurcoltak pszichiáterhez, és mindenben ők nyilatkoztak helyettem.  Persze a pszichiáter ezt nem fogadta el. És még sok minden mást sem. Csak mondta a berögzött hülyeségeit, amit a Lipóton felszedett, amikor ott volt alkalmazásban.

Sajnos a pszichiáternő, aki kezelt, a szavak szintjén, vagyis külsőségekben egy modern pszichiátriai irányvonalat képviselt, ám módszereiben és gondolatvilágában képtelen volt megtagadni önmagát. Ezt úgy fogalmaztam meg, hogy a kb 8 év egyetetem és a pszichiátriai gyakorlat maximum arra jó, hogy teljesen begyepesedjen valaki. Hangzatos frázisokat puffogtatni én is tudnék, de aztán, ha arra kerül a sor, mindig kibújik a szög a zsákból. Számomra kiderült, hogy alacsonyabb rendű embernek, mit embernek, lénynek tart, és képtelen a bevett gondolkodási sémáitól egy kicsit is elvonatkoztatni. Egy teljes órán keresztül faggat mindenféle szarról, például arról, hogy a főnököm iszik-e alkoholt, de igazából az egymást követő ülések során kiderül, hogy teljesen szelektíven emlékszik mindarra, amit elmondtam, és ráadásul nem is úgy tűnik, mint akit igazán érdekel. A kezdeti szimpátiája velem kapcsolatban teljesen átváltozott a szüleimmel való mélységes egyetértésbe. A vége pedig újra csak az, hogy "kísérővel érkezik", "nem hajlandó együttműködni", stb., stb. A nő a saját inkompetenciájának az eredményeit hárítja rá az ún. kliensére.

És időközben mintha teljesen elhülyült volna. Az ovis módszerei lehet, hogy Jóskapistán segítenek, akinek amúgy is 8 osztálya van, ráadásul zombivá gyógyszerezheti kedvére, csak sajnos az embert képtelen meglátni amögött a lény mögött, akit ő általában kliensnek nevez protokollból, valójában azonban súlyos elmebetegnek gondol. Ezeket a gondolataimat a tegnapi alkalommal kábé neki is elővezettem, persze ennél jóval cinikusabb, és esetleg nem túl helyénvaló formában, mire (gondolom, bosszúból) írt egy olyan ambuláns lapot, amire rávezettette, hogy hisztérikus vagyok, irritált, és az összes zsigerből jövő beidegzett faszságait, amit én végig se hallgattam, el se olvastam, mert nem akartam magam mégjobban felidegesíteni.

Végül annyit mondanék, hogy nem csak ő figyelt meg engem engem ímmel-ámmal, és tette meg a megjegyzéseit, hanem én is nagyon jól megfigyeltem őt (ha ezt nem is feltételezi egy "kliensről"), és így sikerült ezt a kimerítően pontos feljegyzést elkészítenem róla. Nem gondoltam, hogy az Ébredések alapítvány, a közösségi pszichiátria csak üres fecsegés, tartalmatlan lózung, bár elnézve a többi "klienst", ahogy vonszolják ott magukat a lerobbant udvaron, hamarabb is feltűnhetett volna. Már csak egy kérdés foglalkoztat ezzel kapcsolatban: A családterápia már eredetileg is csalásterápiának indult, vagy közben csúszott ki úgy a nő kezei közül az egész irányítás, hogy végül már semmi értelme sem volt? A hogyan továbbot egyelőre ne kérdezze senki, valószínűleg Debrecenben folytatódik a kálváriám, mivel úgyis oda járok egyetemre, és jóval közelebb van, mint Budapest. Úgy gondolom, nem éri meg 6 órát utazni azért, amit megkapnék a pofámba bárhol, még a környéken is, szóval bye-bye Bp.

Egy újabb kedves kis hülyeségről szeretnék hírt adni, ami a napokban történt velem. Egészen pontosan ma. Most megpróbálom visszafogottan, higgadtan leírni a történéseket, nem anyázva senkit. Szóval az történt, hogy megpróbáltam a saját szakállamra rehabilitálni magam egy kicsit. Mivel a törvény lehetővé teszi mostanában a 8 órás munkavégzést rehab. járadék mellett, gondoltam egy merészet: elmegyek egy gyárba szerencsét próbálni.

A gyár egyébként híresen felkarolja a "megváltozott munkaképességűeket", gondoltam, miért ne? Kitöltöttem egy jelentkezési lapot, és hétfőre már hívtak is be tesztet írni. Érdekes volt, hogy a teszten egészségesekkel kellett - úgymond - versenyre kelnem, de nem volt probléma, mert nemsokára hívtak is az orvosi vizsgálatra. Az orvosi vizsgálaton aztán hamar kiderült, hogy bár igyekeznek boldog-boldogtalant rehabilitálni, mindenkit azért mégsem.A bökkenő - vagy legalábbis, amire hivatkoztak - a következő volt: kifogásolták a leszázalékolási határozatban szereplő rehabilitálhatóságról írt szakvéleményt. A szakvéleményt idézem:

"Rehabilitálhatóság: egészségi állapota alapján tartós foglalkoztatási rehabilitációt igényel, azonban a komplex minősítés szakmai szabályairól szóló rendeletben meghatározott egyéb körülményei miatt foglalkoztatási rehabilitációja nem javasolt.

Tehát igényelném a rehabilitációt, amit azonban nem javasolnak. A vizsgáló orvos kifejtette, hogy törvénybe ütközne, hogy aláírja az alkalmazásomat, így hát, szóval - finoman szólva - elhajtott, valami szemmel látható  megkönnyebbülésfélével az arcán, hogy skizó nem kerül a gyárba az ő felelősségére. Igen, csak erre a kedves passzusra szeretném felhívni a leszázalékolási bizottság és a jogalkotók figyelmét, hogy mit jelent az, hogy igényelném a tartós foglalkoztatási rehabilitációt, ők azonban ennek ellenére nem javasolják? Vajon ez azt jelenti, hogy egész életemben 4 órás munkán kell tengődnöm? Úgy látszik, skizofrének előtt nem áll nyitva az a lehetőség, ami a többi "megváltozott munkaképesságűnek" kijár, vagyis hiába jöttem ki a gyámság alól, hiába dolgoztam 5 évig valódi rehab. cégnél, egészségesek közelébe skizofréneket mégsem engednek be. Ez már nekik is túl durva lenne?

Ílyen módon - úgy tűnik - egy darabig megint elestem a normális élet kialakításának a lehetőségétől, és ismételten bebizonyosodott, hogy a "teljes értékű élet", amit skizofrének ígérnek, kimerül 4 órás tengi-lengiben kontrollált körülmények között, normális emberek közelébe sem engednek, hiába jobb a tesztem esetleg, mint az övé. Nagy cumi ez, a társadalom foggal-körömmel igyekszik magát szeparálni a skizofrénektől, pénteken megyek beiratkozni az egyetemre, kíváncsi vagyok, ott mit találnak ki. Vajon azt, hogy megváltozott felfogóképességűekkel nem foglalkoznak?

Én megértem, hogy ezelőtt nem voltak modern gyógyszerek a skizofréniára, de most már vannak, és ideje lenne a pszichiátriai - úgymond - "szakmának" is lekövetni a változásokat. Az nem megy, hogy a leszázalékolásnál úgy határozzuk meg a munkaképesség-csökkenést, hogy vannak a "megváltozott munkaképességűek", és vannak a skizók, akik örülhatnek, ha lökünk nekik egy kis alamizsnát, 4 órás munkában, aztán, aki skizó, éljen is alacsonyabb életszínvonalon, vagy dögöljön meg. Az a jó, hogy a skizofréneket mindenhol ellehetlenítik, első körben örülj, ha nem kerülsz lágerbe, második körben tedd össze a kezed, ha löknek valamit 4 órában, ami az éhenhaláshoz sem elég. Társadalmi elvárás, hogy aki skizó, zárja magára az ajtót, depressziózzon, legyenek csak otthon a 4 fal között, lehetőleg egyedül.

Az egyik legnagyobb trauma az életben a szakítás. Ha nem a legnagyobb. Nők jönnek-mennek, de az ember végül mindig rosszul jár a végén. Kérdés, mennyire. Én biztos, hogy nagyon rosszul járok, mert nekem menetrendszerűen kiújul a paranoiám, és örülök, ha megúszom komolyabb hallucináció nélkül. De a para már önmagában is elég gáz, nem kell hozzá hallucinálni. Ilyenkor mindig van valami alkoholos sztori is, az is ráerősít. Megcsinálom a cirkuszt, az is ráerősít. Ilyenkor a segítő szándék is a visszájára fordul, és csak pokoli kikövezési válik belőle. Például nem segít, ha az emberre ráfogják, hogy démoni megszállottság alatt van, ilyen-olyan pszichiátriai kórképei lesznek hirtelen, amik eddig nem voltak, legalábbis a környezete szerint, az alkoholfüggőségében végső stádiumot vízionálnak.

Hallottam, hogy a háromnapos hétvégén hirtelen ugrásszerűen megnőtt a bűncselekmények és egyéb kihágások száma. Erre a nagy meleg is rátett egy lapáttal, gondolom. Én is útnak eredtem. Elindultam például sok helyre, de nem érkeztem meg mindenhová (például a debreceni virágkarneválra), de eközben eléggé kalandos utazáson vettem részt. Nem segített az állandó Várda keserű + sör kombó, a rossz társaságba keveredés, és egyebek. Nem akarom itt leírni a hosszú hétvége egész krónikáját, de történt pár sajnálatos és igény szerint szégyenteljes esemény. Keserű a kijózanodás, és iyenkor azonnal indul a paranoia- és rettegésjárat. Kezdődik a munka, a mindennapi tevékenység, ilyenkor a környezet pusmog, mindenki mindent tudni vél. Egy skkizofrénnek például nem segít az állapotán, amikor rossszindulatúan sutyorognak vele egy teremben, minden valószínűség szerint róla (is) folyik a diskurzus. Sőt, merem állítani hogy egyenesen generálja a paranoiát.

A munka végén, a déli hőségben senki nincs az utcán, csak néhány rosszarcú egyén. Mivel nyílt titok, hogy hol dolgozom (legalábbis egyelőre), pszichiátriai létesítmények közelében, a fura fazonok népsűrűsége ilyenkor eléggé  aggasztó. A hosszú hétvégén elmesélt meredek sztorik, az embereket ijesztgető kis társaságokról ilyenkor eszébe jut az embernek, a volt ex barátaiból és jóakaróiból gyakran előtör a lovagiasság, amelynek ilyen helyzetekben igyekeznek nyomatékot adni, mégha elvetemült pszichopaták is amúgy. Erőfitogtatásra valamilyen vélt vagy valós lovagias gesztus keretében sokan hajlandók, vagy a délben csoportosan, munka nélkül lézengő erőemberek is esetleg felbérelhetők egy-egy kis keménykedésre. Tehát félelmeim reálisak, de remélhetőleg nem realizálódnak. Nem, mintha annyira félteném magam, inkább azt mondanám, hogy ha ehhez még hozzájön az alkohol által meggyengített idegek játéka, a rettegés önmagától generálódik. Az olyan történetektől, hogy Nyír*eleken valakinek levágták a fejét, ésatöbbi, ha valaki egész hétvégén az erőszakos és horrorisztikus sztorikat hallja, be fog állni a gondolkodása egy olyan vágányra, ami a rettegését erősíti fel.

Ehhez még egy kis eszmecsere a démoni erőkről és megszállásról, és az olyan emberek társasága, akiket mániákusan foglalkoztatja a kérdés, és a rettegés egy időre állandósul. Nem enyhíti más, mint az alkoholról való lassított leállás, a beszállás a fékezővonatba. Naponta néhány szíverősítő, stratégiailag a rettegés gócpontjaira célzottan alkalmazva, lassan szünteti meg a jeges rémületet. Nem hátrány az sem, hogy szűnik a rekkenő hőség, és az ember képes éjszaka pihenni az ideges járkálás helyett. Előfordulnak még ugyan olyan közjátékszerű utórengések, mint amikor az ember volt munkatársa páni félelemmel a szemében menekülőre fogja a dolgot amikor meglátja, meg az olyan kijelentések, hogy az ember "Vigyázzon a hírnevére", ebből azonban levonható a konzekvencia, hogy legalább van/volt hírneve.

Mi mindebből a tanulság, ami talán kikövetkeztethető a szövegből, talán nem:

Nem jó egyedül.

Ebben a kánikulai időben mindössze egyetlen könyvet sikerült jó ideje elolvasnom, mégpedig Kollár János: A lélek humora - 33 vicc - 33 terápiás történet című könyvét. Túl nagy erőfeszítést nem okozott, ezért is ajánlanám mindenkinek, hogy ettől komolyabb könyvbe még egy pár napig ne kezdjen bele, mert megzavarodik. A könyv a mindennapi pszichológia első bookazine nevű kötete, és egyből egy pszichológus - Kollár János - műhelytitkaiba próbál beavatni bennünket. A koncepció ismerős lehet talán egyeseknek, hogy 33 akármicsoda valamiről, én eddig nem nagyon kerestem az ilyen könyvek társaságát, de a téma most valamiennyire megfogott.

Nem, nem akarok pszichológus lenni, soha nem is akartam, a pszichológia ellenben érdekel, ezt az érdeklődésemet még a magyar szak átpszichologizált műelemzései keltették fel bennem annak idején, azt hiszem. Sajnos a maga pszichológia fogalom szerencsétlenül van elnevezve (a pszichiátria pláne), mivel a psziché mint lélek szóból származna eredetileg, aminek a létezésében sajnálatos módon nem hisz igazán. Bár mostanában kezdi magába integrálni, vagy legalábbis elfogadni a néhány lélekben valóban hívő szerző munkáját, akik a lélekről szóló fejtegetéseikben valójában még gyerekcipőben járhatnak. Nem is a kiindulást fogadják el, hogy pl. a lélek létező valami, hanem egyes fura, de kézzelfoghatóbb állításaikat, mint mondjuk a betegségnyelvet, ami szerint a betegségeinknek funkciója van (vagy lenne) az életünkben. Nem baj, talán eljön az idő, amikor a pszichológia ténylegesen is a lélekkel fog foglalkozni, de azt én valószínűleg már tényleg csak lélekként fogom megérni, mert mostanában ez még nem várható.

De tekintsük csak magát a könyvet: a szerkezete szerint úgy épül fel, hogy egy-egy viccet egy rövid esetleírás követ (ami néha annyira rövid, hogy szívesebben használnám rá az eseményleírás szót), majd a szakember kommentárja következik. A szerző hangsúlyozza, hogy ezek nem a pszichológus értékelései, hanem személyesen az övéi, mert ahány ház, annyi szokás, ahány pszichológus, annyi eltérő vélemény (lehet). Természetesen elhangzik a nem rajta, hanem vele nevetés közhelye is, csak azt nem tudom, mi van akkor, ha a kliensnek egyáltalán nincs kedve nevetni. Carl Rogers óta hajlamosak vagyunk kliensekről beszélni, a beteg, páciens fogalmak helyett, az én terápiámban is ezt használják (már amikor az orvos nem esik ki a szerepéből, és nem elmebetegez le éppen). Szó esik arról is, hogy szerencsés, ha a pszichológus, netán pszichiáter, szociális munkás, vagy egyéb segítő némileg azért értelmesebb a kliensénél, sajnos az én kórtörténetemben ezt eddig nem sikerült maradéktalanul megvalósítani érzésem szerint.

Most röviden én is elmondanék egy történetet, egyszer jártam pszichológushoz (mármint igazihoz), ha azt a 2-3 alkalmat annak lehet nevezni, és meg kell, hogy mondjam, borzasztó volt. Jó Rogers-i módszer szerint csak hallgatott, és én produkáltam magam, pedig legszívesebben egyáltalán nem mondtam volna senkinek semmit akkoriban. A nő mereven bámulva hallgatott, végül annyit mondott, hogy nem jó, ha számítógépes játékokkal foglalkozom, mert azok okozzák a skizofréniát. Püff-paff. Hirtelen elgondolkodtam, hogy hanyadik évezredet is írjuk, és nem Sigmund Freud egy személyes tanítványával van-e dolgom, akivel valami időutazás révén sikerült találkoznom, és nem ismeri még konkrétan a technológiánkat.

Persze, azt is el szokták mondani, hogy nem mindenkinek jó minden pszichológus, és nyilván pszichológusból is van jobb és kevésbé jó, én azért az idők folyamán megtanultam kritikával kezelni őket. Az író, Kollár János sérelmezi még, hogy a filmekben a pszichológusok vagy bohócok, vagy gyilkosok, és egy kicsit kesereg a pszichológusokkal szembeni előítéleten, amit azért némileg felfoghatunk krokodilkönnyeknek, mivel az ellenérzés egy pszichológussal szemben korántsem annyira erős, mint egy mentális beteggel szemben. Amúgy a szerző írónak sem éppen utolsó, vannak jó meglátásai, a stílusa kissé zsurnalisztás, de gondolom inkább tartja magát pszichológusnak, divatos szóval pszichoterapeutának, mint másnak. Az utóbbi időben én is fontosabbnak tartom, hogy írogatok, mint hogy skizofrén vagyok (ha ezt még nem beszéltük volna még meg elégszer). Akkor stílszerűen nézzünk búcsúzóul egy pszichológusviccet a könyvből:

Két pszichológus egy hotelben reggelente együtt utazik a liftben. Az egyik minden alkalommal szó nélkül leköpi a másikat, majd kiszáll. A liftesfiút gyötri a kíváncsiság, és egy hét múlva megkérdezi a sértettet: - Mondja, uram, nem zavarja, hogy a kollégája minden reggel leköpi? - Nem, nem - válaszol a pszichológus mosolyogva - Ez az ő problémája.

“Törököt fogtam, nem ereszt.” Életem folyamán mindössze egy projektem bizonyult úgy-ahogy sikeresnek. Mégpedig az, amit úgy hívnak, hogy Skizofrénia underground. Skizó influencernek lenni nem éppen rossz érzés, de igazából eléggé fura. “Ami nem öl meg, az megerősít.” – Friedrich Nietzsche szerint. Persze, annyival kiegészíteném, minél közelebb áll az a valami a megöléshez, annál jobban erősít meg. Nem öl meg például a kakaós csiga, vagy a papírszalvéta, de nem látom be hogyan erősítene meg.

A skizfrénia sem öl meg közvetlenül, direkt módon. Igazából a pszichiátria az, ami megöl. Lassan és módszeresen, de végez veled. Havonta, ahogy beléd fecskendezik a mérget, és megerősítenek abban szóban, hogy semmit sem érsz. Mert erre megy ki a játék. Nem, nem mindig okoznak akkora sérülést. Van, hogy fel se veszed az egészet, és bárgyú mosollyal mész vissza a pitiáner életebe, amit meghagytak neked. Volt idő, amikor röhögtem magamban, hogy abból csinálok magamnak ismertséget, ami másokat kicsinál. De nem húzhatom a végtelenségig. Az út végén ott várnak rám a kényszerzubbonnyal azok, akiknek eddig sikerült elkerülnöm a csapdáját. Egyre inkább érzem, hogy egyedül maradok és szeparálódom. Ki emelt eddig szót ebben az országban a pszichiátria túlkapások ellen? Senki, rajtam kívül.

Persze, lehet, hogy azt gondolják, hogy egy mesét mesélek. Hogy a beteg agyam vetíti hétről hétre az újabb vízióimat és téveszméimet a pszichiátriai dolgokról nekem. Vádoltak már azzal, hogy én nem is én vagyok, nem egy személy vagyok, nem is úgy volt, ahogy leírtam, hogy az egész hiteltelen. Természetesen pszichiáterek és ápolók nem fogják megerősíteni az állításaimat. De, ami a legszebb, betegek sem. “Nem szól szám, nem fáj fejem.” A betegek azt látják, amit beléjük szuggerálnak, amit mondanak nekik, hogy úgy van. Vagy félnek. Hogy megemelik a gyógyszert, hogy beviszik őket a pszichiáttriara, hogy nem fogadják őket a pszichiátrián, hogy a doktor bácsi/néni rossz szemmel néz rájuk utána, kicsit figyelőbe küldik őket, kicsit emelik a dózist. A betegek pedig gyógyulni akarnak. Nem értik meg, hogy ebből nincs gyógyulás. Mindig azt remélik, hogy ők lesznek a kivételek, akik meggyógyulnak. De úgy, hogy nem tesznek érte semmit, hogy a doktor bácsi majd meggyógyítja őket. Ennek feltétele a jó magaviselet és a bizalom.

Aztán ott vannak azok, akik szerint a mentális betegség nem betegség, csak szimulálás, vagyis a társadalom többsége. Viszont, amikor stigmatizálni kell, diszkriminálni kell, akkor is ők vannak ott első helyen. Maximum nem skizofréniának, vagy depressziónak hívják, hanem élhetetlenségnek, lustaságnak. A kettős könyvelés nem csak a betegek részéről megy tehát, hanem a társadalom oldaláról is. Nem igazán tudnak minket hova tenni, és nem is akarnak. “Sok az eszkimó, kevés a fóka.” De nincs is igazán bejáratott útja a társadalomba való visszaintegrálódásnak. Nincs rá intézmény, nincs rá képlet. Rehabilitáció van, élethosszig. Ez is valami, nem mondom, hogy nem. Elviselni egymás stiklijeit, piszlicsáré kis túlkapásait. Egy életen keresztül. Nem mondom, van, hogy egészséges oldalról nyitnak felénk, de egy idő után óhatatlanul is vágyunk már visszafele a megszokott kis dagonyánkba.

Minket nem is lehet megmenteni, de nem is kell. Mindenkinek a saját hajánál fogva kell kirángatnia magát a mocsárból, mint Münchausen bárónak. És ha ez megtörtént, elmondom, milyen eredményeink vannak: lehet azt hazudni, hogy teljes életet élsz, elmagyarázhatod, bemesélheted a környezetednek, vagy egy messziről jött embernek, hogy meggyógyultál. Jézus, vagy akárki segítségével. (Ez akkor válik kissé problémássá, ha aktuálisan te magad vagy Jézus.) Lehazudhatod a csillagos eget is, például vagy szülsz két gyereket, ha történetesen nő vagy, és kinevezed magad háziasszonnyá, vagy vehetsz egy kutyát, társaságba, programokra járhatsz, vagy ölelgetheted a fákat. Vagy, ha magas szinten állsz, és bírod a piát, felemelkedhetsz az egészséges alkeszek szintjére, járhatsz kocsmába, házibuliba, fesztiválozhatsz kifulladásig. A szesztestvériség befogad. Igaz, évek kérdése, és élhetsz egy minimál lakásban, elérve a minimális sorozatnézős-kispolgári, vagy a pitiáner bulipatkány szintet.

Hazudhatod, hogy az életed ugyanaz, mint ami lehetet volna, ha nem lettél volna mentális beteg, sőt jobb, sokkal jobb, és már hálás is lehetsz a doktor bácsinak, hogy meggyógyított, a szülői kontrollért, és gratulálhatsz magadnak, hogy milyen ügyes és okos vagy, hogy leszállítottad az igényszintedet, hogy bemagyaráztad magadnak, hogy meggyógyultál, hogy teljes életet élsz, hogy úgyse vitted volna ennél többre egészségesen is, sőt, sokkal jobban elzüllöttél volna, ha nincs a megmentő pszichiátria. Viheted a jattot/virágot/viszkit a pszicháternek/pszichológusnak, hogy embert faragott belőled, tulajdonítsd csak neki nyugodtan, amit elértél, a nagy semmit, és tedd ki az ablakba. Sikertörténet leszel, egy darabig, amíg rád nem jön megint a hoppáré, mert akkor most már tényleg bevágnak egy otthonba, mire kettőt pisloghatnál.

Ennyi volt, mese volt, füle, farka benne volt. Game over.

Úgy gondolom, ha valaki sokat foglalkozik rejtélyes és (néha) brutális dolgokkal, óhatatlanul összetalálkozik a skizofrénia fogalmával. A skizofrénia mindenkinek mást jelent, a kettős személyiségtől elkezdve az erőszakos víziókon keresztül akármeddig. Természetesen a legtöbben tévedésben vannak a skizofréniát illetően. A skizofréniáról első kézből úgy szerezhetsz tapasztalatokat, ha átéled, attól kezdve viszont senki sem hallgat rád igazán. A skizofrénia az, amiről az emberek tábortűz mellett szeretnek hallani, olyanoktól, akik lehetőleg egészségesek, és együtt borzongani a sokszor kitalált, illetve kiszínezett történeteken. A skizofrénia fogalom az egészségeseknek van fenntartva, hogy ez alatt a címszó alatt összegyűjtsenek mindent, ami természetfeletti.

Nagy csalódásomra, nem volt ezzel másképp a Sepultuta sem. A Sepultura egy portugál szó a sír (mint sírhely) kifejezésére. Brazíliában portugálul beszélnek, értem? Ehhez képest a dalok szövegei angol nyelvűek, általában egyszerűek, de brutálisak, a Schizophrenia album számaival egyenesen kínozni lehetne, állítólag egy korabeli újságcikk szerint, ha az oroszok megszerezhették volna a Schizophrenia album számait, és kínzásra használták volna fel, talán másképpen alakul a hidegháború sorsa. Én természetesen végighallgattam, maradandó károsodást nem okozott, inkább némi csalódottságot éreztem amiatt, hogy a fogalomnak - szerintem - nem sok köze van az albumon hallható dalok szövegének a tartalmával. Vér, szenvedés, halál és ezen fogalmak rokonértelmű megfelelői vannak szinte véletlenszerűen elénk zúdítva ezekben a szövegekben, ami valóban a skizofrénia érzésének egyik alaptémája, de ennél bonyolultabb jelenségről van szó. Bár, talán tényleg ne várjunk egy thrash/death metálzenekar szövegeitől többet, mint hogy hangalakkal ruházza fel a halálhörgést.

Azt hiszem, túl sokat vártam a Sepultura-tól, annak fényében, hogy a később ismertté vált albumaik (Chaos AD, Roots) szinte ugyanezzel a szókészlettel képesek bonyolultabb jelentéstartalmakat is megjeleníteni, hiányolom a Schizophrenia albumról az igazán meglepő, átütő gondolatokat. Most kérdés, hogy az album reklámozza-e a skizofréniát, vagy a skizofrénia az albumot, sajnos szerintem az utóbbi. A portugál alkotók szegényes angol szókészlete is főleg a negatív jelentéstartalmú szavakra korlátozódik, a szövegeikben néhol megjelenő szójátékok pl. RIP (Rest In Pain) már ezen az albumon is megjelennek, ahogy a továbbiakban is (Slave New World, stb., több most nem jut eszembe, de higgyük el, az ilyesmi angol anyanyelvűekre kevésbe jellemző).

Utóélet.:

Mindenesetre a Sepulturának sikerült kikeverednie a Schizophrenia-ból, és elindulni a különös úton, ami sajnálatos közjátékoktól sem volt mentes, és amelynek során noname kis trash metal bandából a metal zene terén piacvezető metal branddé nőtte ki magát. Ehhez kellett az is, hogy a metal zene számos elemét integrálja magába, zenei kísérletezések során menjen keresztül, és fájdalmas tagcserék során visszatérjen majdnem oda, ahonnan elindult, azzal a különbséggel, hogy időközben világhíres lett, és az utóbbi időkben szinte már kizárólag csak koncertezésből és a régebbi dalok újragondolásából éljen meg. Végezetül meghallgatásra nem a Schizophrenia albumról választottam dalt (bár a Septic Schizo című szám már közel állt ahhoz, hogy ajánljam), hanem a Roots albumról, amiben a zenekar már továbblépett, és a világ gyökerének, eredetének kérdésein kezdett el filozofálni - nos, a maga módján - ennek egyik legjobb példája a Roots Bloody Roots c. szám.

Mivel lecsillapodni látszik az az őrjöngő meleg, ami az utóbbi időben megakadályozta, hogy bármiféle értelmes tevékenységet folytassak, úgy gondolom, ideje nekilátni rendszerezni a teendőimet. Egyébként, mielőtt beütött a meleg, első számú teendőmnek éppen ezt a rendszerezést tartottam, vásároltam 1-2 naplózáshoz alkalmas füzetet, vagy inkább könyvet, de nem írtam még semmit beléjük. Nálam a fordított logika működik: pont úgy, ahogy mások ódzkodnak az internetre írni, nekem nehezemre esik kézzel, papírra. Ez van. Az érettségi megírása után is két napig izomlázam volt, annyira elfáradtam. Az elejét gyöngybetűkkel kezdetem, a vége felé, a kifejtős esszéknél viszont már macskakaparásba torkollott az egész folyamat. Na, nem mondom azt, hogy ezentúl nem fogok internetre publikálni, hanem csak az utókornak okozok kínos pillanatokat, amikor megtalálják majd az asztalfiókban az írásaimat. Pedig milyen romantikus lenne. De erről sajnos szó sincs.

Az a helyzet, hogy - terveim szerint - néhány funkciót átvesz a gondolataim papír alapú rögzítése, nem azért, mert „a papír úgyis elbírja”, ahogy szokták mondani, hanem tényleg van olyan, ami esetleg nekem érdekes, másoknak viszont halálosan unalmas - mint például ez az írás, ha így haladok vele továbbra is. Vannak például mostanában olyan ötleteim, amik a fantázia világának határmezsgyéjén mozognak, kiváló alapanyagai lehetnének például szépirodalmi, vagy játékbeli törekvéseim megvalósítására, tweetnek, vagy blogbejegyzés részeként viszont érdektelennek, unalmasaknak tűnhetnek. Aztán vannak a kis mindennapi, jelentéktelen történések, hogy pl. „A Fornettiben reggel 7-re elfogyott a hotdog, ezért kénytelen voltam sajtos stanglit venni.” Voltak ugyan régen olyan egoblogok, amik eltűrték az ilyesmit, és én szerettem is ezeket, mára azonban jórészt kihaltak, és belátom, van némi igazság abban a trendben vagy törekvésben, hogy ne szemetet gyártsunk az internetre.

Kezd formálódni az interneten is egyfajta közízlés vagy elvárás, például nem szeretik már a szociális médiában sem az unalmas cicakontentet - legalább csináljon valamit az a cica, álljon fejen, vagy valami. A szociális médiát azért hoztam fel, mert vele kapcsolatosan is vannak gondolataim. Tudni kell, hol, mikor, hogyan, mire kell használni. Valakit felkap a szociális média, valakit nem, engem például eddig nem sikerült. Aki csak a szociális médiában képes nyüzsögni, oda is való, és általában megreked egy szinten. Egy kolléganőm például írt egy cikket a Kelet-Magyarországba, és közvetetten tanúja voltam, mennyi idegbetegséggel jár ez. Remélem, nekem is lesz lehetőségem ilyesmire, bár, úgy látszik, nekem előbb a netre kellett publikálnom, hogy valamennyire belássák az emberek, hogy van némi eszem nekem is. Annyira túl okos sem vagyok, mint ahogy valaki találóan megjegyezte, de nem vagyok éppen teljesen hülye. A netre való írásnak is megvoltak az okai, például 1-2 szorult helyzetben azonnali válaszokat vártam, vagy a másik fő ok, hogy - bár nem akarom őket basztatni - a szüleim egy időben mindent elolvastak, amit papírra írtam. Nekem gyanús, hogy ez az idő a mai napig is tart, tehát úgy voltam vele, hogyha pont azok olvassák, akiknek nem kéne, akkor miért ne olvassák olyanok is, akiknek megengedem, sőt, olvassa mindenki, akit érdekel, vagy időt szakít rá. Főleg ilyen megfontolásokból lettem én blogger, meg hogy a nagy-nagy betegségem állomásait rögzítsem, nagyjából sikerült is.

Csakhogy: egy idő óta elkezdtem ettől többre vágyni. Azért jelentkeztem (vagyis most már mondhatjuk úgy is: vetettem fel magam) komm.-médiára, hogy tanuljak, hogy lehetőségeim legyenek kitörni a szociális média kis langymeleg tavacskájából, ha nem így, akkor máshogy, ha a tehetség nem elég, támogassuk meg kis szakmai tudással is. De a nyárra még maradnak a kis papír alapú projektek, ötletek, álmok, vágyak, hogy egyszer majd létrehozok valamit, aminek igazán nagy sikere lesz. Tudom, vannak, akik örökre B-kategóriás firkászok maradnak, mondjuk, magamon kívül nem ismerek 1-2 szépírón kívül senkit, de nekik legalább megvan az esélyük, hogy az utókor majd értékeli őket, persze erre az esély, ha engem kérdeznek, erősen konvergál a 0-hoz, mert valamit én is konyítok az ilyesmihez, és azért a kritikai érzékem valamennyire kifejlődött.

Egyébként ezt az egész folyamatot úgy képzelem el, mint ahogy Mihail Bulgakov leírta a Mester és Margarita című regényében, hogy van az intzményesített irodalom (Bulgakovnál TÖMEGÍR néven szerepel), és vannak olyanok, mint a Mester (gondolom, őt Bulgakov magáról is mintázta), akik nem csatlakoznak le semmiféle TÖMEGÍR-hez, hanem magányos tevékenységük során hozzák létre az alkotásaikat. Száz szónak is egy a vége: én is efelé törekszem, akár neten, akár nyomtatott formában, akár lúdtollal, létrehozzak valami olyasmit, amit aztán nyugodtan adhatok a nemlétező unokáim kezébe, ami alapján méltán büszkék lehetnek rám.

Nem tudom, ki hogy látja, de szerintem jó, hogy vannak bolondok. Bizonyos dolgokat csak bolond mondhat ki, illetve bolondtól jobban elfogadjuk. Vagy részeg. Pláne részeges bolond. Egy részeges bolond annyira szavahihetetlen, hogy már-már teljesen hiteles. Párkapcsolati dolgokról lesz szó megint. 

Most kicsit úgy érzem, beteg(es) sorstársaink kezdik belátni, hogy diliflepnivel csak sárga cédulás párt tudnak maguknak fogni, és például egy rehabilitációs intézmény életében kissé visszatetsző, ha mindenki mindenkivel kavar. Egyrészt érthető, mert a lehetőségek korlátozottak, amúgy meg eléggé gusztustalan dolog, ha pölö valaki a héten már a harmadik nőnek teszi az ajánlatot, illetve eléggé ráutaló magatartást folytat. Másrészről viszont egy közösség fejlődését, prosperálását mutathatja, hogy mindenki d*gni akar, mert ez azt jelentheti, hogy az alapszükségletek jórészt biztosítottak, mindenkinek van hol aludni, van mit enni, és egyáltalán, már csak egy jó d*gás hiányzik az életéből. Nem tudom, érthető-e, ahogy mondom? Akinek nem világos, a híres Maslow-i piramishoz irányítanám, ami a nevével ellentétben nem egy építmény, hanem egy diagram-féle, vagy művészetkedvelőbbeknek idézhetném József Attilát: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!”, stb. De ez ennyi.

Párválasztás kapcsán még egy csomó dilemma felmerül, még ezen kívül is, pláne, ha kicsi a merítés. Vegyük például az idősebb nő-fiatalabb ffi témát, amit volt szerencsém behatóbban tanulmányozni. Senkinek nem tetszik. Sem a kollégáknak, sem az utca emberének, és úgy általában senkinek a környezetből. Mert nem úgy fogják fel, hogy jaj, de jó, hogy két mentális problémával küzdő ember megtalálta a párját abból a kevés választékból is, hanem valahogy úgy, hogy nem elég, hogy bolondok, még ezzel is polgárpukkasztanak, és borzolják az emberek kedélyét. Ami alapvetően rossz hozzáálás, mégha van is benne némi igazság. Viszont, úgy tudom, a téma nem egyedülálló, „a tévé is foglalkozott vele”, ahogy nagy bölcsen mondják, mostanában futott ez a sorozat valamelyik csatornán, hogy Korhatáros szerelem, sajnos/szerencsére nem láttam. Sajnos, mert biztosan lett volna számomra mondanivalója, szerencsére, mert nem okozott ez kínos perceket.

