Imádom az angolszász irodalmat. Nem tudom, hogy a nyelv teszi-e, vagy a kulturális közeg, de azt hiszem, a régi, angolból fordított könyvek nélkül már rég megőrültem volna. Hogy? Már meg is őrültem? Ja... Mindegy, Daniel Keyes pszichológus-íróval életem egy kritikus időszakában ismerkedtem meg (bár mostanában kezd gyanússá válni, hogy minden életszakaszom kritikus ezért vagy azért), amikor első könyvét olvastam, a Virágot Algernonnakot, teljesen lenyűgözött, mert magam is hasonlókat éltem át, mint a főhős. Most, mikor Az ötödik Sally-t olvastam, ezt érzem magamra nézve teljesen aktuálisnak, szinte minden szava arany(, állítmány)...
Például amit a pszichiáterek burnout-szindrómájáról ír, egyenesen tankönyvbe illőnek hangzik, ezt azért tartom itt fontosnak megjegyezni, mert sok pszichiáteren megfigyeltem már a szimptómáit (ugye, mi is figyelünk?):
"Együttesen fellépő tünetcsoport. Ebben az esetben azt írja le, ami sok-sok pszichiáterrel történik, aki túl sok időt tölt a pácienseivel, vagy ahogy mostanában nevezzük őket, a klienseivel. Azok az évek, melyek során szembe kell néznie az emberek félelmeivel, emlékeivel, álmaival és hallucinációival, nem múlnak el nyomtalanul. És az orvost dehumanizálja, hogy állandóan ki van téve az emberi szenvedéseknek. Már nem figyel igazán oda. Hogy megvédje magát a szenvedések hatásaitól, héjat növeszt a lelke köré. Az érzelmei megkövesednek. Végigcsinálja a lépéseket, fenntartja a látszatot és a doktorbácsis modort, de a lelke mélyén nem törődik többé az emberekkel, akiknek segítenie kellene." - Ezt a regényben szereplő pszichiáter, Dr. Ash fejti ki, elméletben csak úgy általánosságban, de mint utóbb kiderül, saját magát is ebbe a csoportba tartozónak értve.
Az ötödik Sally elég beszédes cím, nem árul zsákbamacskát, akinek kétségei lennének, a borítón is megjelenik az öt egyforma női alak, természetesen egy disszociatív személyiségzavaros nő történetén keresztül játszódik a regény, pontosabban Derry, a negyedik személyiség meséli el az egészet a saját szemszögéből. Ő a személyiségek közötti összekötő kapocs, szaknyelven „nyomjelző”, aki minden egyes személyiség gondolatainak és cselekedeteinek a tudatában van, és titokban (később aztán nem is annyira titokban) szerelmes az őt kezelő Dr. Roger Ash-be. Sally (az igazi) egyébként eléggé sótlan személyiség, főleg takarítani meg szappanoperákat nézni szeret, azzal a problémával fordul szakemberhez segítségül, hogy elvész bizonyos idő az életéből, és arra gyanakszik, hogy emlékékezetkiesései vannak, azaz amnéziában szenved. Hogy ez nem teljesen így van, arról nehezen sikerül a környezetének meggyőznie őt, igazából csak akkor sikerül, amikor saját magát látja a tévében, miközben olyasvalamit csinál, amire nem emlékszik (egy lóversenyen műsorszámot ad elő).
Az öt személyiségrész (Sally, Jinx, Derry, Bella, Nola) története, bár eléggé akciódús, leginkább Jinx jóvoltából, aki Sally-ben a gonosz megtestesítője, és általában csak vészhelyzetben „engedik ki”, védekezni, bosszút állni, valójában jóval túlmutat egy disszociatív személyiségzavaros nő történetén, mert olyan egzisztenciális kérdéseket kezd egy idő után feszegetni, mint a lét és nemlét kérdése, a személyiségrészek leválásán, illetve fúzióján keresztül bemutatva, amelynek megnyugtató válaszát megint csak a keleti filozófiában találja meg az író megérzésem szerint, mert párhuzamba állítja azzal a jelenséggel, amikor a lélek egyesül a világszellemmel, vagyis eléri a Nirvana állapotát. A kereszténységről igazából kevés szó esik a műben, és az sem annyira hangsúlyos. Ehelyett a végén Jinx az ámokfutásai végén egy látomásban egy egészen alternatív világképet tár elénk, ami nem is olyan nagy hülyeség, már csak abból kiindulva sem, hogy a tételes vallásban sokan nem találnak már manapság világmagyarázatot, akár hisznek alapvetően a kereszténységben, vagy másban, akár nem.
Bár szerintem a regény főbb poénjait lelövöldöztem szerencsésen, a könyv elolvasását ezek nem helyettesítik, mert csak a szövegkörnyezetbe helyezve kapják meg igazán az értelmüket ezek a teoretikus részek. Akit nagyon taszítana a sok filozofálás, azoknak elmondhatom, hogy akciójelenet is van benne rendesen, és szerelmi szálak is vannak benne bőven, amennyiben a regényben szereplő összes férfi Sally-be szerelmes, illetve sokan csak meg akarják „kapni”, erőszakkal, illetve bármilyen más formában. Persze, erre is kapunk magyarázatot, egyrészt Sally jól néz ki, másrészt pedig egyes személyiségrészei kiemelten nőiesek, itt különös tekintettel Bellára esik a hangsúly, hogy mindenkiről írjak valamit. Nola az intellektuális része Sally-nek, aki bár az egészből nem sokat érzékel, mert ritkán van jelen, akkor is a művészet valamilyen formájával foglalkozik, viszont a logikájával képes összerakni a történet részeiből az egészet, amire Sally nemhogy nem képes, még a kezdeti tagadása is útját állja a pszichiáterrel elkezdett közös munkának, vagyis a gyógyulási folyamatnak.
Most, ha értékelni kellene a könyvet, annyit mondanék róla, hogy baromi jó, amellett, hogy szakszerűen van megfogalmazva (lévén, hogy a szerző pszichológus végzettségű is, és angol nyelv és irodalom végzettségű is), és ha komolyan vesszük azt az állítását, hogy a cselekményt megtörtént események inspirálták, akkor megállapíthatjuk, hogy a jó öreg Daniel Keyes nem sokat unatkozhatott akkoriban, mikor írta a regényt. Én viszont csak remélem, hogy ettől az ismertetőtől többen kedvet kapnak a mű elolvasásához, én is sokáig halogattam, de nem hiszem, hogy véletlenül, mivel szerintem csak kb. mostanában értem meg annyira tapasztalatokban és világszemléletben, hogy befogadhatóvá váljanak a könyv egyes regiszterei számomra.
