Charles Dickens: Mese a manókról, akik elvittek egy sírásót
Egy régi apátsági városban, az országnak ezen a részén, lent vidéken, sok-sok évvel ezelőtt - olyan régen, hogy ez a történet igaz kell hogy legyen, mert az ős-ősapáink is feltétel nélkül hittek benne - mint sírásó dolgozott a temetőkertben egy bizonyos Gabriel Grub. Ha egy ember sírásó, és folyamatosan körülveszik a múlandóság jelei, abból még egyáltalán nem következik, hogy mogorva és mélabús legyen; például a mi temetkezési vállalkozóink mind olyan vidámak, mint annak a rendje. Egyszer volt szerencsém közelebbi kapcsolatba kerülni egy gyászhuszárral, aki a mindennapi életben és a munkáján kívűl egy nagyon jókedvű, mulatós kis fickó volt, minden duhaj nótát hiba nélkül végig tudott énekelni, és egy hajtásra kiita a legerősebb pohár pálinkát. Jóllehet éppen az ilyen példák ellensúlyozására Gabriel Grub egy rossz természetű, házsártos, goromba fráter volt - mogorva és magányos ember, aki nem törődött senkivel, csak magával, és egy öreg butykossal, ami éppen beleillett nagy és mély mellényzsebébe, és úgy tekintett minden boldog arcra, ahogy elhaladt mellettük, olyan haragos rosszindulattal és ingerlékenyen, hogy nehéz volt vele találkozni anélkül, hogy elrontaná az ember kedvét. Egy kicsivel éjfél előtt, egy Szentestén, vállára vette az ásóját, meggyújtotta a lámpáját, és az öreg temetőkert felé vette az irányt, mivel volt még egy sír, amit másnap reggelre be kellett fejeznie, és mivel rossz volt a hangulata, úgy gondolta, egy kis sírásás lélekemelő lenne, és egyszersmind a munkájával is haladna. Ahogy ment a dolgára, végig az ősöreg utcán, egy ablakból vidáman égő tűz lángjait látta kiszűrődni, hangos nevetését, és örömteli kiáltásait hallotta azoknak, akik köréje gyűltek. Látta a serény készülődést a másnapi eseményre, és érezte az ebből következő sokféle illatot, ahogy nagy párafelhőkben gőzölögtek a konyhaablakon keresztül. Mindez keserű volt, mint az epe, Gabriel Grub szívének. És mikor egy csapat gyerek ugrált elő a házból, és tipegett keresztül az utcán, találkozott velük, mielőtt bekopogtak volna a szembelévő házba, fél tucat göndör fürtű kis csibész vette körül, ahogy összesereglettek, hogy karácsonyi játékokkal töltsék az estét. Gabriel mogorván elmosolyodott, erősebben markolta az ásója nyelét, miközben kanyaróra, skarlátra, szájpenészre és szamárköhögésre gondolt vigasztalásképpen. Ebben a boldog kedélyállapotban lépkedett tovább, rövid, barátságtalan morgással viszonozva az időnként mellette elhaladó felebarátai derűs köszöntését, amíg el nem ért abba a sötét sikátorba, ami a temetőbe vezetett. Már nagyon várta, hogy elérje a sikátort, ami általában véve egy kellemes, homályos, gyászos hely volt, és ami iránt a városlakók nem mutattak túl sok érdeklődést, kivéve fényes nappal és napsütésben. Következésképpen egy kissé ingerült lett, amikor meghallotta, hogy egy fiatal lurkó egy vidám dalt harsog a boldog karácsonyról, ebben a szentélyben, amit Temető köznek neveztek az öreg apátság kezdeti napjaitól fogva, és a borotváltfejű szerzetesek idejétől kezdve. Ahogy Gabriel haladt, és a hang közeledett, megtalálta a forrását: egy kisfiút, aki sietett, hogy csatlakozzon a kis csoportokhoz a régi utcán, és részben, hogy társaságot nyújtson saját magának, részben, hogy készüljön az alkalomra, teli tüdőből fújta a dalt. Gabriel várt, amíg a fiú feltűnik, egy sarkon előugrott, és ötször, vagy hatszor a fejére koppintott a lámpájával, csak hogy megtanítsa, hogyan szabályozza a hangját. És mikor a gyerek elszaladt a fejét fogva, egészen másfajta tónusban