Előszöris a suliban a legjobb nőknél be lehetett vágódni részegen (főleg, ha bennük is volt). A sulidiszkóban Anita, aki úgy nézett ki, mint I. Erzsébet, fiatalon, persze természetes vörös hajjal, azzal szórakozott, hogy összepecsételt mindehol a sulidiszkó belépő pecsétjétvel, és suli után is "cigizett velem" (nem tüdőzte le), és meghallgatta a sanyarú sorsomat. Ő volt az első, aki közeledett felém. Azt hiszem, depressziós voltam, félig divatból, félig igaziból. Suli után elmentem inni, aztán beszélgettünk egy kicsit, aztán megint elmentem inni. Aztán ott volt Helén, aki bevitt a kuka mögé smárolni, hiába hánytam ki éppen a szeme láttára egy fél kiflit. Ő csak futó kaland volt. Az első barátnőm egy Doors-buliba hívott meg, és mivel kötelességemnek éreztem, hogy megjelenjek, hajnal 4-5 fele be is állítottam a szemétledobón kersztül, aminek a rácsain csak úgy tudtam átférkőzni, hogy levettem a cipőmet. A kukák között találtak rám, mezítláb, és hajléktalannak néztek, aki üres üvegekre pályázik,  "de hát ez a csoporttársam", mondta a leendőbeli barátnőm, és, bár a bulinak vége volt, még sokat foglalkozott velem, mint késői vendéggel. Aztán véget nem érő csókolózások következtek, és italok egymás szájába átengedése csók közben (aki még nem próbálta, sürgősen pótolja!). Fű is került mindig valahonnan, azt már csakazért is szívtam, hogy ne lógjak ki a sorból (körből). Volt, hogy jólesett, volt, hogy nem, de többnyire igen (a fű rám enyhén halluciogénként hat néha). Aztán semmi előzmény nélkül alakult ki nálam a betegség. Valakinél lassan alakul ki, valakinek a "semmiből" jön. Persze alkohol okozta pszichózis, és cannabis és származékai okozta pszichózis miatt százalékoltak le, a leszázalékolási bizottságnál a nő azt mondta, belerokkantam a jólétbe. Bár, mint utóbb kiderült, ezek a szerek nem befolyásolják (nálam) a betegség lefolyását, a lényeg, hogy szedem-e a gyógyszert (esetemben injekciót), vagy sem. Egyébként éltem már át alkohol okozta pszichózist, és "cannabis és származékai okozta pszichózist" is, egyik sem olyan durva, mint a skizofrénia, maximum a delirium tremens, de odáig még nem jutottam, és már nem is valószínű, hogy fogok, de nem is akarok, mert a detoxban, meg a pszichiátrián láttam már elég deliráló embert, bizony, az csúnya látvány, infúzió, aztán vagy megmarad, vagy nem. Aztán azok a csajok, akik rendszeresen láttak inni, nem találtak vonzónak, akik nem tudták, hogy mindennapos, gyakran odajöttek hozzám. Rendszeres volt, hogy cigit kértek, aztán odahívtak az asztalukhoz, hogy visszaadják. Kicsit átlátszó, de jó. Akármit mondtam nekik, jó volt: pl. hogy azért nyomom össze a gin-tonikban a citromot, mert vitamin van benne. Meg mindeféle hülyeséget. Tetszett nekik. Persze akkor még komoly barátnőm volt.

Aztán a bulizásról egy csapásra szoktam le: ahogy kijöttem a pszichiátriáról, első utam a diszkóba vezetett, ez volt az utolsó előtti diszkó élményem, de nagyon rosszul éreztem már magam ott. Az utolsó diszkóban a haverom hányását takarítottam a csapból egy kicsit ilyen minden mindegy állapotban, szóval az se volt az igazi. Mióta 4 órában dolgozok, délután éltem ki magam, ameddig megvolt a kis barátnőm, még ráhúztam olyan 3-4 óra sörözést. De már csak lájtosan. Mióta kiírták a nyugtatót, nem járok már kocsmába sem, csak a helyi tanyaközpontban lévő boltban veszek 1-2 sört. Vagy citromosat, vagy valami 4%-osat. Annyi még nem árt meg, sőt... nem lesz vesekövem. Annyit még elárulhatok, hogy csak a pénztáros csaj miatt járok oda is, és mi mást vennék, mint sört, ritkán chipset, vagy csokit. Most állítsak haza minden nap egy fél kiló kenyérrel? Vagy útközben dobjam el a kukába? Róla írtam ezt:

Marianna-árok

Nem tudom, mikor jösz rá,
Hogy a szemközti kocsmába
Is járhatnék inni,
De én inkább
Megveszem a boltba’,
És megiszom az
Isten Háta Mögött,
Csakhogy láthassam
A Marianna-árkot,
Amit a köpeny alatt
Választ két felé
Két domborulat,
Nem tudok leállni,
Te, én mindig visszamegyek,
Kész, berúgtam,
“Marianna, hozzád jöttek” – szólnak,
Egy újabb doboz Kőbányai,
Nem baj, ha holnap
Nem jut már kávéra,
“Iszok, mint a vöcsök,
Csöcsök, csöcsök, csöcsök.”

Persze már százszor megfogadtam, hogy ide se jövök többet, semmi értelme, nem túl kedves velem ez a pénztárosnő, szerintem sejti már, hogy mi van, mivel 10 méterre van oda a presszó, csakhogy én nem akarok oda járni. Ide se már. Senkinek sem fogok hiányozni a 28. sz. Coop ABC-ből se, ahogy azokon a helyeken sem hiányol senki, ahová azelőtt jártam. Ja, amúgy bocs a fura tartalomért. Nem volt jó visszaemlékezni. De ez járt ma a fejemben. Meg ez: