A szakkörben mostanában nagyon megjavult a légkör, s'il vous plait, s'il te plait, mindenki kedves mindenkivel, attól függetlemül, hogy néha mennek az engem nem nagyon érdeklő dumák, és bárki szól hozzám, általában mindenre azt mondom, hogy: "Jó." Új segítőt kaptam, egy ilyen túlképzett 29 éves kiscsajt, vele általában annyit beszélünk, hogy idehoz valami kartonformát, amit ki kell vágnom, és kb. ennyit szól hozzám egész műszak alatt: "24-24", ami azt jelenti, hogy 2x24 darab szívet kell kivágnom kartonpapírból. A szakmája valami viselkedéskutató, és úgy látszik, jól kikutatta a viselkedésemet, mert a kevesebbet beszél hozzám, mint én őhozzá. Amúgy munka mellett az orvosi egyetemre jár, klinikai szakpszichológusnak tanul, asszem.
Amúgy szoktam beszélgetni, meg írogatni skype-on, ritkán facebookon, ez teljes mértékben kielégíti a társasági igényeimet. Tehát lett életem, jól van. Valamennyire ezt is a blognak köszönhetem, azon kívül magamnak. Az embernek annyi helye van, amennyit csinál magának. Bár valakivel már nincs szükség blogra ahhoz, hogy kontaktoljunk, és ez egyrészt jó, másrészt meg akkor is kell írni valamit. Az egyik magyartanárom, aki Felsőnyárádról származott, azt mondta, hogy: "Umbertó Ekótú tanútam, hogy minden nap kell írni válámit." Neki volt a legborzasztóbb tájszólása, akit ismertem, és 4-est adott a záródolgozatomra, amit Comeniusról írtam. Persze határidőn túl adtam le, remegve, és izzadva a másnaposságtól, meg azzal a parával, hogy emiatt visszadobja, szerintem azért lett csak 4-es, mert nem csak a dolgozatot nézte, hanem az embert is, aki "véletlenül" éppen egy eléggé ronga időszakon volt túl. Különben irodalomtörténésznek készültem volna, különös tekintettel a régi magyar irodalomra és a neveléstörténetre, amely témákra még lehet, hogy visszatérek, ha változik az oktatáspolitika, és alkalmam nyílik rá.
