Mi is a legfájóbb dolog az életben? Erre nehéz válaszolni. Talán az egyik legfájóbb, ha valaki, akit szeretünk, úgy dönt, a szemünk láttára emészti el magát. Az ilyesmin is túljut az ember, persze, főleg, ha még van célja az életben. Mindenesetre így eshetett meg, hogy életem legsikeresebb egyetemi félévén vagyok túl 1-2 nap múlva, a hangulatom mégis évek óta nem tapasztalt mélypontra csökkent. Szinte fizikai fájdalmat okozott a depresszió, jó nagy adag megfázással fűszerezve, ami szintén lehetett pszichoszomatikus eredetű is akár. Hol be voltam rúgva, hol nem, de inkább jellemzően józanul, csendben szenvedtem végig ezt az időszakot. Plusz erre jött a tanulás, ami általában öröm kellene, hogy legyen, de az iyen időszakokban az is teherré válik. Gondolkodtam, hogy írok egy nem túl kedves pamflet-félét a helyzetről, egy kissé nyersebb stílusban, a vázlat már készen is volt, de alapjában véve feleslegesnek tartom bele rúgni a földön fekvőbe, és ezt értékelhetné így is, még akkor is, ha nem konkrétan őt éri(k) a rúgás(ok).
Tehát, inkább hagytam az egészet a fenébe. Gyakorolni az elengedést. Ez való nekem. Hiába szeretjük azt gondolni, vagy úgy érzékelni, hogy vannak örökké tartó dolgok, például a népszerű amerikai sorozatoknál maradva, csak hogy messzire menjünk, ha egyszer egy évadot törölnek, akkor hiába volt nagyon cuki a főhősnő és nagyon menő a főhős, kalandjuk itt véget ért.
Aztán itt van mindjárt a másik téma, hogy szeretnek rám a szakon mint újságíróra hivatkozni. Meg is kérdezte a tanszékvezető, hogy minek akarok újságíró szakirányra menni, ha már egyszer az vagyok? Nem is, tudom, bírom a redundanciát? Mint tudjuk (vagy nem tudjuk), az újságírás is egyfajta válsággal küzd, a nyomtatott sajtó mindenképpen, aztán van az elektronikus sajtó, ami konkurál a magamfajta önkényesen önmagát kinevezett hobbiújságíróval, aki viszont konkurál a sajtóval, így az van, hogy a bőség zavarában inkább megoszlik az olvasótábor, a sok bába közt pedig elvész a gyerek, és a végén mindenkinek csökken a látogatottsága. Ez azért érdekes, mert a magamfajta crowdsourcingos* hülyegyerek pedig ebből él, morális szempontból mindenképpen, ettől tartja magát valakinek, különben az ő életének sem lenne túl sok látszatja/értelme.
* Crowdsourcing: a tartalom kiszervezése, ennek az egyik (de csak az egyik!) példája, amikor egy elektronikus sajtóorgánum bloggereknek biztosít megjelenési felületet.
És akkor még az is van, hogy az újságok is – nyilván, a nézőszám csökkenésével – egyre kevesebb bevételből gazdálkodhatnak. Ami azt jelenti, hogy az újságírót már nem az eszeveszett sok pénz jellemzi, amit megkeresett, hanem hogy megjelenik-e vagy sem. Bár, ha például visszagondolok, mondjuk a Nyugat nemzedékére, és a korban fellelhető többi újságra-folyóiratra, már akkor sem keresték éppen betegre magukat az újságírók. Egy példa: kedvenc korabeli (meg amúgy is) szerzőm, Cholnoky László valami 95 lapba küldött cikkeket, mégis végén a Dunába ölte magát, a szegénység és nélkülözés elől menekülve. Én azért itt még nem tartok, bár kétségkívül elindultam egy úton. Igaz, én a pénzemet informatikusként keresem, de nem tudom, meddig kell egy olyan informatikus, akinek a tudása kimerül a WordPress tanumányozásában, és újabban egy TheC64 Mini nyüstölésében, és nem nagyon hajlandó például windowsos dolgokkal foglalkozni.
Ami még jellemezheti az újságírót, az a sokrétű érdekődés, a minden iránt való nyitottság. Az állandó megújulási képesság/készség, pláne a mai, adott körülmények között. Na, ez bennem vagy megvan, vagy nincs. Ha akarom igen, ha akarom, nem. Bár, tény, hogy nyitottságot a dolgokra bloggerként talnultam, és természetesen bizonyos fokig alkalmazkodó is vagyok. Tekinthető például egyfajta megújulásnak, hogy idén meghirdettem a Level 2-es szemléletet a blogon, ami főleg a kult-tech vonalra próbál meg valamennyire fókuszálni, és kevésbé a pszichiátria szapulására. Ami talán azt is mutatja, hogy valamit kupálódtam az évek során, és némi témai változatosságot is feltételez nálam. Amúgy a pszi-téma kissé kiapadt, erőt gyűjt, felkészül... Valószínűleg életformailag van egy kis hasonlóság köztem és a hivatásosok között, viszont meglehetősen önálló vagyok, magányos farkasként, és a témáim is sajátok.
Hogy teljesen korrekt legyek, azt azért el kell mondanom, hogy itt általános trendek hangzottak el, ami kommunikáció szakon is jórészt, tehát nem tekinthető teljesen első kézből számító információnak az egész eszmefuttatásnak az érdemi része, de nekem szokásom azért valamennyire vakon megbízni azokban a szakemberekben, akik tanítanak, bár mostanában felmerült némi kétség a magyar szakos képzésem során hallott egy-két dolog helytállóságát illetően, pláne internetes témában. Mit mondhatnék még? Ennyi volt, mese volt, remélem, minden benne volt. Kitértem volna még a bloggererek nehéz helyzetére, mármint annak fényében, hogy a webkettő felfalta az egész blogoszférát mint saját gyermekét, de talán majd egy másik alkalommal erre is sort fogok keríteni. Remélem, azért volt értelme a mai írásnak. Hogy lesz ebből vizsga?
