Eddig azért nem írtam a volt barátairól, mert azt hittem, nem ide való. Viszont kung-fu már a blog létét fenyegeti azzal, hogy elkezdett róla pofázni. Amikor a Facebookra felmentem, mindent számításba kellett volna vennem, de nem hittem, hogy léteznek olyan nevetséges bohócok, akik még ennyi év után is A-ra csorgatják a nyálukat és egyéb folyadékaikat. Attól függetlenül, hogy szakítunk-e, vagy sem, utálnék neki problémát okozni, de mindegy, ezt már megtette helyettem kung-fu, aki szellemileg és erkölcsileg kb. ugyanazon a szinten van, mint "értelemmel teli smárólás", hogy majd hetente egyszer megcsinálja, aztán annyi, közben meg "fegyelemre fogja nevelni", gondolom, úgy, hogy nem ad neki egy vasat se. Mondtam Anikónak, hogy akkor legyen kung-fuval, de - érthetően - nem akar. Különben meg Anikó is hibás, mert nem tudja eldönteni, hogy mit akar, meg én is hibás vagyok, mert megígértem, hogy csak akkor fogok írni a szakításról, ha már egy jó ideje nem láttam, és ezt nem tartottam be. Valójában dühös vagyok, hogy ilyeneket meg lehet velem csinálni, ez az állandó szakítgatás, meg telefonálgatás a volt barátokkal, kívánom, hogy a nyálas és idegbeteg (a 2 nem zárja ki egymást) kung-funak is meg kelljen ezt élnie, csak azt sajnálom, hogy ezt az én rovásomra szeretné elérni. Bár tényleg jelentősen rontja a blog színvonalát, hogy kung-fuval foglalkozok, rohadt egy pióca, bazmeg, és ilyenből volt Anikónak vagy 8-10. Na, mindegy, hosszú és kung-fumentes életet kívánok magamnak, Anikóval, vagy nélküle, a blog marad egyelőre, bár ezek után egyre jobban kezd ettől is elmenni a kedvem.