Vagy van, ugye, a kedvenc témánk, amin szeretünk lovagolni, a fiatalabb nő-idősebb férfi felállás, ami elfogadottabb, szeretünk is rajta cinkosan mosolyogni, lévén, hogy mindenki tudja, vagy tudni véli a hátterét, mármint hogy az egzisztenciáért a fiatal nő eladja a „lelkét”, holott ez nem feltétlenül van így. Persze, általában így van, az emberek ezt a féle érzelmi-anyagi tranzakciót általában megértik, működik a matematika, ha a kémia nem is annyira, sokan ezt képesek ép ésszel felfogni, és ezáltal magukat irtó toleránsnak gondolni. Csakhogy ez kettő. Elárulok valamit: titokban minden férfi fiatal nőre vágyik, akiknek bizonyos körülmények ezt lehetetlenné teszik, hajlamosak kiegyezni a korukbelivel. Pedig azok is aztán úgy hajtják őket, mint a lovat a zsoké, társadalmilag még versenyben érzik magukat, ők „legálisan” alkotnak párt, találkozva a társadalom beleegyezésével, és nem kissé hajlamosak elmenni gazdasági irányba, ami szintén nem az érzelmekről szól már, de ezt senki nem bánja. Aztán persze mindig (legalábbis gyakran) jön a fiatalabb nő, a férfi kapuzárási pániktól szenved, lelép, az asszonyka pedig rendre a rámaradt vagyonnal (lakással, kocsival, stb.) vigasztalódik.

A nő nem kevés amortizáción (értékcsökkenésen) megy keresztül élete folyamán, persze a férfi is, bár nem olyan mértékben. A nő ezt a tapasztalatával igyekszik ellensúlyozni, a férfi - jó esetben - a pénzével. Lassan - ezt is elmondhatom - én is abban a korban vagyok, hogy ilyenkor már az ember általában a második családját tervezné, én még most felvételiztem az egyetemre (komm.-média, persze, simán felvettek, de akkor is). Mindig is későn érő típus voltam, ez viszont nem predesztinál arra, hogy tovább is éljek, szerintem lesz bő 10 évem ebben a szektorban, mármint ha szerencsém van, illúzióim nagyon nincsenek. Nagyon nem akartam belemenni amúgy a téma boncolgatásába, milyen emberi kapcsolatokból, találkozásokból vonogattam le ezeket a konzekvenciákat, de a végén már a beteg témáról át is tevődött a hangsúly az általánosra. Érdekes, kettős életet kezdek élni, az „egészséges” világban úgyanúgy kezdenek elfogadni, mint az betegek között, szóval mostanában képes vagyok az élet mindkét szegmenséről tapasztalatokat gyűjteni mindenki okulására. Ennyi volt, mese volt, több minden most nem jut eszembe a párkapcsolati téma újabb fejezeteként.

Megj.: A témához kapcsolódó, hasonlóan bölcs (ha nem bölcsebb) bejegyzésnek nagy sikere volt, Betegen egészséges párkapcsolat? címmel.

DIY-rovat

Sokszor hallani mostanában emberektől, hogy Bullet Journal így-meg-úgy. Megmondom őszintén, én is sokszor kacérkodtam már a gondolattal, hogy lesz egy ilyenem, aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot, mondván, hogy 1. nincs kézügyességem, 2. nem vagyok tervezős típus, 3 a BuJo nőknek való. A fenntartásaim nem múltak el teljesen, de legalább már odáig eljutottam, hogy elméletileg nem zárkózom el a Bullet Journal elméletének tanulmányozásától. Hiába, mindig elméleti ember voltam. Aztán ezt a gyakorlatba átültetni már csak egy lépés, vagy több (az egész csak idő és próbálkozás kérdése).

Mi az a Bullet Journal?

A Bullet Journal rendszerét Ryder Carroll fejlesztette ki, aki foglalkozására nézve digitális termék dizájner, ehhez képest szép tőle, hogy offline naplózási rendszert alkotott, amit bajos lenne digitális formába átültetni (teljes egészében csaknem lehetetlen). A fáma szerint sokat hibázott és tévedett, amíg feltalálta ezt a fajta naplózási stílust. Jó. Szerintem a Bullet Journallal kapcsolatban az emberekre jellemző az érdeklődés, a nyitottság, aztán amikor a megvalósításra kerül a sor, azt mondják, szar az egész, és kifogásokat keresnek. Most persze megint magamból indultam ki, de mindegy.

Milyen eszközök szükségesek hozzá?

A Bullet Journalhoz először is szükség van egy ponthálós füzetre, tollak és filctollak gyűjteményére, esetleg vonalzóra. Olyan túl sok mindent nem igényel tehát, mégis első hallásra esetleg gülyét kaphat tőle az ember. Szerintem gyakorlásképpen először a színesceruza is megteszi, meg a sima, üres füzet, a ponthálós noteszek ára elég borsos, lévén, hogy divatos dologról van szó, és mint ilyennek, általában megkérik az árát. Ha nem akarunk magunk rajzolgatni, vannak már Bullet Journalhoz való matricák, csak felragaszgatjuk őket, és kész.

Jó, kezdjünk is bele!

A Bullet Journal saját fogalmakkal dolgozik, gyengébb értelmi képességű barátaink már itt elvérezhetnek. A legfontosabb fogalmakat ide írom kigyűjtve, és így valamennyire meg is fog világosodni az egész (vagy nem).

- Index: Tartalomjegyzék, értelemszerűen az elejére érdemes rakni, kezdetben kevés infóval, majd ahohgy haladunk a naplózásban, egyre többel. Itt kap jelentőséget, hogy az oldalakat elvileg be kéne számoznunk, és az áhított tartalomra oldalszám alapján hivatkzhatunk.

- Rapid logging technika: Nem írunk kisregényeket, a teendőt vagy a mondanivalót 1-2 sorba sűrítjük. Jegyzeteinket szimbólumokkal látjuk el, pl.:

És így tovább. Ezek csak a legfontosabbak, vannak még ezen kívül is jelölések (ld. Google), illetve mi is találhatunk ki magunknak ilyeneket, ha a meglévők nem elégítik ki teljes mértékben az igényeinket. Ha ezzel megvolnánk, jöhet a

- Monthly log: Ami minden hónap elején egy rövid naptár, a legfontosabb dolgok jelölésére. Az Index után akár éves naptár is beszúrható, igény szerint, de a havi naptár minden BuJo szerves tartozéka. Általában jó, ha legalább két oldalas, hogy tartalmazza a tervezett és a valóban elvégzett teendőket is.

- Daily log: Napi teendőlista, ami a mindennapos dolgainkat listázza, a fent látható szimbólumokkal ellátva. Egy nap olyan hosszú legyen, amennyi a teendőink száma, nem dolgozunk előre, csak addig töltjük ki az adott napot, ameddig van mit lejegyezni, utána ugrunk a következő napra (másnap).

 "Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja."  (Máté 6:34)

Ennyi lenne nagy vonalakban a Bullet Journal váza, alapja. De hát egy Bullet Journal nem ilyen, nem így néz ki, színes-szagos, tele díszítésekkel, stb. Ebben a kérdésben én az érdeklődőket saját kézügyességükhöz, kreativitásukhoz, fantáziájukhoz irányítanám (ami nekem nincs), vagy ismételten a boltban kapható matricákhoz. Essen még szó a BuJo 1-2 bővítési lehetőségéről is.

Szorgalmi feladatok

Ha akarsz, plusz oldalakat is betoldhatsz bármelyik hónaphoz, ahol például a szokásaidat követheted nyomon, vagy bármit, ami eszedbe jut/neked fontos. Légy kreatív! Részesítsd előnyben a hobbiddal vagy kedvteléseiddel kapcsolatos ,egfigyeléseket, vagy az egészséggel kapcsolatos szokásokat "...hogy hosszú életű legyél a földön...". Például: Étrend betartása/be nem tartása, testmozgás, alkoholfogyasztási(!) szokások.

Igazából ezek az alapok, remélem, sikerült világossá tennem egy-két dolgot, magam számára mindenképpen, neki is állok - egyelőre cerkával és sima füzettel - hogy tegyek egy próbát én is ezzel a fajta naplózási rendszerrel. És ha még el sem kezdtem, mért írtam róla mégis? Csak. "Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja." Legalábbis nekem ez volt a tapasztalatom a suliban.

Sok sikert hozzá mindenkinek!

Hány pszichoterapeuta kell egy villanykörte kicseréléséhez?
Csak egy, de a körtének is akarnia kell a változást.

Inszomniának a kóros álmatlanságot nevezzük. Az alvászavar egy fajtája. Pontosabban szerintem a legfőbb fajtája. Pszichiátriai kórképek mellett gyakran előfordul. Van organikus (szervi) eredetű és nem organikus eredetű inszomnia. Természetesen BNO kódja is van, Nem-organikus inszomnia: F5100. Nekem néha ráírták az ambuláns lapomra, néha nem. Érdekes, egyébként, hogy az ambuláns lapomra mindig csak olyanokat írtak rá, ami nem volt igaz, ami pedig igaz volt, azt pedig soha. Például amikor skizofrénia utáni depresszióm volt, nem írták rá, amikor meg már nem volt, ráírták. A nem meghatározott szorongással ugyanígy. És így tovább. Legutoljára olyan ambuláns lapot kaptam, ami igazolja a nálam fennálló negatív státuszt. Olyan, hogy „negatív státusz”, természetesen nincs, mi találtuk ki, annak elnevezésére, amikor valakinél mindent rendben találnak, vagyis az orvosi szakvélemény megegyezik egy egészséges emberről adható szakvéleménnyel.

Utálom a pszichiátriát. Nem létező dolgokat állít be létezőként, és azokat kezeli. Ki mondja meg, hogy ha valaki éjszaka nem tud aludni, az kóros? Miért kóros? Weöres Sándor sem aludt éjszaka. Mégis, ki tartaná bolondnak? Én jórészt az inszomniámnak köszönhetem, hogy megírtam a Halál a pszichiátrián játékot és számtalan blogbejegyzést. Oravecz Nóra is az éjszakai életmód mellett teszi le a voksát, amikor blogírói tevékenységről van szó. Ha elvonatkoztatunk ettől a pszichiátriai kategorizálgatástól, akkor azt szokták mondani, hogy vannak „pacsirta típusú” és „bagoly típusú” emberek. A pszichiáterek szerint viszont csak nem-organikus inszomnia van F5100-as BNO-kóddal. Most, lehet, hogy a magánéletben nagyszerűen el lehet vele erről beszélgetni, de az orvosi etikett szerint inkább legyógyszerez. Vagy, mondjuk, hihet a lélekben, Istenben, szellemekben, de ha elkezdesz neki a rendelőjében ilyenekről handabandázni, leolt, mint egy éjjeli lámpát.

Mindegy, hagyjuk is őket. Én, kérem szépen, megalszom a napi 8 órát. Igaz, hogy napi kb. 8 részletben, és elosztva a napszakok között, de akkor is alszom annyit. És ezért gyakran vagyok fáradt. És ha még nem is aludnék 8 órát? És ha nekem ez jó, akkor kinek mi köze hozzá? Persze, nem jó. De az erre használatos „orvosság”, a Rivotril, vagy az altató még rosszabb. A Rivotrilról már másodszorra szoktam le. Nem jó, ha olyan gyógyszerrel kezelünk valamit, aminek a hatása rosszabb, mint az, amit kezelünk, mert ebből csak olyasmi fog kisülni, mint „a műtét sikerült, a beteg meghalt” féle dolgok. A rivóra egyébként annyira érzékeny lettem az utóbbi időben, hogy egy 0,5-östől instant bealszom. Lehet, hogy kispályás dolog egyesek szemében, de már nem bírom se a rivót, se az alkoholt. Az alkoholproblémában érdekes módon semmi sem segített, ameddig rá nem találtam vodkaatag.reblog.hu és koponyamkorul.reblog.hu blogjára egy keresés eredményeként.

Vodkaatag írásait jórészt már ismertem, a stílusa tényleg nagyszerű és újszerű volt, de elolvastam az egészet okával, és sikerült magamra ismernem. Vodkaatag az a típusú alkoholista, aki ha egyszer elkezdi, nem hagyja abba az ivást napokig, és mostanában én is afelé indultam el. Ilyenkor persze nincs fáradtság, nincs inszomnia, az alkohol animálja (mozgatja) az embert. Tehát jobb, ha inkább el se kezdi. Csak remélni tudom, ahogy ezek az írások nekem, az én írásaim is segítettek valaha is valakinek. Szerintem inkább érdekességszámba mennek. Mert mit mondjak arról, ha valaki végigrágja őket, és még mindig az a véleménye, hogy „A pszichiáter azért tanult az egyetemen, hogy tudja, mit kell csinálni.”, vagy „A betegség nem a betegnek rossz, hanem a családjának.” Az ilyesféle elcsépelt és közhelyes kijelentéseket mi másnak vehetjük ezek után, mint nettó bunkóskodásnak, pláne olyasvalaki részéről, aki azelőtt áradozott rólam, ami a másik véglet.

Egyébként, lehet, hogy azért jött elő újfent az inszomniám, mert az alkohollal és néhanapján nyugtatóval karbantartott kis lényem most megtisztult ezektől a hatásoktól. Az is lehet, hogy azért, mert megszűnt az elfogadó és támogató közeg, ami körülvett, és maradtak helyette a bunkó kijelentések. Mindegy, annyit tudok csak erre mondani, hogy az ember ne külső szerektől várja a sorsa jobbra alakulását, mert a probléma később visszatér, csak súlyosabb formában, és ne külső személyektől remélje önmaga önigazolásét, mert óhatatlanul eljön az az időszak, amikor egyedül marad, ha máshogy nem társas magányban, és akkor megint kezdheti újra a rekonstruálását, önmaga felépítését. Ez az írás, ha nem derült volna ki, arra akart tudat alatt mindenkit manipulálni, hogy szépen kérem, ne cuccolja magát, ha nem muszáj, persze, illúzióm sincs afelől, hogy egyesekben éppen az ellenkező hatást váltja ki, és hanyatt-homlok rohannak a gyógyszertárba, kiváltani az éppen aktuálisan kiírt dilibogyót. Bár, ha azt gondolnám, mindez falra hányt borsó, akkor is leírnám.

Szép álmokat!

avagy miért nem szeretik a pszichiátrián az internetet?

Akárhány pszichiáterem volt, egyik sem szerette igazán az internetet, vagy ha nagyjából semleges állást foglalt volna el a témában, igen büszke volt arra, hogy nem olvassa az írásaimat. Ezt a logikát, mondjuk nem teljesen értem, mert volt, hogy fél óra is eltelt azzal, hogy a rendelőben nyaggatott egyik-másik áter, és arról panaszkodott, hogy „harapófogóval sem lehet kihúzni belőlem semmit”, egy-egy írásomat átfutni viszont 5 perc (sincs), ha igazán képben akarnának lenni rólam, megtehetnék. Nagyon meredek a feltételezés, hogy én személyemben nem is érdeklem őket igazából, csak egy elmebeteget látnak maguk előtt, egy kósza beteget, akit meg kell menteni minden áron, még ha beledöglik is?

Az internettől való idegenkedésükhöz még visszatérünk, a Facebookot viszont, úgy vettem észre, határozottan lájkolják, általában mindenki megtalálható rajta, aki számít valamit a szakmában. Talán túlzottan is elengedik ott magukat néha, mert mit szóljunk, amikor például egy igazságügyi elmeorvosi szakértő Polly Csibi néven szerepel a Facebookon, igazán csodás, mondhatom, valószínűleg komolyan veszi, amivel foglalkozik. Vagy a magánélet, az teljesen más? Esetleg egy hóhér miért ne zumbázhatna szabadidejében, egy hentes nagy állatvédő lehet (hogy helyrerántsa a karmáját), vagy egy addiktológus miért ne foglalkozhatna borászattal hobbiból (v.ö.: Csernus Imre)?

De ilyen kirívó példák szerencsére ritkán vannak. Általában az internettől való idegenkedés arra vezethető vissza, hogy ők mindent jobban tudnak, mint a beteg. Hiába magyarázzák nekik, hogy a beteg-orvos viszony (pláne pszichiátriai viszonylatban) eléggé kétoldalú valami, ők szeretik csak az érme egyik oldalát nézni. Mert akkor, ugye, minek tanultak 7+ évet az egyetemen, ha egy szavát is hajlandóak lennének elolvasni egy kósza betegnek. Nem. Inkább meggyógyítják. Esetleg utána (se). Hajlamosak egyébként valakit évekig egyfajta gyógyszeren tartani, aztán ha a beteg panaszkodik a mellékhatásokról, azt figyelmen kívül hagyni. Majd ha a gyógyszerkísérletek beigazolják (évekkel később) a mellékhatást, esetleg hajlandóak róla beszélni.

Viszont nemcsak az orvosok részéről tapasztalható az ilyesmi. Egy átlagosnál magasabban képzett beteg is vonakodik megnézni sokszor azon a kurva interneten, mi a baja valójában, hanem mindenhatónak, de legalábbis mindentudónak tekinti az orvosát, aki tetszeleg is a szerepben, és vakon megbízik benne. Orvosváltásról nem hajlandó hallani sem, sokan nem kevéssé Stockholm-szindrómásak, „megmentette az életem”, hányszor hallom. Rendben, a tiédet megmentette, szerinted, az enyémet elkúrták, szereintem, akkor hol az igazság?

Megint vissza az orvosok témájához: nyilvános szerepléstől egyenesen viszolyognak, nagy ritkán egy-egy aktuális témában odavetnek foghegyről 2 szót az internetre, és ettől hanyatt kéne esni, mert „ez már hivatalos”. Nagyon jól tudják, hogy amint az internet világában kiszivárog annyi információ a pszichiátriáról, amennyi egy-egy döntéshozatalhoz elegendő a beteg számára, nekik befellegzett, konyec filma. Senki sem fogja őket keresni többet. Most is jórészt a tanulatlan, digitálisan képzetlen tömegeket tudják megfogni maguknak páciensnek, vagy még akit erőszakkal be tudnak hurcolni. Illetve aki hawaii-ozni, wellness-hétvégére jár a pszichiátriára, vagy papírért a leszázalékoláshoz. És akkor nagyjából fel is soroltuk a célcsoportot.

Hát, ezekből az okokból kifolyólag nem igazán csípik a netet a pszichiátrián. Sokkal jobb hálálkodó bugrisok közt osztani az észt (és zsebelni a lét), mint kritikus, képzett embereket gyógyítani (vagyis, na, kezelni). Ennyi a véleményem. Bocsánat, hogy jósolgattam, prognózist mondtam, nem szoktam, de talán annyira belelátok én is a processzusba (folyamatba), hogy megsaccolhassam, merrefelé halad. Persze, kedves pszichiáter hölgyek és urak, egy szavamat se vegyék komolyan, legjobb, ha nem is olvasnak ilyesmit, még megárt. Éljen a struccpolitika!

Hogy valami apropó is legyen arra, hogy írok. A mentális rendellenességek témáját folytatva, újabb témát próbálnék körüljárni, mégpedig a dipszomániát. Talán azt gondolhatnánk, hogy ez is csak egy régies fogalom egy idéját múlt jelenségre, én viszont úgy vettem észre mindennapi kalandjaim során, hogy nem az. Mit is jelent pontosan maga a fogalom? A Pallas Nagylexikon szerint:

"Dipszománia: (gör.), időnként ki-kiujuló kóros hajlam szeszes italok élvezésére, mely semmiképen nem azonos a részegeskedéssel és nem is abból ered, hogy az illető tényleg élvezetet találna a szeszes italokban. Inkább ismétlődő és muló belső nyugtalanságban, szorongási érzésekben van oka, mely szorongási érzések kábult öntudattal is járnak és melynek befolyása alatt a betegek megközelíthetetlenek, ingerlékenyek és rendesen elzárkózva, magukban a teljes öntudatlanságig folytatják az ivási excesszust. A dipszomanikus roham elmultával (a roham ritkán tart egy hétnél tovább) a betegek mintegy nehéz álomból magukhoz térnek és rohammentes idejükben rendesen utálják a szeszes italokat."

Erre a fogalomra újabb keletű szócikk nem is található az interneten, a keresőben is csak valami skizofrén csávóra hoz találatot, aki holmi grapefruitos sörökről hadovál, és rendesen a világát se tudja ebben az időszakában. Na, most ez a fentebb idézett fogalommagyarázat szerintem már eléggé idejét múlt, a múlt-múlt században talán még bemesélhették valakinek a dipszomániások, hogy "rohammentes idejükben rendesen utálják a szeszes italokat", ma már ez a magyarázat aligha állja meg a helyét. Erről az a példa jut eszembe, hogy valaki hm... örömlányokhoz jár, de "rohammentes" időszakában rendesen utálja magát ezért. Ezekbe az úgynevezett rohamokba talán az illetőnek is van némi ráhatása, nekem ne mesélje el senki, hogy gyanútlanul beszerzi a piát, rohammentes időszakában, holott "rendesen utálja", tárolgatja, őrizgeti, majd ha alkalma nyílik rá, vagyis "tiszta a terep", vagyishogy kevés az esélye, hogy beleszólnak a tevékenységébe, a roham is hirtelen rátör.

Ennyi volna a lexikoncikk kritikája, és akkor nézzük, hogy alakul a "betegség" napjainkban. Hogy ne menjünk messzire, vegyük például a fesztiválokat. Ha megnézzük, ezeken a zenei fesztiválokon rengeteg éppen rohamozó ember szokott részt venni, mintegy teljesen véletlenül. Talán összefüggésben van a zenei hallással, talán nem. Alkalom van, roham is van. Napokig inni. Vagy vegyük például az én esetemet. Hol voltam pl. az érettségit megelőző napokban? A F*h*r Egérben. Az addig oké, hogy az elviselhetetlenné váló szorongásérzés váltja ki az ivási rohamot, egyes pszichiáterek szerint a páciens "nem is tehet másként", minthogy italhoz folyamodik, ugyanis annyira magas a belső feszültség, ami más módon immár levezethetetlen. Én persze a F*h*r Egérbe szigorúan szociografikus alapon mentem le inni, csak sajnos ez már nálam is fesztiválméretet öltött egy idő után. De annyi megfigyelést még sikerült tennem, hogy ezzel mások is így vannak. Mindig is mondták, hogy többféle alkoholista van. Tinódi Sebestyénnek például ismert a Sokféle részögöről című költeménye, amiben a korabeli állapotokat ecsetelte.

Ma is van egy pár féle. Például vannak a hétvégi ivók, az állandóan piáló, masszív alkeszek (egy ilyen csávóról hallottam egy megjegyzést: "Jimmy? Ő is csak egyszer ivott életében!"), aztán vannak, akik alapjáraton működnek, sohasem igazán részegek, viszont az utánpótlás folyamatos, és valóban, vannak a modern kori dipszomániások, én is ebbe az irányba mozdultam el. Vajon mi lehet a fiziológiai gyökere ennek? Természetesen a másnap. A "kutyaharapást szörével", a "gyógysör". A dipszománia valóban szorongással indul, amit az egy napos piálás elfojt ugyan, de másnap ott a még nagyobb szorongás, és amivel kezelendő (a homeopátiás elvek szerint is), az alkohol. Aztán a harmadnap, negyednap, és így tovább. Az is igaz, hogy nekik/nekünk nem szükséges a napi alkoholbevitel, nincs kézremegés, nincs masszív fizikai tünet, mert az "aszályos", száraz időszakokban a szervezet regenerálódik.

Szóval az olyan kocsmákban is, mint az Egér, megfigyelhető a jelenség, nem kell ahhoz fesztiválra járni, lakáskocsmák mélyére, zugpiáldákba (amiknek létéről Miskolcon szereztem először tudomást), itt is előfordul az olyasmi, hogy valaki már "egy hete elindult dolgozni", mondjuk közmunkára, de nem igazán érkezett meg. A "telekre indultam" tipikus esete, amit bejegyzésem záróakkordjaként az alábbi vlogbejegyzéssel illusztrálnék

(Dobány Sándor egy statiszta-kisnyugdíjas vlogger, aki gyakran indul el a telekre, de ritkán érkezik is meg, na vajon miért?):

Nagy, régi adósságomnak teszek eleget, amikor lerovom a tartozásomat az új rendszerű, emelt szintű érettségi rendszer oltárán. Az enyhe képzavar ne zavarjon senkit (a szóismétlés se), mert nagy bejelenteni valóm van. Igaz, kis lépés az emberiségnek, de egy hosszúlépés nekem. Ha valaki nyomon követte a kínlódásaimat, az egyik nagy szívfájdalmam volt, hogy nem lehet visszamenni magyarra, vagy valami normál bölcsész szakra levelezőn. Nos, mivel hogy mostanában kezdenek visszaszivárogni a magyar és hasonló szakok a felsőoktatásba, az erre vonatkozó panaszáradatomat be is szüntetem. Én is beadtam 3 helyre, és az esélyeim ugrásszerűen megnőttek, szerintem. Annak rendje 's módja szerint le is érettségiztem. Persze, készültem rá, mondjuk, bár inkább lelkileg, meg a kötelezők elolvasásával, és addig-addig készültem, amíg az utolsó napokra teljesen kikészültem. Egy öt napos egyhuzamban való piálás után sikeresen el is jutottam az érettségire, szóval, amikor a tételhez való szövegekért mentem, már csak inkább motoszkáltam, szamukláltam. De a témában természetesen ott voltam, a régi reflexek még működtek.

Nagy stressztől szabadultam meg, miután letudtam a szóbelit is, mert borongós hangultatom, hogy nem koptathatom az egyetem falait (újabb képzavar), hirtelen semmivé lett, és rózsaínű felhő váltotta fel, lilaködmámorral keveredve. A nagy, rajtaütésszerű ivászatok így okafogyottá is váltak, hogy olyan távlatok nyíltak meg előttem valószínűleg, amiről álmodni sem mertem. Azóta megint az absztinencia kényelmes ösvényére léptem, hogy végre alkalmam nyílhat azzal foglalkozni, amivel szeretnék. Mondhatni, megnyugodtam, lecsillapodtam. Egyébként amiért írni kezdtem, egy Facebook bejegyzésem volt, amire meglepően sokan reagáltak, és ami így szólt:

"Egyáltalán nem akarok senkit sokkolni, meg gázoskodni, úgyhogy az érzékenyebb lelkületűek most forduljanak el. Csak szeretném összehasonlításként itt hagyni az ambuláns lapomat, ami szerint gyakorlatilag agyhalott vagyok, és az emelt szintű magyarérettségimet, amit nemrég tettem le. Tanulságot levonni szabad: a pszichiátrián azt se kell elhinni, amit kérdeznek... azt meg pláne nem, amit állítanak rólad. Ma reggeli szentencia megvolt, jöhet a penitencia..." És itt következett a fénykép a magyarérettségiről, és az ambuláns lapról. Bemondásra tessék elhinni nekem, hogy az ambuláns lapon eléggé rossz jellemzést kaptam, viszont az érettségit felteszem ide is, bár nem szoktam annyira dokumentumokkal villogni, csak ha azt különösen indokoltnak tartom. Íme:

Háháhá, a várakozás izgalmát leszámítva sima ügy volt, a Twitteren pedig így kommentáltam a jelentős eseményt, ami komoly (rész)igazságokat tartalmazott (leesni ugyan leestem, de nem pofára, állva maradtam):

Oké. 82 ponttal jeles a magyarérettségim. És 103 fő közül én voltam az egyetlen, aki leesett az emelvényről, miután megkapta a papírt.

— kávés szájú fiú (@imnotill) 2018. június 25.

Mi van még? Semmi. Kellemes nyarat, ha az idő engedi.

Egyre jobban tetszik a legutóbbi bejegyzésem. Mondhatta volna szebben, kis lovag, de nagyjából ez a helyzet velem. Amikor leírok valamit, óhatatlanul veszlik el tartalom, de adódik is hozzá. Írni nem lehet könnyű, úgy általában. Skizofrénként, rendszerkritikusan fogalmazva meg pláne vasziszdasz. Vegyünk például engem. Jó, megírom az aktuális agymenésemet, majd elkezd gyötörni a kétség: elég jó-e amit írtam, amíg átnézem a helyesírást, már egyre kevésbé vagyok benne biztos. Akkor jó az írás (szerintem), ha marad utána egy érzés, tehát valamit kivált az emberből. Persze elsősorban belőlem és a szűk környezetből. Persze gyakran kivált. Ez eddig jó. Ez eddig így jó.

Persze, mindig marad a bizonytalanság, hogy vajon számot tarthat-e nagyobb érdeklődésre, vagy már megint senkit nem érdeklő dolgokon forgatom magam. Elkezdek izgulni, hogy vajon kiemelik-e. Minden bajom van, járkálok, visszaalszom, csekkolom a statisztikát 5 percenként, vagy attól függő gyakorisággal, amilyen idegállapotban vagyok. Ha végül ki van emelve, akkor ki van emelve, határtalan öröm és boldogság tölt el, majd rögtön utána elönt a kétségbeesés, hogy vajon mit szól hozzá ez, vagy az, netalán amaz, akit megbíráltam. Általában semmit, de eléggé szorongató, feszengő, szorongó érzés. Úgy megyek be a szakkörbe, hogy dagadok a büszkeségtől, és közben elsüllyedek a szégyentől, egyszerre. Ez régebben még érdekesebb volt, amikor bent voltam a termelésben, és állandóan a WC-t jártam, mert ott volt valami kis térerő, nézegetni a telefonon a blogom statisztikáit, vagy hogy érdemes-e a bejegyzés kiemelésre, vagy sem. Most már, hogy informatikázom, ez nincsen, nem is lehetett volna ezt csinálni a végtelenségig, elég idegtépő.

Egyébként, akik annak idején bíztattak, vagy csak arra célozgattak, hogy írnom kéne, mindenkiről lehúztam már a keresztvizet, tehát senki sem örül neki maradéktalanul, hogy írok. Sokan egyenesen utálják, idegbajt kapnak tőle, nem értik, miért nem hagyom már abba, illetve döglöm már meg. Hallottam, aki szépirodalmat ír, annak sem örülnek általában a mintául szolgáló karakterek, hát ez itt hatványozottan igaz. Amennyire tudom, levetkőztem a hagyományos indiszkréciómat, teljesen nem tudom. A skizofrénia nem teljesen független a családi dolgoktól, egyszer valaki azt kérdezte, nem írnék-e arról, hogy igaz, hogy a testvéreink kapják a milliókat, viszont a szüleink ránk áldozzák az idejüket. Valahogy úgy fogalmazott, hogy kibasszák őket a vagyonnal, velünk meg törődnek. Nos, én valahogy ezt fordítva is el tudnám képzelni. Megint más vélemény szerint ha lenne pénze a pszichiátriai betegeknek (úgy értve, hogy sok), hipp-hopp, már nem is lennének pszichiátriai betegek. A szegénység a köreinkben ilyen öngerjesztő folyamat, túl sok magyarázatra nem szorul. A periféria. A stigma. Ettől persze el lehet vonatkoztatni, de hozzá tartozik.

Aztán még van, akinek nem tetszik. A szakmának, vagyis akik magukat szeretik szakma néven emlegetni, a pszichiátereknek. Valóban szakma, meg lehet nézni a „termékeiket”. Egytől egyik félresikerült munkadarabok. Egy régi barátommal találkoztam nemrég az addikt előtt, aki bírósági szemléket tart. Elmondta, hogy megy ez. Az orvos szava dönt, ők csak ellenjegyzik a pszichiáter agymenését, és (gondolom), felveszik a lóvét. Tekintélyelvűség van, finoman fogalmazva. Vannak a betegjogoknak formális keretei, ezt szeretnénk valahogy a valóságba is átültetni. Utópia lenne? (Ő mondta egyébként azt is, hogy úgy vette észre, aki bekerül a pszichiátriai ellátásba, már csak lefelé vezet az útja. Én vagyok az egyetlen, aki valami haladványt bír felmutatni, tudomása szerint.)

Van, aki személyében is érintve van némelyik írásomban. Páran hangot adtak már neki, hogy szeretnének beperelni, de amúgy mi értelme lenne. Bár a gyámságot levették, irkafirkáért lényegében nem vagyok büntethető. Vagy nem úgy. Nekik viszont lehet vesztenivalójuk. Egyiket sem fogják szentté avatni, az fix. Nekem nem tetszik, hogy elmebeteggé nyilvánítottak, és ezt hangoztatják is úton-útfélen, próbálják elbagatellizálni, relativizálgatni, amiket írok, de ha már ezt tartják rólam, akkor bírniuk kell azt a fajta kritikát is, ami ellen nem tudnak hatásosan védekezni pont abból az okból kifolyólag, amilyen helyzetbe (elmebeteg státuszba) ők kényszerítettek bele. Így aztán jól elleszünk, amíg világ a világ és még két nap. Viszont változást remélek. Holnap érettségi eredmény, egy hónap múlva megvannak a ponthatárok, nyomás vissza az egyetemre. Kíváncsian várom, ott milyen érdekes helyzetekkel találom magam szemben az állítólagos elmebeteg voltom miatt. És hogy fogom lekommunikálni. Általában az a tekcsi, hogy elhallgatom, ameddig lehet, aztán meg hímezek-hámozok valami mentális betegségről, ettől békén hagynak, de már más szemmel kezdenek rám nézni utána. Bár, annyit mondhatok, hogy ez a dolog már egyre kevésbe zavarja a környezetemet (az orvosokon kívül, akik rendíthetetlenül és nevetséges módon folyamatosan elmebetegeznek). Szerintem úgy fogják fel, hogy a gyerek, akinek volt valami sztorija velük, de amúgy nincs vele baj már régen. Lényegében társadalmi szinten már rehabilitáltak. Ezt onnan veszem észre, hogy míg régebben volt, hogy leszálltak a buszról, meg ilyenek, ma már inkább levegőnek néznek. Felküzdöttem magam társadalmi levegő státuszba, ami nem kis teljesítmény.

És most megint érettségiztem, megint nekikezdek a nagybetűsnek. 20 év után.

Számláló nullára.

Amúgy elgondolkoztam ezen az egész pszichiátria-kérdéskörön: Miért van az, hogy a társadalomban újabban mindenhol elismernek, a tőlük telhető módon, persze, a pszichiátria viszont végig szívat? Azért, mert a pszichiátria alapvető hozzáállása a dolgohoz: rossz, nem megfelelő. A pszichiátria olyan dolgokba akar beleszólni, olyan kérdésekben érzi magát kompetensnek, amihez semmi köze. 0 köze van például a pénzügyi helyzetemhez. Mások zsebében turkálni nem szép dolog. Miért van joga arra késztetni engem egy pszichiáternek, hogy márpedig nekem havi 100 ezerből ki kell jönnöm, ha törik, ha szakad? És még félre is kell tennem. Az esélyek akkor lennének egyenlőek, egyébként akkor van joga más százezrével verni a csalánt mindenkinek, ha ő is annyiból gazálkodik. Alapvetően a földi élet nem egy siralomvölgy, vagyis nem annak kéne lennie még egy skizofrénnek sem. Ez nem morális kérdés, meg hogy másnak még kevesebbje van, ez egzisztenciális kérdés, az ember törekszik arra, hogy úgymond „jól éljen”, vagyis ne vonjon meg magától semmit. Ez nem egy spártai városállam, és nem is a középkor, a takarékos polgárral, vagy a szocialista embertípust favorizáló világ a dialektikus materializmussal. Posztmodern  korban élünk, az embernek joga van oda súlyozni az életét, ahova akarja.

