Aspergeres volt-e Asperger?

Ebben az írásban reményeim szerint elsősorban is az Asperger-szindrómáról, pontosabban annak eredetéről lesz szó Edith Sheffer Asperger gyermekei című, a közelmúltban megjelent könyv alapján. Nem próbálom meg rekonstruálni a főbb pontjait, csak annyit mondok, amennyit a fülszöveg is, hogy megkerülhetetlen történelmi (és pszichiátriatörténeti) könyv kellene, hogy legyen a témával foglalkozó úgynevezett „szakemberek” kezében (pszichológusok, pszichiáterek), de nyilván nem várható el olyanoktól, akiknek annyi bokros teendője akad, de talán nekik is hasznos ez az összefoglaló. A könyv több ponton igyekszik elkülöníteni a „náci pszichiátriát” és „a náci gyermekpszichiátriát” az attól valamiféle módon független pszichiátriától, amire nem látok túl sok bizonyítékot, hogy abban a korban létezett volna. A pszichiátriát áthatotta az eugenetikus (fajnemesítő) gondolkodás a korban, amikor bevett gyakorlat volt a sterilizálás világszerte, az első gyerekpszichiátriák is a fajnemesítő gondolat jegyében születtek az 1930-as években, ezzel párhuzamosan "zsidó tudomány"-nak bélyegezték a pszichoanalízist, a "tudattalan"-t pedig "zsidó találmány"-nak.

Ebben a korban meséli el az Asperger gyermekei egy gyermekklinika történetét, ahol történetesen Hans Asperger volt a vezető, és a hozzá szorosan köthető nevelőintézet, a Spielgrund történetét, ahol a Harmadik Birodalom legnagyobb gyermekeutanázia-programja folyt, szintén majdhogynem véletlen egybeesésként. A könyvben egyébként felvetődik az ötlet, nem volt-e Asperger maga is egy kissé aspergeres, mivel gyakran híján volt a megfelelő szociális skilleknek, minden idejét az autizmus kutatása kötötte le ebben az időben. Mindig az események sűrűjében volt: a bécsi klinikát három olyan személlyel vezette, aki tevőlegesen is irányította a gyermekeutanázia-programot, neki is tisztában kellett lennie vele mi folyik, amikor a Spielgroundra irányít valakit. Aztán a háborúba is csak belecsöppent Asperger, és szinte lelkendezve írt a háború jobbító hatásáról, a tájról, az emberekről, és arról, hogy egyszer valamiféle cserkészmódszerrel vezette el a bajtársait a veszélyzónából. Mintha valami dzsemborin lenne. Természetesen puskát ott sem fogott a kezébe.

Így a háború után folytathatta tovább gyermekpszichiáteri tevékenységét, de a továbbiakban már nem igazán foglalkozott autizmussal, viszont aktív maradt, több tanulmányt írt a tárgykörről, és olyan fura dolgokról írt tanulmányokat, amik akár félreérthetőek is lehetnek, hogy „a halálban szolgálni” a gyerekeket és a hozzátartozókat, valamint misztikus ködbe burkolta a gyerekek életidejét, azt mondta, azt Isten jelölte nekik ki, és azt bizonygatja, hogy a gyerekek, akik korán meghalnak, mintegy sűrítve élik le az életüket, és hamar felnőtté válnak. Szóvá teszi, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedőknek „szolgálat lehet a halál”, viszont sok mindent elhallgat, például, hogy a Spiegelgroundon kiiktatott gyerekek többsége teljesen egészséges volt. A sorsfordító esemény az volt, amikor Lora Wing rátalált valahogy az 1944-es tanulmányára, illetve doktori értekezésére, amelyben autizmussal foglalkozik, mintegy kitágítva annak értelmezését. Innen jött az ötlet, hogy ne csak autizmus legyen, hanem Asperger-szindróma is, ami az autizmus kevésbé fogyatékosságot okozó változata, és főként a szociális készségek hiánya jellemzi, de egyébként nagyszerű képességeket is birtokolhatnak az Asperger-szindrómások, akik Lora Wing víziója szerint az úgynevezett autizmus spektrum kevésbé sérült végén találhatók. Asperger nem nagyon találta ezt túl jó ötletnek, és próbálta erről Lorát lebeszélni, de végül is Asperger halála után tiszteletből mégiscsak Asperger-szindrómának nevezte el az állapotot, bár később ő is megbánta.

Az Asperger-szindróma olyan fényes karriert futott be, hogy még a DSM-IV és a WHO által használt BNO-10 is szerepeltette, mint valóban létező betegséget, ezt később visszavonták, illetve az újabb kiadásokban már nem szerepeltették, viszont eddigre már elindult a tömeghisztéria útján az Asperger-szindróma, egy időben annyira felkapott volt, hogy minden magának való ember „aspie”-nek tartotta magát, ünnepelték az Aspergeres kultúrát, és életérzést, és kevésbé zavarta őket, hogy egy náci háborús bűnösről elnevezett fogalom zászlaja alatt parádéznak, mivel az Amerikai Pszichiátriai Társaság elfelejtett utána nézni Aspergernek, mielőtt a nevét egy mentális betegséghez kötötték volna. Ennyi dióhéjban az Asperger-szindróma és Edith Sheffer könyvének sztorija. Bár nem lenne vérbeli történész, ha a náci éra fogalomrendszerét, és egész struktúráját nem tárná elénk, nem titkolva el azokat az anyagokat sem, amit a „náci” ápolók és pszichiáterek követtek el gyermekeutanázia címen, és a legszebb az volt, hogy minderre még csak felkérést sem kaptak a hitleri Németországtól, önként és dalolva végezték, a legnagyobb titokban, körülírásokkal, barbiturátokkal téve el láb alól a kis pácienseket. Ez volt a gyermekpszichiátria első felvonása (gratulálok hozzá), körülbelül ilyen körülmények között született meg maga az autizmus fogalom is, még csak nem is Asperger munkájának köszönhetően, hanem a kor tudományának és fogalomkészletének megfelelően válaszul a kor tudományos kérdéseire és kihívásaira.