Skizofrénia underground

Vettél már részt skizofréneknek való tanfolyamon? Nem? Létezik a Metakognitív Tréning szkizofrén páciensek részére című tananyag. Amit a legjobban figyelemre méltónak tartottam az egész tanfolyamon, az az volt, hogy a skizofrén pszichózisok kialakulását az összeesküvés elméletekével rokonítja, amiket tekinthetünk egyfajta tömegpszichózisnak is. Tehát valójában a mindennapi ember is él meg egyfajta pszichózist, amikor önkéntelenül is beépülnek a konteók a mindennapi gondolkodásba. Hogy a konteóknak mennyi az igazságtartalma? Változó. De tény, hogy nap mint nap ezekből származó (esetleg téves) információkkal a fejünkben szaladgálunk, hozunk döntéseket, cselekszünk. Azért ez durva, nem? A tanfolyamon a Lucky Strike vs Hiroshima bombázása konteó van a tananyagban, valamint a Marlboro vs Klu  Klux Klan összeesküvés elmélet. Én most az amerikai egy dollárosról szóló konteót járnám körül, mivel megkértek, hogy ne nagyon infózzak tanfolyami anyagokat, szóval velem lehet beszélni, néha, ha olyanom van.

Az amerikai 1 dolláros szimbólumairól regélő összeesküvés elmélet roppant érdekfeszítő amúgy, csak az a kérdés, hogy egy olyan, a világ kormányzására törő háttérhatalom, mint állítólag a szabadkőművesek, miért tennének erőfeszítéseket arra, hogy 1 dollárosokon nyilvánítsák ki a létezésüket, mikor működésüknek éppen az az egyik lényege, hogy titokban tartsák azt, hogy valójában ők uralják a világot, ameddig ez csak lehetséges. A mendemonda szerint az egy dolláros annyira zsúfolva van szabadkőműves jelképekkel, hogy szinte a rend szimbólumának tekinthető. A modern szabadkőművességet egyesek 1717-től eredeztetik, mások a 12. századi Templomos Lovagrend folytatásának, örökösének, letéteményesének, akármijének tekintik.

Lássuk most, milyen jelképek vannak az egy dollároson, ami a szabadkőművesek e világbeli pénzügyi hegemóniáját hivatott jelképezni, ha ki akar valamit egyáltalán fejezni. Az egy dollároson található félkész piramis az új világrendre utal, amit a szabadkőművesek hoznak majd el, és a lényege, hogy a kiválasztottak uralmat gyakorolnak a ki-nem-választottakon, vagyis a csőcseléken. A piramis alján a felirat NOVUS ORDO SECULORUM -> New World Order -> Új Világrend egyértelműen szabadkőműves lózung. A piramis tetején az írás ANNUIS COEPTIS, annyit tesz, hogy "Istennek tetszőek a fáradozásaink". És valóban, a piramis tetejéről egy isteni szem szimbólum pillant le ránk. Aztán a bankjegy (és a konteók) kutatói bepörögnek még a 13-as számra, megjegyezve, hogy ez szerencsétlen, hotelekben és középületekben nincs is 13-as szoba, de bezzeg az 1 dolláros bankjegy nem szűkölködik benne: 13 lépcsőfok a piramison, 13 nyílvessző és 13 olajbogyó a sas karmaiban, 13 csillag a zászlón, az összes betűt a bankjegyen összeadva 169 jön ki, ami 13 x 13... Csak megsúgom, azt rebesgetik, hogy 13 ember birtokolja az egész hatalmat a Földön. Ez képezi a háttérhatalmat, ami egy dollárosokon jelenti ki magát.

Ha mindez nem elég, azt is elmondják, hogy Hayim Solomon, lengyel származású zsidó volt Philadelphiából, aki annyira lelkesen fizette George Washingtint a függetlenségi háborúban az angolok ellen, hogy cserébe a Dávid-csillag 13 pontját megörökítve került olyan sok 13-as a bankjegyre.

