Skizofrénia underground

Az előző bejegyzésemben néhány homályos sejtéssel hozakodtam elő, ez viszont teljesen konkrét

Az előbbi bejegyzés nagyjából eddig visszhang nélkül maradt, viszont annyi haszna talán volt, hogy az azt következő beszélgetés elvezethet minket a skizofrénia társadalmi modelljéhez, amivel mindjárt duplázunk is a mai bejegyzések számának a tekintetében. Mivel úgy gondoljuk, hogy a skizofrénia orvosi-anatómiai megközelítése szinte csak lótusz és esti fény, megpróbáljuk itt felvázolni a magunk hevenyészett társadalmi-szociológiai modelljét. Azért beszélek többes számban, mert többünk hasonló élményének a feldolgozásáról lesz szó ebben az írásban.

Az orvosi modellről annyit érdemes tudni, hogy lassan egy évszázada mismásolnak a dopaminnal és a szerotoninnal, kétségbeesetten próbálnak valamiféle egyensúlyi helyzetet teremteni az agyban, ami szép és dicséretes. Ami viszont kevésbe, hogy a skizofréniára igyekeznek ráerőltetni a „betegség” jelzőt, ami kevésbé illik rá. Mivel sem vírus, sem baktérium nem okozza (bár vannak ilyen elméletek), csak a hirtelen és megmagyarázhatatlan kémiai egyensúly felborulása az agyban. A skizofréniát, persze, betegséghez méltón kórházi ágyban kezelik, mint a lázat, vagy a megfázást, csak nem lázcsillapítókkal, hanem szedatívumokkal, SSRI-gátlókkal és nyugtatókkal. Tiszta sor. Egy kaptafa. Most viszont inkább azt néznénk meg, mi történik „a beteggel” a társadalomban!

Orvosaink és pszichológusaink is megfigyelték és leírták, hogy a betegre egyfajta társadalmi visszahúzódás, izolálódás jellemző a betegség korai szakaszában. Vagy pedig pont fordítva: mindenféle előjel nélkül alakul ki a betegen. Eddig jó. Tehát visszahúzódás: vagy igen, vagy nem. Jellemző egyébként az egész kórlefolyásra, hogy vagy igaz az orvosi állítás a betegségre és a tüneteire, vagy az ellenkezője igaz, vagy éppen az arany középút. Ha okával megvizsgáljuk a skizofrénia kórlefolyásáról állítottakat, azt találjuk, hogy azok eléggé légbőlkapottak, nem fedik a valóságot (vagy túlságosan is lefedik), illetve nagyrészt gyógyszermellékhatások belűllítása a betegség (negatív) tüneteiként.

Jó, de akkor mi a valóság, mi a helyzet a betegség társadalmi modelljével? Azt az orvosok is pedzegetik, hogy a skizofrénia általában „a húszas években” kezdődik, tehát fiatalkori betegség. Egyesek arra esküsznek, hogy jóval korábban alakul ki, tehát még a gyerekkorban valamikor. Egy főorvos, az ágyamnál, a fülem hallatára diktálta, hogy „betegsége 8-9 éves korában kezdődött”, holott erről szó sem volt. Miről volt tehát szó? Arról, hogy az orvosok a hozzátartozó elmondása alapján rekonstruálják a történetet, amivel stigmatizálnak, és ami nem is kórtörténet már, hanem gyászbeszéd a beteg ágyánál, ami ellen fellebbezésnek helye nincs. Az orvos teljesen tisztában van, mit okoz a diagnózis kimondásával, a beteg még csak esetleg homályosan sejti.

Valójában arról van szó, hogy a skizofrének a családban már mind fekete bárányok a családban „a végzetes betegség” kitörése előtt, és ezt az orvostudomány igyekszik is a maga latin szavakkal teletűzdelt, ám mégis tudománytalan jelentéseivel, megfigyeléseivel alátámasztani. Mi is volt a „beteg” bűne? Deviáns magatartás, visszabeszélés, nem megfelelés a szülőknek. Egyértelmű skizofrén tünet. Az ellentét a beteg és a család értékrendje között a beteg fiatal felnőtt koráig mindvégig fennállt, a kórlefolyás ismertetése és a diagnózis mintegy szentesíti, ami a „beteggel” a későbbiekben történni fog, a beteg eltávoltítása előbb a családból, majd a társadalomból, és végül az életből. A „betegség” első fellángolása idején a beteg már izolált a környezetében, sokszor a családban, társadalomban egyaránt, a tünetek ekkor kezdenek hirtelen jelentkezni.