kornyikálva, Gabriel Grub elégedetten kuncogott magában, belépett a temetőbe, és bezárta maga után a kaput. Levette a kabátját, lerakta a lámpáját, és bemászott a befejezetlen sírba, és egy órát, vagy még többet dolgozott rajta meglehetős jóindulattal. De a földet megkeményítette a fagy, és nem volt könnyű dolog feltörni és kilapátolni, és bár feljött a hold, még nagyon fiatal volt, és kevés fényt árasztott a sírra, ami a templom árnyékában feküdt. Ezek a nehézségek bármely más alkalommal rosszkedvűvé és szerencsétlenné tették volna, de olyan elégedett volt, amiért abbahagyatta a gyerekkel az éneklést, hogy kevés figyelmet szentelt annak, milyen lassan halad. Mikor végzett éjszakai munkájával, zord megelégedettséggel nézett le a sírba, magában mormogva, miközben összeszedte a dolgait. Jó szállásra tér, jó szállásra tér, Néhány lábnyi föld, ha az élet véget ér; Egy kő a fejhez, egy kő a lábhoz, Szaftos fogás lesz a féreg-lakomához; Dús fű a fej fölött, nedves agyag körbe, Jó szállásra tér, mind az anyafölbe! "Ho! ho!" - nevetett Gabriel Grub, és leült egy lapos sírkőre, ami a kedvenc pihenőhelye volt, és előhúzta a butykosát. "Egy koporsó karácsonykor! Egy karácsonyi doboz! Ho! ho! ho!" 03 "Ho! ho! ho!" - ismételte egy hang közvetlenül mögötte. Gabriel némileg aggodalmasan megállította a butykost félúton a szája felé, és körbenézett. A legrégebbi sír mélye sem lehetett volna csöndesebb és nyugodtabb, mint a temetőkert a sápadt holdfényben. A felgyülemlett hideg zúzmara csilloggott a sírköveken, és gyöngysorként ragogyogott az öreg templom kőfaragványain. A földet kemény és porhanyós hó borította, és szétterült a sűrűn szétszórt buckák fölött, olyan fehéren és egyenletesen borítva be, mintha holttestek feküdnének alatta, és csak egy halotti lepel takarná őket. A leghalványabb zörej sem törte meg a mélységes nyugalmát az ünnepélyes helynek. Úgy tűnt, mintha még a hang is megfagyott volna, minden hideg volt és csendes. "A visszhang volt az" - mondta Gabriel Grub, és ismét a szájához emelte butykosát. "NEM az volt" - mondta egy mély hang. Gabriel felpattant, és a földbe gyökerezett a lába a meglepetéstől és félelemtől, a szeme egy alakon akadt meg, amitől kirázta a hideg. Egy közelben lévő sírkövön egy furcsa, földöntúli figura ült, akiről Gabriel egyből megérezte, hogy nem e világ szülötte. Fantasztikusan hosszú lábai voltak, amik elérhették volna a földet, teljesen el voltak méretezve, egészen furcsa és fantasztikus módon tette őket keresztbe. Inas karjai fedetlenek voltak, és összefonta őket maga előtt. Kis, gömbölyű testén hasítékokkal díszített szűk ruhát viselt, rövid köpeny fityegett a hátán, a gallérja különös csúcsosra volt szabva, ami nyakfodorként, vagy sálként szolgált a számára, és a cipője orra hosszan kunkorodott felfelé. A fején széles karimájú cukorsüveg-kalapot viselt, egyszerű tollakkal szegélyezve. A kalapot fehér zúzmara fedte, és a manó úgy nézett ki, mintha nagyon kényelmesen ülne a sírkövön már két-, vagy háromszáz éve. Tökéletesen nyugodtan ült, a nyelvét kidugta, mintha csak gúnyolódna, és úgy vigyorgott Gabriel Grubra, olyan vigyorral, amilyet csak manók tudnak. "NEM a a visszhang volt" - mondta a manó. Gabriel Grub kővé dermedt, és nem tudott válaszolni. "Mit csinálsz itt Szenteste?" - kérdezte a manó szigorúan. "Jöttem sírt ásni, uram" - hebegte Gabriel Grub. "Milyen ember bolyong sírok között és temetőkben egy ilyen éjszakán?" - kiabált a manó. "Gabriel Grub! Gabriel Grub!" - visította egy vad kórus, ami úgy tűnt, betöltötte a temetőkertet. Gabriel félve nézett körül - senki mást nem látott. "Mi van