A mai relaxációs gyakorlat célja: az igazság és a fantázia szétválogatása
Elkészült A Zegyetem c. misztikus bölcsészhorror művem vége. A novella az álom és az ébrenlét, a szürrealitás és a realitás, a ponyva és a magas irodalom határán egyensúlyoz, a horror, sci-fi, fantasy Bermuda-háromszögében. Csúnya szavakat, politikát, téveszmét nyomokban tartalmazhat.
A telefoncsörgés ritmikusan és élesen hasított bele a hajnali csendbe. „Úristen, mi ez, már megint miket ittam össze tegnap este?” Hirtelen nem rémlett semmi. Felöltözve kászálódtam ki az ágyból, a másnaposság érzésével nyúltam a telefon után. Hirtelen rájöttem hogy este már nem ittam semmit, hanem egész éjszaka tanultam, és a beadandómat írtam. Mikor készen lettem vele, hajnalban ruhástól aludtam el.
- Hol vagy már, ne szórakozz, idő van, indulni kell.
- Egy perc és ott vagyok – nyögtem a telefonba – Rólad álmodtam.
Először nem hallatszott semmi, ez betudtam a döbbent csendnek, majd halk kuncogás.
- Ne álmodozz, hanem gyere. Tíz percet várok.
Öt perc múlva már élénken magyaráztam az álmomat.
- Mindig ilyeneket álmodom. Negatív utópiákat. Nem tudom, mi váltja ki ezeket. Talán a kor, amiben élünk. Kurvára filmszerű az egész. Mintha álmomban valami rendező volnék, vagy mi. Ez azért érdekes, mert filmeket sem nézek. Egyáltalán nem, soha. Azt sem tudom, hogy mentem át filmelemzésből, anélkül, hogy egyet is láttam volna azok küzül a filmek közül, amikről szó volt.
- De legalább kiválóan tudod elemezni őket. Neked is ötös lett, ha jól emlékszem.
- Hát, persze.
- Pont most késtél te is. Tudod, hogy mindig ott akarok lenni időben az évnyitón. Tudod, hogy ez milyen fontos nekem. Fontosak az egyetemi hagyományok. Nem akarok vért… izzadni, Rob... Micsinálsz buzikám, nem látsz a szemedtől? Megint kifogtunk egy tetűt, most már mi is végig csak gyökkettővel tudunk menni ezen a szakaszon. Erről beszéltem, Rob, erről beszéltem… sosem lehet kiszámítani a forgalmat… De szarul nézel ki, mi az, visszaszoktál a piára?
- Á, nem, dehogy, csak hajnalig tanultam… - persze, igazság szerint a délutánokat már megint aggasztóan sokszor töltöm a Csillagban, a Dózisban vagy a Randevúban, erről, persze nem kell tudnia senkinek, akire nem tartozik. Vajon sejt valamit? Biztos, a női megérzés ilyenekben nem szokott hazudni, bár nem hiszem, hogy túlzottan érdekli. Ha józan vagyok reggel, nincs is semmi baj azzal, hogy mit csináltam délután… vagy este… vagy éjszaka… huh, ez tényleg gáz…
- Hány sör volt?
- Csak két pohár…
- ?
- Korsó…
- ?
- Liter… na, jó, meg egy pár feles. De csak délután. Éjfélre már ki is ment az egész. Aztán eskü, csak tanulás volt hajnalig. Tudod, van az az új szeminárium, amit felvettem. Heti nyolc óra mentorálás az általános iskolába, havi harmic rugóért. Még csak most végeztem a szemináriumi dolgozattal. Nem volt rá sok időm. Meg kétszer is beteg voltam a vizsgaidőszakban. Pont a legjobbkor jött. Meg amúgy is, nekem valahogy mindig összecsúsznak a félévek. Volt, hogy vizsgáról kijöttem, és úgy, ahogy voltam, öltönyben, nyakkendőben, már ültem is be órára...
- Én is fel szerettem volna venni, de nyolc órás meló mellett, meg egyetem mellett már egy kicsit sok lett volna. Szerencséd, hogy te csak négyben vagy. Irigylésre méltó az a sok szabadidő...
- Néha én is úgy gondolom. Csak, tudod, az idegeimre mennek. Állandóan marják egymást, megy a fúrás-faragás, beköpik egymást az irodában… Azt mondják, a rehabilitációs munkahely azért van, hogy lemodellezzük a nyílt munkaerőpiacot. Tudod, a rossz dolgokat már sikerült. Úgy alád vágnak, mintha a versenyszférában dolgoznál. Havi rongyos ötven ropiért egymás agyára mennek… kikészítik egymást… és engem is…
- Nyugi, mindenütt ez van. Ezt nem lehet elkerülni. Emberek vagyunk. Akarsz még tanulni? Vedd elő nyugodtan a jegyzeted. Hangosan is mondhatod, nem zavar. Én is meghallgatnám. Ha megtetszik, talán jövőre felveszem én is.
