Édesanyám betöltvén a hatodik ixet, a szenilitás mezejére lépett, és lappangva elmebeteg lett. Sajnos, mint kiderült, tökre türelmetlen vagyok az elmebetegekkel, semmiképpen nem lennék jó se ápolónak, se szociális munkásnak, se pszicháternek. Nem, mintha a jelenlegiek jól csinálnák. Az elmebaj hulláma kezd végigsöpörni a tájon: aki eddig normális volt, elmebeteg lesz, aki elmebeteg volt, normalizálódik. Az elmebetegség nem válogat: aki rosszul bánt az elmebeteggel, van, hogy még életében visszakapja demencia által. Ez a karma. Volt, hogy egy pszichiáternő tűnt el így a süllyesztőben, és vannak még új várományos-jelöltek is, köztük édesanyám.
Én arra gondolok, hogy a skizofrénia előrehozott demencia: a halál előtti hallucinózis átélése fiatalkorunk közepén. Ha egyszer átmentél rajta, többé nincs mitől félned. Se a szellemtől, se a poltergeisttől, se a zombitól és se a vámpírtól. Még a pszichiétertől se. Még a gonosz anyádtól se, akit kerülget a demencia. Legújabb kitalációja édesanyámnak, hogy engem Hodászra kellene vinni, mégpedig úgy, hogy gondnokság alá helyeznek. Püff-paff. Ha ez nem sikerült egy intézményvezető pszichiáter főorvosnak, majd egy könyvelőcskének fog. Röhög a vakbelem. Mégpedig azért, mert rájött, hogy a házból, ami az én tulajdonom, már nem fogok kimenni. Ő pedig nem nekem szánta, hanem az öcsémnek, és a k. családjának. Hát, mit mondjak, így járt.
Így jártak még: az alapítványi pszichiáter, az elmeorvosi szakértő, az intézményvezető főorvos, és még sorolhatnám. „A karma szájbabasz.”, ahogy mondani szokás. Amit még megtanultam: a hülye ember sohasem nyugszik bele abba, ha vesztett. És hogy mit gondolok arról, hogy a családom ellenem van? Talán azt, hogy ez egy skizofrén tünet? Talán, de nem az enyém, hanem a családomé. A magukhoz édesgetett, naiv, tájékozatlan alapítványi pszichiáter mennyire felelős ezért, a félresikerült családterápiájával? Anyám a kezdődő rosszindulatúskodásával, demenciávájával? Az öcsém és felesége a kapzsiságukkal? Apám az erélytelenségével? Jó kérdések, nem? Nem hiába vertem ki a balhét az Ébredéseknél, hogy még 40 évesen is a szüleim kísérgetnek, és nem hagynak élni. Vajon ki viselné el ezt a sok szart, ki tűrt volna nekik ennyit 40 évig? Csak egy vadbarom, aki én vagyok.
Most írhatnék erről egy családregényt, pszichiátriai beütéssel, de ki bírja azt kivárni? Addigra már valaki rég rosszul járt. És borítékolom, hogy ezúttal nem én fogok. Nem, nem bántok senkit, de felveszem a kesztyűt: ezentúl az lesz a jelszó, hogy: ne bízz senkiben. Voltam fekete bárány, mindenért felelős, pszichiátriai kezelt, kezes bárány, skizofrén, ha úgy tetszik, és mindeközben egyre kijjebb kerültem a társadalomból, ki, a perifériára. De - és ezt sajnos nem tudják - már nem vagyok kezesbárány, sem vadbarom. Jól vagyok, és több eszem van, mint az egésznek együttvéve. És türelmem is van. Nem hiába szőttem ezt a hálót évek alatt, mert tudtam, hogy egyszer majd meg kell védenie még engem attól a sok szartól, ami rám vár. És eljött az idő.Végül egy kedves idézettel zárnám ezt az egészet - magamnak - magamtól. A fülszöveg, amit mindig figyelmen kívül hagyunk, ugye, de már óvatos mérések szerint is több, mint félmillióan látták. (Ez önfényezés? Lehet...):
„Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.”