Akárhogy is van a helyzet, érdekes alkotás az amerikai 1$-os, a mai napig fedeznek fel rajta rejtett összefüggéseket, titkos utalásokat és párhuzamokat, amik a szabadkőművességre utalnak és amik nem. Valahogy így működik tehát a skizofrénia is. Van egy csomó információ és összefüggés a birtokunkban, csak nem tudunk vele nagyon mit kezdeni, a fele amúgy is megkérdőjelezhető validitású, hogy úgy mondjam. Aztán, hogy mi az igazság, mindenki hámozza ki maga. Sírba viszi a titkát, vagy publikálja, ahogy tudja, vagy elmegy háttérhatalomként egy eldugott presszóba, és ott rejtélyesk kijelentéseket tesz, amiért fizetnek neki még egy kört. Ezek a lehetőségeink momentán.

A skizofrénia génjét mindmáig nem sikerült izolálni. Van ugyan egy olyan elmélet, nem egy gén felelős a skizofrénia kialakulásáért, hanem több, mondjuk nyolc, de mondhatnánk az is, hogy húszezer, és akkor már teljesen tudományosak voltunk. A lényeg: semmilyen gén nem felelős.

Azt szokták mondani, hogy a gyerek 12%-ban örökli a skizofréniát, ha az egyik szülő skizofrén, 40%-ban, ha mindkét szülő ebben szenved. Jó, ezek az adatok már annyira rögzültek, hogy tekinthetjük akár hivatalos álláspontnak is, annyi a baj velük, hogy eléggé hasraütés-szerűek, de az emberek szeretik őket komolyan venni. Ja, kérem, ha genetika, az más. A genetikára hajlamosak úgy tekinteni, mint valami úri huncutságra, és milyen igazuk van. A genetikából nőtt ki a fajelmélet és a pszichiátria, mint két csodálatos génmanipulált haszonnövény, hát ne csodálkozzunk, hogy ebben a kérdésben is jelen van. A genetikai kutatásokra hajlandóak rengeteg pénzt áldozni, mert kísérleti laboratórium kell egy csomó kémcső és vegyület, nem beszélve az infrastruktúráról. A személyes megfigyelésre egy csoportban évek óta, amit felfoghatunk egy kivételesen hosszúra nyúlt pszichológiai kísérletnek, annyit áldoznak... Mindegy, nézzük, hogyan van kozmetikázva ez szép statisztika.

A skizofrénia statisztikájába természetesen beletartozik az (általam) úgynevezett megelőlegezett skizofrénia, ezen azt a jelenséget kell érteni, ha a skizofrén szülő gyereke pszichiátriára kerül, szinte automatikusan skizofrénné válik maga is, és az utólagos skizofrénia, amikor a skizofrén gyerek szülője idős korára demenssé válik, nagyon tudományosan inkább skizofréniát állapítanak meg nála (ugyanis kell a statisztikába). Tehát, mondhatni, hogy a genetikai meghatározottság nagyon erős, főleg, ha egy kicsit aktívan is részt veszünk a statisztikák alakításában. Akkor mégis kinek jó ez az egész?

Nem akarok nagyon visszakanyarodni a Velünk élő történelem példájára, mert azért elég erős megállapításai vannak a bejegyzésnek, amik attól még igazak, persze, de az ok megint csak az államszocializmusban keresendő. Ennek az értelme annyi, arra a korra vetítve, ha az egyik szülőd skizofrén volt, te se nagyon ugrálj, mert úgy értékeljük a viselkedésedet, hogy te is az leszel. Vagy ha mindkét szülőd skizofrén volt (amire a példák száma a fehér hollóéval vetekszik), akkor már 40-55%-ban te is az vagy. Ha középértékként 50%-ot veszünk, az a legviccesebb, mert akkor fej vagy írás alapon azt is jelentheti, hogy vagy igen, vagy nem. Nesze semmi, fogd meg jól. A humorizálást most egy kicsit félretéve a statisztikák aktív alakításának a részesei vagyunk (már nem mi, hanem az illetékesek), akár észrevesszük, akár nem.

