A befogadás a tengeren innen és túl
A 2000-es években berobbanó The Rasmus videoklipje nagy siker lett Európában és Amerikában, de a sikeres klip receptje más és más volt mindkét piacon az éltérő befogadási mód miatt.
A 2000-es évek elején megfigyelhető volt az a tendencia, hogy több rockzene alapú zenei produkció jutott be a világ zenei élvonalába, főként a népszerű zenei csatornák megnövekedett érdeklődése révén. Így kapott nagyobb figyelmet például a The Rasmus, Nightwish, Evanescence, Linkin Park, Limp Bizkit, hogy csak a legismertebbeket említsem. Ez a figyelemre méltó zenei fordulat az ezredfordulón eléggé rövid ideig tartott, és nemsokára újra visszatért a populárisabb zenei irányzatok egyeduralma. Viszont az is igaz, hogy mostanában ezt már könnyebben megtehetik az emberek az olyan (főként zenei profilú) közösségi oldalakon, mint például a YouTube. Akik főként a hagyományos médiából tájékozódnak, az említett zenekarokat könnyen 1-2 albumos előadóknak gondolhatják, pedig ez általában nem így van.Néhány zenekar ezek közül a mai napig is létezik, és kivétel nélkül mind létezett már a világhírnév előtt is. Így van ez a The Rasmus esetében is. A mai napig is fellépnek koncerteken, bár kétségtelen, hogy a legnagyobb sikerük akkor volt, amikor berobbantak a médiában az In the Shadows című számukkal, amelyből két videoklip is készült, az eredetileg nagyon egyszerű, szinte különösebb téma nélküli, stúdiófelvételt imitáló videoklip után felvették az amerikai zenei piacra szánt változatot, amiben már történet is van az ezúttal koncertfelvételt imitáló videoklipben. Egyik klip képi világa sem használ olyan bonyolult szimbólumrendszert, amit egy egyszerű néző ne tudna megfejteni, különösebb szakmai ismeretek nélkül is akár.
Az első klip annyira egyszerű eszközökkel dolgozik, hogy az már önmagában feltűnő lehet, az lehetett a klip készítésének az idején is, 2003-ban. A klipben a zenekar egy egyszerű, minimalista, mégis futurisztikusnak ható helyiségben játszik éppen, felváltva mutatják a zenekart és madarakat repülés közben, aminek szinte lehetetlen nem észre venni az utalását Hitchcock Madarak című filmjére. A klipben is ugyanaz történik, mint a Madarakban, az állatok betőrnek a helyiségbe, ahol a zenekar játszik. Viszont a filmmel ellentétben megjelenésük itt nem félelmet keltő, a zenekar nyugodtan játszik tovább a repkedő tollak között, míg a klip végén maguk is madárrajjá nem változnak. Az énekes-dalszerző (Lauri Ylönen) képeken gyakran van ábrázolva hollótollal a hajában, a klipben is így jelenik meg. A holló utalhat még jó eséllyel Edgar Allan Poe híres, balladisztikus halál-versére, A Holló című költeményre is. Ami magyarázná a dalszöveg hangulati elemeit is. Így már egyből két valószínű utalást lehet találni ebben az egyszerű klipben híres kultúrtörténeti előzmények nyomára. Talán azért is készült olyan ingerszegényre a klip, hogy az utalások világosabbak lehessenek.
A második (amerikai piacra szánt) klip mozgalmasabb, története van, „hollywoodibb”. Talán az amerikai közönség befogadói stratégiáját másnak értékelte a zenekar, mindenesetre némileg jobban kidolgozott történettel állt elő, mint a csak sejtető, hangulatokat átadó, utalásos szimbólum-nyelv. Az újabb klipben a zenekar koncertet ad egy bálteremben, és ezt látjuk, ezzel párhuzamosan pedig egy régifilm-hatást kiváltó technikával készült múltbeli történetet, melynek főszereplője egy szolgálólány, aki éppen megérkezik a munkaadó családjához. A szolgálólány szemmel láthatóan feszeng, nem találja tökéletesen a helyét az új munkájában, és a szemmel látható rossz közérzete kezdődő víziókban, hallucinációkban tetőzik, melynek során a munkájában sem tud kielégítően helyt állni, például elejti az étkészletet, ami összetörik. Hallucinációjában táncoló embereket lát, ami kezdetben ijesztőleg hat a számára, de később a valóság előli alternatívaként, kívánatos, de legalábbis kíváncsiságát felkeltő világként jelenik meg előtte, végül felfedezi, hogy egy tükrön át abba a világba juthat, ahol a The Rasmus zenél a bálteremben, és ő az itt táncoló közönség körvonalát látta vízióiban. A téren és időn átvezető „dimenziókapun” keresztül a szolgálólány eltűnik munkaadó családja otthonából, és abban a világban, amelyikben a The Rasmus és a közönség van, mosolyog, felszabadultnak, boldognak látszik. Ilyen esetekben két dolog szokott történni: vagy az érzékelő személy épelméjűsége kérdőjeleződik meg, mint A Holló című versben, vagy pedig utalhatjuk mint megmagyarázhatatlan jelenséget a transzcendens világába is. Hogy mikor melyik történik, mindig a bizonyítékok döntik el. Mivel a szolgálólányt a befogadó család később a klip végén nem találja a szállásán, valószínűnek tűnik az utóbbi, misztikus magyarázat a megmagyarázhatatlan eltűnésre, mint a megtébolyodás ténye. Ám mivel minderre nem direkt módon a bizonyítékokból, hanem indirekt módon, a bizonyítékok hiányából következtethetünk, a klip szerintem valahol a realitás és a természetfölötti határmezsgyéjén mozog, legalábbis ezt a látszatot próbálja kelteni, ezzel alátámasztva a dalszöveg mondanivalóját.
Összegzésként tehát elmondhatjuk, hogy a The Rasmus és a klipkészítők úgy gondolták, hogy más a befogadási kultúrája az európai közönségnek, mint az amerikainak, mert az eredeti változatban (Crow version) csak szimbólumokkal sejttették a transzcendens világához való kötődést, úgy gondolták az amerikai változatban (US version) komplett kis mozifilmet kell a közönség elé varázsolni, hogy dekódolni tudják a film üzenetét. Ami a műveltebb (vagy, mondjuk így, könyvközelibb) Európában egy-két szimbólumban elintézettnek tartja a hangulat visszaadását, az amerikai fogyasztónak egész kis hollywoodi történetet varázsol a szeme elé, mert így gondolja elmesélhetőnek a szerzői szándék által sugalmazott hangulatot. Amíg az első változat a Gutenberg-galaxis logikáját követi az utalás (allúzió) technikájával, a második verzió a Spielberg-univerzum szabályait követi Hollywoodra jellemző cselekményével.
