Aldous Huxley neve a húszas években vált ismertté, és hamarosan generációjának egyik jelszavává, a kulturális divat célpontjává lett. A koktélpartikon, úgy dobálóztak e névvel, mintha puszta említése is elegendő volna ahhoz, hogy valaki bebizonyítsa magáról: szellemes és modern személy. 1920 és 1936 között alkotja meg életművének jelentősebb részét. 1937-ben Kaliforniába költözik, ettől kezdve érdeklődése mindinkább a misztika felé fordul, könyveiben egyre többet foglalkozik a valóság és az illúzió szembeállításával. 1953-tól aktív résztvevője azon vizsgálatoknak, amelyeket a mexikói indiánok által régóta ismert meszkalinnal, a peyotl nevű gyökér hatóanyagával végeztek. Halála előtti utolsó mondatában LSD-t kért "izomba".

Mai olvasmányunk Aldous Huxley Az észlelés kapui című esszéje, amit egy meszkalin bevétel után írt. Annyira pontosan fogalmazza meg a létezés megsejthető lényegét, amennyire csak lehet. Úgy gondolom, a drog csak egy eszköz, az élményeket közvetítő ember személye legalább annyira fontos. Az észlelés kapui folytatásának tekinthető A menny és pokol című esszé, amelyben amellett érvel, hogy a menny és a pokol a földi életben, pontosabban bennünk van, mégpedig a bennünk lévő „tudat ellenpólusainak” nevezett, ritkán felszínre kerülő, mélyen rejtett, ismeretlen tudatállapotok formájában hozható felszínre. Szerinte ezek a tudati rétegek mindenkiben ott vannak, és ezeket előhívni hivatottak, többek között: a vallás, a művészet, a hipnózis, de leginkább is a meszkalin. Esszéiben elmeséli utazásait a tárgyak rejtett világának a legmélyére. Nekünk itt a legérdekesebb az elméleti részben kifejtett létfelfogása, illetve a skizofréniáról szóló fejtegetései.

A skizofréniáról annyi a véleménye (nagyon helyesen), hogy az a meszkalinbevétel inverze, és kisebb kitérőkkel egyenes út a pokolba, amiben nagyjából igazat is adok neki, bár pokol helyett helyesebb lenne az „alvilág”, vagy „alsó világ” szót használni, utalva az inkább sámánisztikus, mint keresztény gyökerire ennek az egésznek. A sámán, nem tudom, mennyire köztudott, de az úgynevezett „sámánbetegség” révén válik sámánná, nem csak úgy magától, aminek az alaptünete a pszichózis. Mai kultúránkban ennek a megfelelője leginkább a skizofrénia. A „jelölt” az ilyen esetekben kivonult a társadalomból, és ha sikerült életben maradnia, új sámán születt személyében. Sajnos, ez a mai társadalmunkban már nehezen kivitelezhető, ezért maradnak a városi sámánjaink, hospitalizált környezetben, és ugynúgy vagy túléli, vagy nem. Azért mostanában inkább szerencsére igen. Bár az egész dolog utóélete nem egyértelmű, mert sámán helyett lehet belőle akár leszedált zombi is. Ezt a bekezdést önkényesen toldottam be most, de remélem, nem teljesen haszontalanul. Szerintem szervesen kapcsolódik a témához, de lehet, hogy nem.

De koncentráljunk a skizofréniához képest biztonságosnak tekintett meszkalinbevételre! A meszkalinbevétel azért jó – bár, ha nem vagyunk rezervátumi indiánok, javasolt pszichiáter felügyeletével csinálni – mert olyan 8-10 óra múlva elmúlik a hatása, amíg skizofrénia esetén ennek az esélye gyakorlatilag zérus. Ráadásul a meszkalinnal a dolgok kellemesebb végét fogjuk meg: csak megnyugtató jellegű, pozitívabb kicsengésű hallucinációink vannak, és ha valami mégis rosszul sülne el, valamiféle nikotinos ellenanyag azonnal kihoz az „utazásból”. Az író beszámol arról, hogy az indián keresztények, az Indián Egyház misebor helyett előszeretettel alkalmaz meszkalinmámort, amitől még ráadásul a közösségi szellem is javul, nincs semmiféle agresszióra hajlamosító mellékhatása. Az európai keresztények között is el lehetett jutni ebbe az állapotba, mindenféle szer nélkül, böjt és aszkézis útján, említést tesz Aquinói Szent Tamásról, aki annyira belejött ebbe a gyakorlatba, hogy az addig nagyon fontosnak tartott műveit is egy csapásra elfelejtette megírni. (Illetve ebben a tudatállapotban nem tartottam már fontosnak az efféle világi hívságokat.) Ilyenkor a tárgyak is élénk színűekké válnak, és magasztos fényt árasztanak. Hirtelen értelmet nyer egy csomó minden, amit az alkotók, készítők és művészek beleálmodtak.

Az észlelés kapui (vagy Az érzékelés kapui, kinek hogy tetszik, „perception”) legfontosabb (és legerősebb) részének azt az elméleti fejtegetést érzem, amiben a szerző kitér az ember, vagy lény tulajdonképpeni lénységének mivoltára, hogy az ember, a nyelv, a kultúra, de leginkább maga a test és az agy mint organizmus csak szűrője annak a kozmikus lénynek, amik valójban vagyunk, és csak arra szolgál, hogy az ember ne érzékeljen egyszerre mindent, ami akár a szűkebb környezetében, akár tágabban, az egész univerzumban történik, mert különben mi lenne? Úgy van, óhatatlanul megbolondulna – teszem hozzá, megint önkényesen. Tehát minden agyi kémiai folyamatunk, minden nyelvi, kódfejtő képességünk, minden tudásunk behatárol, vagyis megvéd mindattól, ami odakint a kozmoszban van. Tehát az agy, az idegrendszer és az érzékszervek elsősorban eliminatívak és nem pedig produktívak, mint ahogy azt eddig gondoltuk. Ez nagyjából egybeesett az én saját tapasztalataimmal, illetve nagymértékben magyarázatokat ad azokra. Szóval itt most az egész témát berekesztem, egyrészt azért, mert nem akarom rabolni senki idejét, másrészt pedig azt tanultuk kommunikációból, hogy hagyjuk a végére a legérdekesebb részeket, annak érdekében, hogy felkínáljuk őket továbbgondolásra a hallgatóságnak/olvasóknak.