A pszichiátria kudarca ott kezdődik, amikor olyan kérdésekbe üti a dolgát, amihez semmi köze. A hanyatlása, a bukása, a mindene. Az Ébredések Alapítvány egy protektív, betegjogokat védő pszichiátria, miközben megpróbálja (megpróbálná) megmondani, merre hány méter. A családterápiát a szüleim panasznapnak fogták fel, ahogy végighurcoltak a megyén, és sehol sem bírtak velem, itt is kudarcszag van a levegőben. Minek nekem pszichiátria? Minek? Hogy elsírják, hogy miért nem vagyok konformista, hogy miért nem vagyok normakövető, ahogy a többiek Nyíregyházán Szabó főorvosnő előadásán. Mert én skizofrén vagyok ÉS nonkonormista. Jó napot kívánok! Egyébként anyám már lassan egy éve nem igazán szólt hozzám, és most ki is fejtette, hogy nem is óhajt velem soha többé foglalkozni, a jövőben sem. Szeresse csak a tesómékat Angliában, kajálja be azt a british-nagymagyar hátrafelé nyilazó elmeroggyant elméleteiket, de sanszos, hogy őket már csak távolról szeretheti, mert minden mélymagyarságuk ellenére már soha nem fognak hazajönni, és nem csodálkoznék, ha ebben ő is benne lenne. Távolról szeretni valakit nagyon könnyű, ameddig itthon voltak, ők se tudtak kijönni. És mit ad isten, a pénz valahogy nekik is kéne. Mert Angliában sincs elég valahogy. Csak valakinek a világ pénze sem elég, a példa értékű élete ellenére sem. Vajon őket miért nem vonják pszichiátriai kezelés alá? Ha már családterápia, legyen teljes körű, nem? Persze azt meg tudták tőlük kérdezni, hogy engem gyámság alá kell-e vágni. És a válasz felől nincsenek is kétségeim.

Véleményem szerint Angliába kivinni a pénzt annyi, mint tengerbe hordani a vizet vödörrel, igazából nem tudom. Ilyesmiről még nem is hallottam. Ez ennyi. A másik téma a magyarérettségi. Viszonylag tűrhető lett az írásbelim (74p), a szóbelim eredménye 25-én lesz, de érezhető volt az érettségi bizottság pozitív állásfoglalása velem kapcsolatban. Igazából sok pontra számítok. Ezt bizonyos metakommunikációs jelekből szűrtem le, amit (annak ellenére, hogy állítólag elmebeteg vagyok), csodák csodájára képes vagyok érzékelni. Szóval szinte borítékolható már, hogy szeptembertől újra egyetem. Egyébként a 10+ év alatt azért kínlódtam, gyötrődtem sokat, mert negyedikben abba kellett hagynom az egycsit a kedves pszichiátriai kezelések hatására, nyomására. Ezt miért nem képes fogni a pszichiáter, és mellesleg senki, hogy ez nekem mennyit jelent, és ez az én igazi terepem? Miért akarok skizofrén létemre visszamenni? Miért nem jó nekem a fűnyírás, szőlőmetszés? A műveljük kertjeinket? Mi ez az egész hübrisz? Nos, a helyzet az úgy áll, hogy nem érzem magam a nap 24 órájában skizofrénnek, igazából egyáltalán nem érzem magam annak. Ami vagyok, egy sima kis bölcsész, ha úgy tetszik, filosz, akit egyszer csak 2 rendőr és 2 mentős mentőkocsiba vágott, azután folyamatosan cuccoltak, meg mocskoltak, én pedig minden tudásommal elkezdtem magam védeni, az embertelenség ellen, a humánum nevében. (Talán mégis jó valamire a magyarszak, a titkárnőképző?)

Mint a fuldokló, aki nem nézi, hogy kit nyom le a víz alá, miközben ki akar jutni a mély vízből a partra. Ha az életem a tét, én magam vagyok a tét, kit érdekel, mennyi embert rántok magammal, hogy túléljem? Nem az a kérdés, hogy hiszek-e a reinkarnációban, vagy a túlvilágban, az a kérdés, hogy hiszek-e, magamban, a mában, a mostban. És én hiszek. Nem érdekelnek az életemről mások által elgondolt igazságok, a mások verziója, sem a hozzátartozóimé, sem a magánegyetem rektoráé, sem az atyaúristené. Majd írják meg, vagy tarsták magukba, mit érdekel. És miért van az, hogy a tankönyvek lapjain nem csupa normakövető, csupa konformista ember szerepel, amilyennek nekem lennem kellene állítólag? Azért, mert, aki valami teljesítményt elért, ahhoz egyéniség kell. Én már kiverekedtem magam a szabolcsi pszichiátriai dzsumbujból, ahhoz is egyéniség kell. És nem, nem kell a nevemet megjegyezni, nem kell sehova leírni, csak szépen békén kell hagyni. Ha egy mód van rá. Nem kell piszkálni, nem kell ujjat húzni, és akkor minden OK. Hányszor kell még ezt leírni/elmondani? Valaki, úgy látszik, nem ért a szóból. Vagy nem akar.

Habár megígértem, hogy takarékra teszem magam, az egyik érettségi tételbeli szövegben olyan jelentésréteget fedeztem fel, ami valamennyire beemeli a misztikumot a tananyagba, és úgy éreztem, érdemes erről pár szót írni - Az Iskola a határon metafizikai olvasata, spoilermentes verzió

Lám csak, mennyire friss és aktuális ez a blog! Egy olyan regényről lesz szó, aminek az első változata 1948-ban jelent meg Továbbélők címmel, és a későbbi változata is 1959-es, Iskola a határon címmel. Persze, egy csecsemőnek minden vicc új, ahogy mondani szokás. Bár a nyelve még a mai napig közérthető szerintem, a regény kiinduló helyzetébe annyira nem tudtam belehelyezkedni, hogy első körben le is szaroztam a művet. Legalábbis az első százegynéhány oldalt. Ezen volt, aki annyira megsértődött, hogy megszakította velem a kapcsolatot. Persze, csak a Twitteren, de akkor is. Valójában az a helyzet, hogy az első kb. 100 oldal eléggé megrostálja a könyv olvasóit szerintem, én sem olvastam volna el, ha nem magyar emelt szintű szóbelire kellett volna, és sokat vesztettem volna ezáltal valószínűleg. Annál is inkább, mert a könyvben van valamiféle transzcendenciára való törekvés, amit nyelvi eszközökkel próbál megragadni, sőt nyelvi kifejező eszközökön keresztül. Pontosan a nyelvi kifejezés lehetetlenségéről és esetlegességéről beszél. Ahhoz képest, mondjuk, eléggé bőbeszédű 430 oldallal.

A témaválasztása elég furcsa, és látszólag messze áll a regény eszmei mondanivalójától: egy katonai iskola életét mutatja be. A cselekményben történtek valójában elfedik a lényeget: hangsúlyozott egyhangúságán túl mégis akciódús a felszíni történet, az iskolában egy rossz szándékú csoport magához ragadja a hatalmat, és terrorizálja a többieket. Tehát nem elég a katonai iskola durvasága, még rá is tesznek egy lapáttal a hatalmaskodó - kezdetben - negyedévesek. A regényben mindenki kínoz mindenkit, a tisztek a növendékeket, a növendékek az újoncokat, az újoncok egymást.

Valójában látszatéletet folytatnak: sohasem az történik igazából, ami a felszínen, és a regény igyekszik minden pofon eredetét kikutatni, minden seggberúgás okát feltárni lelki szempontból, ami viccesen hangozhat, és jobban belegondolva az is. Aztán ott van még a sokszor nem idézett trágárságok - vélhető - özöne, amit a regény az irodalmi megjelenítés szintjén nem vállal, manapság már ez nem lenne akadály, úgy látszik, a régény kiadásának idején mindenképpen az kellett, hogy legyen. A regény szembeállítja a katonai életet a civil élettel, maszatol valamit az időkezeléssel is, az elbeszélés nézőpontjait, mesélőit is kevergeti. A katonai közeg nem hasonlít a civil közegre és viszont, az idő is másképpen telik. Feltevődik a kérdés, hogy melyik az igazi élet: igazából egyik sem, a regény végére azonban mégis a katonai élet válik igazibbá, pontosan azért, mert ebben a miliőben érhető tetten az a transzcendencia, amit Ottlik Géza az egész regény folyamán keres, és - részben - meg is talál.

A regény egyik kulcsmondata, amit Medvének, az egyik elbeszélőnek az édesanyja mond a fiának, egy kissé elkoptatott frázis, miszerint: "Néma gyereknek anyja se érti a szavát." Először a szereplő dühös lesz erre, majd ebből bontja ki (egyik) kulcsfontosságú tételét: Minden anyának értenie kellene még a néma gyereknek a szavát is, a hallgatását is, hiszen az emberi viszonyok annyira esetlegesek és bonyolultak, hogy csak azok érvényesülnek, akik állandóan ugyanazt hajtogatják pár szóban minden fórumon, mintegy sulykolják a mondanivalójukat, ezáltal elnyomva a többieket. Számomra az a regény mondanivalója, hogy a természetfeletti tetten érhető a mindennapokban is, ha jól odafigyelünk arra, amit csinálunk, és hajlandóak vagyunk elemezni, rendszerbe foglalni megfigyeléseinket. Bár a regény a Bibliából vett idézetekkel tagolja, bontja részekre a szöveget, pontosabban a Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt leveléből vett szövegekkel, mégsem kifejezetten keresztény mű (Medve sokáig még a Miatyánkot sem tudja, annak ellenére, hogy minden nap részt vesz a reggeli istentiszteleten), inkább valami rendezőelvet keres a világban, és azt a szöveg végére, úgy tűnik, meg is találja.

Végülis a regény a történetmesélés síkján egy katonai növendékekből álló galeri tevékenységét meséli el, a metafizikai rétege pedig azt a wittgensteini mondanivalót boncolgatja, ami így hangzik: "Kétségkívül létezik kimondhatatlan. Ez megmutatkozik, ez a misztikum.", "Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell." (Logikai-filozófiai értekezés, 1921). Ezeket a mondatokat szeretné a regény érzésem szerint meghaladni az irodalom, a művészet eszközeivel, és részben sikerül is neki, ráadásul a racionalitás, a józan ész határain belül. A mű jóval túlmutat az elsődleges jelentésrétegen, és olyan megértéshez juttathatja a figyelmes olvasót a világ működéséről, ami ép ésszel még éppen felfogható. Én örülök, hogy bekerült az emelt szintű érettségi tételek közé egy olyan olvasmány, aminek célja a misztikumnak a normalitás keretei között való bemutatása, bár kétségeim vannak afelől, hogy mindenki érti-e ezt a jelentésréteget, kezdve az érettségiző diákoktól egészen azokig, akik a szöveget beválogatták.

Arra gondolok, hogy egy ideje már létösszegzem magam, hosszabb-rövidebb szünetekkel. Ez körülbelül öt éve tart. Próbálom eltalálni a dantei “sötét erdő”-t, az emberi élet felét, és ez mindig tovább tolódik, ahogy javulnak az életkilátásaim. Egy dolog nem javul: az, hogy megtaláljam azt a valamit, amiért “érdemes feladni a polgári célokat”. Pontosabban nem is feladni, vagyis nem is én adom fel, hanem idővel azok adják fel saját magukat.

Elmondom konkrétan, mire gondolok: arra, hogy amíg az idő telik, az élet elmegy mellettem, de hogy őszinte legyek, már nem is bánom. Még konkrétabban: a “polgári célok” közül először a gyerekeket adtam fel. Ez meglepően könnyen ment, ugyanis nem igazán tudok velük mit kezdeni, ezzel más is van így, mástól is hallottam már, és ha valaki őszinte magához, kiderül, hogy ez a fajta genetikai késztetés kikerülhető az ember életében, vagy kikerülődik, egyszer csak, egy ponton túl már nem is igazán fontos néhányunk életében.

Aztán, második körben erről a feleség-dologról mondtam le, tehát magáról a családról, mint gazdasági, vagy mit-tudom-milyen egységről. Ehhez is belátás vezetett. Harmadszorra pedig az állandó nőről, mint olyanról, ez volt a legnehezebb, ehhez viszont a körülmények ismerete szükséges. Mivel 40 évig mindig voltam valakivel, aki miatt (részben) fel kellett adnom önmagamat, most, hogy alkalmam nyílt külön költözni, tök egyedül, elhatároztam, hogy ez már a továbbiakban nem lesz így, a hátralévőt magamnak szentelem. Na, nem, azért szobrot, vagy oltárt nem kívánok magamnak állítani, vagy emlékművet... bár, ki tudja? Talán ömagam monolitja leszek. Egy zárvány a világ testében. Írom az életem, és azzal, hogy írom, el is telik.

Mostanában sok mindent kihajingáltam életem léghajójából: nőket, számítógépes játékokkal való szórakozást, informatikát. Ami helyette van: megírtam az érettségit, készülök rá, műveket olvasok, értelmezem, összeveszek miattuk emberekkel a Twitteren. Ez a vargabetű, ezek a tevékenységek azonban érzésem szerint nem voltak teljesen feleslegesek: általuk sikerült visszatalálni eredeti elfoglaltsághoz: a bölcsészettudományhoz. Most lehet, hogy ez szarul hangzik és hülyén is, mégis így érzem. És hogy hova lesz a séta: DE-BTK, kommunikáció. Egyelőre ezekről többet nem mondanék, távlati terveim nincsenek, amúgy is az út a lényeg, és megmondom őszintén, sokkal jobban érzem magam ebben, mint eddig bármikor az utóbbi időben.

Ami még segített: jó volt itt blogolni a köztes időben, nagyon feldobott, igazán. Enélkül talán már réges-rég befordultam volna. Csak az tudja, mennyit jelent, aki csinálja. Én. Nem lett volna skizóblog, nem lett volna még ennyi támpont sem néhány embernek. Persze a legfőbb támpont nekem magamnak volt. Érzem, a témát lassan elengedem, ennyi bőrt lehúzni valamiről talán nem is ildomos, vagy továbbra is ennyit jelen lenni nem volna az, nem tudom. Persze, ha valami érdekes történik majd időközben, azt megírom, például most a Terápia sorozatot nézem ilyen szempontból, vagy ha feltalálják a skizofrénia ellenzerét, akkor azt. Viszont, ha eddig nem derült ki, hogy a skizofrénia maga az ellenszer saját magára, illetve hogy egy annyira összetett folyamatról van szó, ami már inkább a misztikus dolgok felé mutat, és ezen az úton még nem járok stabilan, nem is biztos, hogy érdemes velem tartani. De tényleg, ha lesz valami említésre méltó, megírom. És búcsúzóul: “Ha nem írok, ne válaszoljatok!” Most ez lehet, hogy úgy hangzott, mint valami végrendelet, nem csoda, hiszen tanulok, és ilyenkor az embernek sokminden megfordul a fejében, az is, hogy végrendelkezni támad kedve. De amúgy az élet szép 40 után is, mindezekkel együtt, vagy mindezek ellenére. Nos, remélhetőleg.

“Nem vagyok tudományos-fantasztikus író. Csupán egyetlen könyvet írtam, ami tudományos-fantasztikusnak minősül, ez a Fahrenheit 451. Minden más, amit írtam, fantázia. A fantázia olyasmi, ami sohasem történhet meg, a tudományos-fantasztikus művek pedig arról szólnak, ami megvalósulhat.” (Ray Bradbury)

Ritkán nézek filmet, de lassan Fahrenheit 451 szakértővé válok, mivel a könyvet 2x olvastam, megnéztem a HBO-s változatot, majd Truffaut filmjét, sőt, az Equilibriumot is láttam, ami "sokat kölcsönzött" a Fahrenheit 451-ből (szerintem szabadon értelmezett átdolgozása a regénynek, de mindegy). Mégis mindössze egy kérdés merült fel bennem mindezek után (illetve 3): Miért kell időről időre kisajátítani maguknak a rendezőknek a filmet, miért nem jó úgy a történet, ahogy van, vajon képtelenség lenne-e egyszer szöveghű filmes adaptációt készíteni belőle? Francois Truffaut esetében az ember még hajlamos elnézni az egyedi értelmezést, de a Ramin Bahrani által készített HBO-s változat annyira rosszul sikerült, hogy kár túl sok szót vesztegetni rá. Van ugyan benne valami gyengécske cselekményszál, de alapvető szereplők hiányoznak, és a cyberpunk környezet bemutatásában ki is merülnek a film eszközei, a névegyezésen kívül semmi köze már az eredetihez.

Aki nem ismerné a történetet (mivel érettségi tétel is, enyhén spoileres lesz): Guy Montag, a főhős tűzőrként dolgozik egy jövőbeli disztópikus, elidegenedett társadalomban, amit a mindennapi élet tartalmatlansága, sivársága jellemez, ahol nincs kultúra, csak a központilag közvetített műsor, a különböző tabletták és az autón való esztelen száguldozás alkotja az összes kikapcsolódási lehetőséget. A tűzőrök feladata és felszerelése hasonlít a tűzoltókéhoz, azzal a különbséggel, hogy tűzoltófecskendő helyett lángszóróval járják a várost, és mivel a házak addigra már tűzbiztosak, a rejtegetett kulturális javakat égetik el szimbolikusan a tűzőrök, leginkább és elsősorban is a könyveket. (A 451 Fahrenheit fok az a hőmérséklet, amin a papír meggyullad és elég.)

A Fahrenheit 451 című kisregény és a belőle készülő filmadaptációk szerencsére kevés szereplőt mozgósítanak, a legfontosabbak a nőalakok, Mildred (Truffaut filmjében Linda) és Clarisse. Mildred Montag felesége, aki mindenben a kora többségi társadalmának gyermeke, egész nap a tévéfalakat bámulja és tablettákat dobál magába, észre sem véve, ha túladagolja magát. Ez a túladagolás annyira hétköznapi eset, hogy elhárítására faragatlan, lelketlen gépészeket alkalmaznak, akik vércserét hajtanak végre a bajba jutotton és kiporszívózzák a gyomrát, orvos beavatkozása nélkül. Mildred barátnői, ha lehet még ostobábbak, férjeiket aggodalom nélkül küldik a háborúba, abortuszok sorozatán mennek át, ha mégis utódot szülnek, intézetbe küldik.

Ezzel szemben Clarisse, aki a regényben majdnem 17, a filmben 20 éves, nem felel meg ebben a társadalomban az előírásoknak, természetkedvelő, mozgékony szellemű vidám teremtés, még a regényben létrejött kulturális diktatúra árnyékában is. Ismeretséget köt Montaggal, és érdeklődik tőle, hogy olvassa-e azokat a könyveket, amiket munkája során eléget. A regényben Clarisse hamar meghal autóbalesetben, a filmben életben marad, de mint tanárnőt kirúgják az állásából, a fennálló társadalmi rend ellehetetleníti. A regényben fontos alak még Faber professzor, aki Montagot segíti, miután az elkezd könyveket rejtegetni, majd hozzá fordul tanácsért. Faber érdekes módon egyik filmváltozatban sem szerepel. Na, mindegy, a könyv azt a lélektani utat mutatja be, hogy lesz egy elnyomó hatalom mintapolgárából törvényen kívül könyvrejtegető.

Visszakanyarodva a bevezetőben feltett kérdésre, a regény talán azért nem alkalmazható teljes mértékben filmre (vagy mégis? egyszer meg lehetne próbálni?), mert olyan problémákat feszeget, amik túl mutatnak a kulturális diktatúra jelenségén, a könyvben a disztópikus társadalmi rend jogosultságát is érvekkel támasztja alá Montag felettese, Beatty kapitány, amik megfontolásra és további végiggondolásra érdemesek. Eőször is: az elnyomás nem erőszakkal jött létre, hanem a többség kifejezett kívánságára, és hiába őrizgetik egy páran a klasszikus tudást emberbőrbe kötött könyvekként, ha valójában nincs már szükség rájuk. A kapitány több érvet is felhoz: a regényalakok soha nem léteztek, fantázia alkotta szereplők, értelmetlen, szükségtelen hát, hogy velünk legyenek. A filozófusok tételei egymásnak mondanak ellen, az eleve elrendelés tételére 100 év múlva kimondják a szabad akarat elméletét, satöbbi. Az előállított kulturális javak színvonala egyre csökkent az idők folyamán, míg végül menthetetlenül elsilányult. Összegezve: a kultúra nem hoz mást csak bajt és őrületet az emberre. Vele szemben képviselik államilag a racionalitás, a józan ész világát a kapitány és emberei.

Két világrend, két világfelfogás csap őssze tehát a műben, és az író koránt sincs meggőződve róla, hogy az ő felfogása a jó, csak arról, hogy a másik rossz. Nem biztos benne, hogy kell-e a klasszikus kultúra a világba, és ha lehet egy személyes megjegyzést tenni, életem néhány pontján engem is elfogott ezt illetően a kétely, hogy van-e, és mennyiben van helye még ebben a (poszt)modern korban a klasszikus műveknek. De amennyiben bárki elbizonytalanodik ennek hasznosságát illetően, jusson eszébe Beatty kapitány, aki azt mondja, hogy még egy tűzőr életében is szabályszerűen eljön a pillanat, hogy meginog: “Huszonnégy óráig a tűzőrnél hagyjuk a könyvet. Ha nem égeti el magától, elégetjük helyette mi.” Tehát a kísértés a másik oldalról ugyanúgy fennáll, és a kultúra nélküli világból mindig van átjárás a kultúrával telibe, visszafelé már nem biztos.

Éppen most olvastam el Paul Brunton India titkai című könyvét a szóbelire való készülés helyett. Érdekes gondolataim támadtak. Eddig Indiáról nekem leginkább egy India nevű pornósztár ugrott be, de persze, kinek mi. A mesés kelet, ugye. A sok kincs, amit a brit birodalom a gyarmatosítás során zsákmányolt, miközben India szellemi örökségét évszázadokig figyelmen kívül hagyták. Manapság, ha valamiért érdekes még India, pontosan inkább ezek a szellemi kincsek.  Hinduizmus. Buddhizmus. Jóga.

Paul Brunton könyvében élesen különválasztja a keleti és a nyugati gondolkodásmódot, és mit mondjak, én is. Nyugaton irtózatos sebességű gépeink vannak, a rendszerező gondolkodás szinte már értelemmel ruházza fel az anyagot (mesterséges intelligencia), viszont a saját lelkéről semmit sem tud, állandóan a megsemmisüléstől retteg és halálfélelemben él. Keleten nemhogy tisztában vannak a lélek halhatatlanságával és a lélekvándorlással, hanem egyenesen az újraszületés körforgásának megállítására törekszenek, ami a nyugatiak szemében ugyancsak egyenlő a megsemmisüléssel, és lemondóan legyint a keleti bölcsek igyekezetére.

Paul Brunton, egy múlt században élt ember, szakmáját tekintve újságíró, India titkai című művében az Indiában tett utazásáról ír, amit a legenda szerint azért kezdett el, hogy lerántsa a leplet a csalásról és a szemfényvesztésről, ami Indiában megy, de végül Indiai útja azzal ér véget, hogy ő is részese lesz a lélek halhatatlanságába vetett hitnek az élményében. Utazásai során találkozik is mindenféle emberrel a mutátványostól egészen az önjelölt messiásig, keresése során ezek tevékenységét igyekszik szétválasztani a valódi hatalommal bíró fakírok, jógik és risik személyétől. A fakírok is mutatványosok, valahol a két csoport között vannak, szellemi hatalmukat pénzért mutaogatják, a jógik elvonultan gyakorolják a szellem művészetét, habár többre képesek a fakíroknál, nem bocsájtják pénzért áruba tudásokat. A risik szinte isteni hatalommal bírnak már.

A könyv felépítése olyan, hogy egyszerre igyekszik bemutatni Indiát kívülről-belülről, ennek megfelelően a tájleíró részek váltakoznak a szellem embereivel történő beszélgetésekkel, amit meg-megszakítanak az író szkeptikus kérdései, amivel magában a saját szemével tapasztalt csodákra racionális magyarázatot keres, áltlában sikertelenül. Felfogható regénynek is, de a szövegen inkább érződik a tényirodalom jellege, azt hiszem, ezt pár éves tapasztalatból kialakult érzékem mondatja velem. A szövegnek kétféle olvasata van tehát, olvasható dokumentumként, a szkeptikus olvasók pedig egy szép fantasztikus regénnyel lesznek gazdagabbak, illetve műveltebbek.

Számomra a könyv üzenete mindössze annyi, hogy az átélt csodák megtörténtek-e vagy sem, lényegében mindegy, én persze elhiszem őket, de most nem az a lényeg. A leírt csodálatos jelenségek (a jógi elállítja a szívverését, lélegzetét, madarat támaszt fel, ciánt eszik, ésatöbbi) csak bevezetik a lélek megtapasztalásának az élményét, amiről a szerző számára kiderül: a lélek halhatatlan. Talán egyes olvasók számára nem ez derül ki, de ez a szerző szubjektív megtapasztalása, élménye, és én úgy érzem, ezt minenkinek magában kell előbb intézni, hogy legyen miről beszélgetni. A nyugati világban ezt az élményt különös balesetek során lehetett sokáig csak elsajátítani, úgymint halálból való visszatérés, illetve súlyos elmebetegség, azt hiszem, a keleti mószer lényege abban áll, hogy nem kell ilyesmin keresztülmennünk ahhoz, hogy bármely embernek legyen ilyen lélekélménye, amihez a keleti módszerek, úgymint jóga, meditáció segíthetik hozzá. És hogy mi az előnye az egyes ember számára a lélek létezésének a megtapasztalásának: azt hiszem, a nyugodtabb élet, kellemes(ebb) gondolatok, ilyesmi.

Mindenesetre én ennek a reményében olvastam a könyvet, hogy életem egy nyugalmasabb szakaszba tereljem, viszont rájöttem arra is, hogy nem az enyémet kéne abba terelni, hanem inkább a többiekét, Paul Brunton könyvét tehát mindenkinek ebből a kettős megfontolásból ajánlom. Kiváló könyv, ami eliníthat önmagunk jobb megismerésének az útján, véleményem szerint. A könyv megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban. http://mek.oszk.hu/00100/00114/html/

Végre, következzen az egymillió forintos kérdés: skizofrén volt-e József Attila? A kérdést nem egyedül szeretném megválaszolni, hanem igénybe vettem hozzá segítségül Németh Attila József Attila pszichiátriai betegségei című könyvét. Előre szólok, hogy aki egyszerű eldöntendő kérdésnek gondolja a témát (I/N), az talán csalódni fog, de ha elfogadjuk, hogy nem minden fekete és fehér, és hajlandóak vagyunk végiggondolni a dolgot, magunk is képesek leszünk véleményt alkotni a kérdésben. A könyv is erre buzdít a történelmi dokumentumok (és némi előzetesen feltételezett pszichiátriai témában való jártasság) alapján.

A könyv egyébként, azon túl, hogy igyekszik választ adva az általam feltett kérdésre, sokkal tovább is vezet ennél, ha a kérdést tágabb kontextusba helyezzük, mert felveti annak a kérdését, hogy az orvosi diagnosztika esetleg tévedhet is, felveti a diagnózisok relativizálhatóságának, változékonyságának a kérdését, leleplezve ezzel magát a pszichiátriát is, megmutatva, hogy mennyire esetleges lehet egy ilyen diagnózis felállítása. Minden (na, jó sok) tiszteletet megérdemel a könyv pszichiáter írója, Németh Attila, mert sikerült egy olyan emberléptékű megközelítésben leírni a skizofrénia problematikus voltát József Atttilával kapcsolatban, és olyan őszintén kezelve a kérdést, amitől a hivatalos pszichiátria általában elzárkózik. A könyv (igazából egy nagyobb tanulmány) József Attiláról szól, de általános érvényű megállapításai is vannak, és arra a helyzetre is rávilágit, hogy a pszichiátria is állandóan változásban van, korok, diagnózisok, emberek vonatkozásában.

Ideges gyomorpanaszokból skizofrénia

A problémát én generáltam magamnak, amikor láttam, hogy egy emelt szintű magyarérettségire felkészítő könyv lefutott meccsként kezeli a témát, amikor József Attiláról kijelenti, hogy skizofrén volt. Akit érdekel, és aki megelégszik ennyivel, a diagnózisa valóban skizofrénia volt, 1931-ben kezdődött pszichoanalitikus kezelése, ideges gyomorpanaszokkal, egy Rapaport Samu nevű pszichoanalitikusnál, majd innen került Gyömrői Edithez. Edit is pszichoanalitikus volt, orvosi és pszichológusi végzettség nélkül, viszont az elmondások alapján elég jó nő volt. Érdekes módon itt zuhant meg a költő annyira, hogy innentől kezdve datálódik a skizofrénia diagnózisa, amit Bak Róbert pszichiáter mondott ki végül. Mondhatnánk, hogy a pszichoanalízis hálójában bomlott ki a betegsége, ha rosszmájúak akarnánk lenni.

Vajon lehet-e egy skizofrént rehabilitálni? És még életében kell ezt megtenni, vagy posztumusz is lehet? Többen vitatták azóta a skizofrénia diagnózist (főleg pszichiáterek, ami meglepő lehet), Németh Attila is ezt tette, vagyis erre tett kísérletet a könyvében. Több diagnózis is felvetődött a költő kapcsán, úgymint: borderline személyiségzavar, skizoaffektív zavar, esetleg depresszió pszichotikus epizódokkal. Mivel a költő lelki betegsége pszichotikus epizódokkal is járt, ez kétségtelen a kortársak (ismerősök, kezelőorvosok) beszámolója alapján. Érdekesség viszont, hogy költészetében ebből semmi, vagy szinte semmi nem érzékelhető, ezt Bak Róbert a nagyfokú fegyelmezettségével magyarázza. Kifejezett hallucinációról sem tudok nála, a téveszmék viszont hangsúlyosan előjöttek (például a 3-as szám mániája, ami a szentháromságra utalt szerinte).

Diagnosztikai problémák

Téveszméi viszont nem bizonyultak tartósnak, ez is ellentmond a róla felállított skizofrénia diagnózisnak, sőt, talán döntő lehet a diagnózis (akár utólagos) megállapításánál. Németh Attila leginkább a borderline (határeset) személyiségzavar mellett teszi le a voksát, amihez szerinte súlyos depresszió is társult, ami időszakosan elérhette a pszichotikus szintet. Természetesen több diagnózs is magyarázhatja József Attila állapotát, a diagnosztikai kritériumok “kikeverésével” mindenki kialakíthatja saját József Attiláját (vagyis a magában őrzőtt elképzelést róla). A lehetséges mentális betegségek diagnosztikai kritériumai fel vannak sorolva a könyv végén. Azt még hozzáteszi, hogy Bak Róbert nem követett el akkora diagnosztikai tévedést, hiszen abban a korban általános volt a téveszmékre ráhúzni a skizofrénia diagnózist (csak szólok, hogy néhány helyen még most is az). És hogy mi az én véleményem róla? A válaszom a kérdésre az, hogy attól függ, mit értünk skizofrénia alatt. Úgy kezdtem neki a könyvnek, hogy nem hittem benne a művei alapján, hogy skizofrén lett volna. De a kortársak beszámolói eléggé zavarba ejtettek, elbizonytalanítottak. Válaszom egy határozott talán. Igazából ez a könyv ahelyett, hogy megerősített volna az elképzelésemben, egy csomó kérdést nyitva hagyott bennem, amire lehet, hogy egy hosszabb terjedelmű értekezés megírásával fogok válaszolni.

Nyitva hagyott kérdések

A nyitva hagyott kérdések között szerepel, hogy Kozmutza Flóra (utolsó nagy szerelme) saját bevallása szerint mélyebb értelmet vélt felfedezni József Attila téveszméiben, illetve hogy a költő téveszméiben az Illyés Gyula és Kozmutza Flóra közötti jövőbeni kapcsolatot is meglátta, mintegy “véletlenül”, amitől persze minden jó érzésű embernek borsódzik a háta, én viszont nem látom mostanában hülyeségnek a pszichotikus epizódokban átélt élmények elemzését. Talán egyszer iskolát alapítok ebből, de nem hiszem. Mindenesetre metafizikai értelemben tartom József Attilát skizofrénnek. Még annyit tennék hozzá, hogy József Attilát egy luxus helyen, a Siesta Szanatóriumban kezelték, a valódi bolondoktól ő is idegenkedett (enyhén szólva). Ebből a szempontból kettőnk között annyi a különbség, hogy én egyből a “mélyvízben” kezdtem, valódi bolondok között... És itt nem elsősorban a betegtársaimra gondolok...

Az utóbbi időben a vizsgálódásaim a mentális betegségek témájában kezd áttevődni a családi környezet szerepére a betegség kialakulásában. Eddig eléggé feltáratlan, tabu-jellegű témát kezdek feszegetni, a család szerepéről a mentális betegségek kialakulásában. Most, hogy a pszichiátria kiesett a játékból, talán sikerül tisztázni, milyen, illetve mi egy egy skizofén beteg szerepe általában a családokban, a saját pédámon keresztül. Ezek eléggé általános dolgok, ahogy tudom, és arra a kérdésre, hogy miért a saját példámat kell felhozni, a válaszom a következő: 1. mert azt ismerem a legjobban, 2. ez elsősorban egy énblog/terápiásnapló, 3. csak. Tudomásom szerint a skizofrénia jelensége szinte kivétel nélkül összefonódik egy szereppel: mégpedig a családi fekete bárány szerepével. Az esetek nagy száma indokolja szerintem a családi háttér mélyebb vizsgálatát. Az alaposabb vizsgálat esetleg olyan körülmények meglétére derít fényt, ami fölött az első alkalommal esetleg elsiklik a külső szemlélő, sőt, vagy több alkalommal is, esetleg mindvégig.

A betegség lefolyása a következő (legalábbis nálam): Először jönnek a téveszmék, hallucinációk, “a semmiből”, mintegy varázsütésre. Az okokat feltárni nincs lehetőség, a kezelés arra irányul, hogy minél hamarabb elnyomják a tüneteket. Ezt általában túlgyógyszerezéssel érik el. Kicsit hasonlít a kemoterápiára, nem nézik, hogy az antipszichotikum milyen képességeket, készségeket blokkol, elnyomni a rendellenes működést minden áron, ez a cél. Ezt követi szinte menetrendszerűen a skizofrénia utáni depresszió, aminek összetevői a szégyen, a stigmatizálás és a gyógyszermellékhatások túlsúlya. Aztán a betegséggel való küzdelem, amikor jobban lettem, nálam valahogy áttolódott a pszichiátria ellen való küzdelemre.

