Ma a szakkörben mindenki örült, mint majom a farának, ugyanis megint megnyertük a munkarehabilitációs pályázatot, ezúttal három évre. Mindenki vigyorgott, én pedig fapofával bejelentettem nekik, hogy nagyon örvendek, majd leléptem a betegségemre való hivatkozással. A diákhitel-ügyet is félig-meddig sikerült elintézni, az ügyintéző nem volt a helyzet magaslatán, a többit intézzük levélben. Ha sikerülne le0zni a tartozást, az nagyszerű lenne. Plusz nyugdíjemelés, plusz minimálbér-emelés, plusz még egy óra munkaidő. Várhatóan havi 100-on felül fogok jövőre kapni NETTÓban. Amióta beteg vagyok, mindig ezt akartam elérni, és most egy kicsit meg vagyok elégedve magammal. Még az egyetemen is ennyi volt az álmom mindössze, hogy fizikai munkával keressek össze valahol havi 100-on felül, és nem is kell 8 órát melóznom érte, hanem elég lesz csak 5-öt. Igaz, hogy akkor ez volt az álmom, de most már nem ez. Hogy mindez megvan, most már game over? Érdekes módon mindig az kell, ami nincs, most már szeretnék tanulni megint. Lehet, hogy azért gondoltam ezt régebben, mert már nagyon elegem volt a tanulásból, de most látom csak, hogy egy normális embernek mindig van igénye fejleszteni magát, legalábbis úgy tenni, mintha azt csinálná. Kézenfekvő lenne a magyar, de a megvalósítás egy kicsit necces, azért, ha lehet, azt csinálnám. Semmi kedvem arra baszni el a pénzt, hogy úgymond önálló életet kezdjek, és egyedül üljek egy büdös lyukban, aztán szép lassan beforduljak tőle, amire a múltban már volt példa, ami nem azt jelenti, hogy most is az lenne, mégsincs kedvem kipróbálni. Jövőre akár meg is tehetném, hogy menjek, mégse megyek, inkább nézek valami sulit, most ezt gondoltam ki... Bár aztán idővel azt a különmenést is meg lehetne próbálni...