Skizofrénia underground

... a Nyíregyházi Főiskolán. Mindegy, úgyse teljes egészében nekem való lett volna, de lett volna valami, ami kivezet ebből a tespedtségből. Részletes véleményem és érzéseim az esettel kapcsolatban az előző bejegyzés kommentjében találhatóak. Mostanában ritkábban írok, ennek okai: 1. Nem történik semmi, ismételném csak magam. Ezért lett volna jó egy kis változás, egy kis tanulás, de ennek sajnos már lőttek. 2. Anikóról nem írhatok, köszönhetően valakinek, aki szerintem betéve megtanulta a blogomat, mármint az Anikóra vonatkozó részt. (Pszicho Peti) 3. Az itthoni dolgokról nem szerencsés írni, valahogy kényelmetlen az, hogy apám elolvassa, és akkor napokig idézgeti, meg szerinte ez rinyálás. 4. Szintén nem volna szerencsés, ha a munkahelyemen (a szakkörben) kitudódna, mert így is elég feszült ott a légkör nap mint nap, de engem legalább békén hagynak, mert én se szólok senkihez. 5. Szóval úgy kellene blogot írnom, hogy mindenkire tekintettel legyek, az életem unalmas, azért minden nap megpróbálok valahogy megnyilvánulni az interneten (nemcsak a blogban), de valamiféle belső cenzúra visszafog, hogy ezt ne, és ne így + az előbb felvázolt pontok. "Nagyon nehéz." - Feri a Fehér Egérből Sokat gondolkoztam azon egy időben, hogy zárttá tegyem a blogot, de akkor elveszne az egésznek a varázsa. Így is elvész, mert eléggé fontolva kell haladnom. Tehát összefoglalva: az életem minden területéről óvatoskodva kell fogalmaznom. Nem volt ilyen gondom a freeblogos időkben, aminek a mentését nem találtam meg, tehát vagy 3-4 év körmölés elveszett...

Egész délelőtt háborogtam magamban azon, hogy rongyos havi 6-7 ezer forintért 1 órával többet kell szívni. Valaki 1 óra alatt megkeres annyit, bassza meg, nem 20-szor 1 óra alatt. Persze igazából első nap még nem annyira vettem észre azt a +1 órát, és lehet, hogy hamar meg fogom szokni, de mégiscsak ott van a tudat, hogy 1 óra az életemből... Na, jó, csak egy kicsit szokatlan, a kis skizó még életében nem dolgozott 4 óránál tovább huzamosabb ideig. Tudom, senki se tehet róla, a pályázat megírása az éppen aktuális körülményektől függ, de a hatezer-valamennyi nem elég ösztönző erő. Mindegy, ez már így alakult, mindenki azt mondja, a legjobb mhely a városban le%oltaknak. Na, de mégis, 5 óra rabszolgaság naponta, belegondolni is szörnyű. Maga a tudat borzasztó, hogy valamivel kevesebbet ér az időm óránként, mint tavaly, és a hatezer-valamennyi nem húz ki a ... bajból, csak tűzoltásra elég, maximum... (ha megkaptam volna a 10-et, most kussolnék). Na, jó, csak másodsorban érzem magam skizónak, elsősorban bloggernek. Illetve, van, aki blogot ír, de nem tartja magát bloggernek, valaki bloggernek tartja magát, de nem (nagyon) ír blogot, én néha bloggernek tartom magam, néha nem, néha skizónak, néha skizó bloggernek, néha egyiknek sem. Mostanában egyre többször feledkezek el a skizóságról, és az a téves eszmém, vagyis inkább érzésem támad, hogy normális vagyok. Ez egyébként egy nagyon kellemes érzés. Címkézhetnek, tarthatnak akárminek, igyekezhetnek a betegségtudatom kialakítására/fenntartására, egy embert nem lehet egy egész életen keresztül egy skatulyába belerakni. (Legalábbis engem nem.) Szóval, jobban tartom magam bloggernek, mint másnak, ez így helyes, inkább, mint twitteresnek, facebookosnak, vagy