Ezt a küzdelmet nem bánom, most már úgy látom, hogy tanulságos volt, de a saját életem szempontjából egy felesleges kört futottam. A pszichiátria mindig olyan, amilyen, akinek nem szól bele az életébe, hajlamos nem foglalkozni vele, nekem érdemben már egy ideje nem szól bele, tehát kezdem is hanyagolni a témát mind gondolatban, mind megnyilatkozások szintjén. Hanem próbálok inkább előre haladni az életben, de valahogy, úgy érzem, mindig visszaránt valami. Valahogy úgy érzem, hogy nincs rendben valami. Ólomsúlyok nehezednek rám, húznak vissza az életben. Mikor a megyei pszichiátria szinte összes szinterén megvívtam a harcomat mindenkivel, aki szóba jöhet, és már nincs közünk egymáshoz, akkor kezd tisztulni a kép.

A problémáim hátterében a szüleimmel szembeni konfliktusom áll. Megmondom, hogy történt az eset: a családomban én már azelőtt fekete báránynak számítottam, hogy pszichiátriára kerültem. A fekete bárány az, akire a család (a közvetlen család, és az egész nagycsalád) ujjal mutogat, és a saját hibáinak feloldozását látja benne, amikor azt mondja: “Züllött, erkölcstelen életet él, lehet, hogy van egy-két hibám, de mi ez az ő bűneihez képest?” A családtag feloldozást nyer, folytathatja tovább a stiklijeit, mert tudja, hogy az én szintemre képtelen lesüllyedni, ezért ő sokkal jobb ember nálam. Kis híján a feketebárányság áldozati báránysággá alaktult át, amikor úgy nézett ki, eltűnök a pszichiátriai ellátórendszer végállomásán, a festői Hodászon.

Jó, ez már a múlt, nem akarom állandóan felhánytorgatni, csak azért hozom fel, mert úgy érzem, megint előtérbe került a probléma. Figyelmem középpontjába a család került a betegségem szempontjából. Érzésem szerint a skizofrénia nem egy mindentől függetlenül létező valami, ami válogatás nélkül lecsap az emberekre, hanem lelki okok és családi problémák készítik elő. Sőt, az újra és újra visszatérését, kiújulását is feldolgozatlan lelki problémák okozzák, kevésbé a gyógyszer szedése, vagy nem szedése, vagy egyéb rajtunk kívülálló dolgok. Eddig az volt az általános hozzáállás, hogy vannak tippjeink, de nem tudjuk, mi okozza, és széttárjuk a kezünket. A feddhetetlen család nem okozhatja, hiszen csak példát vehetne mindenkiről, a családjában mindenki áldott jó ember, csak ő a megátalkodott gonosztevő. A makulátlanság, a hiba nélküliség, a feddhetetlenség mítosza, ami a családot övezi, nekem eleve gyanússá teszi a helyzetet. Érdekes, hogy a pszichiáterek, a szakemberek még “bekapják a horgot”, nem tűnik fel nekik ez a körülmény, vagy pénz beszél. Illetve képzeljük el a vidéki, köztiszteletben álló család egyik tagjának megmagyarázhatatlan okokból való lezüllését, később mentális betegségét, újabb lezüllését, újabb betegségét, és így tovább vég nélkül, aminek a magyarázata egyedül az illető mérhetetlen gonoszsága és megátalkodottsága volna. Egyetlen kezelési mód elhelyezni őt a megyei pszichiátria hivatalos eltüntető helye, a skizofrén-demens elfekvőbe, a pusztában, kilométerekre egy főleg romák által lakott, mindentől elszeparált falutól, tehát a világ végén.

Senki nem gondolja, hogy lelki okok lennének a háttérben, egy alkoholistánál, sőt, drogosnál milyen lelki okokól is beszélhetnénk, aki állandóan részeg, vagy be van tépve, vagy a betegsége miatt van magán kívül. Természetesen mindezt az illető saját elhatározásáól csinálja, senki nem kényszeríti rá. Önmaga mondja magáról, hogy politoxikomán, megmagyarázhatatlan vonzódása a kábítószerekhez teszi őt gonosszá. Nem illik a családba, nem illik a társadalomba, nem illik sehova sem. Én nem találom már ennyire rejtélyesnek a dolgot. “Megmagyarázhatatlan”, “véletlenszerű”, “kiszámíthatatlan”. A gonoszság fokmérője nem az, hogy valaki részegen “a kerítésen lógott”, “négykézlább jött haza”, vagy “a szekrényben aludt”, a látvány borzalmassága nem áll egyenes arányban az illető aljasságával és gonoszságával. Az illető a család felfogása szerint “szégyenbe került”, a család elhatárolódik tőle, annak okán, hogy “ők ilyet soha nem csináltak”, és egyébként is mossák kezeiket, mert itt a mérhetetlen, állati lealacsonyodás példájával állunk szemben.

Végül az itt elhangzott kijelentések annyira kezdenek közszájon forogni, hogy már maga a beteg is elhiszi őket, főleg, ha orvosi segítséggel megerősítve. Véleményem szerint a fekete bárány mítosza az utolsó, ami a skizofrén betegek gyógyulásának az útjában áll, és mint ilyen, sajnos megkerülhetetlen akkor, ha őszintén szeretnénk beszélni a jelenségről és a betegség természetéről. Próbáltam kikerülni, hogy én magam túlságosan vádaskodni kezdjek, esetleg olyan témákat kezdjek el feszegetni, ami a az írásomat túlságosan indiszkrétté tenné. Bejegyzésemben a velem szembeni általános családi véleményre támaszkodtam, amiből indirekt módon leszűrhető bizonyos következtetés a családban uralkodó viszonyok működésére vonatkozóan.

Valójában a skizofrénia veszélyes. De nem azért, amiért gondolják. Hanem azért, mert olyan tapasztalások birtokába jut a révén az ember, ami veszélyezteti a keresztény vallási intézmények jól kialakult, jól bejáratott praxisát és ügymenetrét. (Biztos van ezek helyett jobb szó is, csak most nem jut az eszembe.) Elmondanék most néhány dolgot, amire még visszaemlékszem ezekből a dolgokból, és amik lassan kezdenek értelmet nyerni. Igazából egy Facebook bejegyzésem kapcsán jutott eszembe egy régen elfelejtett történet. A Facebook bejegyzés egy Delerium szám kapcsán íródott, és jó, hogy van ez a kifejezés, hogy “íródik”, mert néha helyesebb ez a megfogalmazás, mint hogy “én írtam”. Valójában az ember minél több ilyen spirituális utazáson vesz részt, mint ami a skizofrén epizód, annál jobban fellazul a kapcsolata a világi dolgokkal, hogy úgy mondjam, fellebben a Maya-fátyol, ami a fizikai és a metafizikai világot elválasztja, és egy kicsit úgy is marad. Ezt, persze, vannak, akik nem bírják, náluk a személyiség teljes széteséséig is vezethet (állítólag). Én szerintem egész jól bírom, ahhoz képest, hogy 4-5 komolyabb epizódom volt.

Szóval, annyit írtam a Facebookra, hogy: “Tanulás helyett olvasgattam egy kicsit, kinek miről szól ez a szám. Volt akinek a cigarettáról és a tüdőrákról, valakinek a kábítószerhasználatról és abúzusról, esetleg egyeseknek a szexről és a BDSM-ről. Mindenkit el kell, hogy keserítsek, mert ez igazából egy testetlen lélek (vö.: szellem, kísértet) végső nyugalomra való vágyakozásáról szól. Persze, mindenkinek a szíve joga, hogy neki miről szól, felőlem szólhat valakinek Mici néniről is, de a szövegből szerintem egyértelműen kiderül, főleg, ha hozzávesszük, hogy Karma az album címe. Ok, vissza a könyvhöz.”

És arra is emlékszem, hogy milyen körülmények között jöttem erre rá, mert eléggé módosult tudatállapotban voltam már akkor. Lehet, hogy áttételesen benne van a szövegben az előbb felsoroltak valamelyike, a szöveg akkor is egy szellemlény segítségkérése, aki itt maradt a kötődése, mondjuk dühe (rage) miatt. Nem akarom idecitálni az erről szóló elméletet teljes egészében, lényeg az, hogy én is átrágtam magam rajta, és eszerint szellemlények vannak hozzénk kapcsolódva, de azért nem úgy, hogy elmész XY-hoz, megmondja, hogy hány szellem van rajtad, és hol, és ő azokat szépen “leveszi”. Nem így. Hanem úgy hogy rajtad keresztül nyilatkoznak meg. Nekem is van olyan versem, ami a pszichiátrián hangok diktálására jött létre.

Ezekről a hangokról teljesen önkényesen úgy nyilatkozik az orvostudomány, hogy az emberi agy játéka. Nem az. Testetlen szellemlények hangja. Mindegy, az a lényeg, hogy a szám értelmére úgy jöttem rá, hogy otthon ültem, és hallgattam a számot, és mindenképpen próbáltam neki valami értelmet találni, ami a csenddel (Silence) kapcsolatos (mivel nagyon szenvedtem akkor a fülzúgástól, és szenvedek még a mai napig), és az Istennek se sikerült. Helyette mintegy sugallatra beugrott a szöveg valódi értelme. Ez annyira felkavart, hogy elindultam sétálni a legközelebbi utcára, ahol éppen a temető is van. Amint közel értem a temetőhöz, hatalmas hangzavar támadt, lelkek hangja: “Mi is fel akarunk támadni! Mi is fel akarunk támadni!” -ezt mondogatták.

Ahogy távolodtam, a hangok megszűntek, ahogy közelebb mentem, felerősödtek. Rájöttem, hogy az egyházi szertartás nem a túlvilágira való átkelést segíti elő, mint mondják, hanem megköti a halott lelkeket a temetőben a sírokhoz, vagy a holttestekhez, mit tudom én, mihez. Valóban igaz, hogy az elhunytak szellemei a temetőben várják a beígért feltámadást, ahelyett, hogy mennének oda, ahová menetrendszerűen menniük kellene.

Talán mindez hihetetlennek hangzik, vagy hazugságnak, vagy egy bolond beszédének. Egyre kevésbé tartom magam bolondnak, ezek a bolondsági dolgok amúgy sem nagyon érdekelnek már. Ez egy emlék, ami beugrott, és a hozzájuk tartozó gondolatok. Persze, van a sztorinak folytatása is, meg eleje, meg vége, de az már valóban tényleg megterhelő lenne esetleg néhányaknak, szóval egyelőre kihagyom. Meg lehet, hogy én sem állok még teljesen készen arra, hogy teljes egészében leírjam a történetet, eléggé rá kell hangolódva lenni hozzá az ilyen lelki dolgokra, meg egy csomó előismeretet megkövetel, ami lehet, hogy nincs meg hozzá mindenkinek. Nem véletlen, hogy a bejegyzésben szereplő számról sem tudják kitalálni sokan, hogy miről is szól igazából, pedig egyszerű angol nyelven íródott, csak az emberek gondolkodása még eléggé földhöz ragadt ezen a téren. Persze, tisztelet a kivételnek.

A tegnapi bejegyzésnek legalább annyi haszna volt, hogy Edit előkerült "konszolidált" formában, ahogy ő fogalmazott, hogy ennek a mostaninak mennyi van, azt igazán nem tudom megmondani. Egyre többen nem bírják már a játékokat (sem), de úgy éreztem, hogy ennek most kivételesen itt a helye.

A Ludum Dare játékfejlesztő verseny a 41. fejezeténél tart, a témája 2 össze nem illő műfaj keresztezése, ez elég fura játékokat eredményezett, például verekedős dating sim (Date Fighter) és társai. Az indie játékok elég nagy százalékban foglalkoznak mentális problémák feldolgozásával, lassan már nincs olyan mentális rendellenesség, aminek nincs számítógépes játékbeli feldolgozása, talán ez is az egyik tényező, ami miatt újra és újra leülök az ilyen játékok elé. A most bemutatandó játék az amnézia témaköréből választotta tárgyát, ez elsőre elcsépeltnek hathat, hiszen hány kalandjáték kezdődik úgy, hogy “x helyen ébredsz, nem emlékszel semmire, stb.”, viszont ez a játék inkább ennek az ellentéte, itt a végén sikerül megfejteni, amit elfedett előlünk az amnéziánk, igazából nem is vagyunk tudatában, hogy emlékezetkiesésünk van (csak egy játékmeneten kívüli utalás van benne az “About” menüpontban, hogy a játékot IRL események és a disszociatív amnézia inspirálta).

A disszociatív amnézia a pszichogén amnéziák csoportjába tartozik, amik nem kapcsolódnak agyi (vagy idegrendszeri) károsodáshoz, hanem lelki okokra vezethetők vissza elsősorban. A disszociatív amnézia stressz, vagy trauma hatására fellépő emlékezetkiesést jelent. Okozhat még sok minden más amnéziát, ennek megfelelően különböztetünk meg pl. gyerekkori amnéziát, poszthipnotikus amnéziát, stb., de eslősorban amikor amnéziáról beszélünk, disszociatív amnéziát értünk alatta. Sokan szorongóvá és depresszióssá válnak a disszociatív amnézia miatt, az elfelejtett események miatt nem teljesen értik, mi történik velük. Az elfelejtett eseményekkel csak külső szemlélő képes a személyt szembesíteni, vagy előfordul, hogy önmaga kezd kutatásba elveszett emlékei után, de ez már megint a B-filmek és indie játékok világába vezet el minket. Valóban, a mostani játék is egy emlék megtalálásáról szól.

A játék címe YOU LEFT ME, Unity-ben íródott, és leginkább a művészi képekkel kifejeződő világ az, ami az erőssége a játéknak. Ébredés után egy irracionális, szürreális világban találjuk magunkat, amit nagyszerűen jelenít meg a játék: a hold favicceket mesél és egy egyszemű macskával folytathatunk párbeszádet. Ellenben az egyszerű írást is képtelenek vagyunk elsőre elolvasni. Ilyen körülmények között kell munkába, vagy orvoshoz, vagy bárhová menni, önmagunk megtalálására egy éjszaka áll a rendelkezésünkre, különben nem bírjuk tovább a kínokat, és kilátástalan helyzetünkből az önsorsontás valamely módozatával végezzük be életünket. Az öngyilkosság egyéni módon való kezelésére fel is hívják a figyelmünket, de kritika is érte már a játékot sajátos látásmódjáért. Például, hogy nem tudunk senkivel sem beszélni a környezetünkből (egy gyárban dolgozunk, szalagmunkát végzünk dobozfejű emberek között), vagy hogy a klinikán a szakembertől nem kapunk valós segítséget. De nem lövöm le az összes poént, ha valakit nem rettentettem még el tőle és játszani akar vele. Annyit még hozzátennék, hogy a játék inkább az életben maradásra, a probléma megoldására inspirál szerintem elsősorban.

https://zephyo.itch.io/you-left-me

Valószínűleg hosszú ideig ez lesz az egyetlen egoblogi bejegyzés, tehát be kell osztani. A múltkor megyek a kedvenc kocsmámba, és oltári bűzben bent ül 3 faszi komoly képpel: valaki a munkások közül bejött a kocsmába és odasz@rt a mellékhelyiség közepére, a földre. Ezek meg bent ülnek, és oltári komoly képet vágnak, amíg a pultosnő kiakadva telefonál a tulajnak, hogy mi van. Azt is ebben a kocsmában hallottam, hogy az ember orra nagyon rövid ideig érzi a szagokat, aztán hozzászokik. Akkor valami szigetelés ment tönkre, és égett műanyag szag volt, máskor Józsi bácsi (RIP) nem tette rendbe, ami kivezette belőle a salakanyagot, ott a nagy kerthelyiség, ezek meg bármi van, rendületlenül ott ülnek a bűzben. Nem is ez a lényeg, hanem, hogy még ott, a bűzben Bogár Laci elérzékenyülten elkezdi sorolni, hogy Anikó meghalt, ezt már sokadszorra hallom, Anikó meghalt, vagyis végül kibökte, hogy nem halt meg, csak sokáig feküdt a tudjukhol, és már nem lehet meggyógyítani.

Már berúgva, elérzékenyülten mondja ezeket, a szeme könnyben ázik, és diszkréten érzékelteti velem, hogy mindezért én vagyok a felelős. Én már gyerekkoromban nagyon sok mindenért felelősséget vállaltam, olyan dolgokért is, amit nem én csináltam, aztán ez rajtam maradt, szépen lassan én lettem felelős mindenki betegségéért, elsősorban a sajátomért, aztán anyáméért, és most Anikóéért és Editéért is egyesek szerint. Akkor tisztázzunk valamit, amíg Anikóval voltam, szívatott az élet, szívattak a szüleim, akkor az Anikó szülei, de leginkább Anikó. Most ezek a hapsik, meg a mentálhigiénés központban, meg mindehol az megy, hogy én tettem tönkre, nem az alkesz szülei, nem az utánam jövő pasi(k?), hanem egyedül én. Aztán sorra jöttek a nők, mindet én tettem tönkre, legutoljára Editet, aki fekszik otthon az ágyában és nem jön dolgozni, miközben az orvosa hülyére gyógyszerezi. (Ennyi erővel távgyógyítást is alkalmazhatna, például, akár Facebookon keresztül, tegye a kezét a képernyőre kedvesem, érzi már, hogy butul?) Szóval a távpszichiátria legújabb kori feltalálása óta már csak így mennek felénk a dolgok.

Sajnos ebben a kis körben mindenkinek benne van a pakliban, hogy máról holnapra leromlik az állapota. Esetleg nekem is. Ezek a nők mind kib@sztak engem sorra, vagy olyasmit csináltak, ami nem gyengén ráutaló magatartást fejezett ki arra nézve, hogy távozzak az életükből, utána pedig tönkre mentek. Nekem ez már a tönkrement állapotom, én már ettől nem tudok jobban tönkre menni, szokták mondani, hogy "tedd a padlóra, onnan már nem esik lejjebb". Sajnálom, piálok egy hétig, kettőig, rimánkodom, átkozódom (anyai örökség), aztán folytatom tovább az életemet, és egyre jobban felhalmozódik bennem a sötétség, a homály, ami egyre jobban sodor valami felé. Ma már azt gondolom, az ember élete akkor szűnik meg, amikor annyira felhalmozódott benne a gyász és a veszteség érzése és emléke, ami lehetetlenné teszi a további életet ezen a Földön. Sokan ilyen idős korukban végképp megőrülnek, mert a testük ragaszkodik még a földi léthez, de a szellemük már nem, mások egyszerűen csak beadják a kulcsot, mint én munka után, nem tudom, melyik a jobb.

Szóval, akik még ezek után is azt gondolják, hogy én valami életeket tönkretevő agyszívó mutáns vagyok, nyugodtan gondolják tovább. Mint gyerekkoromban, most is kész vagyok "elvinni a balhét". Természetesen én okoztam annak idején az Özönvizet is, én intéztem Ádám és Éva kiűzetését a Paradicsomból. Arra meg, hogy velem mi van, hogy mindez hogy esik nekem, hogy kínlódnak velem a körülöttem maradók, én hogy kínlódom, amíg túlélem a napokat, egy válasz létezik: "Nem féltelek.",  "Nem féltünk." Vigyorgás. Függöny. Rejtély? Az.

So must go on.

Mert, mondjuk, annak nem egy épületes látvány. Először is szeretném üdvözölni, hogy a kényszerbeszállítás megszűnt, vagy jórészt megszűnt a pszichiátriákon. Viszont ennek lett egy olyan nem kívánatos hozadéka, hogy a mentális betegségben szenvedő emberek nem kapnak megfelelő kezelést. Sajnos jópár olyan esettel találkoztam mostanában, hogy pszichiátriai betegek jónéhány hónapos ámokfutás eredményeképpen jutnak csak el kórházba. Akik már régóta betegek, megtapasztalhatták az évekkel ezeleőtti szisztéma durvaságát és embertelenségét, és most, hogy semmi nem kényszeríti őket kórházi tartózkodásra, inkább elkerülik azt.

Először is, persze dícséretet érdemel a “szakma”, hogy belátták azt, hogy durvasággal nem mennek semmire, nem a 18. században vagyunk a Bastille-ban, és a másik, hogy korunk az információs társadalom kora (mondják), a jogsértések, igazságtalanságok pillanatok alatt kiderülnek, aztán mehetnek Isten hírével, mint például Zacher Gábor, akit nem akarok nagyon bántani, mert tudok egyet és mást a pszichiátriai és addiktológiai osztályokon folyó ügyekről, nem egy eltussolt halálesetnek voltam már tanúja, vagy hallottam róla, mostantól kezdve ezekkel is akkor csínján fognak bánni. Legalább a “darab-darab” elve érvényesüljön.

Amiről most beszélni szeretnék, nem is a pozitív változások, hanem van egy sarkalatos kérdés a régebbi betegeknél, mégpedig a gyógyszerbeállítás kérdése. A változásokkal együtt elkezdődött ugyanis egy olyan folyamat, ami a gyógyszerbeállítást is szereti “ambulánsan" intézni, ahogy mondják. Az ambulanter járkálást jelent, aki még nem ismern unalomig a kifejezést, hívják úgy is, hogy járóbeteg-ellátás. Végülis, csak ebben az egy pontban találom ma bűnösnek a pszichiátriát, hogy már annyira elharapódzott az ambuláns gyógyszerváltások és gyógyszerbeállítások esete, hogy szót érdemel.

Végülis a maguk részéről igazuk van, kevesebb a felelősség, “nehogy már itt haljon meg nekünk” - gondolhatják, hanem menjen haza vagy valahova, úgy, ahogy az elefántok intézik a meghalást. A kérdés komolyabb, mint gondolnánk. Itt olyan súlyos mellékhatásokkal járó gyógyszerekről van szó, amiket most nem részleteznék, mert már számtalanszor megtettem. Ezeket pedig úgy osztogatják, mint a franciadrazsét. Régebben pont azért igényelt kórházi tartózkodást ezeknek a gyógyszereknek a beállítása, hogy ezeket a mellékhatásokat észleljék, és időben elkerüljék a helytelen gyógyszerezést. Gyanítom egyébként, hogy a szakmai protokoll ezt éppen a mai napig előírná, csak ehelyett a fentebb leírt módszer lett a gyakorlat.

Most nem kezdek végeérhetetlen rinyálásba, hogy hat ki ez az emberek életére, hogyan hatott közvetve (vagy inkább közvetlenül?) az enyémre is, nem kezdek vádaskodásba, hogy ejnye, Doktorká, megint nem volt a helyzet magaslatán, nemhiába utáltam magát olyan rendíthetetlenül annak idején, sikerült megint úgy elcuccolni valakit, ezúttal ambuláns rendelés keretei között, ami visszafordíthatatlan károsodást okozott az illető magatartáseli, viselkedésbeli és életvezetésbeli képességei terén. Ambuláns rendelésen felírni olyan gyógyszereket, min a Seroquel (Ketilept) és a Zyprexa (Parnassan), amik ma nem éppen a legmodernebbnek számítanak, és ráadásul ambulánsan váltogatni őket mindenféle kontroll nélkül? Hát, egy kicsit meredek.

Szóval, a pszichiátria fordított Luciferként működik, aki “az erő része, mely örökké rosszra tör, és jót művel”, mert amikor a pszichiátria túlló a célon, jó irányba, akkor is sikerül rosszat csinálnia. Nem akarok állandóan a pszichiátria ellensúlyaként himbálózni ezen a blogon, de ezt a praxist sajnos nem állhattam meg szó nélkül. Szerintem nem azért kapok én 50 ezret havonta, 4 órában, hogy ilyenekre rávilágítsak, ők meg nemtudommennyit. Vagy igen? Mert mondják meg, ha igen, és akkor csinálom tovább.

Mi az a Raspberry Pi? A Raspberry Pi egy nyomtatott áramkörre szerelt, viszonylag kis teljesítményű számítógép, aminek a fő felhasználási területe (számomra) internetes tartalmak tárolása, és 8-16 bites retro játékok “csapatása” lenne. El is döntöttem, hogy veszek egyet, megvizsgáltam a szűkös anyagi lehetőségeimet, és úgy döntöttem, hogy használtat veszek. Abból is egy viszonylag új modellt, a Raspberry Pi 3B-t, ettől van egy újabb, pluszos változat, nemrég jött ki, talán a múlt hónapban, de maradjunk a Raspberry Pi 3B-nél. Egyébként a Raspberry Málnát jelent, málna PC-nek is hívják, Raspbian operációs rendszer fut rajta, ami a Debiannak egy változata, esetleg Ubuntu Mate, meg még néhány Linux disztribúció. Van rá a Windows 10-nek is egy változata, de azt nem nagyon ajánlják, csak fejlesztőknek. Jó, kiselőadás vége.

Szóval vettem 15 ezerért egy ilyen Málna PC-t, megnéztem, a gyári ára 30 ezer körül van egy ilyen gépnek, azzal a pár tartozékkal együtt, ami hozzá volt még rakva. A 15 ezer kevésnek tűnhet, vagy nagyon kedvezőnek, de szerintem inkább reális. Főleg annak fényében, hogy szinte semmi gyári alkatrész nem volt hozzá, eléggé DIY-módszerrel volt és van összetákolva, 8 GB-os Toshiba kártya volt hozzá, meg egy kis Samsung telefontöltő. Amivel működtetni nem annyira ajánlatos, de hát gondoltam, egy darabig elmegy vele. Minden rendben is volt, végül sikerült rácsatlakoztatni a monitorra egy HDMI-VGA átalakítóval. És itt kezdődött csak az igazi történet. Mivel láttam, hogy a Raspbian operációs rendszer a frissítéshez jelszót kér, írtam is egy SMS-t az eladónak, hogy így-meg-úgy, légyszi nem tudná-e megadni a belépési kódot, mert semmi kedvem újratelepíteni mindent. Úgy látszik, emberünk csak erre várt, ettől kezdve távoli gépről akicóba lendült: mivel a Raspbian hálózatba kötve webszerverként működik, SSH konzollal nagyszerűen be lehet rá lépni BÁRMILYEN számítógépről, ami hálózatba van kötve, és mivel van IP-címe, nagyszerűen lehet rajta távoli gépről ügyködni. Hát, ez úgy kezdte, hogy először kivette az automatikus beléptetést, szóval ettől kezdve nem volt más választásom, mint újratelepíteni az egészet. Tabletbe be SD kártya formázás, és egy Raspi Card Imager nevű programmal Andoroidról ment is a telepítés az SD kártyára.

Ezt azóta egy párszor sajnos már végigjátszottam, mivel ettől kezdve a haver még mindig be tudott lépni a Raspberry-re, mivel először nem sikerült lekódolnom a gépet, aztán valamiért úgy gondoltam, hogy egy új operációs rendszerre már nem tud belépni, sajnos be tud, mert a Raspbian rendszer nem foglalkozik semennyire sem a saját védelmével, még annyira sem, mint pl. az Ubuntu, alapból minden gépre “pi” felhasználónévvel települ, “raspberry” jelszóval. Szóval a csávó ezek után is simán ki-be mászkált a Raspberry-n, szétb@szta az operációs rendszert, de úgy, hogy megint újra kellett telepíteni. Most ott tartok, hogy SD kártya kivéve, mert még azt is kinézem az illetőből, hogy valami szkripttel figyeli, hogy mikor települ fel a Raspbian, és automatikusan változtatgatja meg a jelszavakat. Mindegy, valami majd csak lesz a kis cyberwar vége, de ezt azért a pár ezer forintért csinálni megéri?

Szóval, az egésznek annyi az értelme, hogy ne vegyetek használt Raspberry Pi-t, mert van benne egy biztonsági rés: az emberi tényező. Azt nem tudom, mit akar a kedves eladó elérni ezekkel az SSH-belépésekkel, talán azt, hogy visszavásárolja tőlem 5-10 ezerért, és így akar pénzhez jutni? Nem tudom, mert azóta nem beszéltem vele, hogy megvettem a gépet, SMS-re nem reagál. Azt sem tudom, mennyire számít bűncselekménynek egy olyan számítógépben való turkálás, amit egyszer már eladott nekem, főleg a rosszindulatú támadásai. Valószínűleg rosszabbul jártam, volna ha a laptopomra kötöm a Raspberry-t, vagy egyéb számítógéphez, mert ott igazán nagy károkat tudott volna okozni, így csak egy nyomtatott áramköri lapkába dugott SD kártyán tud maximum dühöngeni. Ha azt hitte a kedves eladó, hogy nagyon okos, amikor ilyeneket csinál, el kell, hogy mondjam, hogy nagyon nem okos, ha úgy gondolja, hogy a piti zsebtolvajok módjára vannak piti cyberbűnözők.

Ez a bejegyzés annak a témáját próbálja meg feszegetni, mi történik akkor, amikor egyszer csak ráébredsz, nem produkálsz már több skizofrén tünetet, 4-4,5 megrázó pszichózis után, minimális gyógyszerrel hirtelen úgy érzed, nem sok közöd maradt a témához, illetve mindent leírtál róla, amit tudni érdemes, legalábbis a sajátodról. Mondják, sokfajta skizofrénia létezik, újabban kezdik pedzegetni divatos szóval, hogy ez is “spektrumbetegség”, vannak különböző válfajai, bár az orvostudomány pont kezdi nem osztani ezt a nézetet, az új DSM-ben a skizofrénia alkategóriái kezdenek hirtelen összevonódni, illetve eltűnni. Egy illető, aki tíz éve dolgozott skizofrénekkel, akikről az a téveszme élt, hogy sajátos a beszédmodoruk, sajnálattal közölte, hogy egyáltalán nem találkozott olyan skizofrénnel, aki úgy beszélt volna, ahogy a betegségről szóló tanulmányok írták. Ennek ellenére Szegedi Tudományegyetem tavaly a Kutatók Éjszakáján a programjába olyan előadást vett fel aminek az volt a címe, hogy Hogyan beszélnek a skizofrének? Amire egy tweetben annyit jegyeztem meg körülbelül, hogy úgyanúgy mint te, #csúnyaszó. Mikor Mark Vonneguttól (Kurt Vonnegut fiától, akit szintén skizofréniával diagnosztizáltak) megkérdezték, hogy lehetett, hogy a skizofréniája után könyvet írt a betegségéről Éden Expressz címmel, majd elvégezte az orvosi egyetemet, azt válaszolta, hogy ez valószínűleg úgy volt lehetséges, hogy az ő skizofréniája nagyon enyhe volt.

Én ezt nem így gondolom. Inkább azt gondolom, hogy ameddig fennállnak azok a körülmények, amik katalizálják a skizofréniát, addig sajnálatos módon újra, meg újra előtör az emberből, aztán hogy mennyire súlyosan, nem tudja előre megmondani senki. Láttam már egy betegtársamat, nevezzük csak Bolond Andinak, akinek olyan súlyos, és hosszan elhúzódó pszichotikus epizódja volt, hogy hónapokig tartották a megfigyelőben, de lehetséges, hogy fél évnél is tovább. (A megfigyelő a zárt osztály zárt osztálya, ahol az ágyat elhagyni sem tanácsos engedély nélkül.) Azóta találkoztam vele egyszer, teljesen normális volt a viselkedése, pedig már azt tervezgették, hogy mikor szállítsák át Kállósemjénbe, az elfekvőbe. Az én súlyos skizofréniámat ne is említsem, engem Hodászra akartak elvinni, fele olyan súlyos skizofréniával. Egyébként én olyan skizofrénnel még nem találkoztam, akinek az előtörténetében súlyos alkoholizmus szerepelt volna, mint az enyémben. Ezt a szempontot sem igazán mérlegelték nálam, az én skizofréniám delírium tremensből is eredhet.

Delíriumosokkal viszont találkoztam. Súlyos, skizofrénia-szerű állapot, az alkoholmegvonás ilyen esetekben epilepsziás roham, vagy pszichózis formájában jelentkezik. Akit alkoholistának találnak, nem bélyegzik meg, hanem folytathatja tovább az életét, mintha mi sem történt volna, az emberek jobban hajlamosak elfogadni, hogy valaki az élete egy szakaszában kicsit sokat ivott. Kicsit nagyon sokat. Sokkal elnézőbb velük mindenki, mint aki önmagától bolondul meg, ők kapják az élethosszig tartó gyógyszert, meg az élethosszig hülyének nézést, diszkriminálást, kirekesztést. Illetve 5-10 éve még így volt. Lassan változik ez. Egyébként teljesen a véletlennek, az meg orvosi önkénynek köszönhető, hogy én a skizofrének táborát erősítem a delírium tremensesekkel szemben. A delírium tremensről nem írnak ennyit, egy-két irodalmi mű örökíti csak meg az ilyen állapotokat, például Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából című műve. Egyszerűen nem szorul további magyarázatra, nem kriminalizálják, nem kényszerítik felesleges kórházi benntartózkodásra az ilyen embereket. Egyébként ezt megerősíteni látszik, hogy semmiféle gyanakvásosság nincs a személyiségemben normálisan, azzal szemben, hogy a skizofrének úgynevezett maradványtünetekkel rendelkeznek, vannak vissza-visszatérő vesszőparipáik, ha ilyen témára kerül a beszélgetés sora, sokuknál tetten érhető a téveszmerendszer megléte, mégha gyógyszerek által eltompított formában is. Persze sokuknál pedig nem, felszívódik, mint a hajnali köd. Vannak, akik teljesen normális életet élnek, ők kiszakadtak ebből a körből, és nem szívesen társalognak a témáról, legalábbis magukkal kapcsolatban. Teljesen a polgári céloknak szentelik magukat.

Valahol én is itt tartok, csak “túl sok volt a jóból”, a 10+ éve tartó gyógyszerezés, kondicionálás nem múlt el nyomtalanul. Azt sem mondom már, hogy olyan mélyen érint, a munkahelyen kivételes helyzetben vagyok, informatikával kapcsolatos dolgokkal foglalkozom szinte kizárólag, köszönhetően a jó mentális állapotomnak, és a vezetőség konstruktív és progresszív hozzáállásának. Viszont a hogyan továbbra még mindig nincs megnyugtató válasz. Azok a problémák újra, meg újra a felszínre kerülnek, ami miatt a alkoholista lettem (egyesek szerint) és skizofrén (mások szerint). Az alkoholprobléma a minimálisra csökkent, a pszichotikus tünetek nem jelentkeznek már nagyon régóta. Csak az életem maradt ugyanabban a mederben. Illetve annyi van, hogy van munkám, amit elismernek, és díjaznak, vagy legalábbis elfogadnak. Sokat jelent a munkahely, a közösség elfogadása, nekem ezzel soha nem is volt problémám, bárki bármit is mond, még a legborgőzösebb időszakomban sem. A közösségi lét, ahol jól érzem magam, nekem túlélési stratégia volt a szüleimmel szemben, akik soha nem fogadtak el, a mai napig. Az “óvodától az egyetemig” mindig közösségi ember voltam, azzal a címszóval, hogy “csak ne kelljen otthon lenni”. Inkább alkalmazkodtam számomra idegen emberekhez, olyanokhoz, akiknek a követelményei és az elvárásai nem voltak irreálisak, mint az itthoniak. Az, hogy közösségben vagyok, és azt csinálom, amit szeretek, még ahhoz is előkészíti a talajt, hogy esetleg egyszer továbbléphessek, ki a nyílt munkaerőpiacra vagy a vállalkozói szférába. Ez ellen hat a kis családom folyamatos visszahúzó, destruktív, önbizalomromboló és megalázó bánásmódja, hogy hosszútávon melyik tud hatni, meglátjuk. Sajnos ebben más nem segíthet, azt a harcot egyedül kell megvívnom, mint Rambo-nak. Van ugyan családterápia, de nem nagyon halad. Csak annyit záró gondolatként, hogy a pszichózisok lecsengésével az embernek újra kell gondolnia, terveznie az életét, ez hasonlít ahhoz az érettségi körüli állapothoz, amikor az ember tele van tervekkel, a legtöbb persze általában hülyeség, de még van pár éve módosítani, remélem, nekem is maradt.

Mint tudjuk (vagy nem tudjuk), március 29-én kezdték el árusítani a THE C64 Mini névre keresztelt Commodore 64 “utánérzést”. A THE C64 Mini ugyanúgy néz ki mint elődje, csak 50%-kal kisebb, és teljesen más. Állítólag az eredeti Nintendo konzolok újrakiadásán felbuzdulva készítette el Retro Games Ltd. a C64 konzolváltozatát. Szóval az idei húsvét nekem nem elsősorban a Jézusról, a sonkáról és a tojásról szólt, hanem a Commodore 64 feltámadásáról, sajnos az első hírek alapján azt kell, hogy mondjam, eléggé zombi üzemmódban sikeredett. Nem lebeszélni akarok senkit, mert 30 ezer körüli összeget az ember meggondolatlanul elkölt másra is, mert jelenleg olyan 30-35 ezerért szerezhető be a gép a legolcsóbban, szállítással együtt, mert Magyaroszágon tudtommal (még) nem árusítják. Ennyiért persze ne várjunk csodát.

Nézzük, mit kapunk, és mit nem kapunk ennyi pénzért, amiben pedig reménykedtünk volna. Arról már volt előzetes hír, hogy a konzol billentyűzete nem fog működni, szépen mondva csak dekorációs célokat szolgál, még szebben mondva csak dísznek van, szó szerint. Ez elég bénaság, és elég gáz, de a jelek szerint mégsem ez a legnagyobb probléma vele, mert egy USB port segítségével billentyűzet csatlakoztatható hozzá. HDMI csatlakozás van rajta, amivel az újabb fajta tévéhez csatlakoztathatjuk (Junoszty felejtős). Lényegében az inputról és az outputról is nekünk kell gondoskodnunk, mert egy C64 alakú emulátor dobozt kapunk (nem tudom szebben megfogalmazni), amihez elvileg csatlakoztathatunk pendrive-ot, ami képes beolvasni 1 db d64 file-t (a C64 emulátor lemezképfájljáról van szó). Azért csak egyet, mert bizonyos néven kell elneveznünk, hogy láthassa a kis készülékünk. Így valószínűleg el kell felejtenünk egyelőre azokat a több lemezoldalas játékokat, amiért megérné tartani: marad a pixeles lövöldözés és csihi-puhi, az előre telepített játékok közt is ezek vannak többségben. A joystick-ról még nem esett szó. Ennek az ára viszont csillagászati majdnem kiteszi az egésznek a felét, és eléggé sérülékeny darabról van szó. A formatervezése pedig valami katasztrófa.

Az informatika történetében szerintem nem ritkák a melléfogások, de egy ennyire bénán tervezett és kivitelezett hasznavehetetlen vacakot kiadni 2018-ban, úgy gondolom, hogy felelőtlenség. Én értem, hogy a lehető legkevesebb pénzből akartak egy C64-re hasonlító valamit kihozni, és ez a jelek szerint sikerült is nekik, szerintem mindent elmond, hogy egy nappal az első eladási nap után az ebay-en tömegesen megvásárolható a cucc, jelenleg még a vételi ár körüli összegért, de érzésem szerint fog ez még lejjebb is menni... Ennek ellenére lehet, hogy megveszem, de olyan különös dolgot nem várok tőle: BASIC-ben, vagy Assembly-ben programozni már valószínűleg nem fogok, űrhajó ikonokra lövöldözni, meg pixelninjákkal verekedni pláne nem. Egyelőre megfelel nekem a WinVice, ami szerintem az egyetlen normális C64 emulátor, és többet tud ennél a kis C64 utánzatnál. Ha szert is teszek egyre majd a jövőben, csak mint kuriózum fog számításba jönni.

+

Ami még pozitívumként felsorolható, a 64 db eredeti játék, ami a készülékkel jár, amikhez volt szerencsémezek közül, azokhoz már nem fűzök különösebb reményeket, az ismeretlen címeknek van némi vonzerő gyakorló hatásuk. Minden játékhoz leírás tartozik, és egy menüből egyszerűen választhatjuk ki őket. Pozitívum lehet még, hogy a játékok közben lehet játékállást menteni. Megemlíthető még, hogy a joy-jal, lehet valahogy képernyő-billentyűzeten ügyeskedni, ha végképp nincs más megoldás. (Azért bosszantó lehet, ha éppen nincs a közelben egy USB-s billentyűzet, és a játékban egy nyomorult SPACE-t nem tud az ember lenyomni, ha kell.) Azt hiszem, mindent elmondtam, amit sikerült kisilabizálni a kis masináról, valamiért Kierkegaard Vagy-vagy című műve jut eszembe, amikor arról elmélkedik, hogy nősülj meg, vagy ne nősülj meg, mindkettőt megbánod. Tanácsot adni én sem tudok, sőt, magam is abban a dilemmában vagyok, hogy venni, vagy nem venni.

Jó régen írtam a gamer girl-ökről, azt hiszem, abban a posztban a főszereplő egy gamer és cosplayer lány volt, hát most itt van Hilya Fawkwes aka Hilya Suicide, aki szintén gamer és cosplayer, és nem mellesleg suicide girl. Számos játékkonzol tulajdonosa, és nem veti meg a retrót sem, ez talán látszik is.

Bár ezt főleg képes posztnak szántam, azért hogy legyen benne némi tudálékosság is, röviden leírom, mi az a suicide girl. A suicide girl-ök egy internetes közösség, akik extrém megjelenésükkel a szépség fogalmát szeretnék újradefiniálni. A csoport alapítója, Missy Suicide úgy írja le a jelenséget, hogy a suicide girl-ök társadalmi öngyilkosságot követnek el, amikor megtörik a társadalmi normákat, és weboldalt szentelt nekik, hogy legyen egy hely gyönyörű lányoknak, akik azt választják, hogy nem férnek bele a normába, legyen az internetnek egy sarka nekik szentelve, ahol a kívülállók is találkozhatnak a jelenséggel, és esetleg elismerésüket fejezhetik ki irányukba. Sok film és könyv is készült már róluk, azt hiszem, bárki, aki az interneten böngészett, futott már bele suicide girl-ök képeibe, ha esetleg nem is tudta őket hova tenni. Hilya Fawkes itt elsősorban mint gamer szerepel, de olyan képeket igyekeztem keresni, amin a suicide girl oldala is "kidomborodik". Nehéz is lenne ezt elvitatni tőle, az extrém megjelenés mindent elárul.

Azt hiszem, ezen a képen jól látható a kötődése a Nintendo nevű konzolhoz, megfigyelhetőek a retro hatást keltő, pixelgrafikus tetoválások is.  Valamiért jelmondata lehet viszont a Game Over kifejezés (fogalmam sincs, mire gondol ezzel kapcsolatban, mert előszeretettel viseli ezt is magán).

Ha game over, hát game, over, régen terveztem már képes posztot írni, persze egészen más témában, de igazából nem bánom, hogy végül így alakult.

“S romlott kölkökre leltél pszichoanalizisben.”

/József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat/

Arra a kérdésre, hogy hol voltam mostanában, az lenne a válaszom, hogy fura késztetésem támadt a pszichoanalízis tanulmányozására. R. D. Laing A meghasadt én c. könyvét olvastam, megnéztem Feldmár András néhány mostanában készült, YouTube-os videóját, amit nyugodtan nevezhetünk szerintem divatos szóval vlognak, hetente készít egyet, az is a sorozat címe, hogy “Heti agymosó”. Elkezdtem olvasni a mindennapi pszichológiát (szigorúan kisbetűvel), kivettem a könyvtárból egy csomó pszichológiai könyvet, és amúgy igyekszem mindenhogy otthonossá tenni magam a témában. Amúgy pedig nem készülök semmiféle ilyesmi segítő szakembernek mint pszichológus vagy pszichiáter, szociális munkásnak meg végképp, szimpla hétköznapi érdeklődésnek vettem fel azok helyett a dolgok helyett, amiket momentán csinálnom kellene. Hogy akkor mi is az a pszichoanalízis, ami engem mostanában annyira foglalkoztat, erre a saját szavaimmal szeretnék megválaszolni, ez sehol máshol nem olvasható, hanem különbejáratú magánvélemény. Szerintem a pszichoanalízis (azon belül is az esetek leírásai, az esettanulmányok) nem más, mint a pszichiátria szépirodalma. Hogy mondandómat alátámasszam, szerintem elég felidéznem Csáth Géza Egy elmebeteg nő naplója című “regényét”, ami eredetileg egy orvosi szaklapban jelent meg mint Brenner József pszichiáter pszichoanalitikus esettanulmánya. És akkor a pszichoanalízis pszichológia, vagy pszichiátria? Tudtommal egyik sem, egyaránt művelheti pszichológus és pszichiáter, a XX. század első felében élte virágkorát, ma már nem jellemző a széles körű alkalmazása, eredményei felszívódtak, feloldódtak a pszichológia tudományában.

Hogy megérthessük a lényegét és kialakulását a pszichoanalízisnek, Sigmund Freud egy korai előadássorozatához kell visszanyúlnunk, amit 1909-ben tartott a Boston melletti Worcester város Clark University nevű egyetemén. Ebben az előadássorozatban Freud különösen nagy hangsúlyt fektetett a közérthetőségre, hiszen jórészt laikusoknak szánta előadását, de a későbbiekben sem állt távol tőle a pszichoanalízis tudományának népszerűsítése a nem orvosi körök felé, talán ezért is válhatott rövid idő alatt népszerűvé. Ha Virgina Woolf Saját szoba néven kiadott és könyvvé formált előadásai kiemelkedő teljesítménye az esszéirodalomnak, Freudnak ezek az előadásai eszmetörténeti szempontból ugyanilyen fontosak.

Az egész a hisztivel kezdődött

Az egész pszichoanalízis voltaképpen nem is Freud találmánya, hanem Dr. Josef Brauer alkalmazta először egy hisztériás esetnél (a hisztéria mint diagnózis a kor divatos fogalma volt, azóta, ha jól udom, már nem létezik). A páciens egy Bertha Anna Pappenheim nevű fiatal nő volt, aki később nemhogy kigyógyult a “hisztériájából”, hanem ráadásul említésre méltó karriert futott be: Németország első védőnője lett, folyóiratot alapított, és több intézetet, ahol fiatalokat képeztek ki a védőnői pályára. De történetünkben még ott tartunk, hogy Anna nagyon hisztis. Nemrég vesztette el édesapját, akit lelkiismeretesen ápolt haláláig, és a hisztéria a következő tünetekben jelentkezett nála: “Mereven bénult és érzéketlen volt mind a két jobb oldali végtagja, időnként ugyanígy volt megtámadva testének bal fele; felléptek nála továbbá: zavarok a szemmozgásokban és a látóképesség különféle hiányosságai, nehézségek a fejtartás körül, heves, ideges köhögés, undorodás a táplálékfelvételtő és egy ízben hetekig tartó képtelenség az ivásra, dacára kínzó szomjúságának; a beszélőképesség csökkenése, amely odáig fejlődött, hogy képtelen volt anyanyelvén beszélni vagy azt megérteni; végül önkívület, zavarodottsági, deliráló, egész egyéniségét megváltoztató állapotok [...]”* Amint látható, a hisztéria szervi bajok tüneteit mutató betegség (volt). Az ókori görög orvosok a hisztériát sajátosan női betegségnek tartották, az anyaméh (görögül hüszteria) megbetegedésének tulajdonították. Valószínűleg ma katatón skizofréniaként diagnosztizálnák. Szóval Dr. Brauer úgy gyógyította meg Annát, hogy szépen hipnózisban visszavezette azokba az állapotokba, amelyek a tüneteit előidézték, és kimondatta vele ezeket a gátakat, elfojtásokat, amik az elakadásokat képezték, a lány ezeket az üléseket “chimney sweeping”-nek (kéményseprésnek) és “talking cure”-nek (beszélgetős gyógyításnak) keresztelte el (érdekes módon angolul nem felejtett el). A víziszonyának például úgy jártak utána, hogy visszamentek az időben egy pontra, amikor belépett a társalkodónője szobájába, és látta, hogy a kutyája a poharából iszik. Illendőségből nem szólt az esetről, de annyira zavarta, hogy ő maga képtelen volt inni, pláne pohárból (helyette lédús gyümölcsöket evett), ameddig az ügy eredetére fény nem derült. Ezt a fajta gyógymódot először katartikus gyógykezelésnek nevezték el (a görög katarzis szó megtisztulást jelent). Ha még ez is érdekel valakit, Arisztotelész dráma-felfogásában szerepel a katarzis-elmélet, amely szerint a dráma nézője a hősökkel való azonosulás során megtisztul a drámai történés által keltett érzelmi feszültségtől.

Egen. Később Freud kidobta a szemétbe az egész hipnózis-dolgot, és helyette csak beszéltette a pácienseket, de olyan részletesen, hogy ez terepet adott Freud fantáziájának és írói vénájának a szabad szárnyalásához, így születhettek meg azok a förmedvényes esettanulmányai, amikhez már volt szerencsém évekkel ezelőtt, például a Patkányember vagy a Farkasember, ehhez jött hozzá, hogy később már mindent a libidóra és a szexualitásra vezetett vissza, és ezt a eljárását később sokan bírálták, köztük a bevezetőben említett R. D. Laing is, vagy említhetném a svájci C. G. Jungot is, aki szerint egészen más mozgatórugói is létezhetnek az emberek cselekedeteinek, mint a szexualitás. Jung már kevésbé volt materialista, mint Freud, a lélek tanulmányozásában olyan irányokba fordult, amiket ma már-már ezoterikusnak lehetne nevezni. Freud is a “lélek” fogalmával dolgozott, a pszichoanalízis lélekelemzést jelent, de felfogásában mindvégig materialista maradt. Úgy dolgozott a lélek fogalmával, hogy nem hitt benne, ma is ezt teszi szerintem a pszichiáternek “specializálódott” orvosok 99%-a. Tehát Freud szerint mindent a szexualitás mozgat, már gyerekkortól kezdve a gyerek a saját erogén zónáival foglalkozik, és amikor észreveszi, hogy rajta kívül létezik más is, rájuk vetíti ki szexuális fantáziáit. Akár igaza van Freudnak, akár nincs,az előadásai végén tesz még egy számomra figyelemre méltó megállapítást: hogy a szexuális energiákat lehet alkotásba szublimálni, ezt tartotta egyébként Szepes Mária is, aki aligha volt nagy Freud-fan, lévén, hogy ezoterikus témákban volt inkább otthon.

* Sigmund Freud: Pszichoanalízis (Öt előadás 1909-ben, a worcesteri Clark Universityn)

Több személyiség egy testben: NEM skizofrénia

Azt mondják, a depresszió betegség, az agyban beálló kémiai zavar, szerotonin nevű neurotranszmitter (esetlegesen hozzávéve a egy kis noradrenalin nevű neurotrtanszmittert) zavara, ahol neurotranszmitter egy ingerület átvivő anyag megnevezésére szolgál. Ezt a vélekedést sokan osztják, azt hiszem, már az óvodások is tudják lassan. Honnan a francból tudják? Csak tudják, és kész. Szerintem meg annak, hogy az ingerületátvivő anyag sérül, mindig van előzménye is, na mindegy, nem ez a lényeg. Ugyanúgy, a skizofréniáról is tudják, hogy többes személyiséget jelent, hiába magyarázzák el századszorra és kétszázadszorra, hogy a skizofrénia hallucinációk és téveszmék rendszere, úgyanúgy lájkolják tovább a skizofréniáról szóló poénokat, amik a többes személyiségen élcelődnek igazából. Ezeket egyébként a Twitter alapján szűrtem le, bizonyos követőszám fölött arra is jó a Twitter, hogy kérdéseket tegyünk fel a “társadalomnak”, követőink megbízható kontrollcsoportot alkotnak (még ha skizofrének vagyunk, akkor is).

Ugyancsak a Twitteren merült fel a kérdés, hogy mennyire létező betegség egyáltalán a disszociatív személyiségzavar, amiről meg vannak sokan győződve, hogy az a skizofrénia? A disszociatív személyiségzvavar a mentális betegségek “sztárja”, könnyen elképzelhető, szuperizgalmas betegség, hogy az embernek több személyisége legyen, nahát, kár, hogy a gyakorlatban (sem a klinikai, sem a hétköznapi gyakorlatban) nem igazán lehet találkozni vele. A sors fintora, hogy amíg a skizofrénia (vagy inkább a pszichózis?) egy gyakori, létező valami, az emberek nem figyelnek oda rá, amíg a disszociatív személyiségzavar (disszociatív zavar, disszociatív identitás) nagyrészt az emberi fantázia szüleménye, az emberek mégis szeretnek ennek a tanulmányozásával foglalkozni. Mégsem mondhatom, hogy egyáltalán nem létezik, elenyésző százalékban (ezrelékben) valóban előfordul, magam is szemtanúja voltam, amint egy Dani nevű ember, amikor berúgott, általában szeretett a mienkkel szembeni telken leheveredni, és durva káromkodásaira női hangon válaszolgatni magának. Ezután tovább folytatta útját, magában átkozódva, és sipítozó fejhangon válaszolgatva rá. A nap ilyenkor mindig azzal zárult, hogy az útkereszteződésben összeverekedett a gémeskúttal.

A disszociatív zavar vagy egy poszttraumás stressz hatására kialakuló énvédő mechanizmus, vagy egyéb pszichiátriai kórképekhez kapcsolódó betegség, ilyen esetben szó lehet kedélybetegségről, étkezési rendellenességről, egyéb személyiségzavarról, vagy nagy mennyiségű alkohol-, illetve kábítószerhasználatról. Az első esetben egy könnyen kezelhető folyamatról van szó, súlyosabb problémát ez nem szokott okozni, gondolom, a megoldást az jelenti, hogy valamilyen módon leszoktatják az illetőt arról, hogy így hárítsa el a problémát. Ha kapcsolódó betegségről van szó, a probléma nehezebben kezelhető, a fentebb említett Dani fiú esetében is, a többszörös személyiség minden esetben az alkoholfogyasztáshoz volt köthető, ilyen esetben természetesen az alapbetegséget kell kezelni, megszüntetni, akkor van esély a disszociatív személyiségzavar felszámolására, illetve bizonyos esetben már akkor sem, szerintem a csávónak tulajdnoképpen már mindegy volt.

Az elmélet szerint létezik a hoszt, vagyis gazdaszemélyiség, és ennek vannak alterjei, esetünkben a káromkodós bunkó lehetett a gazda, és a neki felelgető, vagy felelgetők az alterek. A személyiségek különbözhetnek nemükben, identitásukban, tulajdonságaikban (pl., jobb-, vagy balkezesség). Kialakulhatnak a személyben amnézia-szerű állapotok, például olyan esetben, amikor az egyik személyiség nem tud a másik cselekedeteiről, a másik viszont tud az előzőéről, szóval, amikor dominánsabb az a rész, amelyik nem tudhat a másikról, ilyen esetben nem emlékszik dolgokra, (pl. hova tette ezt, vagy azt, mit írt ide, vagy oda). Emlékezetkiesés előfordulhat még abban az az esteben, amikor trauma hatására záródik ki valami a tudatos tartományból. Vagy ha mondjuk alkohol, vagy olyan kábítószer hatása alatt állt, ami emlékezetkiesést okoz, a magyarázat még egyszerűbb az emlékezetkiesésekre. A disszociatív személyiségzavar terápiájában általában nem használnak gyógyszert, csak pszichoterápiát, kiegészítő terápiaként esetleg hipnózist.

Erről a betegségről csak azért írtam, hogy egyértelmű legyen, miben különbözik a skizofréniától, egyébként semmi közöm hozzá, és különösebben nem is érdekel. Felkapott hülyeségnek tartom az erről való társalgást, társadalmilag nem egy fontos probléma, ellentétben a depresszóval vagy a skizofréniával. Orvosok, pszichológusok és érintettek számára érdekes lehet, ők meg többet is megtudhatnak róla, ha akarnak. A téma irodalomban és filmen való feldolgozásáról: Erről szól még Daniel Keyes regénye, Az ötödik Sally és a Széttörve című film is. Az ötödik Sally-t tervezem elolvasni, annyit tudok, hogy a szerző valós élmények alapján írta, a Széttörve film nekem egy kicsit túl hatásvadásznak tűnik a 23-24 személyiség szerepeltetésével.

Most is abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy egy saját játékról kellene "objektív vélemény"-t írni, ahogy  néhányan mondják. Ez a játékom pedig nem más, mint a várva várt Halál a pszichiátrián 2. Azt mondom, hogy várva várt, de mondhatnám azt is, hogy nemvárva nemvárt, vagy akár azt, hogy váratlan, hogy egyáltalán végül befejeztem. Annyit előrebocsátok, hogy nem remélek tőle gyors eredményt. A játékműfaj, ellentétben a blogbejegyzésekkel, egy lassú műfaj. Az első részért is csak évek múlva akartak beperelni, ettől sem várok hát gyorsabb eredményt. Hónapok is eltelhetnek akár, ameddig megkapom az első anyázást, burkoltan, vagy kevésbé véka alá rejtve.

Bár az ember sosem tudhatja, miből lesz a cserebogár, mi lesz felkapott, mi nem. Mivel visszajelzést szinte alig kapok a "munkásságomra", nehéz ezt megítélni. Velem kapcsolatban általában meg szokták tartani a véleményüket maguknak. Nemrég például bejárta az internetet egy bejegyzés, olvasói levél, vagy hogy mondjam, ami Zacher Gábor osztályáról alkotott eléggé lesújtó véleményt, viszonylag alpári stílusban. Szerintem az írás azért vált ilyen népszerűvé, mert a Facebook népe is hallatta végr a hangját a kérdésben. Az egyszerű kisember, ahogy magukat sokan nevezni szeretik. A levél arról szólt, hogy valakinek az apja Zacher Gábor osztályán méltatlan körülmények között távozott az élők sorából. Hát, persze, más dolog a médiának nyilatkozgatni, és megint más helyt állni a mindennapi munka során.

Ez a téma annyiban kapcsolódott ide, hogy ez a játék is egy addiktológiai osztályról szól, valahol Meseországban, semmiképpen nem Nyíregyházán, és mindennemű egyezés a valósággal a véletlen műve. A névegyezés is. :-) De most komolyan, ez már startból sokkal diszkrétebb, mint az első. Nos, bizonyos értelemben, és ahogy vesszük. Nyilvánvalóan a pszichiátriai (és ezen belül az addiktológiai) ellátórendszer kritikája szeretne lenni. Fel is lehet rajta háborodni akár, azzal a felkiáltással, hogy a játék hazudik, mert nem teljesen dokumentarista, mint az első rész, én ezt így nem mondanám, hanem azt mondom, ha megkérdeznek, mindenről tételesen kifejthetem a véleményem, hogy mit, miről és hogyan írtam, és mi az értelme, de szerintem mindenki jobban jár, ha nem kérdeznek meg, és szóba se hozzák egyáltalán.

Végezetül magáról a játékról néhány szó: Sokkal békésebb, mint az előző rész, nem kell benne lemészárolnunk mindenkit, összesen 2 harc van benne (na, jó, másfél), és 2 befejezése van. A játékidő rutinos játékosoknak várhatóan maximum 10 perc, mint az első rész esetében. Talán valamivel még rövidebb is annál. Nem mondom, hogy rosszabb, más. A miliő mégis hasonló. Egyébként nem igazán tervezek már folytatást, a következő játékom a Batman: Arkham Asylum mintájára a Roboman a Lipótmezőn című akciójáték lesz. Haha, ez csak vicc, de mint minden vicc, félig komoly, és erről a játékról sem várta már senki, hogy elkészül. Természetesen tesztellve van (általam), és nem tudok benne olyan hibáról, ami játszhatatlanná tenné. Úgyhogy csak bátran, kalandra fel!

Vettél már részt skizofréneknek való tanfolyamon? Nem? Létezik a Metakognitív Tréning szkizofrén páciensek részére című tananyag. Amit a legjobban figyelemre méltónak tartottam az egész tanfolyamon, az az volt, hogy a skizofrén pszichózisok kialakulását az összeesküvés elméletekével rokonítja, amiket tekinthetünk egyfajta tömegpszichózisnak is. Tehát valójában a mindennapi ember is él meg egyfajta pszichózist, amikor önkéntelenül is beépülnek a konteók a mindennapi gondolkodásba. Hogy a konteóknak mennyi az igazságtartalma? Változó. De tény, hogy nap mint nap ezekből származó (esetleg téves) információkkal a fejünkben szaladgálunk, hozunk döntéseket, cselekszünk. Azért ez durva, nem? A tanfolyamon a Lucky Strike vs Hiroshima bombázása konteó van a tananyagban, valamint a Marlboro vs Klu  Klux Klan összeesküvés elmélet. Én most az amerikai egy dollárosról szóló konteót járnám körül, mivel megkértek, hogy ne nagyon infózzak tanfolyami anyagokat, szóval velem lehet beszélni, néha, ha olyanom van.

Az amerikai 1 dolláros szimbólumairól regélő összeesküvés elmélet roppant érdekfeszítő amúgy, csak az a kérdés, hogy egy olyan, a világ kormányzására törő háttérhatalom, mint állítólag a szabadkőművesek, miért tennének erőfeszítéseket arra, hogy 1 dollárosokon nyilvánítsák ki a létezésüket, mikor működésüknek éppen az az egyik lényege, hogy titokban tartsák azt, hogy valójában ők uralják a világot, ameddig ez csak lehetséges. A mendemonda szerint az egy dolláros annyira zsúfolva van szabadkőműves jelképekkel, hogy szinte a rend szimbólumának tekinthető. A modern szabadkőművességet egyesek 1717-től eredeztetik, mások a 12. századi Templomos Lovagrend folytatásának, örökösének, letéteményesének, akármijének tekintik.

Lássuk most, milyen jelképek vannak az egy dollároson, ami a szabadkőművesek e világbeli pénzügyi hegemóniáját hivatott jelképezni, ha ki akar valamit egyáltalán fejezni. Az egy dollároson található félkész piramis az új világrendre utal, amit a szabadkőművesek hoznak majd el, és a lényege, hogy a kiválasztottak uralmat gyakorolnak a ki-nem-választottakon, vagyis a csőcseléken. A piramis alján a felirat NOVUS ORDO SECULORUM -> New World Order -> Új Világrend egyértelműen szabadkőműves lózung. A piramis tetején az írás ANNUIS COEPTIS, annyit tesz, hogy "Istennek tetszőek a fáradozásaink". És valóban, a piramis tetejéről egy isteni szem szimbólum pillant le ránk. Aztán a bankjegy (és a konteók) kutatói bepörögnek még a 13-as számra, megjegyezve, hogy ez szerencsétlen, hotelekben és középületekben nincs is 13-as szoba, de bezzeg az 1 dolláros bankjegy nem szűkölködik benne: 13 lépcsőfok a piramison, 13 nyílvessző és 13 olajbogyó a sas karmaiban, 13 csillag a zászlón, az összes betűt a bankjegyen összeadva 169 jön ki, ami 13 x 13... Csak megsúgom, azt rebesgetik, hogy 13 ember birtokolja az egész hatalmat a Földön. Ez képezi a háttérhatalmat, ami egy dollárosokon jelenti ki magát.

Ha mindez nem elég, azt is elmondják, hogy Hayim Solomon, lengyel származású zsidó volt Philadelphiából, aki annyira lelkesen fizette George Washingtint a függetlenségi háborúban az angolok ellen, hogy cserébe a Dávid-csillag 13 pontját megörökítve került olyan sok 13-as a bankjegyre.

Akárhogy is van a helyzet, érdekes alkotás az amerikai 1$-os, a mai napig fedeznek fel rajta rejtett összefüggéseket, titkos utalásokat és párhuzamokat, amik a szabadkőművességre utalnak és amik nem. Valahogy így működik tehát a skizofrénia is. Van egy csomó információ és összefüggés a birtokunkban, csak nem tudunk vele nagyon mit kezdeni, a fele amúgy is megkérdőjelezhető validitású, hogy úgy mondjam. Aztán, hogy mi az igazság, mindenki hámozza ki maga. Sírba viszi a titkát, vagy publikálja, ahogy tudja, vagy elmegy háttérhatalomként egy eldugott presszóba, és ott rejtélyesk kijelentéseket tesz, amiért fizetnek neki még egy kört. Ezek a lehetőségeink momentán.

A hétvégén bezárkóztam a szobámba, és stílszerűen végigolvastam Virginia Woolf Saját szoba című művét. Én is azon az állásponton vagyok, hogy Ms. Woolf sokkal jobb esszéket ír, mint amilyen regényeket. Mint ahogy én is inkább tartom magam bloggernek, mint hm... könyvernek? Egyébként ismerek költőket, akik csapnivaló blogokat bírnak összehozni, és bloggereket, akik borzasztó verseket. Ha valahova tartozni kell, hát az utóbbi csoportba, viszont, ami a lényeg, hogy nekem általában tetszenek a verseim. A legjobbakat általában elküldöm a Dokk.hu irodalmi portálra, ott rendszeresen jól leb*sznak értük, én jót röhögök rajta, aztán az egész el van felejtve.

De beszéljünk a saját szobáról egy kicsit. A saját szoba igazából leginkább arra a kérdésre válasz, hogy mi kell egy nőnek ahhoz, hogy alkotni tudjon. Woolf válasza: Saját szoba. A címből jóindulatúan lemaradt az, amit többször is emleget a művében, hogy saját szoba ÉS évi 500 font. Így már mindjárt más megvilágításba kerül a velem kapcsolatban szinte már szállóigévé vált három kívánság: "hagyjanak békén, pénz, hagyjanak békén", tehát lényegében kettő csak, és ugyanannyit szerettem volna csak, mint Virginia Woolf annak idején.

A Saját szoba című műve alapjául egy két részes előadás szolgált, amit valamelyik egyetemen kellett tartania az írónőnek, mindezt egy olyan korban, amikor nőket kíséret nélkül be sem engedtek a könyvtárba, képzeljük csak el, micsoda teljesítmény! Ezt egyébként sérelmezi is a műben, ami esszé ugyan, de mégis átdolgozta kissé regényes formába, talán abból a megfontolásból, hogy évszázadok múlva is hasson vele az olvasóra, talán teljesen más miatt. A kortársak, maradjunk annyiban, hogy elnézték neki ezt az esszéjét, betudva egy kis botlásnak, ma pedig talán a legolvasottabb műve.

Az előadás témájaául a nő és az irodalom kapcsolata volt megjelölve, aminek a szerző szerintem maradéktalanul eleget is tett, annyira, hogy már azt is tudom a XIX. századi angol irodalomról, amit eredetileg nem is akartam tudni, kiemelten itt a Brontë nővéreket és Jane Austent. De szó esik benne férfiszerzőkről, rögtön Miltonnal kezdi, Coleridge, Keats meg egy csomó mindenki, korának irodalmi alakjai. Shakespeare-ről például egy sok szó esik, még egy fiktív történetet is kitalál Shakespeare nővéréről, amivel szimbolizálja a nők sorsát az akkori irodalomban. Az előttük álló perspektívák akkoriban: megbolondulnak, meghalnak, netán önkezűleg, mint ahogy Virginia is tette élete végén.

Kedvenc mondatom a műből, amit egy rnd, korabeli nőírótól, Mary Carmichaeltől idéz, a sokat sejtető, Az élet kalandja című művéből, hogy: "Chloe szerette Oliviát. És közösen béreltek egy laboratóriumot..." Bizonyára érdekes lehetett ez a könyv, mert ha mondjuk én szeretek valakit, nem biztos, hogy első gondolatom közösen bérelni vele egy laboratóriumot.

Az esszéregény, vagy hogy mondjam, erényei közé sorolnám még, hogy olyan alkotási folyamatokra világít rá elmélkedései közben az írónő, mint előtte senki, felveti például a kérdést, hogy ha sokáig csak férfi írók voltak, nem torzult-e műveikben véletlenül a nőalakok ábrázolása, vagy leírja például annak az alkotási folyamatnak a lépéseit, amellyel az aktuális esszéjét, a Saját szobát készítette. Na, most ha még ehhez hozzávesszük az Orlando című regényének (amit én a pszichiátrián olvastam) tér-, idő-, nem-, akármi-kezelését is, azt hiszem, jogosan tekinthetjük a posztmodern előfutárának. (Most megpróbálok olyan képet vágni, mintha valami nagyot mondtam volna, a mai világban szerintem úgy alapjáraton sokmindenkit hidegen hagy, hogy posztmodern-e, vagy sem.)  A harmadik erénye, hogy az interneten nem túl nehezen megtalálható. Ja, van még egy: kifejezetten olyan hangulatot áraszt, mint az Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó című műve, vagy Umberto Eco, vagy Szerb Antal néhány megnyilvánulásához tudnám hasonlítani, csak témájában, persze, nem stílusában, mert az ő stílusa a nagybetűs NŐI stílus.

Dohánylények formálódnak füstből,

Alakjuk kibontják, figyelem,

Dohánylények jöttét megjósolták

Távoli ültetvényeken.

Dohánylények nézik, ha az indián

Füstöt kortyol a pipából, béke,

És a föld kincsét, aranyát

A légkörbe fújja szét végre.

Dohánylények 18-at betöltve

Függönyös, füstös vagy sötét

Üvegen keresztül sürögve

Várják a betévedő tőkét.

Dohánylények fejlődnek naggyá,

Meghíznak, majd lefogynak,

Boldogságuk 1000 lájkért adják,

Mikor megházasodnak.

Dohánylények erkölcsét óvja

A biztonsági szolgálat

"Tán baszni akar az urával?!"

Méla képén az utálat.

Dohánylények születnek csendben,

Hisz, tudod, felnőnek a gyerekek,

Dohánylelked megvillan előttem,

Amikor a dohányboltba lemegyek.

A skizofrénia génjét mindmáig nem sikerült izolálni. Van ugyan egy olyan elmélet, nem egy gén felelős a skizofrénia kialakulásáért, hanem több, mondjuk nyolc, de mondhatnánk az is, hogy húszezer, és akkor már teljesen tudományosak voltunk. A lényeg: semmilyen gén nem felelős.

Azt szokták mondani, hogy a gyerek 12%-ban örökli a skizofréniát, ha az egyik szülő skizofrén, 40%-ban, ha mindkét szülő ebben szenved. Jó, ezek az adatok már annyira rögzültek, hogy tekinthetjük akár hivatalos álláspontnak is, annyi a baj velük, hogy eléggé hasraütés-szerűek, de az emberek szeretik őket komolyan venni. Ja, kérem, ha genetika, az más. A genetikára hajlamosak úgy tekinteni, mint valami úri huncutságra, és milyen igazuk van. A genetikából nőtt ki a fajelmélet és a pszichiátria, mint két csodálatos génmanipulált haszonnövény, hát ne csodálkozzunk, hogy ebben a kérdésben is jelen van. A genetikai kutatásokra hajlandóak rengeteg pénzt áldozni, mert kísérleti laboratórium kell egy csomó kémcső és vegyület, nem beszélve az infrastruktúráról. A személyes megfigyelésre egy csoportban évek óta, amit felfoghatunk egy kivételesen hosszúra nyúlt pszichológiai kísérletnek, annyit áldoznak... Mindegy, nézzük, hogyan van kozmetikázva ez szép statisztika.

