Skizofrénia underground

A Légió 3 egy nagyon távoli (vagy túlságosan is közeli) jövőben játszódik, pszichiátriáról szó sem esik a skizofrének tekintetében, már csak az erő divíziói hajkurásznak skizofréneket, akik nagy hatalmú mutánsokká vedlettek át (képességeik kifejlődtek, de ilyen ez a Marvel Univerzum, mindent szuperképességek mentén képzel el, ettől fantázia). De már ők sem hajkurásszák, David (azaz Légió) lett a legnagyobb hatalmú mutáns, és félő lesz, hogy elpusztítja a világot. Ezért az eddigi szövetségesei is ellene harcolnak (pl. Sydney, az exe, ő pl. állandóan megpróbálja megölni, azaz meg is öli, de itt jön a képbe Switch, az időutazó lány, aki állandóan megmenti, szóval érdekes játék veszi kezdetét). Itt van még Cary és Kerry a dupla személyiségű mutáns-testvérpár, eredetileg ők is Davidre vadásznak, de néha, hol akaratukon kívül, hol azon belül, segítségére is vannak.

Egyébként meglehetősen rejtélyes, hogyan gondolták, hogy David el akarja pusztínai a világot, amikor csak egy kábítószerélvező kommunát vezet, ami csupa fiatal nőből áll. Igazából veszélyt nem jelentenek, az észjátékos csak David (Légió), és a gyerekkori, leszbikus-kábszeres havernője, akit igazából elfelejtettem, hogy hívnak, de valahogy teherbe ejt egy szűzet, ez fogja majd nyomra vezetni Switchet a szekta vagy kommuna hollétét illetően, amúgy egy idő után kiderül, hogy az egész társaság David körül csak egy díszlet: a fiatal kiscsajok csak késekkel hadonászni tudnak, Cary-hez képest azt is szánalmasan. Szóval David egy légiónyi agyatlan, üresfejű liba vezetője, akik valószínűleg elszívták azt is, ami volt nekik, de végül is Switch-csel együtt majdnem csak sikerül mégis elpusztítaniuk a világot, miközben üldözőik elől menekülnek. Igazából semmi új nincs ebben a részben (a fentebb vázolt furcsaságokon kívül), csak belép az időutazás az eddig is elég zavaros cselekményvezetésbe, és ez bonyolítja tovább a szálakat, meg az időszörnyek, időfalók, vagy mik.

Szerintem nem titok, a Légó készítői a 3. résszel elvarrni akarták a szálakat: a sorozatban ennyi volt, mindenkit a helyére tettek végül, és mindenki megbékélt mindenkivel, illetve a saját sorsával, szóval folytatásra nem nagyon kell számítani (legalábbis mostanában). Volt, aki rosszul járt, volt, aki még rosszabbul, igazából lehet, hogy nem is nagyon történt semmi, csak az idő egy kicsit helyre billent, megváltozott, és ettől mindenki megváltozott, hétköznapi történet. David családját ismerjük meg behatóbban, előzményként, hogy egy cigány-skizofrén édesanyától származott, akit a haláltáborból megmenekült, és egy gondolatolvasó édesapától. A Légió üzenete szerintem az, hogy a skizofrénia adomány, és nem elnyomni kell, hanem hagyni kifejlődni, és az én üzenetem is ez, nevetségesnek tartom azt a boszorkányüldözést, ami ma (2020-ban!) pszichiátriai szinten megy a skizofrének ellen. Nyugi, nem fogjuk az okostechnológiátokat megzavarni (nagyon), a skizofrénia végső soron csak „sámánbetegség”, és elég régóta jelen van a Földön ahhoz, hogy ne kelljen állandóan levadászni bennünket, injekcióval szurkálni, és gyógyszerekkel tömni, erőszakoskodni rajtunk, és kényszerrel elvinni és leszedálni.

