Tegnap a szakkörben egész nap róla folyt a diskurzus, hogy késsel megy az anyjának, ráhívja a rendőrséget a barátjára, hülyeságeket kiabál, és szinte nekitámad az embernek. A kontrollon megjelenik, de az injekció elől elszalad, és azt mondja az orvosának, hogy "találkozunk a bíróságon". Volt olyan vélemény, hogy ő már nem pszichotikus, hanem pszichopata. Munka után is az elmúlt hetekben elkövetett ámokfutásait tárgyalták, gondolkodtam, hogy maradjak-e a gép előtt meghallgatni, hogy miket csinált még, és írhattam volna róla egy jó kis posztot róla, de inkább tapintatosan távoztam. Egyszer én is játszottam ilyet, de én fél órán belül már le voltam injekciózva + feljelentés + gondnokság. Sőt, akkor is vittek már be, ha éppen csak sétáltam, vagy a munkahelyemen voltam. Ő hetek, vagy inkább hónapok óta követi el a legvadabb dolgokat, és a pszichiátria nem csinál semmit. Valami aláírást emlegetnek, hogy az kell a gyógykezeléséhez, pedig már régen ön- és közveszélyes. Na, de legyen elég ennyi. Én úgy érzem, engem világéletemben szívattak, mindenhol. Az eredményeimért, ha voltak, nagyon meg kellett dolgoznom, viszont nagyon hamar diszkrimináltak, bármerre vetett is a sorsom. Ezt generálta többek között az engem körüllengő szeszpára, másrészt a szakállam mindig a borosta és a szakáll közötti állapotban volt, egyáltalán nem divatos, ápolatlanság benyomását keltő. A tisztálkodással kb. úgy álltam, mint Piszkos Fred, a kapitány, Rejtő Jenő hőse, akit a legénységnek kellett erőszakkal megmosdatnia. Bár szerintem egyáltalán nem hatottam soha ijesztőnek, inkább az a fajta ember voltam, akibe az emberek előszeretettel beletörlik a lábukat, vagy rúgnak rajta még egyet.

Na, mindegy, a lényeg, hogy nem hallgattam tovább munkaidő után sokáig a nő viselt dolgait (pedig egy bejegyzést megért volna, csak akkor már megint én vagyok az, aki mindenkit kibeszélek itt, a blogon). Hanem hamarosan valahogy, nem is tudom, hogyan elkeveredtem a 4-es kocsmába, ahol nagy meglepetés ért: szinte a fél falum ott italozott. Na, most két választásom maradt: vagy hazamegyek a kétórási busszal, vagy megünneplem a péntekkel egybekötött falutalálkozót, és szétcsúszok egy kicsit. Inkább hazafelé indultam, vettem egy chipset, amikor egy csaj odajött hozzám, és megkérdezte, hogy merre van a vasbolt. Úgy látszik, a chips nagyobb bizalmat generál az emberekben, mintha egy dobozos sörrel mászkálok. (Az a belső zsebemben volt, he-he.) Kicsit beszélgettünk, ameddig elkísértem a vasboltig, megkínált cigivel, majd szép napot kívánva bement. Aztán itthon ért a hír, hogy megynyertem a Reblog Maraton egyik kategóriáját. Nagyon megörültem, de rájöttem, hogy jelenleg a szüleimen kívül senkivel sem tudom megosztani a jó hírt. Megnéztem a telefonom: 11 nem fogadott hívás, meg 2 üzenet A.-tól. Felhívtam, majd szóban is elmondta, hogy "zárjuk le a kapcsolatot". Mindig is tudta, hogy tud feldobni. Lényegében már rég nem vagyunk együtt, de azért csak zárjuk le. Minden jót. Minden jót. Aztán megosztottam egy pár helyen, hogy nyertem. Aztán kitöröltem. Aztán csak megosztottam a G+-on. Ott úgyse olvassa senki. Valakit kerestem a Facebookon, mert aggódtam érte, 22 órája nem lépett be, 23 órája nem lépett be 1n. Aztán éjfél körül láttam, hogy hívott telefonon. A telefonnak ezt a Bell-féle funkcióját már rég nem használom. Aztán ma reggel eszembe jutott, hogy még akkor is felhívhattam volna, mert ilyenkor még nem szokott aludni. Mindegy, zavart voltam, a díj, a nyeremény kicsit összezavart.

Aztán ma reggelre kitisztult a fejem: mindegy, nem kell ezt tudni senkinek, minek hencegni. Ahogy a blogról se tud a legtöbb ismerősöm semmit, ez a dolog se tartozik senkire. Megfogadtam Bardóczi Ákos blogger tanácsát, "ne a díjra gyúrj, hanem pontosan csapasd ugyanúgy tovább, különben nem leszel önazonos." Bár még mindig valahol ott motoszkál a fejemben. Osszam meg, ne osszam meg, hol (ne) osszam meg. Ez a nő a tablettával különösen szexi. Ahogy nyújtogatja a nyelvét benne a kapszulával, kifejező. Végre egy mozgókép, aminek van érteleme, illetve többletjelentése. Mégegyszer köszönöm.