A skizofrénia statisztikájába természetesen beletartozik az (általam) úgynevezett megelőlegezett skizofrénia, ezen azt a jelenséget kell érteni, ha a skizofrén szülő gyereke pszichiátriára kerül, szinte automatikusan skizofrénné válik maga is, és az utólagos skizofrénia, amikor a skizofrén gyerek szülője idős korára demenssé válik, nagyon tudományosan inkább skizofréniát állapítanak meg nála (ugyanis kell a statisztikába). Tehát, mondhatni, hogy a genetikai meghatározottság nagyon erős, főleg, ha egy kicsit aktívan is részt veszünk a statisztikák alakításában. Akkor mégis kinek jó ez az egész?

Nem akarok nagyon visszakanyarodni a Velünk élő történelem példájára, mert azért elég erős megállapításai vannak a bejegyzésnek, amik attól még igazak, persze, de az ok megint csak az államszocializmusban keresendő. Ennek az értelme annyi, arra a korra vetítve, ha az egyik szülőd skizofrén volt, te se nagyon ugrálj, mert úgy értékeljük a viselkedésedet, hogy te is az leszel. Vagy ha mindkét szülőd skizofrén volt (amire a példák száma a fehér hollóéval vetekszik), akkor már 40-55%-ban te is az vagy. Ha középértékként 50%-ot veszünk, az a legviccesebb, mert akkor fej vagy írás alapon azt is jelentheti, hogy vagy igen, vagy nem. Nesze semmi, fogd meg jól. A humorizálást most egy kicsit félretéve a statisztikák aktív alakításának a részesei vagyunk (már nem mi, hanem az illetékesek), akár észrevesszük, akár nem.

Hogy egy kicsit életszerűbb legyen a dolog, egy példa az utólagos skizofréniára (ha nem is a legjobb): Dag Hammerskjöld, az ENSZ főtitkára, miután repülőbalesetben meghalt Afrikában, elkezdtek az emberek kombinálgatni, hogy milyen mogorva, visszahúzódó ember volt (ezek voltak a negatív tünetek), és találtak is egy naplót, amiben leírja, hogyan kommunikált földönkívüli lényekkel, "szörnyekkel" (ezek voltak a pozitív tünetek). Tutti nyerő kombináció: ő is skizofrén volt, hát, persze. Egyébként a skizofrénia, már azt gondolom, csak egy elkenése egy agyi folyamatnak, amit hivatalból ki kellene vizsgálni, de sokkal kényelmesebb nem ezt tenni, mert még kellemetlenséggel járhat. Ennek a példának a kapcsán egy dolgot kell még megjegyezni: az egyediből nem következik az általános, kivéve, ha az egyedi eset tömegesen ismétlődik. És a megelőlegezett és utólagos skizofrénia, sajnos tömegjelenség (legalábbis az volt az államszocializmus évei alatt), és a statisztikák annak alapján készültek. Tekintve, hogy milyen fiatal a pszichiátria tudománya (és máris haldoklik), csodaszámba megy, hogy egyáltalán joga van statisztikákat felállítani, és ezeket szajkózni és tudományos tényekké megtenni.

Ebben a bejegyzésben egy a lényeg: ha olyan statisztikával találkozunk, ami a skizofrénia örökölhetőségének a kérdésével foglalkozik, el ne higgyünk semmit abből a sok marhaságból, amit összehord. Elég szomorú, hogy a Google relevánsnak jelöl meg olyan cikket, ami ezt a számot 80(!)%-ra teszi. A Google-t amúgy is csókoltatom ebben a kérdésben.

Az Alice Csodaországban egy mese, amit Lewis Carroll írt, és masszív hatása van az angolszász kultúrára. Néhányan tudni vélik, hogy drog hatása alatt született, én ennek semmi jelét nem láttam, inkább tudatos spekulációról lehet benne szó. A benne rejlő szürrealitás is sokszor a realitásból levezethető paradoxonok sorozata, nincs benne semmi olyan, ami esetleg logikátlan, random módon, szabad asszociációk alapján építkező lenne. A történet szerint az Alice csodaországban főhősnője egy nap a folyó parton pihen nővérével, amikor meglát egy fehér nyuszit a közelben. Utána eredve, a nyuszi üregébe esve érkezik meg a saját, kaotikus szabályrendszer szerint működő Csodaországba. Itt különböző furcsa teremtményekkel találkozik egy-egy fejezetben: a Dodóval, a Kalapossal, a Hercegnővel vagy éppen a vigyorgó Macskával. A mű által használt szimbólumrendszerben nagy jelentőssége van a francia kártyának, a francia kártya lapjainak, amiket én nem teljesen ismerek. (Régebben sikerült nagy nehezen megtanulni pókerezni, de mára már elfelejtettem. Nem voltam valami nagy pókerjátékos, kivéve, ha abban játszottunk, hogy a nyertes iszik egy pohár bort. Ilyenkor érdekes módon folyamatos nyerésbe kerültem, nem lehetett engem letaszítani a trónról.)

Lewis Carroll (1832 – 1898) polgári nevén Charles Lutwidge Dogson, angol író, költő, matematikus, anglikán pap és fényképész volt. Ezen képességeit a mai világban kiválóan kamatoztathatná mondjuk bloggerként. Na, mindegy. Oxfordban tanított 30 évig matematikát, itt ismerkedett meg a Liddell családdal, a Liddell-gyerekek iránt sajátos rokonszenvet érzett. Egyikükenek, Alice Liddellnek írta az Alice Csodaországban mesét. Egyik karácsonyra Alice ennek a kézzel írt és illusztrált változatát kapta Carrolltól. Ez volt az Alice Csodaországban eredetije, első példánya. Évekkel később írta meg a mű folytatását Alice Tükörországban címmel, ez már nem annyira közismert, mint az elődje. Ez a két műve tette Carrollt világhírűvé, hatása máig érezhető a küönféle művészeti ágakban, én pédául indie játékokban találkozom vele sokat, már amennyiben ezt művészeti ágnak lehet nevezni, de erről szerintem most ne nyissunk vitát, ha nagyon aktuális lesz, majd nyitok róla egy szavazást.

(Az életrajzi és a műre vonatkozó adatokhoz forrásként használtam: https://arpadblog.hu/konyv/lewis-carroll-alice-csodaorszagban)

https://interactivefiction.hu/wp-content/uploads/2018/02/alice.html

A különféle utalások, allúziók mellett számos játék szól Alice-ről, ilyen, vagy olyan formában. Itt van például az Alice Falling, ami Alice, a főszereplő lány nyúlüregbe való lezuhanását jeleníti meg játékos-szöveges formában. Egyébként én sem szeretem az irodalmi szövegek játékos adaptációit, olyannyira, hogy általában meg se nézem őket, de ez, mondjuk rá, tűrhetően sikerült. Interaktivitás természetesen nincs benne, inkább némi magyarázatok fűznek hozzá a szöveghez linkek segítségével. Ez egyfajta modellje lehetne az irodalmi művekkel való foglalkozásnak, és azt sugallja, hogy a Ted Nelson és munkatársai által a '90-es években vízionált, de meg nem valósult hatalmas hyperszövegek helyett elégedjünk meg egyszerű, maradi lapoldali széljegyzetekkel a digitális irodalmi szövegek margóján. Irodalomórán nagyszerűen alkalmazható lenne, ha az irodalomtanárok rendelkeznének a digitális írástudás alapvető ismereteivel egyáltalán, de ez már módszertai kérdés, azt hiszem, nem kéne jobban belemenni.

Szerintem az Alice Csodaországban fantasztikus. Én akkor olvastam el, amikor szcientológusokkal gyakoroltam. Nem is egészben olvastam el, hanem részletekben haladtunk benne, nem mondom, hogy kívülről tudom, de a szöveg minden mondata belém rögzült. Engem a benne szereplő szürreális dolgok nem zavarnak, mert akkor már én is túl voltam 1-2 cifra dolgon, különbeken is. Nekem Alice karaktere is tetszik, persze csak mint szereplő és csak elméletben. Lewis Carroll kislányos dolgairól nem igazán tudok újat mondani, bizonyos kor alatt nem érdekelnek a kislányok. Régebben, amikor még nem zárkóztam el attól annyira, hogy családom legyen volt bennem bizonyos kíváncsiság irányukban (nem olyan értelemben, csak pl. lánytestvérem sem volt, meg ilyenek, és csak úgy el tudtam volna képzelni, hogy lányom lesz). Mára ez megszűnt. Ezt csak azért mondtam el, mert Lewis Carrollnak is lehetett ilyen fajta kíváncsisága is. Aminek persze ellent mond az előkerült az író hagyatékából előkerült, lányról készült csupasz fotó. De ezeknek a dolgoknak a megítélése korfüggő is. A mai kor nagyon rászállt a pedofíliára. Bár, lehet, hogy szükség is van rá, nem tudom. Nemrég fejeztem be az Alice Tükörországbant, szerintem nincs olyan jó, mint az Alice Csodaországban, de abban a korban még nem volt olyan nagy divatja a folytatásoknak, és talán igaz is volt egy időben, hogy a második rész mindig gyengébb. Lényegében, annyi, ha az első részt a francia kártya lapjaival lehetne szimbolizálni, ezt sakkfigurákkal. Nem tudom, használt-e hallucinogéneket, szerintem nem.

A skizofrénia az idők során a mentális betegségek egyik kiindulópontja, sarkköve volt, egész mentális kórképeket vezettek le belőle. Demencia? Nem probléma, időskori skizofrénia! Autizmus, kész a válasz: fiatalkori skizofrénia! Kis képzeletbeli utazásunkon a mentális betegségek világában lassan búcsút is mondhatunk a skizofréniának, és megjelölhetjük időleges úticélként mondjuk az autizmus spektrumot. Feltehetjük a kérdést, hogy mi közöm nekem az autizmushoz? Azt hiszem, kevesen tudják, hogy jó ideig három értelmi fogyatékos autista munkatárssal dolgoztam együtt egy foglalkoztatóban. A dolgozni, illetve munka szavak erős túlzást jelentenek ebben az esetben, mondhatni inkább, hogy rehabilitálódtunk, bár esetükben inkább a szinten tartás, a hanyatlás megelőzése volt a cél.

Leginkább ilyen Ki miben tudós? játékot játszattak ott velünk, én sztár voltam a gyöngyfűzésben (jó időnek kellett eltelni, hogy a háromkettesről ne a boroskóla, hanem a keresztszemes gyöngyfűzés jusson az eszembe), az egyik autista számolgatott magában, hogy adjunk az köz elvárásának is megnyugtató választ, a másik autista tornyot épített fakockákból, a harmadik pedig legszívesebben állandóan a 700-as klubot nézte volna a tévében, és olyan mondásai voltak véletlenszerűen, hogy “Megpecsételem a sorsotokat!”, meg hogy ő megy a buszmegállóba aludni. Ő néha kiült a portára is, úgynevezett portaszolgálatot ellátni, és állandóan arra figyelt, hogy a 'apu be legyen zárva. Egyébként meg, azt hiszem, színezett, meg ábrákat másolt. Valahogy rám is egy túlfejlett autistaként tekinthettek akkoriban a gondozóim, hiszen nemigen szólaltam meg, érzelmeket nem fejeztem ki.

A legnagyobb probléma ami felmerül az autistákkal kapcsolatban, úgy gondolom, hogy a szeretet kérdése. Egyesek talán aranyosnak találhatják egyik-másik megnyilvánulásukat, de a következő pillanatban ezt az érzést szétzúzza egy-egy antiszociális megnyilvánulás, nem helyénvaló viselkedés. Régebben feltettem a kérdést, hogy lehet-e egy skizofrént szeretni, egy autistára a kérdés ugynúgy vonatkozik. Persze, lehet, szóban, meg cselekedettel is, de lehet-e igazán szeretni egy öntörvényű, bezárkózott illetőt, aki nem, vagy alig kommunkikál a külvilággal? Persze, persze, a szülők mindent megtesznek, a legjobb fejlesztő iskolákba íratják, meg szociális foglalkoztatásba adják, hazakísérik, kalauzolják őket az utcán, meg az életben, de hogy az egészet hogy rendezik le magukban, arról már nem szól a fáma. A példámban szereplő srácok egyébként 30-as, 40-es éveikben jártak, és vagy értelmi fogyatékosok is voltak, vagy autizmusuk ért el egy ilyen súlyos szintet.

Az autizmus figyelmeztető jelei gyerekkorban:

- a társas kapcsolatokban: pl. társaktól való elkülönülés vagy szokatlan közeledés, egyoldalú interakció, a kommunikációban (beszéd, gesztus, mimika): pl. a beszéd hiánya, a beszéd
- szintjéhez képest gyenge beszédhasználat, kommunikáció, vagy a nyelv szó szerinti értelmezése, furcsa tartalma, szokatlan hanghordozása
- az érdeklődés, aktivitás és játék területén: pl. szokatlan, sztereotip, repetitív tevékenységek, hobbik
- a gondolkodásban, a tanulásban és a mindennapi alkalmazkodásban, pl.: ragaszkodás az állandósághoz, a megszokotthoz
- a mozgás területén: pl. repkedő kézmozgás, lábujjhegyen járás
- az érzékelés-észlelés területén. pl. csökkent fájdalomérzés                  (forrás: Autista Segítő központ)

Az autizmus spektrum egyébként azt jelenti, hogy a betegnek hanyatlanak a szociális, verbális, kognitív, stb. funkciói, de nem mindegy, milyen szinten. A spektrum széles. Autista ember funkcionálhat teljesen a társadalomban, és érdekes, hogy nagyságrendekkel elfogadottabb módon, mint egy skizofrén. Érdekes még az Asperger-szindrómások esete, ami az autizmusnak egy nagyon enyhe fajtája, csak kisebb fokú beilleszkedési zavar jellemző rájuk, vita van arról, hogy ez autizmus-e, vagy sem. Az “aspie”-k, ahogy sokszor magukat nevezik, gyakran büszkén vállalják az Asperger-szindrómájukat, ha azok, vagy szerintük azok, vagy kijárnak egy ilyen diagnózist. Szerintem azért, mert megmagyarázható, ha szociálisan alulműködnek, az intelligenciájuk viszont általában valamivel az átlag fölött szokott lenni. Amúgy, amennyire én tudom, az Aspergenek egyéb tünete nincs, emlékszem, egyszer én is eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha Asperger-szindrómás lennék, de nem lelkesedtem túlságosan az ötletért, nem, nem valószínű, hogy az vagyok, még magát a diagnózist is gyanakvással figyelem. Különben, még ha az is lennék, egy olyan semmiséggel, mint egy kis Asperger-szindróma, nem igazán foglalkoznak az orvosok, amikor sokkal érdekesebb betegségem van.

 Az egyetlen valamire való kereskedelmi játék, amit ismerek, és a pszichiátriáról szól, a Batman: Arkham Asylum. Arkham Gotham City szuperbűnözőknek kialakított pszichiátriája, akik szupergonoszak és szuperőrültek. Akit tényleg érdekel, Arkham HP Lovecraft műveiben jelenik meg először mint őrültek háza. Itt azonban egy egész sziget megnevezésére szolgál. Batman legyőzött ellenfeleit tartják itt fogva. A játékban természetesen Batmant alakítjuk, aki a történet szerint X-edszer győzte le éppen Jokert és Arkhamba kíséri. A Denevérember rosszat sejt, és sejtése beigazolódik: Joker csak azért hagyta magát olyan könnyen elkapni, hogy csapdába csalja Batmant, és az ÖSSZES szuperbűnözővel meg kelljen küzdenie, így talán valamelyiküknek sikerül őt eltennie láb alól. Ennyi lenne a játék háttértörtánete dióhéjban.

A Batman: Arkham Asylum 2009-ben jelent meg konzolokra, 2010-ben PC-re, számos díjat begyűjtött, mg a Guiness Rekordok Könyvébe is bekerült, mint a legsikeresebb szuperhősös videojáték. Talán nem véletlenül. Az alapötlet nagyon jó, a megvalósítás is kiváló. Remekül visszaadja Gotham City (és azon belül is Arkham) nyomasztó hangulatát. Találkozhatunk benne sima, mezei tébolyulttól kezdve Joker mindenféle fegyverrel ellátott emberein keresztül a képregényekből ismert összes fontosabb szuperbűnözőig mindenkivel. A pszichiáterek és a fegyveres őrök általában a mi oldalunkon vannak, de nem sok vizet zavarnak, Batman mindent egyedül old meg, akár a képregényekben.

Amiért a leginkább szót érdemel a játék, Batman karaktere, játék közben egyre szakadtabb ruhában, egyre jobban elboruló elmével veszi fel a harcot a szupergonoszok ellen. Örök emléke, szüleinek fájdalmas elvesztése még itt is nyomasztja, nem egyszer hallucinációi támadnak ennek kapcsán. Tudata legsötétebb rétegeit tárják fel előttünk látomási, hallucinációi. Ebben a játékban nem az irigylésre méltó, ünnepelt szuperhős jelenik meg előttünk, hanem egy démonaival küzdő, egyre bizonytalanabbá váló, egyre elgyötörtebb valaki, akinek végül a tét már saját lelkének a megmentése.

A játékot a legtöbb oldalon 9-10 ponttal jutalmazzák (10-es skálán), nekem is okozott némi addikciót (helló, a videojátékfüggőség már valós diag), álmatlan éjszakákat (az inszomnia konkrétan fel volt vezetve az ambuláms lapomra, amíg volt), de soknak találtam benne a szellőzőnyílásokban való bolyongást, meg azt, hogy ugyanazokat a területeket többször kell néha bebolyonganunk. Bár ezt egy-két új ellenféllel, vagy felhúzható, harapdáló Joker-fogsorral jelzi a program, nekem mégis sikerült benne nemegyszer eltévednem. Ahogy haladunk a játékban, egyre komolyabb felszereléseket gyűjtünk be magunknak, és egyre többféle képességet fejlesztünk ki. Besorolásilag azt mondanám, hogy egy olyan vérbeli akció-kaland-szerepjáték, amiből nekem az akció elemek tetszettek a legkevésbé, de hát egy szuperhős-játéktól mit vár az ember?

Eddig életemben néhány interjú készült velem. Egyet én csináltam magammal, a bemutatkozásnál olvasható, nem túl aktuális. Van egy rádiós, az is ott van. Még úgy érzem, ez a legautentikusabb, tehát úgy gondoltam, áthozom ide a buráról, az ottani linket megszüntetem, ne csak egy kis sorstársi közösségnek szóljon, aztán bedobom a közösbe. Jól teszem? Ne tekintsük ezt úgy, mint egy riportot, hanem csak úgy, mint egy interjút egy mentális beteggel. Vagy talán az elsőt ezek sorában.

Nekem nincsenek titkos csoportjaim, elérhetetlen dolgaim. Minden megnyilatkozásom nyilvános. Kivéve a nagyon személyes ügyek megbeszélését. Ritka, hogy velem ilyesmi interjú készüljön, úgy érzem, minél több és minél gyakoribb megnyilvánulásom van, annál inkább szeretnének engem berakni egy olyan helyre, ami hangszigetelt, vagy inkább írásszigetelt, nemhogy kérdezgetnének, mert néhány helyen még így is sok belőlem. Furcsállom, hogy annak ellenére, hogy a blog évek óta megy, a nézettség nagy, nincsenek rám mutató linkek, hivatkozások, említések. Nincsenek nagyon lájkok, megosztások. Vagyok is, meg nem is. Erre kitaláltam egy viccet, vagy inkább találós kérdést. Így hangzik:

- Mi az, senki sem tud róla, de mindenki tudja, mi van benne?
- Skizofrénia underground!

Hehe. Ehhez még annyit tennék hozzá, hogy manapság már nagyon kell az embernek tolnia saját magát, meg a "kontentet" ahhoz, hogy egyáltalán felfigyeljenek rá. Így kezdtek kialakulni az önmenedzselő skizofrének. Jó, mi? Nem egy van belőlem, hanem több. Nem klónozva vagyok, hanem köztünk is megvannak a szerepek, például a mikrokörnyezetemben van munkahelyi vezető, aki munkát ad a többieknek, és ellát minden ezzel kapcsolatos feladatot, van ápolónő, aki tud segíteni, ha valaki rosszul van, és van informatikus, aki most éppen egy Joomla! honlapot rak át WordPressbe, és akadálymentesíti a munkahelyi honlapot. Elsődleges célja mindenkinek a nyitás lett volna az egészségesek világa felé, de félig-meddig mind benne maradtunk a skizofrén témában. A munkahelyi vezető sorstársakat alkalmaz, az ápolónő pszichiátriai betegeket szeretne ápolni, és engem is eléggé behatárol sokszor a téma. Nem, mintha nem tudnék másról írni, de erről a legkönnyebb, legkézenfekvőbb. A kérdés, hogy megállnám-e a helyem az egészségesek között, nem foglalkoztat jelenleg. Persze, úgy érzem, hogy megállnám, még úgy is, hogy köztudottan nem fogadnak tárt karokkal, hanem túl kell teljesíteni. Bár eddig az egészségesek világával való minden találkozásom kölcsönös megelégedéssel zárult, de nem szempont nálam az ide való bekerülés. Különben meg, ha jobban megnézzük, nincs is egészséges világ, meg beteg világ, tehát hülyeség az egész, spekuláció. Részemről is, mindenki részéről, csak ezt szajkózzuk, mintha ilyen lenne. De nincs. Csak belül, a lelkünkben. Lélekben az ember mindig skizofrén marad. Ezt olvastam valahol. Igaz is. 

Hány éves vagy? Mivel foglalkozol?
38 leszek. Szinte mindennel foglalkozom, hivatalosan rehabilitálódom, avagy rehabilitációs munkát végzek, de már egyre inkább minden afelé mutat, hogy tovább kell innen lépnem, vagy az úgynevezett „munka világába”, vagy a „freelancer”, vagyis szabadúszó létbe.
A te történeted, hogyan kezdődött? Gondolok itt a pszichés zavarokra és az egyéb problémákra.
Úgy kezdődött, hogy először is a saját magam generálta divatdepresszióból, és divatalkoholizmusból próbáltam kimászni, ezt addig-addig csináltam, amíg tényleg nem diagnosztizáltam magamon néhány komolyabb tünetét a szorongásnak, illetve a szociális fóbiának. De nem sokáig lubickolhattam, illetve tetszeleghettem ebben a szerepben sem, mert kitört rajtam 10 éve a paranoid skizofrénia, ami minden más lehetséges diagnózist elsöpört, illetve semmissé tett, maradt a kemény F2000, amit majd igyekszem valahová magamra tetováltatni valami jól látható helyre, már csak úgy poénból is.
Mit kell tudni a te diagnózisodról, betegségedről?
Lárifári. Ennek a betegségnek a megfogalmazását folyamatos csapdahelyzetnek élem meg, mert mindent felsorolnak, és az ellenkezőjét is, szóval ebből nagyon nehéz kikeveredni.
Előtte hogy éltél? Voltak-e a betegségre, problémára utaló jelek?
Nem voltak. Startból senki sem hitte el, hogy ez van velem. A paranoia rám egy cseppet sem volt jellemző, sőt inkább az ellenkezője. Pluszban mindig egyfajta pesszimizmusba hajló realitás volt rám jellemző, senki sem hitte, hogy egyszer elvesztem az eszem. Kezdetben pánikra gyanakodtak, csak én értettem meg igazán a szomorú valóságot, amikor pökhendien, lekezelően, maradian „helyre tettek” a pszichiátrián az első pszichózis után. Aztán jött a szinte menetrendszerű depresszió, pszichoterápia nélkül, persze. Talán annyi előjele volt az egésznek, hogy ittam, mint a gödény. Sokan csinálják.
Mikor kérted a szakember segítségét?
Soha a büdös életben. Egyszerűen megfogtak, és vittek. Először is, és minden gyógyszerelhagyás után. Nagyon durván bántak velem mindig. Azt hiszem, ez a bánásmód nem állt párhuzamban azokkal a dolgokkal, amit pszichózis alatt „követtem el”. Szerencsére ez már nincs így, mert injekciót kapok. Isten áldja meg érte, drága főorvosnő!
Milyen tüneteid vannak?
Na, ezt a leszázalékolási bizottságnál is kérdezték, a kérdés pontosabban úgy hangzott el, hogy mik a panaszaim. Mondtam, hogy semmi. Erre a szemembe röhögtek. És megdobtak 50 rugóval, plusz egy C2-es kategóriával, amivel én kiegyeztem. Pláne egy ilyen flegmatikus, energiatakarékos felelet után.
Mi az, ami a betegségben a legzavaróbb, mit a legnehezebb elviselni?
Hogy egyáltalán létezik ilyesmi. Mutánsnak érzem magam. De idomultam egyfajta életformához, ami egy kissé átformálta a szemléletemet. Bánom is egy kicsit, de most már úgyis mindegy. Beletörődtem, jobban mondva beleuntam, hogy lázadozzak a sorsom ellen. Bár úgy érzem, könnyen kitudnék lépni ebből a szerepből is, de jelenleg egy menedék. Nem kell állást foglalnom semmiben, nem kell kedvesnek lennem erőltetetten, hiszen köztudottan skizofrén vagyok. Egy csomó mindent megúszhatok így az életben.
Van-e olyan, amit tudni illik rólad?
Szeretek írni. Bloggernek tartom magam. Nem magamtól. Mások neveztek így először. Persze ehhez előbb kellett egy blog is. Egy brand, amit kiépítettem magam körül. Tények. Életvitel. Pletykák rólam. Stb. Néha jó, néha nem annyira. De ez ezzel jár.
Milyenek az emberi kapcsolataid?
Egyre inkább kibogozhatatlanul szövevényesek és bonyolultak.
Vannak-e erős és gyenge pontjaid, mármint a személyiségednek?
Biztosan.
Hogy néz ki nálad egy normális nap?
Olyan nincs.
Mivel szereted tölteni az időt?
Számítógépes játékokkal.
Van-e szenvedélyed?
Minden, ami káros, igen. Egyedül a nyugtatózással szakítottam, mivel azt ítéltem meg a legkárosabbnak saját magamra nézve. Elég nekem megküzdeni az alapbetegségre kapott gyógyszerrel (1/2 abilify injekció), plusz a (legális) élvezeti szerek okozta károsodással. Sokaknak azért vonzó a nyugtató, mert nagyon olcsó. Kezdetben csak sokat alszol tőle, de aztán kezd minden akörül forogni, és ez gáz. Persze nem akarok senkit sem lebeszélni róla, nekem nem jött be. Nem vagyunk egyformák. Egyszer azt mondták nekem, hogy mindenkinek más a receptorkötődése. Mármint az agyában. Plusz nekem azt is mondták, hogy én rosszul is vagyok bekötve. Nemtom.
Ha te készítenéd a riportot, milyen kérdést(eket) tennél fel önmagadnak?
Nagyon rafinált, és agyafúrt kérdéseket, tele csapdákkal és buktatókkal.
Hogy kerültél kapcsolatba a Búrával?
Egy gyors Google.com, rögtön, miután kiengedtek a kórházból az első epizódom után.
Mit jelent a számodra a Búra?
Egyfajta bázist, mint másnak a legközelebbi sarki krimó. Mindig szerettem volna olyan kocsmába járni, ahol hitelem van, vagyis szavam van. Na, olyan kocsma nincs a világon. A Burán is néha kívülállónak érzem magam. De ez alkati kérdés. Nem vagyok egy rajongó típus, nem tudok lelkesedni, nem tudom teljes szívvel átadni magam a dolgoknak.
Ha az idő kerekét vissza lehetne fordítani te mit, tennél másképp?
Kijavítanék pár helyrehozhatatlan hibát.
Te mostanában, hogy érzed magad? Jól vagy?
Megvagyok.
Hogy látod a jövőd?
Nem vagyok jövőjós.
Ha lenne három kívánságod, mit kérnél?
Azt, hogy hagyjanak békén. Meg pénzt. Meg hogy hagyjanak békén.

***

Mivel ez nem ez év januári interjú, az egészségtelen életmódra vonatkozó részeket tessék figyelmen kívül hagyni. Én se csinálom már. Annyira. Ejnye-bejnye. Ja, és még valami. Van itt egy szám. Talán illik ide. 

Ugye, hogy Téged is ez érdekel? A hülye játékkal, hogy merre forog a maszk, és hogy hány oldala domború? A skizofrén, aki időnként halluzik, és begajdul, kivéve, ha cuccolják, abban meg úgyse sok öröme van. A zseninek az IQ-ja kiveri a plafont, egyesek szerint 140 pont felett beszélünk zsenialitásról, ami nagyjából igaz is lehet, tekintve, hagy tudtommal 150-ig van skálázva, afölött már kamuhírről van szó. Nekem a Debreceni Egyetem pszichológusa azt mondta, hogy az enyém nem igazán mérhető, mert ilyen magas értékek felett már nem adunk rá pontot. Ez lenne a korrekt és diplomatikus válasz ilyen esetben, nem az, hogy az én IQ-m, 195, az enyém meg 225. És végül nézzük az őrültet, hát az őrült az, aki irracionálisan cselekszik valamiért, általában valamilyen mentális zavarból adódóan, "bedőlt az agyába", ugye.

Na, akkor most merre forog a maszk? Arra, amerre mindenki másnak, és csak egy irányba, és az egyik oldala homorú, a másik pedig domború. Sajnálom, hogy spoilereztem, és elrontottam a kis játékot, de a teszt érdekes módon nem mutatja ki a különbséget a zsenialitás és a skizofrénia között, csak arról van benne szó, nagy vonalakban, hogy egy skizofrén olyan tahó, hogy nem tud ilyesmivel variálni, a zseni meg annyira zseniális, hogy rájön, hogy a homorú nem domború, és nincsenek érzékcsalódásai, és ettől már zseni. Végülis. Ennek ellenére sokan persze elrontják. A teszt szerint ők az átlagemberek

Az egész kérdéskör tudományos alapja annyi nagy vonalakban, hogy a zsenialitás és a skizofrénia génjét, a Neuregulin 1-et vizsgálták, amely jelentős szerepet játszik az agy fejlődésében, de egyik változata növeli a skizofrénia, a bipoláris viselkedés és a depresszió kialakulásának lehetőségét. Na, hát ez a gén, hogy úgy mondjam, közös a zsenik és a skizofrének esetében, de ennyi. Mindez a SOTE nevű magyar egyetemen történt, magyar kutató, Kéri Szabolcs jött rá, azóta nagyszerű tudományos munkák születtek a témában.

Szintén a témához kapcsolódik, hogy a Semmelweis Egyetem egyik pszichiátere, nem is olyan régen, tavaly november 10-én sokat beszélt a skizofréniáról, és nagy vonalakban érintette azokat a témákat, amelyeket én is, néhányat én jelentettem ki hamarabb, néhányat ő mondott előttem, de úgy gondolom, hogy a pszichiátriai szakma is ugyanarra halad, mint a radikális pszichiátriakritika, amit én képviselek egy személyben, és igazából csak egy népszerűsítő, áltudományos maszlag, de sajnálatos tényeken alapszik. A műsor megtekinthető a tv2 oldalán, Tilla Tilla Propaganda című műsoráról van szó. A nyilatkozó pszichiáter neve Dr. Rigó Péter, és a témái között szerepel az OPNI bezárása, a pszichiátria XXI. századi lehetséges megszűnése, a skizofrénia és a zsenialitás összefüggése, spiritualitás aka ezotéria kérdése, meg az, hogy a pszichiáter sem tud igazából felnőni, na, ebbe a kérdésbe aztán én már tényleg nem akarok beleszólni, de én is ismerek 1-2 infantilis esetet. És hogy én is elmondjam a véleményem a zseniség kontra skizofrénia ügyben: mit tudom én, biztos létezik valami metszet, vagy valami, amibe néhányan beletartoznak. Csak attól megyek ki, amikor egy terjedelmes listát dörgölnek állandóan az orrom alá, hogy a zseni skizofrének listája, már kívülről tudom, unalmas.

A Slow (lassú) mozgalom először a Slow Food (lassú étel) ideológiájában öltött testet, egy olasz gasztroblogger találta ki. Első akciója, hogy a római Spanyol Lépcsőknél, az olasz kultúra egyik legfontosabb jelképénél egy gyorsétterem megnyitása ellen tiltakozott 1986-ban. Történelmi jelentősségű pillanat a slow mozgalom híveinek a számára! Aztán lassan, 1989-ben Párizsban lefektették a slow mozgalom alapdokumentumát, ami a gyorséttermekkel szemben a piacra járást, főzőcskézést, kóstolgatást és ízlelgetést tűzte ki célul a tagok elé. Azóta sikeresen ráhúzták már mindenre ezt a filozófiát, van lassú utazás, lassú tévézés, lassú nevelés, és tudatos internetezés (a lassú internetezést nem kellett feltalálni). Egyébként jellemzően, aminek nem túl értelmes a "lassú" jelzővel való ellátása, arra egyre inkább a "tudatos" kifejezést alkalmazzák. 

Magyarországon 2002-ben Krajcsó Nelli vezette be a lassúságot, amikor vidéről Budapestre költözve túl gyorsnak találta az itteni élettempót. Kitalálta, hogy nem fog visszaköltözni, inkább lelassítja magát, és megpróbálja erre rávenni a többieket is. Kicsit olyan lehet ez, mint az egyszeri graffiti, ami azt mondja: "Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni!" Ma meg már létezik olyan cikk, ami azt boncolgatja, hogy mennyivel jobb a lassú tévézés a felnőtt színezőnél. A lassú tévézésről hallottam is a rádióban, azt jelenti, hogy valami nagyon unalmas dolgot felvesznek kamerával (például egy három órás vonatutat), és azt nézik. Mondjuk ehhez nekem minden hónapban van szerencsém, amikor megyek a pszichiáterhez, rendesen bele is alszom, ehhez írnak fel egy kis lassítót, szóval, nem tudom, teljesen nekem való-e ez, mert ha még tovább lassulnék, lehet, hogy elkezdenék tolatni. De, mondjuk, tegyük fel, hogy nem humorizáljuk el az egészet, és inkább konstruktívan állunk hozzá.

Itt van például Krajcsó Nelli impozáns találmánya, az anti-határidőnapló. Na hát, ez például nekem kell! A januárt már úgyis buktam, maximum megvásárolom kedvezménnyel. Az a lényege, hogy színes lapok vannak benne, és mindenféle motivációs szempontból van csoportosítva egy-egy hónap. Mert mondanom sem kell, hogy a lassú élethez hozzátartozik az önmagunk megjavításának szándéka is, például olyan célok mentén, hogy kivel teszünk jót, mit figyelünk meg a világból, illetve hogyan mozdítjuk előre a társadalmi haladást. Végül is nem baj, ha kezdetben ott kezdjük a világmegváltást, hogy felvezetjük, hogy "Bicajozás Katival", "Bicajozás Katival", "Nóri szülinap", mint a mellékelt ábra mutatja. Sajnos, nem tudom teljesen levetkőzni a kritizálási hajlandóságomat, de tényleg jó dolog, és kimondva-kimondatlanul egy egészségesebb életstílus kialakítására törekszik a mozgalom.

A magyar lassúsági szervezet a Slow Budapest ráadásul tényleg kitesz magáért, és mindent belead, a leírásuk szerint munkájukban jelen van az egzisztenciális pszichológia, a pozitív pszichológia, az egészségpszichológia, a környezet-, és szociálpszichológia, inspirálja őket az egyszerűség, a fenntarthatóság és a Do It Yourself (Csináld magd) szemléletmód is, nem beszélve a különféle művészeti tevékenységekről. Szakmai programjaikon mindfullness (ez tudatosságot jelent), coaching módszereket (ez egy pszichológiai segítő módszer, azt jelenti hogy úgy jársz pszichológushoz, hogy nem vagy bolond), tréning módszereket (no komment), és művészetterépiás módszereket (ez dícséretes) alkalmaznak. Egyébként a honlapjuk mindent részletesen bemutat, és az éreklődők sokkal teljesebb képet kaphatnak a lassúságról, mint amit én itt néhány rövid bekezdésnyi terjedelemben leírtam.