abban az üvegben?" - kérdezte a manó. "Borókapálinka, uram" - válaszolta a sírásó, jobban reszketve, mint valaha, mivel csempészektől vette, és azt hitte, hogy kérdezője talán a manók adóhivatalához tartozik. "Ki iszik borókapálinkát egyedül egy temetőben egy ilyen éjszakán?" - kérdezte a manó. "Gabriel Grub! Gabriel Grub!" - kiáltoztak megint a vad hangok. A manó gonoszul bandzsított a megrettent sírásóra, és a hangját felemelve kiabálta: "És kicsoda, ennélfogva, a mi igazságos és jogos jutalmunk?" Érdeklődésére a láthatatlan kórus olyan hangon válaszolt, mint amikor az öreg templomi orgona erőteljes hangjára számtalan kórista énekel - egy hang, ami vad szélvészként támadt Gabriel fülében, és elhalt, mint ahogy a szél továbbhalad. De a válasz még mindig ugyanaz volt: "Gabriel Grub! Gabriel Grub!" A manó még szélesebben vigyorgott, mint előzőleg, és azt kérdezte: "Nos, Gabriel, mit mondasz te erre?" A sírásó levegőért kapkodott. "Mit gondolsz erről, Gabriel?" - kérdezte a manó, mindkét lábfejével kirúgva a levegőbe a sírkő két oldalán, és olyan elégedettséggel nézve csúcsos végeit, mintha a legdivatosabb Wellington cipőt vizsgálgatná az egész Bond Streeten. "Ez - ez - nagyon, érdekes, Uram," - válaszolta a sírásó félhalottan az ijedtségtől - "Nagyon érdekes és nagyon kedves, de most azt hiszem, visszamegyek, és befejezem a munkámat, Uram, ha megbocsájt." "Munka!" - mondta a manó - "Milyen munka?" "A sír, Uram, sírt kell ásnom." Megint a titokzatos hangok válaszoltak: "Gabriel Grub! Gabriel Grub!" "Attól tartok, hogy a barátaink téged akarnak, Gabriel" - mondta a manó, még kijjeb dugva a nyelvét, mint eddig - egészen elképesztő nyelve volt - "Félek, hogy téged akarnak, Gabriel." "Engedelmével, Uram," - válaszolt a félelemtől bénult sírásó - "Nem hiszem én azt, Uram, nem ismernek engem, Uram, nem hiszem, hogy ezek az úriemberek valaha is láttak volna engem, Uram." "Ó, pedig igen" - válaszolt a manó - "ismerjük a mogorva arcú és zord tekintetű embert, aki ma este végigment az utcán, gonosz szemeket meresztett a gyerekekre, miközben szorosabban markolta az ásója nyelét. Ismerjük az embert, aki irigységében megverte a kisfiút, mert képes volt a boldogságra, ő pedig nem. Ismerjük, ismerjük. Itt a manó éles, metsző hangon felnevetett, ami hússzoros visszhangot vetett, lábait a levegőbe dobva fejen állt, vagy inkább cukorsüveg-kalapjának csúcsára állt a sírkő keskeny peremén, ahonnan rendkívüli fürgeséggel bucskázott a sírásó lábai elé, és olyan testtartásban ért földet, amilyen általában a szabók cégtábláján látható. "Fé-félek, itt kell hagynom, Uram" - mondta a sírásó, téve egy erőfeszítést, hogy megmozduljon. "Itthagyni minket!" - mondta a manó - "Gabriel Grub itt akar minket hagyni! Ho! ho! ho!" Ahogy a manó nevetett, egy pillanatra ragyogó fényt pillantott mega templom ablakain belül. mintha az egész épületet kivilágították volna; majd a fény eltűnt, orgona hangja csendült fel, és manók egész serege, nagyon hasonlóak az elsőhöz, özönlött be a temetőkertbe, bakugrást kezdtek játszani a sírköveken, egy pillanatra sem állva meg, hogy levegőt vegyenek, sőt a legmagasabbakat ugrálták át közülük, egyiket a másik után, bámulatraméltó gyorsasággal. Az első manó volt a legelképesztőbb ugró, a többi közül egy sem közelítette meg, a sírásó még a félelem tetőfokán is megfigyelte, hogy amíg a társai átlagos méretű sírköveket ugranak át, az első a családi kriptákat, és vaskerítéseket célozta meg, olyan könnyedén, mintha csak postaládák lennének. Végül a játék elérkezett a legizgalmasabb részéhez; az orgona egyre gyorsabban játszott, a manók