Tegnap voltam a könyvtárban. Most kivételesen tényleg nem bunkóskodni akarok, de hogy a könyvtárosnő nem vágta a francia szimbolistákat, egyáltalán, ez hogyismondjamcsak... enyhén szólva meglepett. Belénk a középsuliban bunkóval verték belénk (próbálták), pedig reál suli voltunk. Aktuálisan Charles Baudelaire A mesterséges mennyországok című ésszékötetét akartam kivenni, de ehelyett az lett, hogy a Bauldeaire-t spellingeltük, és a raktárban kellett egy csomót keresni a könyvet, ami végül nem lett meg (gy. k. lába kelt). Így hát kénytelen voltam beérni Charles Baudelaire prózaverseivel, A fájó Párizzsal, ami egyébként is erősen hatott rám annak idején abban a választásomban, hogy bloggerré avanzsáltam végül. Eredetileg papír formában akartam ezeket a hőstetteimet véghez vinni, de végül elektronikusan van, már nem bánom.
Tehát A fájó Párizs… Valójában A fájó Párizs című ciklus a prózavers megújításáról akar szólni, és egyben felfedezéséről a nagyközönség számára. Baudelaire 112 prózaverset készült hozzá írni, de csak 50 készült el, mert megakadályozta benne a halála. Nos, hát, halottról vagy jót vagy semmit, de amikor felvételire készültem, még a tankönyv is megjegyezte róla, hogy alkohol- és drogfüggősége rányomta a bélyegét az életművére, amit egyébként nem is titkolt, mivel A mesterséges mennyországokban éppen ezeket örökíti meg. Halálát a vérbajával (szifilisz) hozzák összefüggésbe, ami viszont arról árulkodik, hogy nem vetette meg a könnyűvérű hölgyek társaságát (sem). Nincs tudomásunk arról, hogy életében dolgozott volna, vagyis hogy űzött volna valami polgári foglalkozást, ám esetében valóban „érdemes volt feladni a polgári célokat”, hiszen már életében elismerték, de igazán csak az utókor, maradandót alkotott mind a költészetben, jelentős esszéíróként tartják számon, és mint kritikus is figyelemre méltó. Szóval igazi példakép, na.
Mivel első körben nem tudtam megszerezni a Mesterséges mennyországok című könyvét, és nincs „friss olvasatom” róla, így kénytelenek lesznek, akik olvasnak, jobb híján, beérni a prózaverseiről szóló fejtegetéseimről, és arról, hogy milyen nagy hatást gyakorolt rám mint kezdő bloggerre, hogy elinduljak ezen a némi hírnevet (vagy inkább ismertséget) biztosító szépséges pályán.
Kedvenc prózaverseim tőle mindig is a Rúgjatok be! és A leves és a felhők voltak és maradnak. Mivel ez két rövid prózavers, A leves és a felhőket ide is idézném, hogy legalább fogalmunk legyen róla, milyen is az a jó prózavers. A Rúgjatok be! is nagyon jó, de terjedelmi okokból talán elég egy is:
„A leves és a felhők
Bolondos kis kedvesem meghívott ebédre, és én, az ebédlő nyitott ablakán át, elnéztem a mozgó építményeket, amelyeket párákból alkot az Isten, csodálatos szerkezeteit a tapinthatatlannak. És szemlélődásembe merülve így szóltam magamban: - Mindez a káprázat csaknem olyan szép, amilyen szép kedvesemnek, a zöldszemű szörnyeteg kis bolondnak a szeme.
Egyszerre alaposan hátba vágott egy ököl, s én nyers és bűbájos hangot hallottam, hisztériás és mintegy pálinkától rekedt hangot, drága kis kedvesemnek a hangját, aki így szólt: - Eszed mindjárt a levesed, te, málé barom, te, felhőkupec?”
Először is a prózavers nem egyenlő a szabadverssel, semmi sorokra tördelés, semmi enjambement, semmi ilyesmi nem jellemző rá, egyedül a versszöveg líraisága jelzi, hogy itt prózaversről van szó. Illetve leginkább a költő maga jelzi, mert enélkül sokszor az olvasó ítéletnapig is elfilózhatna, hogy akkor „ez mi ez”. Baudelaire a nagyváros nyüzsgését, lüktetését akarta átadni prózai sorokban, mégis versben, a „modern életet” próbálta bennük megragadni, mintája és példaképe Aloysius Bertrand Gaspard de la Nuit című műve volt. Érzése szerint túlszárnyalni nem sikerült, de amúgy igen, mert bár A fájó Párizs sem egy széles körben ismert mű, azért én is ismertem, ami jelent valamit. A fájó Párizs hatására döntöttem el, hogy írni kell, méghozzá valami forradalmit, korszakalkotót, először egészen új hangot ütöttem meg jelen blogban is, szexuális és egyéb túlfűtöttségtől sem menteset, álljon itt egy idézet egy soha meg nem jelent bejegyzésből, ami abban az időben íródott, amikor még az Egy átlagos fiatal férfi naplójaként futott a blog (amiből azóta már sikerült kiöregedni, először Egy átlagos férfi naplója lett, majd Skizofrénia undergound).
„Felszállok a hajnali buszra. Nem is remélem, hogy lesznek a buszon. Néha akarom, hogy legyenek a buszon, néha jobb az üres busz. Egy kiscsaj száll fel még velem együtt, aki érdekes lehet, régebben ő is olyan tableten gépelt, mint én most. Néhány mama igyekszik még valahova, de gyorsan leszállnak. Egy idő múlva a csaj is. Gondolkodom, hogy körbemenjek-e vagy sem, hátha felszáll még valami kis nőcske. Ahol az előző csaj leszállt, ott száll fel a másik. A hajnali sötétben nem látom jól, hím-e vagy nőstény, de ahogy a buszon lévő fények megvilágítják, látom, hogy egy kellemes kis szőke szuka. Próbálom lebeszélni magam, így néz ki, úgy néz ki, de hirtelen vérbőséget érzek, a lebeszélés nem sikerül. Most már nincs kedvem körbemenni, nézni, hogy ki száll fel, várok két megállót, majd leszállok én is, kényelmetlen lett volna már tovább ülni...”
Ha mindenki túlélte a sokkot, elköszönnék, és legközelebb is pszichiátriamentesek leszünk még mindig (remélhetőleg), és inkább pszichedelikus irányba indulunk el megint a A mesterséges mennyországokkal. Mivel ezt is a témához tartozónak látom, szükségét érzem, hogy itt legyenek együtt, a többi írással, de félek, a pszichiátria téma sem várat magára sokáig. Annyi változás van, hogy újra átiratkoztam, ezúttal Debrecenbe és most már „felhasználó” vagyok „skizofrén” helyett, és „traumafeldolgozó” és „hanghalló” csoportra is járni fogok a kontrollon kívül. A pofám leszakad. Most már tényleg úgy érzem magam, mint a Száll a kakukk fészkére című mű főszereplője.
