Láttam ma Bolond Andit Nagykállóban. Teljesen normális volt. Már egyáltalán nem bolond. Nem hittem, hogy még viszont látom valaha az életben. Mikor Kállóban "feküdtem" 7 hétig, ő már hónapok óta bent volt, és még akkor is maradt, miután engem kiengedtek. Az idő nagy részét a "figyelő"-ben töltötte, fél napra kiengedték néha, de csinált valami bolondságot, és megint "bevágták a figyelőbe" (idézet tőle). Mindenki azt mondta, hogy már sose lesz normális, és elviszik Kállósemjénbe. Ehhez képest egyedül volt, kísérő nélkül, kiöltözve, egy csomó ékszerrel a kezén. A szeméből eltűnt az őrület. Én nem is tudtam máshogy elképzelni, csak köntösben, csillogó szemmel, folyamatosan félrebeszélve. Először úgy néztem rá, mintha kísértetet látnék. Számomra már szimbólummá vált, a pszichiátriai erőszak áldozatának szimbólumává, és most ott ült, mintha nem is lett volna őrült egy fél évig egyfolytában, vagy még tovább. Már 40 fele járhat, de még mindig úgy néz ki, mint régen, leszámítva azt, hogy már nem bolond. Most is körülbelül ugyanolyan szakállam van, mint régen, Kállóban, egy pillanatra mintha felismert volna, de nemsokára szólították, hamar végzett, aztán el is húzott. Úgy látszik, semmi sem tart örökké, a bolondság sem.