Hogy egy kicsit életszerűbb legyen a dolog, egy példa az utólagos skizofréniára (ha nem is a legjobb): Dag Hammerskjöld, az ENSZ főtitkára, miután repülőbalesetben meghalt Afrikában, elkezdtek az emberek kombinálgatni, hogy milyen mogorva, visszahúzódó ember volt (ezek voltak a negatív tünetek), és találtak is egy naplót, amiben leírja, hogyan kommunikált földönkívüli lényekkel, "szörnyekkel" (ezek voltak a pozitív tünetek). Tutti nyerő kombináció: ő is skizofrén volt, hát, persze. Egyébként a skizofrénia, már azt gondolom, csak egy elkenése egy agyi folyamatnak, amit hivatalból ki kellene vizsgálni, de sokkal kényelmesebb nem ezt tenni, mert még kellemetlenséggel járhat. Ennek a példának a kapcsán egy dolgot kell még megjegyezni: az egyediből nem következik az általános, kivéve, ha az egyedi eset tömegesen ismétlődik. És a megelőlegezett és utólagos skizofrénia, sajnos tömegjelenség (legalábbis az volt az államszocializmus évei alatt), és a statisztikák annak alapján készültek. Tekintve, hogy milyen fiatal a pszichiátria tudománya (és máris haldoklik), csodaszámba megy, hogy egyáltalán joga van statisztikákat felállítani, és ezeket szajkózni és tudományos tényekké megtenni.

Ebben a bejegyzésben egy a lényeg: ha olyan statisztikával találkozunk, ami a skizofrénia örökölhetőségének a kérdésével foglalkozik, el ne higgyünk semmit abből a sok marhaságból, amit összehord. Elég szomorú, hogy a Google relevánsnak jelöl meg olyan cikket, ami ezt a számot 80(!)%-ra teszi. A Google-t amúgy is csókoltatom ebben a kérdésben.

Létezhet-e ilyesmi, és ha igen, miért nem?

A mentálisan beteg emberek szerintem azokra a kapcsolati mintákra vágynak, amit az egészséges   társadalom közvetít feléjük. Gondolok elsősorban a házasság – család – gyerek idealizált vágykép hármasságára. Egy mentálisan beteg ember sokmindent hajlandó “benyelni” a társadalomnak, csökkent értékűséget, stigmát, kirekesztettséget, háttérbe szorítást, egyhez azonban foggal-körömmel ragaszkodna szinte mindegyikünk, a fent említett vágykép hajszolásához. Érdekes módon ezt a vágyképét a legtöbbünk egy egészséges partnerbe vetítené bele legszívesebben – már ha lehetősége lenne rá. Arra nem gondolva, hogy hány egészséges ember osztozna, hacsak részben is az ilyesmiben. Ez a vágykép annyira élénken él egyesekben, hogy az életben nem is tesz kísérletet a saját maga építésére, vagy irányítására, hanem egy lapra tesz fel mindent, és várja, hogy megjelenik az életében deus ex machinaként a szép szőke herceg fehér lovon, és ő pedig megmentődik. Azért herceget írtam, mert érzésem szerint inkább a nőkre jellemző ez, a férfiak inkább a lottó 5-ösre várnak, bár szerintem valami hasonló megfontolásból, hogy aztán egészséges háremhölgyekkel vegyék korül magukat.

