Ma reggel megbeszélés volt Edit 3 sorsáról. Úgy néz ki, mivel június 30-ig szerződése van, kényszerszabadságra küldik, amíg le nem jár a szerződése. Azalatt, amíg "Editkét" szidtuk a megbeszélésen, a mennyekben éreztem magam, ráadásul addig sem kellett dolgozni. Egy vicces adalék: nem ez volt az első munkahelye, ahonnan kib*szták: állítólag Kisvárdán Zorro-álarcban petárdát dobott a főnöke lakásába, gondolván, hogy úgy nem ismerik fel. Amúgy itt is megcsinálta a kis cirkuszait: székeket dobált, üvegajtót tört, az ollót bele akarta vágni valakibe, és minősíthetetlenül viselkedett. Egyébként én attól függően, hogy milyen idegállapotban voltam, tudtam tolerálni a hülyeségeit. Valamikor nagyon zavart, valamikor csak röhögtem rajta magamban. (Mondjuk ez az a fajta röhögés volt, amikor kínjában röhög az ember.) Ami a legérdekesebb még: szerintem engem szeretett a legjobban. (Mert én nem szóltam neki semmit.) Ebből csak annyi a tanulság, hogy a szeretet nem mindig kölcsönös. Így, hogy nem látom többet, már nem tudok rá haragudni, de a mindennapokban elviselhetetlen nőszemély; egy igazi rémálom.