Régebben úgy határoztam meg a szociális munkásokat, hogy ha a ebben a körben a pszichiáterek az istenek, a szociális munkások szeretik magukat félistennek, vagy félistennőnek tekinteni, mivel gyakran ők közvetítenek a pszichiátria és a beteg között. Ez a hozzáállás helytelen. Ejnye-bejnye. :-)

Életemből sokkal több időt töltöttem el eddig szociális munkások társaságában, mint szerettem volna. Amikor ötleten gondolkodtam, miről írhatnék, valahogy eszembe jutottak. Mégis egészségügyhöz kapcsolódnak: egészségügyi főiskolán tanulnak, munkájuk során valamiféle segítő tevékenységet szeretnének kifejteni. Persze, kisebb-nagyobb lelkesedéssel, ezt hozzá kell tenni.  Kiváló alkalom kínálkozik a téma kifejtésére: jelenleg egyetlen szociális munkással sem állok szoros kapcsolatban, sem semmilyenben, és nem is tervezem sem a közeljövőben, sem úgy egyébként. De ha kapcsolatban állnék, akkor is hidegen hagyna a véleményük jórészt.

Amikor felvettek a munkarehabilitációra, két szociális munkás is volt ott. Ez soknak tűnik, mert sosem egyeztek meg semmiben. Bár, mindjárt nem tűnik olyan soknak, ha elmondom, hogy az előző munkahelyemen, a szociális foglalkoztatásban 2-3 főre jutott 1-1 szociális munkás. Szinte levegőt venni sem lehetett tőlük. Mindenhol ott voltak. Aztán ez a helyzet akkor csúcsosodott ki, amikor egyszer elmentem kirándulni egy betegtársammal Budapestre. Fejenként két szociális munkás jutott ránk, hogy el ne kószáljunk a Vörösmarty téri karácsonyi forgatagban.

A szociális foglalkoztatás abban különbözik a munkarehabtól, hogy ott még kevesebb lóvét akaszt le az ember, mert nem kapja meg még a minimálbér időarányos részét sem, munkaviszonynak sem számít. Viszont cserébe annyiszor járhat ki cigizni az ember, amennyiszer akar, pontosabban amennyi cigije van, vagyis amennyit megengedhet magának abból a pénzből. A fél munkaidőmet az udvaron töltöttem akkoriban. Ekkoriban ezt e foglalkoztatót Mentálhigiénés Központnak hívták. Amikor megszűnt ott a szociális foglalkoztatás, átalakult gondozási központtá, és jórészt semmi hasznosat nem csinálnak ott, csak hülyítik az embereket. Szerintem be kellene zárni, de ez csak az én magánvéleményem, nem fejteném itt ki.

Amikor még volt szociális foglalkoztatás, a szociális munkások mindenféle válfaja képviselve volt, kedvencem volt M-né, a domina, akinek már csak a lovaglóostor hiányzott a kezéből, aztán ott volt még L-da, aki állandóan a Barbizonba készült egész héten (ez egy kétes hírű szórakozóhely Sóstón), róla annyit jó megjegyezni, hogy egyszer levont egy egész napi bért tőlem (kerek 1000 Ft-ot), mert nem írtam be magam a füzetbe. Akit még érdemes megemlíteni, az T-ke, ő jelenleg is tudja a telefonszámom, ő úgy gondolja, hogy ő az én szociális munkásom, én már kevésbé gondolom úgy. Aztán az egész kócerájnak a vezetője K-né, egész nap a telefonon lóg, forródrótot tart fent a családtagjaival, és próbál úgy viselkedni, mint aki aki nagyon értelmes tanácsokat tud mondani a betegeknek, pedig igazából ez nincs így.

Vissza a jelenlegi helyemre, a munkarehabra: szóval a 2 szociális munkás behívott, hogy rehabilitációs tervet vegyenek fel velem (amúgy mindenkivel). Itt 2 dolog lepett meg: 1. hogy magáztak, holott azelőtt tegeztek. 2. hogy mindenáron arra akartak rávenni, hogy legyek szociális munkás. Mármint én. Mármint azok után, amin keresztül mentem velük. Mondtam, hogy: N. E. M. Még hetekig győzködtek, de én minig nemet mondtam. Az egésznek az vetett véget, hogy átmenetileg megőrültem. Utána békén hagytak. Persze nem csak nekem ajánlották meg a szociális munkát, hanem mindenkinek, akinek volt érettségije, de engem szívattak vele a legtovább. Hát, szóval ilyenek a szociális munkások a gyakorlatban, egy mentális beteg szemszögébeől, röviden, a teljesség igénye nélkül. Megj.: kicsit bunkóbb stílusban írtam le, mint amilyen valójában vagyok, de nem mindig kell magam megjátszani ehhez sem. :-D