Magyar lassúsági honlap: http://slowbudapest.com/

Itt egy órán keresztül nézhetünk egy cicát kidugott nyelvvel a tűz előtt:

Nem mondom, hogy gyakori és kedvenc időtöltéseim közé tartozik a magyarországi politikai pszichiátria tanulmányozása a rendszerváltást megelőző időszakban, de most kivételesen megtettem. Megdöbbentő hasonlóságokra jöttem rá három dokumentált eset kapcsán a saját ügyemmel kapcsolatban. A módszer hasonló, még a motívumok is azonosak. Vajon létezett-e Magyarországon a politikai pszichiátriának egy előkészítése a  '80-as években a Legvidámabb Barakkban, amelynek eszköztára és gyakorlata a mai napig hozzáférhető? Erre a kérdésre kerestem a választ.

Először is: a politikai pszichiátria kifejezés pszichiátria “moszkvai iskola” néven elhíresült ágával hozható összefüggésbe, és a Szovjetunióban kezdett el gyakorlattá válni. A kommunista diktatúra “felpuhulásával”, ami az 1985-ös glasznoszty, illetve peresztrojka politikájának meghirdetésével csúcsosodott ki, kísérletet tettek a direkt, statáriális módszerek bevezetése helyett alternatív megoldásként a politikai pszichiátria bevezetésére, aminek a alapja a “lassú skizofrénia” felfedezése. A lassú skizofrénia lényege a pozitív tünetek helyett a “beteg” politikai vagy társadalmi meggyőződésének a “túlértékelése”, mivel azt gondolja, hogy képes ezekre a folyamatokra hatással lenni. A moszkvai iskola orvosai hittek ebben a diagnózisban. Magyarországon elszigetelt eseteket regisztráltak, illetve dokumentáltak, de ettől itt is jóval többről lehetett szó.

A lassú skizofréniával együtt a lassú enyészet vár a betegre, ha kezelésbe veszik, úgymond “időben elkapják”, viszont megvan az az előnye, hogy a szavahihetősége azonnal megkérdőjeleződik, hiszen “bolond”. A félbehagyott munkát azonban ritkán hagyták bevégezetlenül. A rendszerváltás előtt volt olyan eset, hogy egy hat ágyas kórteremből csak egy ember maradt életben. Ilyen magas volt a skizofrénia mortalitása kis hazánkban ebben az időben bizonyos helyeken. A politikai pszichiátria nem létezett, viszont nagyon hatékony volt, ahogy egy erről szóló cikk ironikusan írja róla. Érdekes, hogy három esetről tudunk hivatalosan, amikor visszaélés történt. Az egyik Pákh Tibor ügye, akin elektrosokk terápiát hajtottak végre ok nélkül, illetve arra kényszerítették, hogy a másokon végrehajtott elektrosokkot végignézze. Tehát a “mások” már eleve feltételezi, hogy ennél jóval többen voltak, ugye?

Rusai László

A másik két eset Rusai László és Jakab Károly esete. Rusai László 1985-ben került a képbe, amikor az ELTE-n volt nevelőtanár, és szamizdat röpiratokat terjesztett. Tipikus esete a lassú skizofréniának. Állásából azért bocsájtják el 1985-ben, mert “nem takarított rendesen”. Mellesleg egy házkutatás során megtalálják az illegális kiadványokat a lakásán. Gondolom, ott is rendesebben kellett volna takarítania. Rusai jelenleg is intézetben tartózkodik, ápolója “Lacikának” nevezi, de legalább nem tegezi. Bizonyos helyeken a korától függetlenül tegezik az embert az ilyen intézményekben. Nehezére esik az ápolószemélyzetnek emberként bánni az ilyen beteggel. Állapota mostanára annyira nem jó, hogy állandó intézeti lakóként éli az életét. Van ugyan olyan vágyálma, hogy elmegy gyárba dolgozni, de látszik, hogy a kezelések hatására ő is úgy gondol magára, mint akinek beszűkültek a lehetőségei.

Jakab Károly

A másik ilyen eset Jakab Károlyé, aki a többször újjáalakult Nemzeti Parasztpárt aktivistája volt az évek során a szocializmus ideje alatt. 1980-ban diagnosztizálták paranoiával. Az első diagnózisa szerint: “Tiszta tudat, minden téren orientált. Évek óta összeütközések a társadalom fennállóvszerei-ellen.” Hogy mik a társadalom “fennállóvszerei”, belegondolni sem merek. Vagyis nem is illdomos. Netán ilyen fennállóvszerek forogtak fenn az én esetemben is? Egyébként a bűne néhány járási tanácshoz írt levél volt, amely szövegkörnyezetükből kiragadott részletekkel indokolja, hogy Jakab Károly “perlekedési és üldöztetéses tébolyban szenved”. A gondnokság alá helyezési eljárás már arra hivatkozik, hogy ügyeinek vitelére alkalmatlan, mint ahogy én is az voltam még 1,5 éve a kezelőorvosom szerint. (Persze már nem vagyok az, hála Istennek, hogy csodát tett.) Jakab Károly éppen 100 éves (ha él még), szerintem az elhúzódó ügy miatt rehabilitációja már kicsit késő lenne.

Bár csak ilyen elszigetelt esetekről tudunk, én azt mondom, vígan működött a politikai pszichiátria Magyarországon, ha névlegesen nem is, mint a moszkvai iskola, de például nekem is személy szerint tudomásom van olyan esetekről, amikor vélhetően politikai hatás állt a háttérben. Aztán, hogy a szocializmus bukása után családi viták eldöntésének eszközévé vált a pszichiátria, sajnos, de arról is tudok. Amikor az illető családtagot a politikai pszichiátria módszereivel lehetetlenítették el, ami vagy sikerült, vagy nem, de általában igen. Olyan is megtörtént itt a megyében, pár éve, hogy saját kollégájukra húzták rá így a vizeslepedőt, a kis család kérésére. Persze, ezekről senki sem beszél. Én sem nagyon. Pedig tudnék mesélni. Valószínűleg így kellett ezeknek történniük.

Amikor engem mentális betegséggel diagnosztizáltak, a legelső gyógyítási kísérlet, vagyis az erre való válasz az ezotéria volt. Természetesen semmi hatása nem volt rám, de mivel kapcsolatba kerültem vele, megismertem embereket, sorsokat, elméleteket, hajmeresztő történeteket az ezoterikus körből. Az ezotériáról azt gondolom, hogy létező jelenségeket próbálnak meg emészthetővé tenni hétköznapi emberek számára. Ezzel együtt nagy mesemondók az ezoterikusok egytől egyig, az ezotéria hézagos világmagyarázatait saját kútfőből és fantáziavilágukból igyekeznek kiegészíteni. Ehhez nem restek a helyi folklór elemeit is segítségül hívni. Két ezoterikus tanító nem fogja ugyanazt mondani ugyanarról. Lehet, hogy erős lesz, amit mondok, de vidéken egyfajta ezoterikus maffia működik, a gyógyítók, vajákosok, sarlatánok ismerik egymást, nem kevés pénzért adnak energiát, vesznek le szellemet, mondják el látomásaikat, gyógyítják kézrátétellel a betegségeket. Annyiban fontos, hogy ismerik egymást, hogy nem jellemző, hogy beleköpjenek egymás levesébe, inkább elnéző mosollyal nézik a másik versenyző pénzszerzési technikáit, és néha esetleg bővítik velük saját repertoárjukat.

Azt mondtam, létező dolgokat, folyamatokat próbálnak leírni, egy természetfölötti világról próbálnak tudósítani, ami sokak szerint létezik, és én is úgy gondolom, hogy létezik, de nem olyan megszelídített formában, hogy a kismama a babaangol és a babúszás közben beugrik egy energiakezelésre, illetve az ilyen kommercializált formája az ezotériának nem sokat ér érzésem szerint. A fogyasztói társadalom igényeihez szelíditett angyalkommunikáción részt vevő beavatott örülhet, ha nem mentő viszi el a legközelebbi műintézménybe, mert ezek a hangok 1. nem valószínű, hogy angyaloktól valók, 2. azt sem tudjuk pontosan megfogalmazni, honnét valók, hogy képződnek, honnan jönnek, 3. olvastam ezt még régen, de meg is tapasztaltam, hogy a hangok alakoskodnak, színészkednek, és hazudnak, mint a vízfolyás, 4. ritka, hogy egy hang szóljon hozzád, mert általában egy sereglet rikácsol a fejedben. Ennek ellenére csak megerősíteni tudom, hogy a hangok léteznek, szólnak hozzád, de olyan hangot kifogni, ami az isteni jóság megtestesülése, meglehetően ritka, és különben is van az a mondás: “Ha te szólsz Istenhez, akkor imádkozol, de ha Isten szól hozzád, skizofrén vagy.”

Mindig is csodálkoztam, hogy az ilyen ezoterikus gyógyítókat képtelen állításaikkal együtt miért rajongják körül, és miért pénzelik, ahelyett, hogy bedugnák őket az elmére. Egyetlen okból, amit annak idején Nagy Feró is megénekelt, hogy “hazudni, csalni csúnya dolog”, de általában nem büntetendő. Sőt, még akár számlaképes is lehet. Bár, ezek a gyógyítók a legritkább esetben adnak számlát, ez természetesen nem is elvárás. Amit viszont nem értek: akik valóban érzékelnek olyat, amit mások nem, miért visszük rögtön az elmeosztályra, mondván, hogy súlyos agykárosodása van, de a mindennapi életben szívesen fizetünk energiakezelésért, szellemlevételért, távolbalátásért, és mindenféle nyilvánvaló hülyeségért? A kérdés csak azért merült fel bennem nyomatékosan, mert a hozzátartozóim is beleestek már hasonló hibába, sajnos. Persze, van a kétségbeesésnek az a foka, amikor már minden mindegy alapon elmegy az ember hozzájuk, valakinek meg egyenesen kívánatos is az állapot, hogy valamelyik ezoterikus guru bűvkörében éljen.

Az én véleményem azt hiszem, köztes vélemény: elismerem, hogy ezek az emberek valós dolgokból eredeztetve vezetik le azt a módszert, amivel úgymond gyógyítanak, de nem hiszem el, hogy a valóságban egy-egy képesség, maradjunk az egyszerűség kedvéért a tisztán látásnál (clairvoyence), úgy realizálódik, ahogyan azt a médium közvetíti. Egyrészt, ha lát is valamit, a kép nem lehet tiszta, mert nem látna engem a tiszta kép mögött, amikor velem dumál, mert “vakon lenne”. De nem ez a lényeg. Miért nem mondja el soha egy tisztán látó, ha már lát valamit, hogy mit lát pontosan, hogyan kell elképzelni, amit lát, milyenek a részletek, hogy minél jobban el tudjam képzelni a látomását? Szakmai féltékenységből? Valamiféle titkos franchise miatt? Nem bízik bennem? Egyszerűen hülyének néz? Szerintem egyik sem. Igazából nem lát ő túrót sem, csak szereti a pénzt, amit az állítólagos tisztánlátásért kap. Elmesélem az agyi folyamatot. Ha valaki lát valamit, nem tisztán látja, hanem a mindennapi dolgok mellett jelenik meg neki, ami rögtön befolyásolja az ő világról alkotott képét, felfogását, és már rögtön a módosult képet közvetíti feléd, amből úgy tűnik, hogy össze-vissza beszél hülyeségeket. Holott ez nem igaz. Szimbólumokban beszél, ami neki a realitás, és te vagy meghallgatod, vagy nem. Vagy megfejted, amit mond, vagy nem. De nem hülyeség, amit mond. Egyfajta módosult tudatállapotban van az agya által közvetített “clairvoyence” miatt. Ezeket a képeket nem olyan könnyű negálni az embernek, talán nem is lehet. Erre egyik kollégám a példa. Van még a másik eset, amikor hallunk valamit. Érdekes módon, a hallottak is kezdetben úgy módosítják a gondolkodásunkat, hogy arra azonnali reakcióként elkezdünk látszólag értelmetlenül, hülyén cselekedni, téves következtetéseket levonni, ez a téveszme. De amint tudatosítjuk magunkban, hogy a hang egy tőlünk függetlenül létező dolog, vagy valami, a téveszmék elmúlnak, maradnak a hangok, vagy a hang. Ez a tudatosítás egy hosszabb folyamat eredménye, egy ismerősöm számolt be róla, aki egyéb egészségügyi probléma miatt nem szedhet antipszichotikuot, hallja a hangot, elvannak.

Ebből kiindulva csak annyit jegyeznék meg csendesen, hogy az igazi ezoterikusok mentális diagnózisokkal megbélyegezve éldegélnek, a téma iránt érdeklődő, nem kevés bűvészi és színészi hajlammal megáldott elkötelezettek pedig hasznot húznak ebből az egészből, és élik világukat. Mindezek ellenére nem ellenzem az ezotériát, ha az nem haszonszerzési céllal történik. Néhány elméletüket kifejezetten érdekesnek tartok (Indigó gyerekek, Akasha krónika, Reinkarnációs terápia), amik hivatalos oldalról finoman szólva nincsenek elismerve, de én úgy látom van bennük fantázia, megfontolásra, továbbgondolásra érdemesek, nagyszerű megközelítési módjai egy-egy problémának, csakhogy túlságosan tudománytalanok, meseszerűek.

Régi vágyam volt, hogy BB Évivel kapcsolatba kerüljek legalább egy poszt erejéig. Hiszen mégiscsak sorstársam, bizonyos értelemben. Bár, amikor "Vaffankulo" Renato hátulról izélte valami luxusvillában főműsoridőben, még legkevésbé sem éreztem vele semmiféle sorsközösséget. A Big Brother az egyik első valóságshow volt, nevét George Orwell 1984 című regényéből vette, ahol a Big Brother, vagyis a Nagy Testvér állandóan figyelt mindenkit.

Az azóta eltelt időben BB Évi sorsa kissé lelassult, mondhatni megállapodott, egy kaposvári elmeszociális otthon lakója, nem kell annyira sietni a sztorival, nem szalad el. Felzárkózni látszanak viszont hozzá más valóságshow-hősnők, például a békéscsabai VV Éva, akit például a Story Online esélyesnek tartott egy időben, hogy ugyanolyan sorsra jut, mint BB Évi,  vagy aki feltehetően a legszomorúbb sorsra jutott, a dunaújvárosi VV Fanni. Vajon mi a közös bennük?
Mármint a valóságshow szereplésen kívül. Modern népmesék hősnői ők, az urbánus folklór modern kori elbukó nőalakjai. Egy-egy vidéki kisvárosból elindulnak szerencsét próbálni, és a kezdeti sikerek után beszippantja, bedarálja őket a fővárosi élet. A valóságshow a budapesti élet modelljének hirdeti magát, már a megnevezés is ezt sugallja, "Való Világ", "Való Villa", milyen szellemes,  majd a vidékről felkerült lányok, úgy gondolván, hogy átestek valamiféle "beavatáson", vagy "tűzkeresztségen", amikor kipróbálnák magukat a tényleges életben, sorra kudarcot vallanak. Szerintem érdemes feleleveníteni a sorsukat egy-egy rövid bekezdésben.

BB Évi

Bár érdekes módon ő érte el a versenyben a legnagyobb sikert, hiszen megnyerte a BB versenyt, róla nem szól Sztárlexikon szócikk. Jellemző. Nem fogok én sem átfogó életrajzi leírást adni róla, talán majd máskor. A történetének leírásakor a szóbeszédre támaszkodom, amit hallani róla. A mendemonda szerint a hirtelen jött siker elvette az eszét. A nagy összegű nyereményt elköltötte, felélte, nem tette nagyvilági életstílusáról, mondják róla, a boszorkányságot tanulmányozta, szellemeket látott éjszaka felriadva. Oké, ettől még nem mondanám kifejezetten skizofrénnek. Van a pszichiátriának egy olyan funkciója, hogy az extrém viselkedést is F2000-rel "jutalmazza", vagyis a környezetét extrém módon zavaró, annak szemet szúró pácienst kivonja a forgalomból. Örökre. Valószínűleg ez történt BB Évivel is. Egy olyan sztaáréletet próbált folytatni egy kisvárosi miliőben, amit Pesten megszokott. Ezt nem díjazza a környezet. Valószínűleg ez történt BB Évivel, mint ahogy velem is, sok éve. Én is magasról buktam mélyre, BB Évi sorsát nem részletezném. Elfekvőben éli le az életét, valószínűleg. Rám is ez a sors várt volna a helyi kisvárosi körülmények között, csak én jobban észnél voltam.

VV Éva

Talán tiltakozását fejezné ki az illető hölgy, ha egyáltalán érdekelné, mit firkálok itt róla, a listára való felkerülését az indokolja, hogy a nem is olyan régmúltban állandó balhéival volt a címlapokon, nem kevés alkohol fogyott, és már úgy kezdték emlegetni, mint BB Évi utódját, erre minden lehetősége meg is volt, hasonló viselkedés, mínusz boszorkányság, meg szellemek, ami alapján rá lehetne húzni a vizes lepedőt. De ami késik, nem múlik, ha sokáig folytatta volna, valamelyik jóakarója biztos előáll valami fura sztorival. Legutóbb egy - ma nagyon divatos - zaklatási ügyben merült fel a neve, Havas Henriket nevezte meg zaklatójának, azt mondta, megzsarolta, ha nem fekszik le vele, tönkre teszi a karrierrjét. Azt is mondta, hogy ezért nyúlt annak idején alkoholhoz. Hát, ennek ugyan kissé mosakodás-színezete van, de azért készséggel elhisszük neki, vagy nem hisszük. A lényeg, hogy kikeveredjen a rossz szériából.  Nem tudom, sikerül-e neki, én a magam részéről kívánok hozzá sok sikert, nem akarok jósolni semmit, reméljük a legjobbakat.

VV Fanni

A dunaújvárosi lányról szintén csak annyit mondok, amennyit tudni lehet, és egyelőre nem is kívánok róla bővebben értekezni. Egy Való Világ széria után elkezdte magát szexuális partnerkereső oldalakon hirdetni, ahol azt írta, azt szeretné, hogy "úriemberként" viselkedjenek vele. Ez a jelek szerint nem történt meg maradéktalanul. Érdekes, az eltűnésekor arról cikkeztek, hogy feltehetően Németországba rabolták el szexuális "kényszermunkára". Arra, hogy a legrosszabbra gondoljanak, csak ezután került sor. Ügyében a nyomozás folyik, gyanúsított van, feltételezik, hogy gyilkosság áldozata lett, holtteste mindeddig nem került elő. És egyre kevesebb a remény, hogy előkerül élve vagy holtan.

“Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan...” - Allen Ginsberg, Üvöltés

Igen, ezt is láttam, és sok minden mást is. Néhányan azt gondolják, hogy a skizofrének intelligenciája kimagasló, néhányan meg az, hogy buták, mint a föld. Igazából nem lehet tudni, mennyire lennének intelligensek a gyógyszerek nélkül, jelenleg úgy áll a helyzet, hogy páran húzzák-vonják a többit, amíg bele nem döglenek, melléjük nem fekszenek a sárba, vagy le nem lépnek a porondról. Valóban, a legtehetségesebbek közülünk vagy pszichiátrián vannak, vagy már megkezdődött náluk a gyógyszermellékhatások elleni küzdelem, és ezért az általános orvosi kivizsgálásokat járják.

Van ez a szó, hogy konszenzus. Megfigyeltem, hogy a társadalom egészséges(nek mondott tagjai) bizonyos engedmények tételére hajlandók velünk szemben, de amikor kilépnénk az életbe, egyrészt belénk rúgnak, másrészt sokszoros energiabefektetést várnak el inkább tőlünk. Ez csak annak fényében meglepő, hogy én eredetileg azt gondoltam balgán (mivel sokáig éltem egészségesként), hogyha jövök kifele a pöcegödörből, ott állnak majd a szélén, hogy “gyere, haver, segítünk kimászni”. Ehelyett mindig előkerül a médiában egy skizofrén gyilkos, ha máshonnan nem, Amerikából, ami járványszerűen bejárja a világsajtót, le egészen a kis vidéki hírportálokig. Az, hogy valaki skizofrén, nem tudom, miért megkülönböztető jegy, miért nem azzal jellemeznek valakit, hogy rendőr, vagy Fradi-drukker, vagy bélyeggyűjtő, vagy bármi más. Megmondom, miért: mert az orvosi diagnózis, pontosabban annak leírása azt sugallta, és sugallja mind a mai napig, hogy ezek az emberek egy kaptafára mennek. Sok minden mást is elkent az orvosok által kitalált skizofrénia diagnózis.

Például itt a gyógyszerezés kérdése. Sehol máshol nem hallottam, hogy a gyógyszermellékhatásokat egybemossák a betegség tüneteivel, míg a skizofrénia esetében egyenesen “társbetegségek”-ről van szó, ami nyilvánvalóan az antipszichotikum számlájára írandó gyószermellékhatás. Ilyen “társbetegség” a cukorbetegség, a tardív diszkinízia, a Parkinson-kór és a magas vérnyomás, a teljesség igénye nélkül. Nem számít betegségnek, és sehol sem szokták emlegetni, mert a betegek szégyellik megemlíteni (az orvos előtt, a családban, a társadalomban)(a hírekben, a sajtóban, a könyvekben): vizelettartási gondok, széklettartási problémák, impotencia. Sokszor az orvos is váltig tagadja ennek a létezését, még akkor is ha netán a legjobb indulattal van a beteg felé, mert nem tud róla.

Sajnos az orvostudomány csodája, a legújabb generációs antipszichotikum (az Abilify-származék) sem minden esetben válik be, akiknél már beépült a régi generációs szer, fel sem merül sok esetben a váltás lehetősége, és sok esetben az újabban diagnosztizált betegeknél is vissza kell rá térni, mert néhány év után az Abilify mellékhatásai is kezdenek szépen kijönni. Az Abilify-t közvetlenül már nem is alkalmazzák, csak injekcióban (helyette van Explemed), mert megszűnt rá a támogatás valahogy. Persze az igazi indok csak évek múlva fog esetleg kiderülni, bár talán már olvasható eldugott gyógyszeres fórumtopikokban, meg itt-ott, esetleg nálam is, de nem kapott szélesebb körű publicitást., hivatalos oldalról nem nyert megerősítést Az Abilify feltehetőleg tablettában alkalmazva nem tesz jót a gyomornak, finoman fogalmazva, az Explemeddel meg esetleg más gondok vannak.

Arról már volt szó, hogy egyre többen gondolják úgy, hogy a skizofrénia negatív tünetcsoportja nem létezik, és erre éppen az Abilify-származékok mutattak rá. Ha viszont sok esetben vissza kell térni a szedatív, első-, és második generációs gyógyszerek alkalmazására, akkor sanszos, hogy megint létezni fog. Nem beszélek most (eleget) az egyik fő problémáról sem: az antipszichotikum ilyen súlyos szervi elváltozásokat okoz a fent megnevezett betegségek mellett. Tönkre teszi a kiválasztás szerveit, elsősorban a májat és a vesét, nőgyógyászati problémákhoz vezet (statisztikát tudnék mondani, hogy a munkahelyemen hány nőnek van ilyen problémája, elégedjünk meg annyival, hogy szinte mindnek), csak erről ugye nem beszélünk pszichiátriai oldalról, hanem mindenféle tükrözésekre küldjük a beteget, mert mi ártatlanok vagyunk mindenben. Persze, az ok a rossz táplálkozás. Végezetül hadd mondjak el egy kedves történetet, ami megvilágítja a pszichiátria lózungjait:

- Nem a Cisordinoltól hízik Robi, hanem a helytelen táplálkozástól.

Gyógyszerváltáskor:

- Le kell váltani a Cisordinolt, mert korai demenciához vezet. Na, meg nagyon hízlal is.

Érdekes módon, pár hónap múlva már nagyon hízlalt a Cisordinol, mikor előzőleg égre-földre esküdözött a nő, hogy a gyógyszer nem hízlal, minden az étkezés, meg a mozgásszegény életmód. Azt meg már csak félve merném hozzátenni, hogy sok esetben az Abilify is hízlal. Tehát az egyik hízlaló gyógyszert leváltjuk a másik hízlaló gyógyszerre, és azzal tesszük ebben érdekeltté a beteget, hogy össze-vissza hazudozunk a gyógyszer hízlaló hatásáról. Nekem az Abilify-nél is feljött egy hónap alatt 10 kiló. Nem baj, a férfi 100 kilónál kezdődik, azt szokták mondani.

Ennyi volt a problémafelvetésem mára, de kész megoldásokat ne várjon tőlem senki. Szokták mondani, hogy a gyógyszereket a beteg a betegségbelátás hiánya miatt hagyja el, mert “annyira jól van”. Megnézném azt a beteget, aki “annyira jól van” ennyi mellékhatás mellett!

Valójában már egy ideje szemeztem ezzel a játékkal, egy időben akkora port kavarhatott fel interactive fiction létére, mint a Depression Quest annak idején. A játék címe You Must Be 18 or Older to Enter (18-nak, vagy idősebbnek kell lenned, hogy belépj). 2016-ban begyüjtött egy nagy csomó díjat, ami független játékoknak kijár, 2017-ben is egy párat.

A játék egy szinte mindennapos, '90-es évekbeli kamasz egy olyan élethelyzetét dolgozza fel, amiről természetesen nem, vagy keveset beszélünk. Az iskolában begyűjthető infók alapján az első internetes rákeresést a pornóra. Végülis a szexuális felvilágosítás akkoriban működő válfajáról van szó, amikor a kortárs csoport által megadott információk alapján az internetről "anyagot gyűjt" az ember a szexualitás témaköréből. A játék grafikája ASCII karakterekből épül fel, hogy még véletlenül se legyen alkalmas vágykeltésre. A hanghatások viszont alkalmasak az első pornónézés közben érzett fura állapot felidézésére. Az óra ketyegése a falon, kutyaugatás a távolból, az autó távozásának és érkezésének a zaja. Sajnos egy-két erősebb pornóhang is becsúszott, tehát ne játsszuk kihangosítva, ha lehetséges. Játék közben végig attól kell rettegnünk, nehogy hazajöjjenek a szüleink, természetesen jó esetben csak virtuálisan.

A játék igazi interactive fiction, az elején van pár választásunk, hogy mit csináljunk, ameddig be nem kapcsoljuk a betárcsázós internetünket (vagyis a szüleinkét, ne feledjük, '90-es évek), aztán már csak az olyan "szakkifejezések" röpködnek, mint "orgy", "german", "milf", "anal", az internetes pornó legnépszerűbb keresőszavai. A játékot azért tartom nagyszerűnek, mert nem magára a pornóra koncentrál, hanem arra az életérzésre, amit a '90-es években a házban fellelhető szexuális tartalom felkutatásakor átéltünk (ha átéltünk).

A játékot sokféle jelzővel  lehet illetni, pl seemingly pointless (látszólag cél nélküli), coming of age (a felnővekvő ifjúság életét jeleníti meg), vagy slice of life (az élet egy szeletét, darabját bemutató mű). És természetesen elsősorban interactive fiction, annak is a CYOA változata, tehát feleletválasztós. Ha már ilyen jól bekategorizáltam műfajilag, azt is meg kell említenem, hogy habár egy tipikus tinédzser élethelyzetről szól, a vele való játékot 18 éves kor fölött ajánlják. A játék természetesen ingyenes, és csk Windowsra van. Mi van még... semmi:  indulás vissza a tinédzserkorba, a betárcsázós internet elé!

A játék letöltése: https://seeminglypointless.itch.io/18orolder

Még egy jótanács: A játékot ne tekintsük pornografikus alkotásnak, hanem a szerzők eredeti szándéka szerint egy élethelyzet pszichológiai szimulációjának!

(Egyébként meg amúgy sem sok minden látszik, a képek inkább csak sejtetnek.)

1922. november 11-én született Indianapolisban. Vonnegut vegyészként végzett - miután korábban eltanácsolták a Butler Egyetemről, mondván, nincsen írói tehetsége -, majd a második világháborúban az európai hadszíntéren harcolt. Drezdában a nácik hadifoglyaként halottakat kellett tömegsírba gyűjtenie, és átélte a hires drezdai bombázást, minden idők egyik legbrutálisabb légitámadását. A rettenetes pusztítást csak hét ott fogva tartott amerikai élte túl, Vonnegut volt az egyik. Ebből írta meg az Éj anyánk című regényét. Később, 50 évesen írta A bajnokok reggelijét, főleg magának, a születésnapjára. Érzésem szerint ez a két legerősebb regénye, érdekes, hogy stílusában teljesen más mind a kettő - mintha más-más ember írta volna őket.

Ha kíváncsiak vagyunk, hogy készülnek az alkoholtartalmú italok, ajánlhatom bármelyik erről szóló dokumentumfilmet. Én először Kurt Vonnegut könyvében, A bajnokok reggelijében olvastam erről. A bajnokok reggelije egy posztmodern regény, kisebb blokkokból, panelekből áll, felválltva közli Kurt Vonnegut és Kilgore Trout, fiktív sci-fi író gondolatait. Vonnegut a maga részéről annyit jegyez meg az alkoholról, hogy minden este megiszik egy pohár whiskyt, amitől úgy alszik, mint a tej. Én ezt a whisky-tej párhuzamot kissé furcsának találtam, talán ezért is jegyeztem meg.

Kilgore Trout viszont egyértelműen inkább az alkohol ellen foglal állást, amikor naturalista módon leírja, hogy az erjesztőbaktériumok a saját ürülékükbe fulladnak bele, és ennek a folyamatnak a melléterméke az alkohol. A pezsgőgyártás a legdurvább eljárás, mármint az erjesztőbaktériumok számára. A pezsgőben levő buborék nem mesterséges adalék, mint a sörnél, hanem az erjesztőbaktériumok kínhalálának eredménye.  Így ír erről Vonnegut, Troutnak tulajdonítva a szavakat:

"Ezt az anyagot egy élesztőgomba nevű aprócska teremtmény állította elő. Az élesztőgombák cukrot ettek, és alkoholt ürítettek. Abba pusztultak bele, hogy az ürülékükkel tönkretették saját környezetüket."
"Kilgore Trout egyszer írt egy novellát,  amelyben két élesztőgomba beszélget. Miközben eszik a cukrot és fuldoklanak saját ürülékükben, arról vitatkoznak, mi lehet az élet célja. Korlátolt eszükkel még csak nem is sejtik, hogy pezsgőt gyártanak."

A dohányzásról is megvolt a véleménye, annak ellenére, hogy saját bevallása szerint is sokat dohányzott, ez a téma is ambivalens módon jelenik meg az írásaiban, például: „Be fogom perelni a Brown & Williamson Dohánygyárat, egymilliárd dollárra! … mostanra már hosszú évek óta, rajta van a dobozon, a Brown & Williamson azt ígéri, hogy meg fog ölni. De már nyolcvankét éves vagyok. Köszönöm, mocskos patkányok.”

A véleménye pedig konkrétan a dohányzásról, definíciószerűen, egy fél mondatban körülbelül a következő: „… a dohányzás egy egészen biztos, és egészen elegáns formája az öngyilkosságnak.” Ennek ellenére ő sem abba halt bele 84 évesen, hanem abban, hogy elesett a saját házában. Élethosszig tartó dohányos maradt, kétszeri sikertelen leszokási kísérlettel a háta mögött. Nem dícsérgette a cigarettát, nem idealizálta, de szintén A bajnokok reggelijében írt arról, hogy naponta elszívott 2 doboz Pall Mallt általában. Ezt, egyébként én, amikor olvastam a könyvet, egy egészen szokatlanul őszinte feltárulkozásnak tartottam. Műveibe dohánymárkák és dohánygyárak neveit fogalmazza bele, szerintem ez azóta is szokatlan az irodalom történetében.

Az író alakajai jellemzően nem tivornyázó, lecsúszott egzisztenciák, mint a posztmodern magyar változatában általában, például Temesi Ferenc Por, vagy Krasznahorkai László Sátántangó című regényében, hanem inkább egyfajta mértékletesség jellemzi az élvezeti szerekhez való viszonyulását, találunk arra utalást, hogy használja őket, él velük, de nem viszi túlzásba sem a használatot, sem a használatnak a megjelenítését.

Mindig is akartam írni a demenciáról, abból a megfontolásból, mert úgy érzem, ide kapcsolódik a téma. A skizofrénia időskori jelentkezését demenciának hívják. A demenciának több fajtája van, a legismertebb az Alzheimer-kór. A téma azért is érdekes, mert szinte teljes a zűrzavar a témában a fogalmak között. Elkezdhetjük kategorizálni, a tünetek alapján csoportosítani a demencia válfajait, de már láthattuk, hogy ez a megoldás skizofrénia esetében is csődöt mondani látszik: a világban megfigyelhető természettudományos osztályozás, kategorizálás itt csodálatosképpen az összemosás, egységesülés felé halad.
Ennek is megvan az értelme, gondolom. Pontosabban az az értelme, hogy nincs értelme csoportosítani. Használhatunk akár rokon értelmű fogalmakat is, mint szellemi leépülés, időskori zavartság, szenilitás, mondhatjuk, hogy nagyjából ugyanarról van szó.

A jelenséggel való tudományos foglalkozás megreked azon a szinten, hogy az orvos közli a hozzátartozóval a diagnózist, és széttárja a kezét, hogy a folyamat visszafordíthatatlan. Én, mondjuk, találkoztam olyan Alzheimerrel diagnosztizált beteggel, akinek javult az állapota, de általában sajnos nem ez a jellemző. A demencia kórlefolyása, mondjuk úgy, hogy kedvezőtlen, eufemisztikusan fogalmazva élethosszig tartó kezelést, gondoskodást igényel. Ha valami oknál fogva mégis ragaszkonánk a tudományos felosztáshoz, a kialakulása szerint a demencia főbb kategóriái a következők:

- Alzheimer-kór, ami az esetek 60-70%-áért felelős, és az agyszövet kóros elváltozása okozza.
- Vaszkuláris demencia, amely vérkeringési agyi kórfolyamat következménye.
- Lewy-testes demencia az agy körülírt területén az agyi idegsejtekben kórosan felszaporodó fehérjékkel kapcsolható össze.
- Pick-betegség, fronto-temporális demencia, az agy homloklebenyében végbemenő agyszövet károsodás miatt alakul ki.

A demencia során végbemenő szellemi és lelki folyamatokról nem sokat tudunk. Van olyan fázisa a betegségnek, amikor a beteg hallucinál, és témának szempontjából ez lenne az érdekes, de ilyenkor már az állapot annyira előrehaladott, hogy a tudat kitisztulására nem nagyon apellálhatunk. Ez annyiban is szomorú, hogy pontosan nem fogja nekünk elmondani a beteg, hogy miket tapasztalt, hanem a folyamat zajlására csak külső jegyekből következtethetünk. Ilyen külső jegyek lehetnek például a következők: memóriazavar, nehézségek a mindennapi tevékenységekben, időbeli és térbeli  tájékozódási zavar, hibás vagy csökkent ítélőképesség, a figyelem hanyatlása, hangulati és viselkedésbeli változás, személyiségváltozás, a kezdeményezőképesség elvesztése, stb.