akárminek. (De az is lehet, hogy mára már nincsenek is ezek a kategóriák, csak emberek vannak, akik néha blogolnak, néha twittelnek, facebookolnak, vagy akármi.) Ezt csak azért volt fontos tisztázni, mert ma egy ismertetőbe botlottam a blogomról, egy másik blogon. Persze, nem csak az enyémről egyedül volt ismertető, de mégiscsak volt, és ott volt közöttük. Eddig ilyet senki sem próbált meg írni, ja, de egyszer talán, rémlik, hogy az abilifyról (ennek az elődjéről) írtak valamit a freeblog főoldalra, de hát ki emlékszik már az ilyen freeblogos dolgokra. Haladni kell a korral, azt mondjuk még mindig nem tudom, hogy jól tettem-e, hogy ide jöttem a blog.hu helyett, de valószínűleg már nem is fogom megtudni. Én úgy sejtem, ott valamivel nagyobb lenne a látogatottság, de talán nem lenne ennyi hozzászólás. Vagy a franc tudja. Szerintem nem tettem jól. Mindegy. Hátha mégis. Ezt viszont gyorsan kiteszem addig, ameddig még bloggernek érzem magam, amúgy többször érzem magam bloggernek, mint nem, szóval semmi baj:

Megnéztem a Google Analytics-et, és a blog látogatóit 80%-ban a visszatérő látogatók adják, és csak 20% az új látogató. Nem tudom, mennyi lenne az ideális arány, de nekem egy kicsit gyanús, hogy nem ez. Gyanítom, hogy a blog.hu-ra kellett volna mennem, a WordPresst már kiismertem, és már meg is untam, elmondhatom, hogy egy saját domain egyáltalán nem vonz több látogatót, sőt. Egy kicsit csökkent az utóbbi időben a látogatottság is, de nem vészesen, de észrevehetően. (A kommentek számán mondjuk ez nem látszik.) A blog.hu-n 1-2 kommenttel lett volna kevesebb szerintem, a látogatottság viszont biztos nagyobb lenne, na de minek találgatni, egyelőre ez van, ezt kell szeretni. Ha most kéne újból egy új helyen blogot indítani, valószínűleg már nem tenném meg, néhány hónap elteltével a blogírási hajlandóság is csökkent. Más téma. Úgy gondoltam, most már végleg, hogy Anikót megpróbálom leépíteni, ő hisztizett be, nem tudom, komolyan gondolta-e, erre viszont én kikapcsoltam a telefonom, és nem is fogom visszakapcsolni, mert minek. Kissé nem éreztem jól magam attól, hogy állandóan ő volt itt is a téma, de nem tudtam, hova írhatnám le/kinek mondhatnám el ezeket a dolgokat. Nem akarom többet 3 naponta feltölteni a telefonját, hogy az anyját hívogassa állandóan. Nem akarom miatta csóróságban tölteni a napjaimat, és abból is elegem van, hogy ha elfogy a pénzem, szakít velem, és érdekes módon fizetés környékén mindig előkerül. Élénken él bennem egy kép, amikor elmentem hozzá Örökösföldre, és azt mondta, ha csak 800 Ft-om van, el se jön velem a presszóba, inkább visszamegy a lakásba. A napi tarifája már úgy 2000 Ft körül van, ennyiért kísérgethetem mindenhova hulla fáradtan. Hát nem. Amúgy nekem is aránylag sok megy el cigire, meg kávéra, nem vagyok az apukája, hogy csak bemegy a boltba, és már elő se veszi a pénzét a pénztárnál, hanem várja, hogy minden csak úgy magától kifizetődik (általam). Egyébként ahhoz a vonulathoz tartozik, aki elvárja, hogy mindent én fizessek, hát én meg pont nem így gondolom. Aztán ilyenkor kibékülésként vesz nekem egy sört, és elvárja, hogy minden menjen tovább. Mindig ugyanez történik, remélem, hogy most már erős tudok maradni, és ezúttal nem fog. Kívánom neki, hogy találjon egy hasonlóan kevés eszű, dúsgazdag vőlegényt, és legyenek boldogok.