Nekem is lenne mint mondanom személy szerint az egészséges párkapcsolatról. Nekem volt egészséges párkapcsolatom fél évig, ami egyedül arra volt jó, hogy relativizáljam az egészség fogalmát. Mert ami egészség egy betegnek, nem biztos, hogy az egészségesnek is egészség, és fordítva. Hogy mást ne mondjak, egy betegnek nincsenek olyan elfajzott gondolatai, mint egy egészségesnek, mert egyszerűen nem engedheti meg magának. A beteg alapos megfigyelés alatt áll, időről időre kontrollálja a környezete, kedvenc példám az, amikor engem egy ajtó bebaszásáért Hodászra akartak vinni minden áron, mert a betegségem erős fellángolását látták benne, egy egészséges viszont röhögve megcsinálja bármikor, és délutánra már mindenki elfelejti az ügyet, senki sem gondolja komolyan, hogy az ajtócsapkodást eszeveszett vérengzés követte volna, mint ahogy az én esetemben sajnos feltételezték. Akik régebben követik a blogot, nyilván tudják, mert nem titok, hogy szerelmes voltam az egyik szoc. munkásba, amit ő a társadalmi dolgok miatt visszautasított, vagy egyébként se szeretett, mit tudom én már. Azóta férjhez ment, gyereke született, nekem pedig barátnőm van, és ennyi.

Álljon itt az egyik kedvenc idézetem a blog hőskorából, amikor még keményen egoblogként funkcionált, és leginkább szociográfiai értékeket bírt felmutatni a nyíregyházi skizofrén szubkultúra egyébként valamennyire érdekes életéből. Azóta történelmet írtunk, a problémák ugyanazok, a személyek változtak, Editekből kevesebb lett, de a színhelyre jellemző struktúra megmaradt:

“Editből egészen konkrétan négy van, ebből kettő a releváns (maximum három, ha ide soroljuk Edit 4-et is :-) ). Bonyolult. :-) Edit-uralom van, 3 Edit is a főnököm valamilyen értelemben (ezeket egyszer Edit 1 megpróbálta nekem elmagyarázni, de nem sokra jutott vele). Mindegy, az a lényeg, hogy ha valamit el akarsz intézni nálunk, akkor keresel egy Editet, és ő majd eligazít (maximum átirányít egy másik Edithez :-) ).”

Az idézet maga eléggé kafkai, azt tudnám mondani, hogy végülis az egyik Edittel élek azóta a 4-ből, persze a 4 Edit semmiben sem hasonlított egymáshoz, csak az én fantáziám kapcsolta össze őket néhány, a rovásukra elkövetett poén erejéig. A rend kedvéért jegyzem meg, hogy akkor Edit 1 volt a szoc. munkás, de most már nem ő az, és a mostani bnőm az akkori Edit 2, mostanában már dőreség volna Edit 2-nek nevezni, mert átvette az Edit 1 szerepét az életemben.

A jelenlegi barátnőmet nem tekintem a szó szoros értelmében vett skizofrén betegnek, mert sohasem voltak olyan jellegű elmebeli történései, mint nekem, és ez számomra már az együttlétünk előtt kiderült, mégpedig a metakognitív tréning nevű tanfolyamon, ahol ő az egyik legjobb volt, a konkrét hallucinációs, téveszmés dolgokhoz viszont nem tudott hozzászólni. És hogy ő ennek ellenére skizofrénnek vallja magát, az ő dolga. Mindenesetre a diagnózisa megvan, és ezzel ő is megkapta azt a sorsot, ami egy skizónak kijár. Valójában a sorsközösség ebben az esetben erősebb a tüneti közösségnél, vagy hogy mondjam. Skizofrén sors az övé is. De ennél tovább megyek: engem ez sem érdekel, mert régóta nem teszek már különbséget beteg és egészséges között, tehát nem vágyhatok egészséges párkapcsolatra, mert a fogalmaim szerint nincs ilyen. Részben, mert egy egészségessel pokol volt a párkapcsolat, amit most nem részleteznék, részben pedig azért, mert szerintem nem lennék hiteles, ha az egész életem, meg az állandóan hangoztatott toleranciám ellenére most hirtelen elkezdeném diszkriminálni akár az egészségeseket, akár a betegeket. Ezekről csak ennyit.