- Tényleg?
- Nem.
- Kösz, inkább nem veszem már elő, úgyis mindent tudok.
- Tényleg?
- Nem.
- Jajj, ez az időjárás. Sehol egy hókotró… És a köd is kezd lassan leszállni…
- Mondjak valamit?
- Igen?
- Nem tudom, észrevetted-e, hogy már csak egyedül vagyunk az autópályán?
- Nem, de mi ez? Darabos a benzin? Olyan fura a motorhang, nem hallod?
- Nem tudom, nem értek hozzá…
- Le fogunk állni, kurvára le fogunk állni. Ez a szar leáll alattunk…
- Húzódj félre…
- Minek, úgyse jön senki, ebben a fos időben…
- Szerinted nem furcsa?
- Nem. De. Miért?
- Egyszer több száz kilométeren keresztül nem jött senki az autópályán, és a rádióban is olyan fura, ismeretlen számok menek, mintha direkt nekem állították volna össze… Az autók le voltak állítva a pihenőkben, és minket figyeltek a sofőrök. Lehet, hogy most is ez van…
- Tudom, hogy paranoid vagy, de… mit akarsz ezzel mondani? Mi történt akkor?
- Nem emlékszem… Aztán az egész kiesett… Emlékszem, hogy egy Volkswagenben ültünk végig, és valahogy mégis egy Škodából szálltunk ki… Azt hiszem, valakik elvihettek… valahova…
- Ha megcsinálod, hogy egy Merciből szálljunk ki ehelyett a tragacs helyett, te vagy az isten…
- Azt nem mondtam.
- Itt egybenzinkút. Hátha csak tankolni kell. De ha leállok, félek, hogy nem indul újra. És akkor lőttek az évnyitónak! Micsoda egy szerencsétlen, szar nap! Oké, mindegy, leállunk. Már nem vagyunk messze. Amúgy is leállt volna hamarosan. Így legalább van esélyünk arra, hogy ne a semmi közepén robbanjunk le. Vagyis… sehol senki… Mióta elhagytuk a megyehatárt, sehol egy teremtett lélek… Nyitva: 0-24. Most mégis zárva. Mi ez? Nem értem. Te érted?
- Kapcsold be a rádiót!
- Mi?
- Semmi, csak csináld!
- Ó! És melyik adót óhajtod? A Retro rádió megfelel?
- Mindegy.
- De ez csak zene!
- Mindegy, hallgasd!
- De mit hallgassak, ez Bob Marley, egy füves raszta, reggae-hülye, utálom.
- Értesz angolul?
- Kicsit.
- Próbálj ráhangolódni a szövegre, és a rád vonatkozó információkat kiszedegetni.
- De miért? Ez őrültség!
- Az Univerzum üzen nekünk.
- De most? Miért pont most? Baszd meg, a telefon is süket… Miért nem jön erre senki?
- Most valahogy mindenkinek más dolga akadt, másfelé. Ez kormányszintű összeesküvés, tömeghipnózis…
- Te megőrültél!
- Igen, akkor hol vannak az autók? Hol vannak az emberek? Láttál már te ilyet?
- Nem.
- Na, látod. Én láttam. Ha nem akarod, hogy elvigyenek, figyeld a rádiót!
- Elvigyenek… kik? Kik vigyenek el?
- Tudod te azt… Ezúttal nem értem jönnek, hanem érted… Kit érdekel egy vasárnapi piás, leszázalékolt bolond? Te viszont tudsz valamit, amit ők is szeretnének tudni…
- Nem tudok semmit!
- A választásokról sem?
- Elcsalták a választást!
- Nem erre kíváncsiak. Nem a politikai nézeteidre vagy a véleményedre. Kis pont vagy a gépezetben, de sajnos rossz helyen. A választás sorsa rajtad áll. Túl sok embert értél el, túl sok embert mozgósítottál, teszem hozzá: véletlenül.
- Ki csinálja ezt? A kormány? Vagy te?
- Inkább hallgasd a rádiót!
- Ezt a számot nem ismerem!
- Annál jobb!
- De még sose hallottam! Még csak most írták!
- Nem. Most írják. Ebben a pillanatban. Improvizáció.
- De Bob Marley meghalt!
- Sokan nem így gondolják.
- Azt mondja… énekli… „We want to help you to reach the goal”… Csak azt akarják, hogy időben odaérjünk…
- Én is hallom. De nincs az, hogy „időben”…
- Különben… „Otherwise an accident by car will happen...” ...halálos baleset…
- Csak „baleset”. Látják a jövőt. A lehetséges kimenelt. A jövő képlékeny… Kulcsszerepet fogsz betölteni a jövőben… Emlékszel, hogy mi akartál lenni? Az a szociálpolitikai izé…
- Hogyne emlékeznék! De mondd, miért segítesz nekem? Te a kormánypárti médiának dolgozol!