egyre gyorsabban ugráltak, összegömbölyödtek, bukfenceztek a földön, és pattogtak a sírkövek fölött, mint a futballabdák. A sírásó agya beleszédült a szeme elé táruló mozdulatok gyorsaságába, lábai imbolyogtak alatta, szemei előtt árnyékok lebegtek; ekkor a manókirály hirtelen feléje szökkent, megragadta a gallérjánál fogva, és elsüllyedt vele a föld alá. Mikor Gabrielnek ideje volt lélegzethez jutni - mivel a süllyedés gyorsasága miatt egy pillanatra benne ragadt a szusz - egy barlangszerűségben találta magát, minden oldalról manók tömege vette körül, rondán és nyomasztóan. A terem közepén, egy trónuson helyezkedett el barátja a temetőből, és közvetlenül előtte állt ő maga, Gabriel Grub, egy mozdulatra is képtelenül. 07 "Hideg az éjszaka" - mondta a manók királya - "nagyon hideg. Egy pohár valami meleget ide!" Erre a parancsra féltucat túlbuzgó manó, folyamatos vigyorral az arcukon, akiket Gabriel Grub udvaroncoknak nézett, gyorsan eltűnt, majd rögtön visszatértek egy kupa folyékony tűzzel, amit átnyújtottak a királynak. "Ah" - kiáltott a a manó, az arca, és a torka világított, miközben itta a lángokat - "ez melegít, valóban! Egy serleggel ugyanebből, Mr Grubnak!" Hiába tiltakozott a szerencsétlen sírásó, hogy nem szokása semmiféle meleget inni éjszakára, az egyik manó lefogta, miközben egy másik leöntötte a lángoló folyadékot a torkán. Az egész gyülekezet visongva röhögött, miközben ő köhögött és fuldoklott, és a könnyeét törölgette, ami bőségesen ömlött a szeméből, miután lenyelte a lángoló kortyot. "És most" - mondta a király, és cukorsüveg-kalapjának hegyes végével a sírásó szemébe bökött, éles fájdalmat okozva ezzel - "mutassunk a szenvedés és bánat emberének néhány képet nagyszerű tárházunkból!" Ahogy kimondta, a sűrű felhő, ami elfedte a barlang távolabbi végét, lassan tovahömpölygött, és láthatóvá vált a távolban egy kicsi és szegényesen bútorozott, de takaros és tiszta lakás. Kicsi gyerekek gyűltek a tűz köré, édesanyjuk pongyolájába csimpaszkodva ugráltak a széke körül. Az anya időnként felemelkedett, és félrehúzta a függönyt, mintha várna valamire, egyszerű étel volt megterítve az asztalon, és egy karosszék volt a tűz közelébe készítve. Kopogás hallatszott az ajtón, az anya kinyitotta, a gyerekek köré gyűltek, és összeütötték a kezüket örömükben, mikor az apjuk belépett. Ázott volt, és kimerült, a havat rázogatta az öltözékéről, miközben a gyerekei köréje sereglettek, és serény igyekezettel elkapkodták a köpenyét, kalapját, botját és kesztyűjét, majd beszaladtak vele a szobába. Aztán, mikor leült az ételhez, a gyerekek a térdére ültek, az anya mellé ült, mindez boldognak és kényelmesnek látszott. De változott a kép, szinte alig követhetően. A helyszín átváltozott egy kis hálószobává, ahol a legszebb és legkisebb gyermek feküdt haldokolva, rózsák gyúltak ki az arcán, fények a szemében, még a sírásó is olyan érdeklődéssel nézett rá, amilyet soha azelőtt nem érzett, vagy ismert. Majd a gyermek meghalt. Testvérei körülállták a kis ágyát, megfogták a kis kezét, de hideg volt és nehéz, ezért visszahúzódtak az érintésétől, és áhítatosan néztek a gyermeki arcra. A gyönyörű gyermek nyugodt volt, és békésen aludt, látták, hogy halott, és tudták, hogy angyalként néz le rájuk, és megáldja őket a fényes és boldog Mennyországból. Egy könnyű felhő suhant el a kép előtt, és a téma megint megváltozott. Az apa és az anya már öreg volt és gyámoltalan, és az őket körülvevők száma több, mint a felére fogyatkozott, de elégedettség és vidámság ült minden arcon, és sugárzott minden szemből, ahogy újra a tűz köré gyűltek, és régi