Mai világba' egy blog nem lehet meg kéretlen jótanácsok nélkül. Ha eddig azt hittétek, hogy amolyan laissez-faire módon mindent rátok hagyok, és tessék, ahogy esik, úgy puffan, ki kell, hogy ábrándítsalak titeket. Én is beszállok hát a pontba szedett megmondások világába, igaz, hogy magamtól nem terjed odáig, hogy 5 nyomorult pontot megfogalmazzak (még a kisdobosok 6 pontja is magas volt, nemhogy ez), de itt van nekünk a Facebook, tálcán kínálja az instant zölds bölcsességeket. Tehát 5 pont szerepel a mai napra rendelt bölcsesség-adag felsorolásában. Miért pont öt? Nem fért ki több a szép téli tájra? Elfogyott a szufla? Vagy 10-nek a fele 5, és az már majdnem olyan, mintha kerek szám lenne? Na, jó, mindegy: 5 is elég.

1. Mindenkinek megfelelni. Nyilvánvalóan lehet rá törekedni, meg lehet próbálni, de elég cinkes. Például itt van mindjárt a szülői oldal, egy idézettel szeretném rövidre zárni: "Ha valaki az idősebb jogán tanácsot ad neked, egy dologra kell nagyon koncentrálni: nehogy megjegyezz valamit abból a sok sületlenségből, amit összehord." Megfelelni nem lehet mindenhol. Mióta kiléptem a melóból, nyilatkoztam rádiónak, újságnak, e-könyvet szerkesztettem, blogot írtam, stb, stb. A szüleimmel is meg kellett vívnom a kis harcaimat. Csoda-e, hogy éppen az életben vagyok egy kissé elhavazva? Hogy pont magamra nem jutott idő? Nem csoda. Egyszerűen nincs idő mindenre.

2. Mindent túlgondolni. Nem akarok megsérteni senkit, de a probléma inkább a másik véglet szokott lenni. Viszont valóban ez is nagyon nem vezet egy idő után sehova. Szerencsére észreveszem ilyenkor a beszélgetőpartneremen, ha ezt csinálja, és szólok, hogy állj, és ne tovább. Velem általában (már) nincs ilyen probléma. Régebben a nőügyeket spiláztam így túl. Nem is volt túl sok nőm. De ami volt, annál tovább tartott. Mind1.

3. A múltban élni. Sokan csinálják, óriási probléma. Mondanom sem kell, ez is párkapcsolati jellegű, sokszor. Meg mi lett volna, ha ezt, vagy azt csinálom. Ha a nagyanyámnak kereke lenne, ő volna a villamos. Bár nem akarom teljesen elbagatellizálni, az embereknek komoly gondjaik származhatnak az ilyenből. Tényleg.

4. Félni a változástól. Inkább úgymondanám, ragaszkodni a megszokotthoz. Persze valaki konkrétan a változástól fél. Mondjuk, ha jók a körülményei, érthető, persze. Én a megszokott munkámból kiugrottam a bizonytalan, szabadúszó létbe. Egyébként első dolgom volt, hogy bankszámlát csináltassak, mivel már nem kézbe kapjuk a fizut. Na, jó, nem az első, mert most csináltattam meg pár napja. 15+ éve volt utoljára bankkártyám, 2 is, csak egy kedves utas ellopta a a buszon, azután egy ideig "This is a bank robbery!" felkiáltással jártam a bankba pénzt felvenni, amig még volt mit, aztán lassan a számlám is elapadt, és sztornó. Hadd mondjam még el, a Gránit Banknál csináltattam, 0 forintért, online, és két napon belül elkészült a szla, és elküldték a kártyát. Szóval lassan lehet külözgetni a pénzt, ha csinálok valami érdekeset.

5. Negatívan gondolkodni. Mondjuk kétségtelenül van ennek vicces vetülete is, például Marvin, a paranoid android Douglas Adams könyveiben, a Galaxis-trilógiában. Egyébként meg, ha így gondolkodsz, jó eséllyel soha nem ér csalódás. Viszont nem éri meg a lelki gyötrődést, amivel ez a fajta gondolkodásmód együtt jár.  Meg a negatív gondolatok állítólag hajlamosak beteljesülni. Most ez vagy igaz, vagy nem. De valószínű, hogy hajlamosít a rossz bekövetkeztére. (Egyébként, akinek nem esett le, Marvin van az első képen.)

