Erről már régen szerettem volna írni, de nem tudtam, hogy fogjak hozzá anélkül, hogy esetleg nevetségesnek hasson. Amikor a szakkörben vagyok, mindig valamiféle szellemi munkáról ábrándozok, mert a fizikai munka közben általában magamra maradok a komor gondolataimmal. Ha viszont éppen csinálok valami szellemit, a velejáró szellemi izgalom, úgy érzem rosszat tesz nekem. Először is valamennyire felpörget, utána meg menetrendszerűen magam alá zuhanok. Emlékszem, ez volt akkor is, amikor megírtam a 4 Editet, alias Editológiát, kisebb mértékben ugyan az Erzsikénél is éreztem valami hasonlót, és most is így vagyok, amikor ezzel a Klotyó-Krisztus üggyel foglalkozok, bár éppen még tudom kezelni. Ez nem tudom, mitől lehet, vagy elszoktam már a szellemi megerőltetéstől, vagy a betegség számlájára írandó. Bevallom őszintén, a legkönnyebb lenne naphosszat rinyálni, hogy ilyen-olyan szarul vagyok (mások meg is teszik). Az ilyenfajta bejegyzések is járnak ugyan némi elégtétellel, de egyáltalán nem megerőltetőek, legszívesebben örökké csak arról írnék, hogy milyen szar, hogy tönkrement az életem, hogy szar a meló, és hogy kevés a pénz, amiből meg kell élnem. Azt hiszem, ez lenne a legkönnyebb nekem, mégis belefutok közben a szellemi megerőltetésekkel járó feladatokba, és egy kicsit nehezen viselem. Megint valami hasonló tervem van: nekifutni újra Benedek István Aranyketrec című könyvének, és írni róla valami terjedelmesebb összefoglalót. Csak remélni tudom, hogy az ezzel járó feladatokba nem fogok beleőrülni :-D .