Ez már nem a vérgőzös XX. század, hanem a valamivel komputerizáltabb, és talán (remélhetőleg) némileg humánusabb XXI. század. Ha valakinek sámánkodhatnéka van, valakit erre hívott el a sors, hadd fussa végig a „subjait”, ahogy „tudományos” nyelven fogalmazunk. Mindegyik utazás egyre rafináltabbá, és bölcsebbé tesz, és ha nem őrli fel közben a társadalom, profitál belőle. Lehet, hogy hasznot nem fognak hajtani, de ezt a filmet megnézve gyökeret vert bennem a gondolat, hogy a bolygónak szüksége van ránk (is).

Kérem, ne csináljuk tovább a boszorkányüldözést!

Ne nyírjuk ki a sámánjainkat (a civilizáció nevében)!

Ez barbárság. Neobarbarizmus.

Vissza a sulihoz. Az egyetemen sok érdekes sztori elhangzott, de legérdekesebbnek messze a Világok harca történetét tartottam. A H. G. Wells által 1898-ban írt science-fiction regény rádióadaptációjáról van szó, melyet Orson Welles készített el, és 1938 október 30-án sugározták. Utoljára 2005-ben csinált belőle filmet Steven Spielberg, egy mai szemmel meglehetősen unalmas mozit sikerült összehoznia. A szüzsé szerint a marslakók minden ok nélkül megtámadják az embereket, és végül a tőlük kölcsönzött technológiával sikerül őket csak legyőzni. De a történet nem számított mindig ilyen unalmasnak, a maga korában rendkívül újszerűnek hatott. A rádiójáték igencsak eljátszotta a szerepét az írott sajtó és a rádió közötti médiaharc idején. Egy újfajta média bemutatkozásakor mindig lejátszódik egyfajta küzdelem, az akkor vezető írott sajtó természetesen nem tekintette jó szemmel a rádió térhódítását. A legenda szerint a Világok harcának rádióban való bemutatásakor pánik tört ki az Egyesült Államokban, más verzió szerint nem is tört ki akkora pánik, csak a sajtó (jelesül leginkább a New York Times azt terjesztette el a rádiójátékról, és ezzel az új média veszélyeire hívta fel a figyelmet).

A Világok harcának 1949-es ecuadori bemutatója sem sikerült túl rózsásra: a feltüzelt hallgatóság kivonult a rádióadás helyszínére, és nemes egyszerűséggel meglincselte, lemészárolta a szerkesztőség tagjait, számszerűleg 7 rádióst végeztek ki, akik megmenekültek, csak a szerencséjüknek köszönhették. Egy-egy új média bemutatkozásakor a technofilek és a technofóbok mindig összecsapnak, de ritkán sikerül ennyire brutálisra. Valahol az „arany középszer” a legcélravezetőbb, amit már az ókorban feltaláltak, és csak azon kellett vitatkozni, hogy melyik nemzedék a hülyébb, amelyik tisztán issza a bort, vagy amelyik vizezi, de ha mégis inkább vizezni kell, akkor hogyan, és milyen arányban. (Ezt az ókor mániámat, úgy látszik, nehéz levetkőzni.) Most mire akartam ezzel kilyukadni? A film tényleg inkább unalmas, de mivel médiatörténeti jelentősége van, ajánlom mindenkinek, hehe. Ha már én végigszenvedtem magam rajta, szenvedjetek ti is! Egyébként annyira nem vészes, egy család életét mutatja be, ahogy elrejtőznek egy természeti jelenség elől, amikor is megjelennek a tripodok, és elkezdik lemészárolni a lakosságot, a középső fele lényegében pincében bujkálással telik, és a happy end. Végülis az embernek (pláne média szakon) néha már tök mindegy, mit néz, csak nézzen (ki a fejéből!).