- Elfelejted, hogy itt ülök veled az autóban… És különben is, én már nem avatkozom az Univerzum dolgába… egyszer már megtettem… megtettük… és most, úgy látom, rajtad a sor… Nem hiszem el, hogy ez velem még egyszer megtörténik. Illetve nem is velem… hanem veled… bocsánat… Amúgy meg miért ne segítenék? Te bajban vagy és segítségre szorulsz, de legalábbis tanácstalan vagy, én pedig jóindulatú ember vagyok, de legalábbis nem vagyok szemét… ok nélkül… Hidd el, én sem élvezem ezt az egészet. Legalábbis nem annyira, amennyire gondolod. Nem hiszem, hogy az Univerzum, vagy akármi, amit én annak hívok, a pártállásuk szerint ítélné meg az embereket...
- Oké, ennek a kocsinak annyi… hívok egy taxit…
- Nem fog jönni… Különben sem hiszem, hogy van térerő… gyalog kell mennünk…
- Gyalog? Mindegy, basszus, már csak pár kilométer. Én lekésem az ünnepséget… de neked valószínűleg ugrott az ösztöndíjad…
- De legalább életben vagyunk…
- Ott egy kamion! Menjünk!
- Igen, a kamionok jönnek először! De nem fog felvenni. Sem megállni. Sem segíteni. Sokáig még reflexből vezetnek. De délutánra majd helyreáll minden. Addig valahogy eltussolják az esetet.
- A kormánysajtó!
- Meg az ellenzéki is. Ne félj, ebben az egyben egyetértenek!
3.
- Emlékszel arra a mormotás filmre, amelyikben Bill Murray játszotta a főszerepet?
- Igen, az Idétlen időkig… mi van vele?
- Semmi… csak úgy érzem magam, mint abban a filmben, ma már harmadszor kezdem el ezt a kibaszott napot… Már kétszer rémálmodtam veled.
- Ú! Ó! Olyan félelmetes vagyok?
- Ahogy vesszük… és az egész egybefolyt… a múltkor azt álmodtam, hogy a srácokkal bandáztunk, és megállapodtunk, hogy ez tutira a valóság, mert egyikünk sem képes felébredni belőle… Mi van, ha egyszer tényleg nem leszek képes? Vagy végtelen ciklusba kerülök, és mindig azt hiszem, hogy ez már a valóság, és kiderül, hogy mégsem az?
- És ha megcsíped magad?
- Ugyan már… Simán beleszövöm az álmomba… Vagy az álmok szövődnek bele mostanában az emberekbe?
- Ugye emlékszel, hogy mondtad, hogy szóljak, amikor kezdesz furákat mondani?
- Ugye emlékszel, hogy a skizofrénia egyik elmélete szerint nincs is egyáltalán skizofrénia, hanem az egész a CIA műve, amikor a távaolba ható hangfegyvereiket tesztelik a lakosságon? Ez lenne az MK-Ultra Projekt. Én viszont megfordítanám a dolgot: mi van, ha a CIA hangfegyverei közvetítenek egyáltalán valami valóságot, a többiek pedig mind egy szimuláció áldozatai? Az egész Univerzum mértéktartó elméletek szerint amúgy is csak egy hologram… Mi ehhez képest a tömeghipnózis, a Mátrix, vagy a szimuláció?
- A Mátrix csak egy film…
- Egészen fura elméleteid vannak a művészetről, Aidy, ebbe most ne menjünk bele. Én viszont szilárdul hiszek abban, hogy emberi elme csak olyat képes kiagyalni, ami a valóságon alapul. És akkor máris benne vagyunk a Mátrixban. Vagy, ami, ha lehet, rosszabb, ha a Stranger Things-et vesszük alapul, a Tótágasban.
- Én Marvel-rajongó vagyok.
- Nekem a DC jobban tetszik. De nem vagyok egy rajongó típus, Aidy.
- Lent van a slicced… Figyelj csak, engem nem érdekel, hogy valóban végigéljük-e mindazt, amiben most vagyunk, én viszont csak azt tudom érezni és gondolni, amit érzek és gondolok, elég nekem, ha az az egész hozzávetőlegesen folyamatos, és életem végén képes leszek majd életnek nevezni… Ne ártsd bele magad mindig a politikába, Rob, nem áll jól neked. Mellesleg, mint leendő újságíróknak, nem árt objektívnek maradnunk. Azt mondtad, nem akarsz se tényfeltáró, se oknyomozó újságíró lenni, hogy maradsz a tech-kult-mittudoménmi vonalon.
- Pszi.