Örülök, hogy meghoszthattam itt a gondolataimat pár Fb-rafkó kapcsán.

A munkatársam, akit én csak Szabinak hívtam itt az állandó hazamenéses szabadságai miatt, végül felmondott. Gondolom, kisebb főnöki ráhatásra, mert elég sokáig beszéltek vele az irodában. Annyit még róla, hogy saját lakása van, 1000 Ft-os cigiket szív, és minden módon szórja a pénzt, meg csavarog a városban. Tutira a szülei támogatják, ha nem kell neki ez a 40 rugó, amit itt ketesett. Volt egy másik csávó, az dettó ugyanez, külön lakás, állandó vásárolgatás, csak ő felzabálta a pénzét, meg is látszott rajta. Nem tagadom, kicsit irigylem őket, hogy önálló életük van, baszhatnak a pénzre, mert a papa-mama úgyis segít. Egyébként mindketten elvált szülők gyerekei. Egyedül lakni sem az igazi, de talán egy fokkal jobb, mint a szülőkkel. Egyébként pedzegették még, hogy mindkettőt a viselkedése miatt tették ki otthonról külön lakásba. Lám, ez is egyfajta megoldása a skizó-gyerek kérdésnek, ha kissé költséges is. Nekem is megtehetnék a szüleim, az anyagiak is megvannak, szarul is viselkedek, nem értem, hol a probléma. Azt mondják, ha összeállnék valami macával (nem ilyen Anikó-félével), akkor lehetne róla szó. Ja, persze, mert az olyan könnyen megy. "Heló, skizó vagyok, egy szakkörben dolgozok 4 órát, nem szeretnél velem összeállni, van itt egy üres pecó." Hát, amelyik nőnek tetszik az ajánlat, az mondjuk olyan is. Teljesen más téma: az ápoló úr, akiről már szó volt, kiszólt az egyik kocsmából, hogy mi a helyzet a játékkal, mondom, levettem, meg át fogom írni. Azt mondta, jól van. Néha én is benézek abba a kocsmába, ahová ő jár, így kínos is, hogy pont őt tettem bele a játékba, de hát adta magát a figura. Mindegy, ez a jelzés némiképp még értékes is a számomra, hogy a játék a feladatának nagyjából eleget tett, valami úton-módon elért az illetékesekhez. Amúgy semmi kedvem megint ezzel bíbelődni, lehet, hogy csak egy nevet fogok benne kicserélni, oszt annyi. Örülök, hogy lezártam ezt a projektet, semmi kedvem már túrkálni benne. Mostanban amúgy is megcsappant az érdeklődésem a játékok és a játékkészítés iránt. Mindenesetre jó, hogy ezt így megbeszéltük a kocsmában, némileg baráti hangnemben...