Viszont ezt az alkalmat szeretném megragadni arra is, hogy elmondjam a véleményem az ufókérdésről. Jól figyeljünk, mert csak egyszer mondom el. Igen, valóban láttam ufót (már amennyiben ez még mindig az unidetified flying objectet, azonosítatlan repülő tárgyat jelent). Az ufó nem volt nagy, sőt, szabad szemmel alig volt látható, ami nem meglepő, a valószínűsíthetően nanotechnológiájuk miatt. Természetesen mi óriások vagyunk hozzájuk képest (ha volt egyáltalán benne idegen lény, mert azt nem láttam). Életemben egyszer láttam (ha ugyn nem hologram volt), úgyhogy semmiféle ufóvándorlásnak célpontja nem vagyok. Kis, csészealj-szerű képződmény, és valamiféle sugarak jönnek ki belőle. (Ez még a drónok megjelenése előtt volt, csak a rend és a pontosság kedvéért). A népszerű ufó-jelenségről annyi a véleményem, hogy a második világháború óta borzolja igazából a kedélyeket, ilyen hidegháborús jolly jokerként vagy easter eggként, de szerintem a világháború óta jócskán az emberek rendelkezésére állt már bármiféle (hadi, pszichológiai, stb.) technika, hogy bármiféle vélt vagy valós ufót vagy idegent létre tudjanak hozni, azzal zavart kelteni, vagy eltitkolni vagy úgy tenni, mintha eltitkolnák. Persze, ez csak az én véleményem a csészealjakról és a kis zöld emberkékről. Valójában én úgy képzelem, mint a sárkányt, ami egy valóban létező állatfaj Komodón, a mesében felnagyítanak, tűzokádóvá tesznek, emberi nyelven beszéltetnek, és megtanítják vele az összes spellt a varázskönyvből.

A világ általában békésebb hely, mint amennyi félelemkeltés van benne. Mondom, általában. Persze nem mindig, és nem mindenkinek.

Napok óta fagyizok és pihenek, de nem a föld alatti bunkeromban, hanem a wellnessben, sztk, 5. em, 5-ös szoba.

A pszichiátriai szobámban ez az arabusul ordibáló 2-ős ügynök Jumurdzsák, meg ez a balinbajszú diszkókirály azt mondják, hogy én vagyok a nagyfiú. Hát, persze, hogy én vagyok a nagyfiú, mert most is 3 könyvet olvasok egyszerre, az Újszövetséget, a Kalevalát és Kurt Vonneguttól a Börtöntöltetléket. Ezek meg azt hiszik, hogy befekszenek, mint a heringek, és ágyban forgolódással, meg fingással irányíthatják az Univerzumot. Lehet, hogy ez eddig így volt, de ez itt már édeskevés, drága feleim. (Latiatuc feleym ʒumtuchel mic vogmuc. ýſa pur eſ chomuv uogmuc.)

És nem hogy nagyfiú vagyok ilyenkor, hanem ha Lovecraft-et nézzük, én vagyok az egyik Nagy Öreg, csak hajlandó vagyok (írásban és néha szóban megnyilvánulni. Nem csak jelnyelvvel, fingással, meg mormogással, meg vakarózással. A teljes igazságot most nem írhatom le, drága feleim, Hölgyeim és Uraim, mert attól nekem is leakadt az agyam, és 4 napig ültem a sóstóhegyi kertben, cigarettázva. Szóval ide kerültem, hogy hogy kerültem ide, nevezhetjük hiperűrugrásnak vagy materializálódásnak, egyszer csak fent voltam a wellness 5. emeletén, olyan büdösen és toprongyosan, ahogy az ágyból kikeltem 4 napi gondolkodás után. (Lehetett több is.)

Szóval, mivel kufsteini magányomban nem írhattam vérrel, nem írhattam szarral, csak a kis focis füzetembe írhattam, amit szándékomban állt egy takarítónő ismerősömmel kicsempésztetni a wellness-ből, átdugva a kórház kerítésén a szülészeti osztálynál, de hiba csúszott a számításba, avagy szar került a ventilátorba, és a kis girhes füzet nálam maradt. Ezt az egy bejegyzés-torzót sikerült onnan megmenteni, egyébként ez a második bejegyzés, ami arról szólt volna, hogy a pszichiátrián élő emberek tkp nagy hatalmú mutánsok, és az elsőnek a végén kifejtettem, egy szép hasonlattal, amikor az egyik tata felmutatott a pókhálóra, a pókháló hasonlat pedig azt fejezte ki, hogy pok-haló.