Ekkor lép színre a pszichiátria, sokszor a megmentő szerepében tetszelegve, valójában inkább az ítéletvégrehajtó vagy gyilkos feladatkörét ellátva. Segítő kezer nyújt a páciensnek, helyre hozza, igaz alacsonyabb szinten, és visszailleszti ugyanabba a családi-társadalmi háttérbe, amiből jött. Itt törést jelent már maga a kezelés is a beteg életében, de az is, hogy ugyanabba a megbetegítő környezetbe kell visszailleszkedni, immár gyógyszerekkel teletömve, megfelelő ejnye-bejnyével útravalóul ellátva. Mi történik? A beteg nem javul, ide-oda küldözgetik a családból a pszichiátriára és vissza (forgóajtós pszichiáttria), az állapota romlik, ameddig nem sikerül tartósan intézeti ellátásba juttatni, ahol általában (ki tudja, miért) ritkán élnek meg túlságosan magas kort az emberek. Ha érdemes a skizofrén emberek életútját végigkövetni, szerintem ez a bevált recept, vagyis ez volt eddig. Kapaszkodni a családba, a pszichiátria férőhelyekbe, ilyen-olyan ellátásba, amíg el nem nyel a skizofrének számára működő „kihalásos alapon üzemelő” elfekvő.

A skizofrén embereknek jellemzően rehabilitációs munkahely jut, a párválasztásnál skizofrén társ (vagy semmilyen), az élet minden területén hátrányok, megkülönböztetések érik őket, mindenért sokszorosan meg kell(ene) dolgozniuk, sokszoros energiabefektetést várnak tőlük egy gyógyszeresen leszedállt állapotban, ami eleve képtelenség. Szóval eljutottunk oda, hogy a pecsét a kórházban a diagnózisra, egyben pecsét, ha nem is a halálos ítéletre, de egy szenvedésekkel és nélkülözésekkel teli életre. Lényegében úgy élsz a társadalomban, hogy folyamatosan fuldokolsz, az egészségeseknek megfelelni akkor sem fogsz, ha megfeszülsz, holott te magad is egészséges vagy, csak ezt nem ismerik el, hanem „fogyatékos”-ként kezelnek, bezárnak és gyógyszereznek.

Ennyi lenne röviden a skizofrénia társadalmi modellje. Erre az egész áldatlan állapotra lenne való a családterápia, de ott is jellemzően a szülők szempontjai érvényesülnek egy idő után, a családterápiában is úgyanúgy magára marad a páciens a végén, a különbségeire, amikre rásütik az „elmebetegség” bélyegét végül. Tudom, mert végigcsináltam ezt is, mint oly sok mindent. Úgy látszik, a kör bezárul, a skizofréniából nincs menekvés (eddig legalábbis nem volt) össztársadalmi szinten, ez a skizofrén életút kivétel nélkül minden betegnél kitapintható, végigkövethető. Mégis mit szeretnénk akkor? Azt, hogy mindezek elkerülhetők legyenek, mert elég gáz ennek tudatában végiglamentálni egy életet. Hogy gondolkodjanak el az illetékesek is, hogy helyénvaló-e ez így. Amikor vacsoráznak, whisky-t kortyolnak, szexelnek, állásokra, tanulmányi ösztöndíjakra pályáznak gond és kétségek nélkül, nem gondolkodnak-e el azon, hogy mi mindezekből ki vagyunk zárva/rekesztve? Nem, mert ez nekik így pont megfelelő, akik kapja, marja minden csoport képviselje a saját érdekeit. Pont ezt próbáljuk mi is elérni, vagy közülünk néhányan, csókolom.