Vagyis élethosszig tartó harc, a life long learning, az élethosszig tartó tanulás mintájára. Kezdek rájönni, hogy az egész életem küzdelem a rossz hangulatok, és érzések ellen. Szeretném, de képtelen vagyok huzamosabb ideig koncentrálni, pláne tanulni! Kisebb, rövidebb dolgokra még oda tudok figyelni, de nagyobb szellemi megterheléssel járó tevékenységeket nem tudok abszolválni. Ezt mindeddig nem láttam be, és nem fogadtam el. Mostanában elgondolkoztam, és kénytelen vagyok vele. Elfogadni még mindig nehezemre esik, de kezdem belátni, hogy így van. Mindig is azt vallottam, hogy az idősödéssel együtt jár bizonyos fokú elhülyülés, de ilyen mélyrepülésre, és gyors leépülésre még én sem számítottam. Betegségbelátásom eddig csak arra terjedt ki, hogy szedni kell a gyógyszert/el kell járni injekcióra, különben súlyos skizofrén tünetek fognak rövid időn belül kiütközni rajtam. Ezen kívül pedig vártam a csodára, és arra, hogy mintegy varázsütésre, egyszercsak jobban leszek, egyszercsak megszűnik a szorongás, a depresszió, a szociális fóbia és társai. Jelenthetem, hogy a szoc. fóbbal állok a legjobban, pedig annak idején az zavart a leginkább. Persze, mert már nem is nagyon járok társaságba. A depresszió, és a szorongás fej-fej mellett haladva, körülbelül azonos mértékben jelentkeznek nálam. + koncentrációs hiány. Van ennek valami neve? Kezdem belátni, hogy mindezekkel számolni kell, és sajnos nem hiszek abban, hogy ezeket gyógyszeresen kellene megoldani. Amikor nagyon rossz, eszembe jut, hogy meg lehetne próbálni plusz bogyókkal, de viszonylag hamar elhessegetem az ötletet. Nem hiszek az alternatív csodamódszerekben sem, az egészséges életmód/táplálkozás, a mozgás és a sport világéletemben távol állt tőlem. Mégis mennyivel lenne jobb, ha elkezdeném? Visszakapnám tőle az életem? Nem hiszem. Boldogabb lennék tőle? Hogy lehetnék olyasmitől boldogabb, amit nem szeretek csinálni? Valaki egyszer azt mondta, hogy nekem az a feladatom, hogy ezzel a betegséggel küzdjek. Vajon miben áll ez a küzdelem? Nap nap után erőt venni magamon, hogy megcsináljak dolgokat? Az élet akkor is küzdés, ha az ember kedvvel teszi a dolgát, de így többszörös erőfeszítés. És mi az eredmény? Semmi. Néhány blogbejegyzés, ami a pillantnak szól. Meddig lesz látható? És különben is meddig érdekes? Addig látható, ameddig fizetem a tárhelyet, és az érdekességét az aktualitása adja. Általában magamról írok, semmi komoly. Ezt a bizonyos küzdelmet próbálom megjeleníteni, nem nagy szavakkal, néha nem a legjobban, csak ahogy tőlem telik/állapotom engedi. Különben küzdelemnek sem nagyon nevezném, hiszen inkább csak passzív elszenvedője vagyok egy állapotnak (negatív tünetek).

Amúgy körülnéztem a szakkörben a kortársaim között: ők látszólag elfogadják ezt az állapotot, beletörődtek, belátták, hogy sohasem lesz belőlük senki, igaz, szerintem olyan nagyon nem is volt ambíciója egyiknek sem, mint nekem. Egyetlen közös van bennünk: mindannyian gyerekek maradtunk. Mindegyik csinálja a kis pitiáner ügyeit, mint én is, látszólag nem bánkódnak a sorsukon, nem vágynak többre, vagy csak nem mutatják. Vagy, ha igen, jól titkolják, de szerintem fel sem fogják, hogy milyen nagy szarban vannak. Vajon le lehet így is élni egy életet? Attól tartok, hogy igen, és én is jó úton vagyok afalé, és olyan tehetetlennek érzem magam, jelenleg, úgy érzem, nincs erőm változtatni...

Erről már régen szerettem volna írni, de nem tudtam, hogy fogjak hozzá anélkül, hogy esetleg nevetségesnek hasson. Amikor a szakkörben vagyok, mindig valamiféle szellemi munkáról ábrándozok, mert a fizikai munka közben általában magamra maradok a komor gondolataimmal. Ha viszont éppen csinálok valami szellemit, a velejáró szellemi izgalom, úgy érzem rosszat tesz nekem. Először is valamennyire felpörget, utána meg menetrendszerűen magam alá zuhanok. Emlékszem, ez volt akkor is, amikor megírtam a 4 Editet, alias Editológiát, kisebb mértékben ugyan az Erzsikénél is éreztem valami hasonlót, és most is így vagyok, amikor ezzel a Klotyó-Krisztus üggyel foglalkozok, bár éppen még tudom kezelni. Ez nem tudom, mitől lehet, vagy elszoktam már a szellemi megerőltetéstől, vagy a betegség számlájára írandó. Bevallom őszintén, a legkönnyebb lenne naphosszat rinyálni, hogy ilyen-olyan szarul vagyok (mások meg is teszik). Az ilyenfajta bejegyzések is járnak ugyan némi elégtétellel, de egyáltalán nem megerőltetőek, legszívesebben örökké csak arról írnék, hogy milyen szar, hogy tönkrement az életem, hogy szar a meló, és hogy kevés a pénz, amiből meg kell élnem. Azt hiszem, ez lenne a legkönnyebb nekem, mégis belefutok közben a szellemi megerőltetésekkel járó feladatokba, és egy kicsit nehezen viselem. Megint valami hasonló tervem van: nekifutni újra Benedek István Aranyketrec című könyvének, és írni róla valami terjedelmesebb összefoglalót. Csak remélni tudom, hogy az ezzel járó feladatokba nem fogok beleőrülni :-D .

