Ami a pszichiátriával kapcsolatban mostanában felmerül bennem, az a szégyen, de nem a betegségem miatt, hanem azért, mert én ilyen emberekkel kapcsolatban állok, vagy álltam. Igaz, hogy nem egészen önszántamból. Fel sem merül bennem, hogy ezek az emberek egyáltalán valaha is jót akartak bárkinek. Amit jelenleg csinálnak, az, hogy nem kevés pénzért megmérgezik őket, és cserébe elvárják, hogy istenként tiszteljék őket. Azt hiszem a munkahelyen egyedül én vagyok, aki nem esik hasra tőlük, hogy így főorvosnő, úgy főorvosnő, úgy látszik ezzel a betegségcsoporttal együtt jár bizonyos gerinctelen szolgalelkűség is. Még mindig emberfeletti lényként tisztelik azt a főorvosnőt, aki szerdánként eljön előadásokat tartani a nagy semmiről, és megpróbálnak mindenféle módon benyalni a pszichiátriának, ami tönkre tette az életüket. A maximum, amit megtehetek magamért, hogy nem megyek el ezekre az "előadások"-ra, amúgy meg az egész témáról hallgatok, mint a sír, havi 41e-ért négy órában még az is hozzátartozik a munkakörömhöz, hogy ezzel kapcsolatban befogom a pofám. Amúgy se nagyon beszélek, elvégzem az alibi munkám, és nem igazán szólok senkihez. Ha valaki érdeklődne, annyit mondanék neki, hogy "nekem ilyen a betegségem", amúgy nem ilyen, de ezt is a pszichiátrián tanultam, hogy ezt bármire lehet mondani. Amúgy szokás még meghívni a másik, macskás öreg hölgyet is, a különféle rendezvényekre, meg a vietnámi picsát is, aki még mindig nem tud magyarul, és pszichológus. Az egyesület alapelve, hogy jó mélyen benyalni mindenkinek, aki "szakember", de hát a pszichiáterek és a páciensek között már régóta jól működik ez a fajta kapcsolat, és nagy hagyománya van ennek a szervilizmusnak. Az egyesület annyiban védte meg az érdekeimet, amikor bajban voltam, hogy elláttak mindenféle haszontalan jótanáccsal, és nem rúgtak ki a munkahelyemről, amíg a pszichiátrián voltam.