Lehet, hogy van benne valami, lehet, hogy nincs. De mostanában úgy vettem észre, hogy az erős szimpatikus mágiát, és voodoo-zást, és füstjeleket, amiket a pszichiátrián használták, megpróbálja felváltani az informatika, 5G, vagy 4G, mit tudom én már, de olyan erős az elektroszmog a pszichiátrián is, egy kapitalizálódó, információ központú társadalomban, hogy csak az szívja meg igazán, akit elvágnak a kommunikációs csatornáktól, és a pénzenergiától, vagyis az anyagi erőforrásaitól. A mai korban az szenvedi a legnagyobb keresztséget Krisztusban, aki e 2-ben szűkölködik, pedig tehetsége lenne hozzá. Bár, egyesek szerint, Krisztust nem kizárólag a szenvedéssel lehet mérni, de ezeknek a javaknak az elvágása, eléggé nagy lelki teher.

És hogy mi mindenből a tanulság, az a pszichiátrián elszívott utolsó előtti szál cigi elszívása után fogalmazódott meg bennem, amikor már mindennek vége volt, amikor már lement az utolsó vizit, és végiggondolva az utolsó 2 hét welness történéseit, arra a megállapításra, jutottam, talán egy hang volt a fejemben, talán egy gondolat (a 2-t nem mindig könnyű szétválasztani), szóval azt mondta az a hang vagy gondolat, hogy az a tanulság, hogy nincsen tanulság. Az utóbbi 2 évben 1 subot úsztam meg Balatonalmádiba való meneküléssel, 2-nél bevittek a kóterba, szóval a pszichiátria vezet 2:1-re. Viszont gyökeret vert bennem a gondolat, hogy 2 igazi orvosi innováció létezik, az egyik a kézmosás, amit Semmelweis Ignác talált fel nagyon helyesen, de úgy, hogy egyetemet neveztek el róla, a másik pedig a levegőváltozás (nem összetévesztendő a klímaváltozással), vagyis elutazni egy kellemesebb környezetbe. A többi humbug, hókuszpókusz. Akár 4G-vel, akár 5G-vel, akár okos technológiával, a vége mégiscsak az, hogy orvosi latinul karattyolnak feletted, de te, mire felocsúdnál, elszedték az összes pénzedet, és már csak ennyit hallasz (amit magaddal is vihetsz a túlvilágra):

„Ámen.”

- Mindig ez történik, ha valaki nem marad a kaptafánál. Napok óta minden összekeveredett – dohogta a delfin nyakláncos férfi – és egy csettintéssel kimerevítette az ütésre készülő zsoldosokat a pszichiátria dohányzójában – Mi a neved, fiú?

- Ha-Nocri – feleltem félig viccesen, és eléggé sápatagon a 100 darab gyűrt cigi elszívása után. Tudtam, hogy aznap még pontosan 100 szál elszívása vár rám. Hiszen most ez a munkám. Persze voltak, akik segítettek, a felvidéki nemes, aki kutyabőrét szegre akasztva dohánytermesztéssel foglalkozott feketén, és a sátoraljaújhelyi fermentálóban dolgozó gyári munkás, aki csak úgy horrdta ki a dohányt, otthon feldolgozta, és citromlével kezelte.

- Hát a szakmád?

- Könyvelő – feleltem arcom a tenyerembe temetve.

- Könyvelő, könyvelő… Mit csináljunk egy ilyen könyvelővel…? Aki összekeveri a szezont a fazonnal, és a naplófőkönyvvel való foglalkozás helyett a fantasy regényeket dugdossa az asztalfiókban, miközben a pótvizsgájára készül könyvvitelből? Az akasztófáravaló! - A zsoldosok ismét mozdulhattak, de ütésre emelt kezük ott maradt mégis a levegőben

.- Mérgezzük meg! Üssük mégis agyon! Könyörgöm, akasszuk fel! A tűzre vele!