Kedvtelenség, üresség, érdektelenség. A skizofrénia epizódjaira már alig emlékszem, de amit hagyott maga után, az a rossz közérzet, amit nem tudom, lehet-e gyógyszeresen kezelni. Vagy maga a gyógyszeres kezelés okozza a negatív tüneteket? Ezt sosem tudtam eldönteni, és már nem is fogom tudni, azt hiszem. Nekem az antipszichotikumot elhagyni már nem szabad, bár szellemileg hamar kifáradok tőle, örökké ezen a fátyolon keresztül kell már látnom a világot. Ez csak azért baj, mert képtelen vagyok koncentrálni huzamosabb ideig, képtelen vagyok akár csak megszólalni, jelen lenni, és úgy tenni, mintha érdekelne bármi is. Ezt a blogot írni is egyre nagyobb megerőltetés, meg szellemes(nek tűnő) tweeteket kitalálni, főleg az egyre lanyhuló érdeklődés mellett. A skizofrénia, már rájöttem, nem az a dolog, ami érdekelné az embereket. Ha nincs "történés", akkor pedig kimondottan az unalmas kategória. Beszélni kell(ene) róla, de úgy érzem, nincs kinek, az interneten (fórumokon, blogokon) nem aktívak az ezzel a betegséggel küzdők, én is, nem tudom, mit produkálom magam, megalkotni egy-egy összefüggő szöveget jó érzés, aztán, ha kész, nemigen érdekel tovább, jól esik leírni, az emberek nem is tudják, hogy mennyire megerőltető egy skizónak a megszólalás, ergo nem is díjazzák különösebben. Nekem is talán jobban el kéne fogadni a dolgot, hogy "csökkentett mód"-ban futok, de képtelen vagyok rá, az eltelt lassan 10 év is kevés volt hozzá. Sokan képesek feldolgozni jobban a mentális betegséget, elfogadni a rehabilitációs munkahelyeken való tengődést. Sőt, majdnem mindenki. Szerintem sokan titokban örülnek is annak, hogy leszázalékoltan "megúszhatják az életet", és elvannak, mint a befőtt. A skizofréneknél nehéz dolog ez a "betegségbelátás". A járulékos nyavalyák sokszor zavaróbbak, mint maga az "alapbetegség". Ha nagyon nevesíteni akarjuk, akkor itt van a depresszió, a szorongás, a szociális fóbia, ésatöbbi. Ha viszont pontosak akarunk lenni, akkor elég annyi, hogy "szarul vagyok", és nehéz meghatározni, és kielemezni, hogy mi micsoda. Bár nekem is mondták már, hogy "mit akarok, megvan kezem-lábam...", és hogy inkább örülnék neki. Hát, kösz, szépen. És az ilyen embereknek a legnehezebb elmagyarázni, hogy ami nem kézzel fogható, vagy látható, attól még létezik. És szerintem ez az általános hozzáálás. Ezért többször gondoltam már rá, hogy hagyom az egész internetes jelenlétet a picsába, egyetlen dolog van, ami miatt nem teszem: hogy nincsen életem (legalábbis nem olyan, amilyet szeretnék). Na, ezt is csak megírtam, és többet nem lesz rá gondom...