A bejegyzés megszületése számomra a téma lehangoló volta ellenére azért is hervasztó, mert egy olyan jelenséget jár körbe, ami a tudományos, vagy kevésbé tudományos vizsgálatnak makacsul ellenáll, vagy csak nem fektettek bele annyi energiát, amennyit megérdemel, hogy mélyebben felfedjük ennek a jelenségnek a lelki hátterét. Rémtörténetnek beillő sztorikat viszont hallani az ilyen betegek viselkedéséről, ami, bevallom, hogy néha még nekem is furcsa, meglepő és kissé ijesztő. Nemrégiben egy angol nyelvű szöveges játékkal találkoztam, ami egy Alzeimer-kórban szenvedő ember szemszögéből íródott, arra talán jó, hogy "érzékenyíti" valamelyest az embert a problémára.

A játék kipróbálása

A történet a főhős feleségének a temetésén kezdődik, ahol már nem nagyon ismeri fel a környezetét, és szó szerint azt sem tudja, milyen rendezvényen van. Majd olyan események kapcsán, mint munkahelyi búcsúztatás, családi találkozók, fejlődik ki a történet. Hangsúlyos szerepet kap a betegség elfogadásának, vagy el nem fogadásának problémája, intézeti elhelyezés lehetősége, a játék megjeleníti a főhős értetlenségét, dezorientáltságát, és nem ritka agresszióját is, némi rosszindulatot is a beteg irányába, és irányából. A vége felé, amikor elhatalmasodnak a téveszmék, az elhunyt feleség bekapcsolódik a történetbe. Erről most gondoljunk, amit akarunk, nem súgok, de nem kell ahhoz skizofrénnek lenni, hogy megforduljon az ilyen esetek kapcsán az emberben 1-1 transzcendentálisabb magyarázat lehetősége is.

Konteo: egy olyan közéleti álláspont, amely feltételezi, hogy részben vagy egészében feltáratlan vagy indokolatlannak látszó események, cselekmények mögött egy általa megnevezett csoport, ember áll

Az OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) 2007 december 31-én zárt be. Én 2007-ben Nagykállóban feküdtem, és a legnagyobb szívfájdalmam az volt, hogy nem tudok eljutni a Shakira koncertre. Az év fennmaradó részét Budapesten töltöttem a szcientológusok között, akik az intézmény bezárásának hírét mindig jelentősségteljes pillantásokkal fogadták, mondják, ők álltak a háttérben, de jelenlétemben se pro, se kontra nem nyilatkoztak. Azt is mondják, hogy néhány szcientológus kötődésű szocialista politikus intézte az egészet.  Erről sem tudok semmit, csak annyit, hogy nem voltak éppen rossz viszonyban a budapesti kerületi polgármesterekkel a Narconon központ vezetői (a Narconon szcientológus szervezet, drogleszoktatással, és drogmegelőzéssel foglalkozik elméletben, gyakorlatban nettó szcientológia egyház). Nyíltan mászkáltak egymáshoz, a szcientológia akkor éppen nem volt takargatni való kapcsolat, budapesti iskolákba kaptak meghívásokat drogprevenciós előadásokat tartani, elindult a drogleszoktató programjuk, aminek én voltam az első komolyabb résztvevője, és jobb híján leszoktattak a Ketileptről, amit Nagykállóban írtak fel nekem nagy dózisban. Nem tudom, ünnepeltek-e 2007 szilveszterén a szcientológusok, mert az OPNI-t bezárták ugyan, de én egy időre gallyra vágtam a programjukat, ami épp hogy fél éve működött, velem az élen, de mivel nem bírtak velem, bevágtak a pszichiátriára, velem szemben a kapcsolatmegszüntetés módszerét alkalmazták, és valószínűleg ártó személynek, lehetséges veszélyforrásnak, vagy más effélének bélyegeztek, és soha többet nem beszéltek velem. Mivel hitük szerincs nincs skizofrénia, attól fogva, hogy beteg lettem, én sem léteztem többé a számukra. 

Mindegy, az OPNI hirtelen bezárt, statikai dolgokra hivatkozva (márminthogy veszélyes az épület), ez a hirtelenség éppen magyarázható szcientológus tanoktól begőzölt politikusokkal, de ennyi erővel bármi mással is. Mikor az OPNI-t bezárását aláírták, már zajlott velem a drogleszoktató programnak álcázott gyógyszerelvonás, amire egyébként nem tudom, hogy kaptak engedélyt, amikor az ilyesmi az egyház szerint tudtommal tilos. Amikor az OPNI bezárását aláírták, még nagyszerűen abszolváltam a legnehezebb szcientológus tanfolyamokat is, és úgy tűnt, minden klappol, de amikor a tényleges bezárásra sor került, én már ott figyeltem a nyíregyházi pszichiátrián, és kisebb gondom is nagyobb volt ennél az egésznél. Ha most lenne bennem egy enyhe fokú megalománia, azt mondanám, miattam zárták be Lipótmezőt 1600 beteggel. Ezt természetesen nem mondom, mert akkor sem miattam történt, hanem néhány túlbuzgó politikus miatt, akik vagy a szcientológus tanoktól voltak megszédülve, vagy pályáztak az OPNI helyén esetleg felhúzható építési telekre. Akárhogy van, mindkettő bukta utca, ugyanis a továbbiakban nem kaptak engedélyt pszichiátriai betegek gyógyszerelvonására, az OPNI épülete pedig műemlék védelem alatt áll, azt másra, mint gyógyászati célra felhasználni nem lehet. Talán, ha kormányon maradnak, tudták volna valahogy hasznosítani, így azonban nem.

Ez a történet egyébként annyira meredek, hogy tekintsük nyugodtan fikciónak. Mellesleg nem is igazán érdekel, miért zárt be az OPNI, és köze volt-e hozzá a Narconon programnak, vagy az egyháznak. Egyvalamit azonban kissé sérelmezek: szcientológia vagy statika ide, vagy oda, fel sem merült senkiben, hogy az OPNI-ban tartott 1600 beteg összezsúfolása egy kissé embertelen, szakmai oldalról jött a mély hallgatás, elkezdtek az újságok cikkezni arról, hogy ellátatlanul maradt skizofrének özönlik el Budapest utcáit, egy részük sajnálkozó hangot ütött meg, más részük a békés járó-kelő polgárokat féltette, vagy a kettőt együtt. Érdekes, hogy felelősök sem nagyon voltak. Amúgy meg az is érthetetlen, hogy miért nem tudtak sok embert elhelyezni máshol, amikor már jóval hamarabb tudták, hogy meg fog szűnni a Lipót, hanem pánikoltak össze-vissza, meg sajnálkozásukat fejezték ki, de a betegekkel sokáig senki sem törődött. Aztán, mint azóta tudjuk, mégsem koncoltak fel senkit, néhányan öngyilkosok lettek, mármint a betegek közül, vagy hajléktalanná avanzsáltak. Mondják, egyesek ezután is sokáig a bezárt intézmény körül keringtek, vagy a közeli erdőkben vertek tanyát. A helyzet az, hogy nagyon korszerűtlen volt már az 1868-as építésű kastélyban kialakított ellátórendszer. Erre előbb-utóbb sort kellett volna keríteni. De nem így. Valószínűleg a művelet végrehajtói vártak valamire, vagy számítottak valamire, ami aztán meghiúsult. Az azóta készült dokumentumfilmek tanúsága szerint még a használati tárgyakat és a felszerelés egy részét is ott hagyták. Amitől az egész úgy nézett ki, mintha kísértetek, vagy zombik, vagy vérszívó vámpírok elől menekültek volna. Pedig csak nem volt terv. És pénz sem. Pénz nélkül a pszichiátria és a pszichiáterek kivonulnak a történetből. Minden történetből. A szcientológusok pedig méginkább. Mi van, ha több Narconon program volt? Mi van, ha az ország és Budapest több pontján hasonló kísérletet végeztek, mint rajtam? Ez csak a kirakat volt a szcientológus központ, az Org mellett? És ez is befuccsolt? Fogadjuk el a statikára vonatkozó jelentést: a helyszín lakhatatlanná vált. És a kormány nem számolt sem az emberek lakhatásával, sem a további kezelésükkel. Mondok valamit: a szcientológusok bentlakásos intézményről tárgyaltak a politikusokkal. Ezt nekem megmondták. De hogy akármelyik fél is erre alapozta volna Lipótmező bezárását? Azt nem hiszem. Ha meg valaki igen, akkor ő maga volt a legnagyobb bolond a történetben.

Régebben úgy határoztam meg a szociális munkásokat, hogy ha a ebben a körben a pszichiáterek az istenek, a szociális munkások szeretik magukat félistennek, vagy félistennőnek tekinteni, mivel gyakran ők közvetítenek a pszichiátria és a beteg között. Ez a hozzáállás helytelen. Ejnye-bejnye. :-)

Életemből sokkal több időt töltöttem el eddig szociális munkások társaságában, mint szerettem volna. Amikor ötleten gondolkodtam, miről írhatnék, valahogy eszembe jutottak. Mégis egészségügyhöz kapcsolódnak: egészségügyi főiskolán tanulnak, munkájuk során valamiféle segítő tevékenységet szeretnének kifejteni. Persze, kisebb-nagyobb lelkesedéssel, ezt hozzá kell tenni.  Kiváló alkalom kínálkozik a téma kifejtésére: jelenleg egyetlen szociális munkással sem állok szoros kapcsolatban, sem semmilyenben, és nem is tervezem sem a közeljövőben, sem úgy egyébként. De ha kapcsolatban állnék, akkor is hidegen hagyna a véleményük jórészt.

Amikor felvettek a munkarehabilitációra, két szociális munkás is volt ott. Ez soknak tűnik, mert sosem egyeztek meg semmiben. Bár, mindjárt nem tűnik olyan soknak, ha elmondom, hogy az előző munkahelyemen, a szociális foglalkoztatásban 2-3 főre jutott 1-1 szociális munkás. Szinte levegőt venni sem lehetett tőlük. Mindenhol ott voltak. Aztán ez a helyzet akkor csúcsosodott ki, amikor egyszer elmentem kirándulni egy betegtársammal Budapestre. Fejenként két szociális munkás jutott ránk, hogy el ne kószáljunk a Vörösmarty téri karácsonyi forgatagban.

A szociális foglalkoztatás abban különbözik a munkarehabtól, hogy ott még kevesebb lóvét akaszt le az ember, mert nem kapja meg még a minimálbér időarányos részét sem, munkaviszonynak sem számít. Viszont cserébe annyiszor járhat ki cigizni az ember, amennyiszer akar, pontosabban amennyi cigije van, vagyis amennyit megengedhet magának abból a pénzből. A fél munkaidőmet az udvaron töltöttem akkoriban. Ekkoriban ezt e foglalkoztatót Mentálhigiénés Központnak hívták. Amikor megszűnt ott a szociális foglalkoztatás, átalakult gondozási központtá, és jórészt semmi hasznosat nem csinálnak ott, csak hülyítik az embereket. Szerintem be kellene zárni, de ez csak az én magánvéleményem, nem fejteném itt ki.

Amikor még volt szociális foglalkoztatás, a szociális munkások mindenféle válfaja képviselve volt, kedvencem volt M-né, a domina, akinek már csak a lovaglóostor hiányzott a kezéből, aztán ott volt még L-da, aki állandóan a Barbizonba készült egész héten (ez egy kétes hírű szórakozóhely Sóstón), róla annyit jó megjegyezni, hogy egyszer levont egy egész napi bért tőlem (kerek 1000 Ft-ot), mert nem írtam be magam a füzetbe. Akit még érdemes megemlíteni, az T-ke, ő jelenleg is tudja a telefonszámom, ő úgy gondolja, hogy ő az én szociális munkásom, én már kevésbé gondolom úgy. Aztán az egész kócerájnak a vezetője K-né, egész nap a telefonon lóg, forródrótot tart fent a családtagjaival, és próbál úgy viselkedni, mint aki aki nagyon értelmes tanácsokat tud mondani a betegeknek, pedig igazából ez nincs így.

Vissza a jelenlegi helyemre, a munkarehabra: szóval a 2 szociális munkás behívott, hogy rehabilitációs tervet vegyenek fel velem (amúgy mindenkivel). Itt 2 dolog lepett meg: 1. hogy magáztak, holott azelőtt tegeztek. 2. hogy mindenáron arra akartak rávenni, hogy legyek szociális munkás. Mármint én. Mármint azok után, amin keresztül mentem velük. Mondtam, hogy: N. E. M. Még hetekig győzködtek, de én minig nemet mondtam. Az egésznek az vetett véget, hogy átmenetileg megőrültem. Utána békén hagytak. Persze nem csak nekem ajánlották meg a szociális munkát, hanem mindenkinek, akinek volt érettségije, de engem szívattak vele a legtovább. Hát, szóval ilyenek a szociális munkások a gyakorlatban, egy mentális beteg szemszögébeől, röviden, a teljesség igénye nélkül. Megj.: kicsit bunkóbb stílusban írtam le, mint amilyen valójában vagyok, de nem mindig kell magam megjátszani ehhez sem. :-D

Érdekes folyamatok zajlanak mostanában a skizofrénia kezelésének háza táján. Mondhatni, új szelek kezdenek fújdogálni a régiek mellett. Habár engem a régi pszichiátriai iskola eléggé progresszív, felturbózott vállfajával kezelnek, nem mehetünk el szó nélkül a mostanában teret kapott újfajta megközelítések mellett sem, ami a betegeket hanghallókként, felhasználóként, a skizofréniát pszichózis spektrumként kezdi emlegetni. Annál inkább nem, mert a debreceni Kenézy Gyula Kórházban, és a budapesti Ébredések Alapítványnál (ami a Semmelweis Orvostudományi Egyetem pszichiátriai részlege) már bevett gyakorlat a módszer alkalmazása. Én is az Ébredéseknél vagyok, engem egyelőre nem érintett meg a Jim van Os fémjelezte pszichiátriai mozgalom nagyszerűsége, amit néhány orvos mellett a betegek és hozzátartozók is propagálnak, ebből viszonylag széles társadalmi elismertségre számot tartva. Illetve megérinteni megérintett, de egyelőre köszönöm, jól elvagyok így is.

Mondhatnánk, hogy skizofrén dolog a skizofréniát kétféle módon kezelni, ha rossz vicceket szeretnénk gyártani, de ne tegyük. Valóban két módszer létezik a gyógyulásra (a gyógyulást jelen esetben arra az esetre mondjuk rá jobb híján, ha sikerül a mentális funkciókat a pszichózist, vagy pszichózisokat megelőző szintre visszahozni). A laikus számára a két módszer közti különbség a legjobban a hangok hallásával kapcsolatosan ragadható meg: valaki úgy lesz jobban (zárójelesen használnám ezt a fogalmat is itt, hogy “gyógyul meg”), hogy közben hangokat hall, ők a hanghallók, más néven felhasználók valaki pedig úgy épül fel a betegségből, hogy gyógyszeresen kordában tartja: ez volnék én, vagyis erre apellálok, meg még néhány ezer sorstársam, csendesen jegyezém meg, hogy szerintem én már elértem ezt az állapotot. Persze, nem tisztem nekem ezt eldönteni, de láttunk már falon pókot, vagyis történt már úgy néhány esetben, hogy én azt mondtam, hogy úgy van, mikor mindenki, vagy majdnem mindenki azt mondta, hogy nem úgy van, aztán mégis úgy volt. Szóval itt most az itt már unalomig ismertettt és kritizált, orvosi klinikai módszer mellett a Hanghalló Mozgalmat ismertetném:

“A személyes felépülés talán legkiemelkedőbb példája az úgynevezett Hanghalló Mozgalom ( Voice Hearing Network). A mozgalom tudósok, felhasználók ( pszichózist megélők ), és kutatók együttműködésével született a nyolcvanas évek végén. Mára világszerte találhatunk olyan csoportokat akik ismerve a “Hanghalló Módszert”, egymást segítve hangjaikat elfogadva, azokat metafórikusan – vagy ritkán szó szerint – értelmezve egyfajta holisztikus szemlélettel közelítenek az élményhez.

A hanghalló módszer szerint a felépülés három lépcsőből áll.

Az első lépcső az FÉLELEM, IJEDTSÉG, ami elsősorban az állapot “megjelenésétől” kapott sokk terméke, attól, hogy a személy bármit is próbál a hangok nem múlnak el.

A második lépcső a SAJÁTOS REND, RENDSZER kialakítása a hangokkal. Ebben a fázisban a hanghalló saját stratégiákat alakít ki hangjaival kapcsolatban, és megpróbál valamiféle határt szabni a hanghallásnak.

A harmadik lépcső a STABILIZÁCIÓ, amikor a hanghalló a – eddigre akár megváltozott (jó, kellemes, segítő), vagy halkult -hangokat félelem nélkül az élete részének tekinti, akár nem is akarja hogy teljesen elmúljanak.

A klinikai modell szűk gyógyulási perspektívája, és pesszimizmusa miatt erősen kritizálható. Szemben a klinikai felépülés jól körülírt kritériumaival, a személyes felépülés egy mélyen saját folyamat, mely definíciója, módja egyénenként változó.

A kétféle felépülési szemlélet vizsgálatakor találunk hasonló faktorokat, melyeket fontos megemlítenünk. A felépülés tágabban értelemben véve magában foglalja a pozitív énkép kialakítását vagy visszanyerését, a tevékeny életet, a reményteli hozzáállást, a hasznos elfoglaltságot, a megélt élmények meggértését, akár újrastruktúrálását, az állapot által támasztott keretek elfogadását, és az életminőség tudatos javítását.”

És így tovább, blablabla. Az idézet forrása egyébként a porcelanszivek.wordpress.com honlap. Első reakcióm a honlapra a féltékenység volt, a második az, hogy miért ne integrálhatnék be ide belőle valamit. Az én személyes véleményem az a Hanghalló módszerről, hogy nem anyira annyira versenytársa a klinikai módszernek, mint inkább azt mondanám, hogy valakinek ez jön be, valakinek a másik, tehát inkább al-ter-natí-vája. Úgy gondolom, hogy mind a két módszer kitermelte a maga csúcsragadozóit a skizofrének közül, mondhatnék példát a magyar “beteg-társadalom” életéből, de inkább egyelőre fedje ez általam gondolt személyek kilétét, vagy közismert nicknevét tekintve jótékony homály. Már csak azért is, hogy ne legyen veszekedés belőle. Egyébként én úgy gondolom, hogy körülbelül látom a társaimon, kin hol lehetne még segíteni, vagy hol van elakadva, persze az is lehet, hogy az egészet csak beképzelem, és egy nagyképű f@sz vagyok.

Akárhogy is van a dolog, az előbb említett honlap két példát hoz fel arra nemzetközi porondról, amit én – természetesen helytelenül – csúcsragadozóságként aposztrofáltam, nyilvánvaló, hogy én már hallottam mindkettőjükről (Eleanor Longdenről és Elyn Sacks-ról van szó), de hát az is nyilvánvaló, hogy én az ilyesmire nagyon is ráérek, mivel 4 órában dolgozom csak. Búcsúzóul álljon itt 1-1 videó róluk, sajnos csak angolul vannak, de a magyar nyelven is elolvasható a beszédeik tartalma.

Eleanor Longden - gyógyszeres terápia

Elyn Sacks - pszichózissal élő

Létezhet-e ilyesmi, és ha igen, miért nem?

A mentálisan beteg emberek szerintem azokra a kapcsolati mintákra vágynak, amit az egészséges   társadalom közvetít feléjük. Gondolok elsősorban a házasság – család – gyerek idealizált vágykép hármasságára. Egy mentálisan beteg ember sokmindent hajlandó “benyelni” a társadalomnak, csökkent értékűséget, stigmát, kirekesztettséget, háttérbe szorítást, egyhez azonban foggal-körömmel ragaszkodna szinte mindegyikünk, a fent említett vágykép hajszolásához. Érdekes módon ezt a vágyképét a legtöbbünk egy egészséges partnerbe vetítené bele legszívesebben – már ha lehetősége lenne rá. Arra nem gondolva, hogy hány egészséges ember osztozna, hacsak részben is az ilyesmiben. Ez a vágykép annyira élénken él egyesekben, hogy az életben nem is tesz kísérletet a saját maga építésére, vagy irányítására, hanem egy lapra tesz fel mindent, és várja, hogy megjelenik az életében deus ex machinaként a szép szőke herceg fehér lovon, és ő pedig megmentődik. Azért herceget írtam, mert érzésem szerint inkább a nőkre jellemző ez, a férfiak inkább a lottó 5-ösre várnak, bár szerintem valami hasonló megfontolásból, hogy aztán egészséges háremhölgyekkel vegyék korül magukat.

Nekem is lenne mint mondanom személy szerint az egészséges párkapcsolatról. Nekem volt egészséges párkapcsolatom fél évig, ami egyedül arra volt jó, hogy relativizáljam az egészség fogalmát. Mert ami egészség egy betegnek, nem biztos, hogy az egészségesnek is egészség, és fordítva. Hogy mást ne mondjak, egy betegnek nincsenek olyan elfajzott gondolatai, mint egy egészségesnek, mert egyszerűen nem engedheti meg magának. A beteg alapos megfigyelés alatt áll, időről időre kontrollálja a környezete, kedvenc példám az, amikor engem egy ajtó bebaszásáért Hodászra akartak vinni minden áron, mert a betegségem erős fellángolását látták benne, egy egészséges viszont röhögve megcsinálja bármikor, és délutánra már mindenki elfelejti az ügyet, senki sem gondolja komolyan, hogy az ajtócsapkodást eszeveszett vérengzés követte volna, mint ahogy az én esetemben sajnos feltételezték. Akik régebben követik a blogot, nyilván tudják, mert nem titok, hogy szerelmes voltam az egyik szoc. munkásba, amit ő a társadalmi dolgok miatt visszautasított, vagy egyébként se szeretett, mit tudom én már. Azóta férjhez ment, gyereke született, nekem pedig barátnőm van, és ennyi.

Álljon itt az egyik kedvenc idézetem a blog hőskorából, amikor még keményen egoblogként funkcionált, és leginkább szociográfiai értékeket bírt felmutatni a nyíregyházi skizofrén szubkultúra egyébként valamennyire érdekes életéből. Azóta történelmet írtunk, a problémák ugyanazok, a személyek változtak, Editekből kevesebb lett, de a színhelyre jellemző struktúra megmaradt:

“Editből egészen konkrétan négy van, ebből kettő a releváns (maximum három, ha ide soroljuk Edit 4-et is :-) ). Bonyolult. :-) Edit-uralom van, 3 Edit is a főnököm valamilyen értelemben (ezeket egyszer Edit 1 megpróbálta nekem elmagyarázni, de nem sokra jutott vele). Mindegy, az a lényeg, hogy ha valamit el akarsz intézni nálunk, akkor keresel egy Editet, és ő majd eligazít (maximum átirányít egy másik Edithez :-) ).”

Az idézet maga eléggé kafkai, azt tudnám mondani, hogy végülis az egyik Edittel élek azóta a 4-ből, persze a 4 Edit semmiben sem hasonlított egymáshoz, csak az én fantáziám kapcsolta össze őket néhány, a rovásukra elkövetett poén erejéig. A rend kedvéért jegyzem meg, hogy akkor Edit 1 volt a szoc. munkás, de most már nem ő az, és a mostani bnőm az akkori Edit 2, mostanában már dőreség volna Edit 2-nek nevezni, mert átvette az Edit 1 szerepét az életemben.

A jelenlegi barátnőmet nem tekintem a szó szoros értelmében vett skizofrén betegnek, mert sohasem voltak olyan jellegű elmebeli történései, mint nekem, és ez számomra már az együttlétünk előtt kiderült, mégpedig a metakognitív tréning nevű tanfolyamon, ahol ő az egyik legjobb volt, a konkrét hallucinációs, téveszmés dolgokhoz viszont nem tudott hozzászólni. És hogy ő ennek ellenére skizofrénnek vallja magát, az ő dolga. Mindenesetre a diagnózisa megvan, és ezzel ő is megkapta azt a sorsot, ami egy skizónak kijár. Valójában a sorsközösség ebben az esetben erősebb a tüneti közösségnél, vagy hogy mondjam. Skizofrén sors az övé is. De ennél tovább megyek: engem ez sem érdekel, mert régóta nem teszek már különbséget beteg és egészséges között, tehát nem vágyhatok egészséges párkapcsolatra, mert a fogalmaim szerint nincs ilyen. Részben, mert egy egészségessel pokol volt a párkapcsolat, amit most nem részleteznék, részben pedig azért, mert szerintem nem lennék hiteles, ha az egész életem, meg az állandóan hangoztatott toleranciám ellenére most hirtelen elkezdeném diszkriminálni akár az egészségeseket, akár a betegeket. Ezekről csak ennyit.

A szilvesztert az idén sorstársaim körében töltöttem egy úgynevezett “alkoholmentes buli”-ban, és az idén kivételesen nem ittam meg senkinek a sütőrumját, mint a főnökömét tavaly. Most ne részletezzük azt, hogy milyen volt a buli, miért volt alkoholmentes, és milyen érzések keletkeztek bennem a buli kapcsán. Annyit elmondhatok, hogy összegezve pozitívak. Nem mondom, hogy mostantól mindig csak alkoholmentes buliba fogok járni, alkoholmentes pezsgővel, csak arról szeretnék beszélni, mi tette egyáltalán lehetővé, hogy alkohol nélkül végigcsináljak egy ilyen találkozót, holott se szilveszterkor nem fogadtam meg, hogy nem iszom többet, sem előtte, de még azóta sem igazán. Mégsem kívánok már annyiszor, és annyit inni, mint eddig. Ezelőtt is csak alkalmi ivó voltam, csak az volt a baj, hogy ez az alkalom naponta többször előfordult. Ez változott úgy, hogy eleinte csak hétvégente ittam, akkor is csak jóval moderáltabb mértékben és formában, mostanában meg mondhatni, hogy szinte semmit. Mi is az, ami ezt lehetővé tette?

Lenevelődésem az alkoholról már a múlt év utolsó időszakában elkezdődött, szóba jött pszichiáterem előtt is az alkohol téma, és szerintem némileg közel áll a modern addiktológiai felfogás az enyémhez, miszerint az alkoholfüggőséget nem alkoholmegvonással kell kezelni, mint ahogy még ma is gyakorlat bizonyos pszichiátriákon, hanem a társas kapcsolatok rendezésével. Ez a családterápiás és kapcsolatrendezéses felfogás, amivel jelenleg kezelnek, szerintem hatékonyan segített ebben is. Valószínűleg a családi kapcsolataim rendeződése tette amúgy lehetővé, hogy ne fogyasszak mértéktelenül szeszes italokat. Nem azt mondom, hogy ez a rendeződés ezt varázsütésre megoldja, hanem csak azt, hogy megadja az esélyét, hogy elinduljak az úton. És ezzel nem járnak együtt erős fogadalmak, sem szesztilalom, hanem egyszerűen az egész témakör kikerül a fókuszból, nem ez képezi ugyanis a probléma gyökerét, hanem az alkoholizmus csak tünete valaminek, nyilván. Nem a tünetet kezeljük, hanem az okot. “És ha berúg, akkor mi van?” - tehetnének fel a kérdést a módszer alkalmazójának, és a válasz erre az lenne, hogy: “Semmi. Akkor sincs semmi.”

Úgy gondolom, hogy természetesen működhet és működik a már klasszikusnak számító módszer is, egyetlen apró kis bibivel: megmarad az alkohol utáni sóvárgás, a napok, hetek, hónapok, évek számolgatása, és a visszaesés lehetősége természetesen mindig fennáll. Én érdeklődéssel figyeltem ezt az Anonim Alkoholisták 12 lépéses módszerét, és megmondom őszintén, hogy mindig kirázott tőle a hideg, és sohasem vonzott annyira, hogy kipróbáljam, inkább ittam tovább rendületlenül. Most tekintsünk el attól, hogy mennyire vicces is az egész, vagyis inkább vicceket gyártanak a rovásukra, én amúgy nem szoktam. Szerintem inkább van ebben valami mélységesen szomorú és visszahúzó, hogy valaki egész életén keresztül alkoholistának nevezi magát és sóvárog a pia után, és szenved, és központi szerepet foglal el az alkohol az életében még akkor is, ha ő maga már nem iszik szeszes italokat.

Nem mondom, hogy a módszer úgy működik, hogy valaki passzívan elszenved 1-2 családterápiát, és a probléma önmagától felszámolja saját magát. Mégcsak nem is a pszichiáter számolja fel, és nem is a szüleim. Igazából ebben az embernek saját magának van a legtöbb munkája, hogy helyre rakja magában a dolgokat. És ez a helyre rakás nem is mehet másként, mint egyénre szabottan, nyilván. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy a módszer sajnos nem automatizálható, sematikus, egységes rendszer az én tudomásom szerint nem dolgozható ki belőle. Nem olyan, mint amit például Eric Berne ír az Emberi játszmákban az alkoholizmusról. Egyébként azt írja le benne, hogy az alkoholista valójában azért iszik, mert másnapos akar lenni, ami szerintem akkora butaság, mint amekkorának hangzik, nem csoda, hogy a méltán híres játszmaelméletéből ezt a blődséget általában el szokták hallgatni. Tudomásom szerint ezt a felfogást sehol sem alkalmazzák, talán joggal.

Ennyit a piálásomról, illetve nem piálásomról, még pár szót a családterápiáról. Azt hiszem, úgy kezdtük el, hogy nem lesz egy gyors menet, a pszichiáternő ennek a családterápiának éveket adott első körben is, hogy elérje a végső eredményét. Nem hallgathatom el, hogy anyámmal szerintem jelenleg szarabb a kapcsolatom, mint előtte, nem azt mondom, hogy rosszabb, mint valaha, de majdnem. Apámmal, úgy érzem, javult. Összességében eddig arra az eredményre jutottam ezzel kapcsolatosan, hogy érzelmileg függetleníteni tudtam maga a szüleimtől, tehát a viselkedésük nem hat ki az enyémre, nem rontja el a kedvem, nem késztet alkoholizálásra, és nem hátráltat a tevékenységeimben. Tehát, mondhatjuk, hogy megtörtént róluk az érzelmi leválás. Gratulálhatok magamnak, mert az idén már 40 éves leszek. Azt hiszem, éppen ideje volt. :-)

Most kivételesen előre közlöm a témát, amiről szándékaim szerint írni akarok, még pedig arról, hogy egy xy orvos tudatában van-e annak, hogy amikor ráírja az ember (akkor még ember, addig a pontig teljes értékű) újdonsült ambuláns lapjára az 5 karakterből álló BNO kódot*, esetünkben az F2000-et, ezzel milyen későbbi kalandokba fogja keverni az illetőt, illetve milyen társadalmi szerepet szán neki a továbbiakban, és úgy egyáltalán. Azt mondom, hogy kalandokba keveri, de ezzel a pályát is megválasztja számára, vagyis a terepet, amin mozoghat, kijelöli a számára. Lehetsz például alkoholista, megtűrt vendég jobb napokat látott presszók eldugott sarkaiban, lehetsz rehab munkáról rehab munkára vándorló, örökös rehabilitációra kényszerített purgatórium-lakó, és jelen tudásunk szerint felviheted egész az árufeltöltésig a nyílt munkaerőpiacon skizofrénként a diagnózisoddal. Wow!

Ismerek továbbá olyanokat, többet is, és ez sem elitélendő, akik enyhén kozmetikázott diagnózissal szintén kikerülnek a nyílt munkaerőpiacra, lehet minden nemű rendű és rangú szorongásod, valamiféle depressziód pszichotikus epizódokkal, alvászavarod, akkor is furán fognak rád nézni, de csak egyet mondok: kimondott F2000-es skizofrénként nem kerülhetsz ki az egészséges emberek világába, maximum mint valami békenagykövet-szerűség, a fajtád illusztris tagjaként érdekes idegenként találkozhatsz a földlakó homo sapiens képviselővel, és kvázi egyenrangú félként esetleg meghallgatnak. Ezeket olyan tapasztalok birtokában merem kijelenteni, aminek a legtöbbjét sikerült nekem magamnak is átélni, legtávolabb jelenleg amúgy a kozmetikázott diagnózistól állok, makacsul tartja magát a közvélekedés, hogy Robi taj skizofrén. Én ezen, lelki alkatomból kifolyólag csendesen mosolygok általában, se nem cáfolom, se nem erősítem meg.

Egy időben még, amikor én kezdetem a bizniszt, még ott tartott a szakma, hogy annak nagyszerűségéről cikkezett, hogy az ilyen emberek (ti. skizofrének) annyira el vannak havazva az életben, hogy több oldalról kell őket támogatni, mint amikor valaki nagyon részeg, hogy a pszichiátria önmagában nem elég, hanem nagymértékben bevonja a családot, és ráadásul szociális munkások tömegét is alkalmazzák, hogy közvetítsen a nyomorult beteg, az orvos, mint valami istenség között. A beteget otthonában ellátni nagyszerű teljesítmény, nappali ellátásban tartani szintén nagyszerű teljesítmény, esetleg elfekvőbe vinni az orvos kompetenciája és felelőssége, amit ő tiszta lelkiismerettel vállal, és utána jóízűen megvacsorázik.  Így állt a helyzet történetünk kezdetén.

Most, én úgy látom, odáig jutottunk, hogy az első lépéseket teszi néhány skizofrén betegtársam (és szerénytelenül itt magamat is ide veszem) az többségi (egészséges) társadalom irányába, néhányszor alájuk vágnak már csak reflexből is, és itt jön a jelentőssége annak, amit az előző bekezdésben írtam: a skizofrének segítésére létrejött szervezetek hirtelen hátráltató tényezővé válnak, mert amikor az ember kimenne a védett munkahelyről, társai ezt nyilvánvaló ellenszenvvel fogadják, a társadalom ellenszenvvel fogadja, egy kicsit a South Park-os “elveszik a munkát” értelemben. De érezhető némely ellenállás, illetve enyhe akadályok gördítése orvosi oldalról, és hogy mást ne mondjak, a család évtizedes beidegződése is működik már, hogy a kis beteg a családban hirtelen elkezd rúgkapálni, most mire fel, hiszen már olyan jól le voltak osztva a családi szerepek, az egészséges testvér a családdal, szülők az áldozat szerepben, a kis beteg esetleg gondnokság alatt, egy intézményben.

Arra szeretnék itt, így január elején rámutatni, hogy némi változást kellene eszközölni itt az ügymenetben, mert még nem mondhatjuk igazán: “...megálljunk, mert itt van már a Kánaán!”. Hogy nem a skizóknak állt a világ sohasem, azzal talán nem mondok újat, csak ennyit mondanék, hogy a modern, némileg humánusabb kezelési módokat talán már intézményi megújulásnak, illetve társadalmi szemléletváltozásnak is illene utolérnie, és akkor mondhatnának ki igazán, hogy valami elkezdődött, mert ha így elkaszálják a törekvéseinket a régi intézmények, akkor talán még abba lenne érdemes belegondolni zárásként, hogy ennyi felől fújó ellenszéllel miért csodálkozunk azon, hogy a skizofrének miért nem jeleskednek annyira és olyan számban a nagyobb teljesítmények elérése terén. Még csak most kezdünk kilépni a világba (már aki), és érzésem szerint ilyen tényezők dolgoznak ellenünk.

* A BNO kódrendszer a betegségek nemzetközi osztályozására szolgál az egészségügyben. A mentális betegségek kódja F betűvel kezdődik, az alcsoportokat számjegyek jelölik, pl. F2000 = paranoid szkizofrénia.