történeteket meséltek és hallgattak az elmúlt időkről. Lassan és békésen az apa is elsüllyedt a sírba, és az összes gondja és aggodalma is megnyugvást talált vele együtt. Akik túlélték, letérdeltek a sírjához, könnyeikkel öntözték a zöld pázsitot, ami takarta, majd felemelkedtek, és elfordultak, szomorúan és gyászosan, de nem keserű sírással, és kétségbeesett panaszkodással, mert tudták, hogy egy nap újra találkoznak, és megint elvegyültek a nyüzsgő világban, és elégedettségük és vidámságuk visszatért. A felhő leszállt a képre, és eltakarta a sírásó szeme elől. "Mit gondolsz ERRŐL?" - kérdezte a manó, nagy fejét Gabriel Grub felé fordítva. Gabriel mormogott valamit arról, hogy mindez nagyon szép, és úgy látszott, kissé elszégyelte magát, ahogy a manó ráemelte tüzes tekintetét. "Te szerencsétlen ember!" - mondta a manó mértéktelen megvetéssel "Te!" - úgy tűnt, van még hozzáfűznivalója, de a felháborodás beléfojtotta a hangot. Ezért felemelte egyik nagyon hajlékony lábát, egy kissé meglengette a feje fölött, hogy biztosabban célozzon, és egy jó hangosat rúgott Gabriel Grubba. Rögtön ezután az összes eddig várakozó manó körülvette a boldogtalan sírásót, és irgalmatlaul rúgdosni kezdték, a kegyencek ősi és változtathatatlan szokása szerint az egész földön, miszerint megrúgják, akit a király megrúg, és megölelik, akit a király megölel. "Mutassunk még neki!" - mondta a manók királya. Ezeknél a szavaknál a felhő eloszlott, és csodálatos, termékeny táj tárult elő, ami fél mérföldön belül feküdt az apátsági város mellett, de teljesen más volt, mint a ezen a napon. A nap sütött a kék égen, víz csillant meg sugarai alatt, és a fák még zöldebbnek, a virágok még élénkebbnek látszottak áldásos hatásától. A víz vidáman hangon csobogott, a fák susogtak a leveleik között motozó lágy szélben, madarak énekeltek az ágakon, és a pacsirta fennhangon trillázva üdvözölte a reggelt. Igen, reggel volt, napfényes, balzsamos nyári reggel, a legkisebb falevél, a legkisebb fűszál is tele volt élettel. A hangya sietett a napi munkájára, a pillangó ide-oda röpködött és sütkérezett a meleg napfényben, rovarok miriádjai rajzottak szét átlátszó szárnyaikon, kedvüket lelve rövid, de boldog létezésükben. Az embert magával ragadta a jelenet, mindez ragyogó volt és nagyszerű. "TE szerencsétlen ember!" - mondta a manók királya, még megvetőbb hangon, mint előzőleg. És a manók királya újból meglendítette a lábát, és az megint a sírásó vállát érte, és a jelen lévő manók megint követték a példáját. A felhő még sokszor ment és jött, és sok leckét adott még Gabriel Grubnak, és habár vállai sajogtak a manók lábainak gyakori alkalmazásától, figyelmét semmi sem tudta csökkenteni. Látott férfiakat, akik keményen dolgoztak, és örökös munkával keresték meg szegényes kenyerüket, vidáman és boldogan; a Természet édes arca még a legtudatlanbbak számára is soha ki nem apadó forrása volt az vidámságnak és örömnek. Látta azokat, akik elégtelenül táplálkoztak, de szeretetben nőttek fel, nélkülözések közepette is vidáman éltek felülemelkedve a szenvedésen, ami sok keményebb embert is felmorzsolt volna, mert saját szívükben születtek az alapanyagai a boldogságuknak, elégedettségüknek és békéjüknek. Látott nőket, a legérzékenyebbeket és legtörékenyebbeket Isten teremtményei közül, akiknek a leggyakrabban kellet legyőzniük a bánatot, nehézségeket és sorscsapásokat, és látta, hogy mindez azért van, mert saját szívükben születt a kiapadhatatlan forrása a szeretetnek és az önfeláldozásnak, és mindezen felül látott embereket, akik hozzá hasonlatosan morogtak a többiek jókedvén és