Nem biztos, hogy újat mondok azzal, hogy nem érdekel a Facebook. Minden viccet elmondanak egyszer, minden kiskutya gazdira talál, minden kiscica megmenekül. A menyasszonynak összejönnek a lájkok és a megosztások, hogy férjhez mehessen, a beteg meggyógyul, a telefont megtalálják. Egy pozitív közösség, csupa pozitív taggal. * Minden pár boldogan szelfizik, az élet látszólag kívül marad a nagy kékség felségterületén, a Facebook egy szakrális tér, egy dojo, ahol levesszük a cipőt. Azt hiszem, én utoljára nyilvánultam meg ilyen értelemben. Mert megint bakanccsal mászkáltam benne. Nem is lájkolta senki. Annak ellenére, hogy ha valaki lefényképezi magát a kedvenc bonsai cserjéjével, száznál is több lájkot kap, úgy látszik, a gondolatok mintha nem váltanának ki különösebb tetszést a Fb-n. Mintha egy gondolatszűrő alkalmazás lenne rajta, és az érintettek kipontozva kapnák meg a szöveget. Most görény leszek, és elmondom: van egy ismerős pár, mindig lefényképezik magukat, mindig ugyanúgy néznek ki, mindig bicikliznek 21 kilométert, és mindig lefényképezkednek utána. Az eredmény: hatalmas tombolás és őrjöngés! Hogy hű, meg ha. Ilyen a világ, képmutató, mindig is tudtuk. Persze. Csak nem vált eddig tetten érhetővé, megfoghatóvá, bizonyíthatóvá. A Facebook csodálatos lenyomata az emberi alamusziságnak és képmutatásnak. És ha ez nem elég, a Facebook kezd visszahatni az emberek viselkedésére, úgy érzem. Ennek a gondolatnak a hatására írtam le a következő kedves szavakat a Face-re, természetesen senkinek sem tetszett.
* Persze a negatív dolgok is beszivárognak a Fb-ra, mégpedig hírek formájában. Ja, kérem, a hír, az hír, persze, persze, fontoskodva megosztjuk, aztán alakoskodunk tovább.
Szóval, ez a szöveg került ki a a Facemre, a jelek szerint mindenki utálta, maximum közömbös lett, és elsikkadt felette (mint már mondtam, utoljára tettem ki ilyesmit (viszont nem veszem le xD)):
Sosem csináltam abból hiúsági kérdést, hogy valaki egyszer csak úgy dönt, hogy inkább nem ismer, sem a Facebookon, sem az utcán, ez nyilvánvalóan nem engem minősít. Azért érdekes, hogy az életet is egyre többen kis Facebooknak fogják fel, "nem ismerlek, kikövetlek, homokba dugom a fejemet, nem vagy". Az élet nem egy alkalmazás, letöltés, megosztás. Nem érdekel, hogy lájkolsz-e, vagy sem... Nem is betelefonálós kívánságműsor, hogy mit szeretnél, hogy csináljak. Az életben a véleményeddel elmehetsz a sóhivatalba velem kapcsolatban, mivel még nem fordult elő, hogy közösség, társaság, vagy érdekcsoport mozgasson engem, pénzzel, pozícióval, vagy akármivel. Voltam olyan helyzetben, és saját erőmből, amitől esetleg besírnál, és tapostak úgy a földbe a környezetem részéről, amit esetleg te ki sem bírnál ép ésszel. A XXI. század nekem személyes vészkorszakkal kezdődött, és nem a környezetemen múlott, hogy nem rohadtam el egy elfekvőben. Ennek kapcsán olyan emberekről fejtettem ki a véleményem, akik előtt te térden csúszol, és hajbókolsz, és makogsz és istennek tekinted őket. Vagy csak egyszerűen befogod a füled és a szemed, és sodródsz az úgynevezett tömeggel, és engem ítélsz meg, mert úgy - azt hiszed - könnyebb. Elárulok valamit: az a nehezebb, mert én a végtelenségig toleráns vagyok, de ha valaki elszívja előlem a levegőt, akkor nem biztos, hogy kiteszi a vitrinbe, amit tőlem kap. Ez, sajnos már kialakult nálam, berögzült, és nem is a rosszindulat motivál, csak az objektív dolgok feltárásának az igénye. Meg az, hogy kopjanak le rólam. Na, most lehet még nem ismerni, nem köszönni, elfordulni, és sértődés se lesz belőle, csak elmondtam a témáról, amit úgy érdemesnek tartottam. Egyébként meg nem vagyok haragtartó, bármit is gondolnak rólam, inkább olyan elfelejtésre hajlamos, szelektíven h*lye típus. Csak valamit már nem nyelek be. Bocs.