- Akkor pszi. Ehhez tartsd magad. Nem veszed észre, hogy már csak rövidítésekben beszélünk? Mint valami kibaszott újbeszél az 1984-ből. Nehogy valami szamizdatnál kössünk ki, ha érted, mire gondolok. Nem csak jobb és baloldal van, ahogy a média sugallja, ennyit már én is tudok. A világ sokkal hm… sokszínűbb, mintha csak a szürke árnyalataiban gondolkodnánk, viszont én nem igazán vagyok kíváncsi minden színre. Szeretném még az életben a kezemben tartani azt a nyomorult diplomát, anélkül, hogy elporladna a kezemben, vagy szivárvánnyá változna, vagy valami. Mehetünk?
- Na, igen, hova is?
- Te tényleg nem keltél még fel. Vizsgázni. Protokollból. A diplomaosztót említeni sem merem, amíg meg nem vagyunk.
- Protokoll?
- Igen. Annak ellenére, hogy folyton zagyválsz magadban, jobban fog az agyad, mint nekem, gyere, megtanulod az úton. Nyolc PPT az egész, valamelyik csak négy oldal.
- Oké, csak az bosszant, hogy ilyenekkel terhelem magam, amikor sokkal érdekesebb dolgokkal lehetne foglalkozni.
- Mit csináltál már megint tanulás helyett?
- A Ready Player One-t olvastam.
- Láthatólag megzavarta a fejed.
- Figyelj, én pedig ebben vesztem el a fonalat. Egyszerűen képtelen vagyok megjegyezni, melyik oldalra rakjuk a süteményes villát egy médiafogadáson. Ott vesztettem el végképp a fonalat, hogy az ajándék virágcsokor, idézem: „egynemű csokornál 11-ig páratlan szál, ezen felül már páros”.
- Oké, 6-os tétel vége. Már csak 2 tétel van a nyolcból.
- Szerinted van ennek értelme?
- Mindenképpen. Szerencse, hogy az oktatás, és így a vizsga is gyakorlatorientált. Ha már végigszenvedtük a médialabort, nehogy már ezen csússz el. Az érkezéskor a pezsgőt kötelező elfogadni, de senki sem kényszerít rá, hogy megidd. Ez a beugró. Buktató tétel. Ha ezen átmész, megvan a kettes. Legalábbis a végzősök ezt mondták nekem.
- Az oktatást, nem tudom, hányadszor reformálták már meg az elmúlt húsz évben. Biztos, hogy jó ötlet volt a Protokoll vizsgát beépíteni a diplomaosztó ceremóniába?
- A legjobb ötlet. Így legalább senki sem aljasodik le az esemény közben, és utána sem, ameddig tart a fogadás… Utáltam ezt a gyakorlatot. A végzősök beugráltak a szökőkútba, ráadásul a legváratlanabb időpontban mindig. Nem lehetett tőlük nyugodtan cigizni. Mi is mindig olyankor vizsgáztunk. Ráadásul részegen mindefélét mondtak mindig. Utáltam a bárgyú képüket, nem egyet ismertem közülük a régi munkahelyemről, a klubból.
Az úton persze végig aludtam, a protokoll anyagát relaxációs kondícionálással tanultam meg. Aldous Huxley regénye, a Szép Új Világ, persze nem vált valóra, csak részben. Ilyen volt a „relaxációs kondícinálás” módszer, amit nemrég vezettek be, és kísértetiesen emlékeztetett a regényben leírtakra. Vita is volt róla a parlamentben, hogy betiltsák-e a felsőoktatásban, vagy ne, a vita elhúzódott, ezt kihasználva használtam a technikát. A csoporttársaink már a diplomaosztó helyszínén voltak, elvegyülve a tömegben. Bár csoportként tanultuk végig a három évet, vizsgázni mindenki egyedül fog, ez a szabály. Nem sokat teketóriáztam, egyenesen odamentem a rendezvény bejáratához, és egyből a fogadóbizottsághoz mentem, amíg a többiek a felkészülési köreiket rótták a tömegben.
A fogadóbizottság egy emberből állt, gyér haját felborzolta a szél. Lassított felvételként hatott, amíg az arc felém fordulva kacsintott egyet, leolvadt róla a társasági máz, és egy pillanatra megláttam az igazi arcát, amint a pezsgőspoharat nyújtotta a tálcán:
- Nem azon az egy poháron fog múlni! - kiáltotta vidáman, feje fölött ördögszarv jelent meg, pont, ahogy életében mindig csinálta, de most nem játszotta el a kezével, a szarv ott termett magától. Vagy a szemem káprázott. Gyógyszer kell vagy… alkohol!
- Neeem azon az egy poháááron múúúlik – ismételte meg elnyújtott hangon, erőltetett nyájassággal.
- De hát, ott voltam a temetéseden, de hát… Te halott vagy!
- Te is – mondta szomorúan.