A magyar származású pszichiáter méltatlanul mellőzött könyvéről
Ezzel az írásommal szeretném közelebb hozni Thomas Szaszt a mai olvasóhoz, mert szeretik kifelejteni az általános gondolkodásból a pszichiátriáról, és valami akadémikus magasságokban lévő úri huncutságok témakörébe utalni. Buda Béla 2002-ben, amikor a könyv megjelent az Akadémiai kiadónál, azt vízionálta lelkesen, hogy az egész Szasz-életművet kiadják magyarul, ám azóta már sajnos mindketten meghaltak, és a hivatalos pszichiátria szereti őket (főleg Szaszt) elhallgatni, letagadni, nem véletlenül, mivel a magyar származású egyetemi professzor homlokegyenest ellentmond nekik, amikor azt mondja, hogy az emberek akaratuk ellenére való diagnosztizálása, pszichiátriára hurcolása és kezelése emberiségellenes bűncselekmény. Az elektrosokk és a hidroterápia példájánál maradva, a pszichiátria minden korban minden hajmeresztő eszközt bevetett a pácienseinek kinevezett emberek ellen, ameddig ki nem csavarták a kezéből.
Ma már csak jogilag lehetetlenítenek el, és kényszerítenek gyógyszerbevételre, a kényszerbeszállításokat trükkösen oldják meg, annak ellenére, hogy nem lenne szabad: öngyilkossági veszélyre hivatkoznak. A pszichiáterek mindig a végsőkig elmennek a „segítségnyújtásban”, mindig maximálisan annyira, amennyit a jog megenged nekik, vagy lehetőség szerint egy kicsit tovább is. Mivel a társadalom felsőbb köreiben mozognak, könnyen elintézhetnek valakit jogilag, de erre gyakran nincs is szükség, elég, ha megindítják a gondnokság alá helyezési eljárást, és megy minden magától, kérniük sem kell semmit, a folyamat önjáró. A pszichiátriában a gyakorlat még mindig visszanyúlik a szocialista időkig, akit meg akarnak fosztani a jogaitól, esélyük sincs, mert egy olyan joggyakorlatot alkalmaznak, ami szintén embertelen. Egyszer talán egy jogi szakkönyvből az elejétől a végéig tanulmányozom az eljárást, és közszemlére teszem itt: véleményem szerint megér egy bejegyzést a folyamat nyomon követése. Erre talán alkalmam is nyílik első kézből megint: a pszichiátria újból beperelt, mivel szerinte gondnokság alatt a helyem, én viszont már legyintek rajtuk. Szerintem az általuk annyira erőltetett gyógyszeres terápia nem hatásosabb, mint az elektrosokk, egy pszichózisra semmiféle hatással nincs a gyógyszeres terápia, megfigyelésem szerint, csak sajnos ennek igazolására lehetőséget sem adnak a nagytudomású "szakemberek". A pszichózis így is, úgy is végigmegy az emberen, legutóbb nekem már az első gyógyszer bevétele előtt elmúlt, érdekes módon, de azért még megfejelték egy dupla depó injekcióval. Aztán düllesztették a mellüket, hogy ők múlasztották el. Egyszerűen nevetséges.
Ezt szükségesnek tartottam most közbevetni, mert itt tartunk jelenleg. De visszatérve Szasz könyvéhez: én is két részletben olvastam el, a nyelvezete nehéz, akadémikus nyelvezet, de mégis közelebb áll a mindennapi nyelvhez, mint a pszichiáterek orvosi kifejezésekkel tűzdelt, bikkfanyelvű kreálmányai, már, ha egyáltalán megszólalnak a témában, de inkább jellemző a társadalom felé a hallgatás, a tevékenységük kimerül az ellenkező vélemények elhallgattatásában, mint a mai pszichiátriai gyakorlat. A megértést nehezíti, hogy egy mára már elavult diagnózis példáján mutatja be tételét: miszerint elmebetegség nem létezik, mégpedig a hisztériáén. A hisztériáról annyit kell tudni, hogy egy időben a pszichiátria önigazolásául szolgált, mint manapság a skizofrénia. Vagy a depresszió, ami szintén egy gerjesztett folyamat és önkényes megnevezés. Nem igazán kellene minden lehangoltságra ráhúzni a fogalmat, gyógyszerezni.
A könyv első része az Az elmebetegség mítosza, a második része A személyes magatartás elméletének alapjai címet viseli. Az első rész inkább történeti, a második inkább gyakorlatiasabb jellegű. Lényegében egy kommunikációs modellt kapunk. Thomas Szasz modelljében a pszichés betegség nem betegségként jelenik meg, hanem a kommunikáció eszközeként, amivel arra hívja fel a figyelmét, hogy valami nincs rendben a páciens életében. A gyógyítás feladata lefordítani a betegségnyelvet, értelmes, “diszkurzív” nyelvvé. Még könnyebben érthető talán, hogy a betegség (vagy amit annak neveznek) csak szimbóluma valaminek, amit az orvosnak ideális esetben igazából megfejteni kellene, nem pedig gyógyszeresen elnyomni. Szemléletesebbé teszi a képet, amikor a pszichiátriát a középkori boszorkányvadászatokhoz hasonlítja, csak éppen a vallásos köntös felváltotta egy diagnosztikai, orvos-páciens központú paradigma, ami a mai korra jellemző.
Kalandos út vezetett nekem is Thomas Szasz olvasásáig, ezzel az ismertetővel azt szeretném elérni, hogy másnak ne legyen ellenérzése kivenni a könyvárból (mivelhogy máshonnan nem igazán lehet már beszerezni), máig újszerűleg ható felvetései vannak a témában, holott a könyv első változata már 1976-ban készen állt. Szomorúan vettem tudomásul, hogy mégis aktuálisabb, mint valaha, a pszichiátria háza táján az elektrosokk betiltásán kívül nem sok minden történt az elmúlt években, és ha a pszichiátereken múlik valószínűleg nem is fog újabb 50 vagy 100 évig, a pszichiátriában minden megújulás kívülről jött, és mindig az elavult módszerek betiltását jelentette.