Öngyújtó kattant, és amikor izzadva, remegő kézzel rágyújtottam az újabb cigire a langyos, büdösvizes 3 az 1-benemet kortyolgatva.

- Könyvelő, könyvelő… Nem, ez tiszta… Engedjük mégis vissza… Végülis nem ő tehet róla, hogy nem figyelt a szótisztázásnál, és a könyvelést könyvezésnek értette… Haloperidol és rivotril, aztán felőlem menjen vissza abba az egyetemi könyvtárba, úgyse fog ez már tudni semmit, úgyse lesz már ebből ember, és a legfontosabb, hogy egy korty alkoholt sem. Világos? Majd szólok ennek a Szabónak, hogy engedje vissza, de rúgja ki, vagy rúgassa ki, vagy mit tudom én már. Kérem az elbocsátását!

Néhány nap múlva:

- Mit hoztál jófiú? - kérdezte a professzor az egyetemi kocsmában a tanítványát.

- Hát, nem hoztam, hanem vittem volna, az antikváriumba, van egy pár könyv… - kiraktam őket az asztalra. A professzor végignézte a kollekciót, és kivette a vékony füzetet, ami Hésziodosztól az Istenek születését és a Munkák és napokat tartalmazta – Ez érdekel. Mennyit kérsz érte?

- Egy felest és egy sört… - válaszolt - bár annyit se ér már – motyogta szinte már csak maga elé. Aztán üres tekintettel lenyomta a felest, kiitta a sört, megtörölte a száját, majd a hátára csapta a batyuját. A professzor vissza akarta adni a könyvet, de a tanítványát ez nem nagyon érdekelte.

- Az üzlet, az üzlet… gazdasági iskolába jártam – mondta kissé önérzetesen – könyvelő vagyok – ez elég kísértetiesen hangzott az egyetem falain belül – megyek egy házzal odébb...

- Ez hülye! - mérgelődött a professzor, amikor egyedül maradt az asztalnál, a Hésziodoszra meredve – hogy fogok ennek diplomát adni? Ez teljesen elitta az eszét! Mondjuk, én is, az igaz… Mindegy, járkáljon csak a könyveivel… már csak árnyéka önmagának… tudom, hogy sokan már eleve alkoholistán kerülnek ki az egyetemről, de aztán majd csak lenyugszanak, és elhelyezzük őket valahová… de ez a haloperidol… tiszta szégyen… méghogy könyvelő… meg gondolatrendező… ezt teljesen összekeverték… tiszta szégyen… most már mindegy…

Aztán megjelent egy lány a társaságból, és puhán a professzor vállára tette a kezét:

- Hagyd, Csaba, ő már csak ilyen, mindig is ilyen harmadikutas volt… már elsőben Németh Lászlót olvasta, meg valami blogokról zagyvált… Tudja, mit csinál… Majd csak megsegíti az Isten.

- Méghogy az Isten… Persze, segít ő magán, meg minden… de hát az Isten verje meg! Én már nem tudok ezzel foglalkozni, és nem is akarok. Tűnjön is el… de bassza meg! Akkor te is eltűnsz, és én is, meg mind sorra, és ki tudja mikor kerülünk elő, mikor tesznek ki minket megint.

Azóta, mikor arra járok, igyekszem nem túl nagy feltűnést kelteni, csak átutaózóban, fű alatt, mintha ott sem lennék, próbálok úgy tenni, hogy csak fel ne ismerjenek. Persze, sohasem sikerül. Valaki mindig felismer. Elütök a tömegtől. Soha nem voltam tömegember. Mások a mozdulataim, mások a gesztusaim, meg a nézése, meg a járása, kis Grófo szerint…

„Eh, bien! Egyszer úgyis vége lesz mindennek!” - ahogy Rejtő Jenő mondaná – de addig is… marad ez a séta… ez a kolompolás… már hajnalban… mindenkinek lennie kell valahol... amíg világ a világ és még két nap... Au revoir!