vidámságán, a legvisszataszítóbb alakokat a föld felszínén, és arra a következtetésre jutott, hogy elég tűrhető, és elfogadható világ ez mégiscsak. Ahogy ez megfogalmazódott benne, a felhő eltakarta az utolsó képet, és rátelepedni látszott érzékeire, nyugalomba ringatva őt. A manók, egyik a másik után, eltűntek a szeme elől, és mikor az utolsó is eltűnt, álomba süllyedt. Hajnalodott, mikor Gabriel Grub felébredt, és ott találta magát teljes hosszában elnyúlva a lapos sírkövön a temetőkertben, a butykosa üresen feküdt mellette, a kabátját, ásóját és lámpáját fehéren lepte be a tegnap éjszakai fagy, és szét voltak szórva a földön. A kő, ahol a manót először látta ülni, előtte állt meredten, és a sír, amin előző éjszaka dolgozott, nem messze volt tőle. Először kételkedni kezdett kalandjai valódiságában, de az égető fájdalom a vállaiban, amikor megpróbált felemelkedni, meggyőzte, hogy a manók rúgásai biztosan nem voltak képzeletbeliek. Megint elbizonytalanodott, amikor nem látta a lábnyomokat a hóban, ahol a manók bakugrást játszottak a sirköveken, de gyorsan elhessegette a gondolatait erről a körülményről, mikor visszaemlékezett, hogy szellemek lévén nem hagyhattak nyomot maguk után. Ígyhát Gabriel Grub felegyenesedett, amennyire tudott a hátában lévő fájdalomtól, lesöpörte a zúzmarát a kabátjáról, és a város felé fordította az arcát. De már egy más ember volt, és nem bírta volna elviselni a gondolatot, hogy visszatérjen arra a helyre, ahol megbánása gúny tárgya lenne, és megváltozása hihetetlennek tűnne. Habozott néhány percing, majd megfordult, hogy elinduljon, amerre lát, és máshol keresse meg a kenyerét. 16 A lámpa, az ásó és a butykos ott találtatott, azon a napon, a templomkertben. Először sokféle szóbeszéd járta a sírásó sorsáról, de aztán gyorsan gyorsan eldöntötték, hogy manók vitték el, és nem hiányoztak a hiteles tanúk sem, aki a távolból látták őt keresztülsuhanni az égen egy fél szemére vak pejló hátán, amimek a hátsó fele oroszlán volt, a farka pedig medvefarok. Végülis mindezt jámboran elhitték, és az új sírásó, csekély ellenszolgáltatásért bárkinek megmutatta azt a jókora darabot a templom szélakasából, amit véletlenül rúgott le a fent említett ló égi repülése során, és saját maga találta meg a temetőkertben egy, vagy két évvel később. Sajnálatos módon, ezek a történetek valamelyest összezavarodtak, mikor újra feltűnt Gabriel Grub személyesen, vagy tíz évvel később, bozontos, reumás öregemberként. Elmesélte a történetét a lelkésznek és a polgármesternek is, és az idők folyamán kezdték történelmi tényként elfogadni, ebben a változatában él a mai napig is. Akik hittek a szélkakas mesében, hogy helyreállítsák az önbecsülésüket, nem voltak könnyen meggyőzhetőek, hogy higgyenek az újabb változatban, hanem olyan bölcsen néztek, amennyire csak tellett tőlük, vállat vontak, a fejüket fogták, és arról mormogtak, hogy Gabriel Grub túl sok borókapálinkát ivott, és elaludt a lapos sírkövön; és ennek hatásával magyarázzák, aminek állítólag tanúja volt a manók barlangjában, mondván, hogy látta a világot, és bölcsebb lett. De ez a vélemény, amely sohasem örvendett túlzott népszerűségnek, fokozatosan elhalt. Bárhogyan is legyenek a dolgok, mivel Gabriel Grub reumától szenvedett élete végén, ennek a történetnek van legalább egy tanulsága, ha több nincs is - és ez az, hogyha az ember duzzog, és leissza magát Karácsonykor, gondolja meg mit csinál, ha nem akar magának bajt: vagy ne engedje ki túlságosan a palack szellemét, vagy legyen bizonyítottan akkora szeszfoka, hogy ugyanazt lássa ő is, mint Gabriel Grub a manók barlangjában.