Mert momentán ráérek... Mostanában sokat gondolkoztam blogelméleti témákon, majd a végén belinkelem azt az írást is, ami inspirált ennek a bejegyzésnek a megírására. Ebben az írásban pontokba szedve szerepelnek a jótanácsok a blogíráshoz, én most azért is esszét írok. Mondhatnám azt is, hogy én csak véletlenül csöppentem bele ebbe az egész blogírásba, a legnagyobb inspirációm az volt, hogy történt velem akkor valami, nevezzük betegségnek,  és nem tudtam, hogy a szálak ilyen messzire vezetnek, hogy még évek múlva is lesz a témában olyan mondanivalóm, ami az újdonság erejével hat. Valójában egy olyan nyüzsgő társasági életből kerültem bele a betegség magányos hétköznapjaiba, hogy szinte törvényszerű volt, hogy valami megszólalási módot keressek magamnak. Kiestem a suliból, ahol általában mindig értékelték az írásbeli megnyilvánulásaimat, és kiestem egy társaságból is, ami gyakorlatilag az írásról szólt, de ami miatt paradox módon soha nem volt alkalmam írni semmit. Miután hirtelen beteg lettem, nem kellett többé törődnöm se olvasással, se írással, sokáig bevettem a rizsát arról, hogy én már beteg lettem, és nem vagyok teljes értékű ember, ebből a gondolatkörből érdekes módon teljesen csak a legutóbbi idők történései ráztak fel: a kezelőorvosom egyszerűen elérkezettnek látta az időt arra, hogy én egy elmeszociális otthonban "nyerjek elhelyezést", és ez rádöbbentett arra, ha nem vigyázok, végképp a fejemre nő a környezetem, pusztán jóakaratból, a gondnokság alá helyezés is csak az én javamat szolgálja, még a bírónő is elmondta a tárgyaláson, hogy mindig ezt szokta hangsúlyozni. Blogot pedig már szinte a betegségem kezdetétől írtam, attól fogva, hogy kiestem a suliból, és végképp magamra maradtam, afféle társaság-pótlékként. Ha visszaesés következett be az állapotomban, abbahagytam, de a freeblogon végül is 3  évig írtam ennek a blognak az elődjét, voltak kiemelkedő bejegyések, de sok nyavalygással fűszerezve. Ma már nem szívesen olvasom ezeket a bejegyzéseket. Igaz, itt nem alkotok kiemelkedőt, de legalább a színvonal egyenletes. Szinte valóban naplószerű az egész, mert majdnem minden nap írok valamit. Ez néha átmegy személyeskedésbe, amiért egyeseknek egyenesen az a véleménye, hogy be kell fejezni, de én vállalom, hogy akkor az történt, és így kell leírni. Már az előző blogon is ment ez, csak álnevekkel. Nincs koncepció, nincs tervezés, sose voltam olyan, aki előre megfontolt szándékból kezdene el írni valamit, és tudom, hogy úgy nem is jutnék sokra, ha egy szöveget meg akarok tervezni, órák hosszat ülök a gép előtt, és végül nem tervezek meg semmit. Csak hirtelen felindulásból tudok bármilyen szöveget elkövetni, vagy sehogy. Ennek megfelelően sose tudom, hogy lesz-e holnap bejegyzés, és hogy mi lesz benne. Szerencsére mindig történik valami, vagy legalábbis igyekszem úgy tálalni, mintha történne. Visszatérve a blog elején említett szöveghez, nagyon fellelkesít egy-egy ilyen bejegyzés, de aztán megy minden tovább úgy, ahogy eddig. Igyekszem modernnek tűnni, fb, twitter, meg minden, de néha úgy érzem, csak dísznek van. Egy időben törekedtem képeket, vagy youtube videókat berakni, de már rég nem csináltam. Na, mindegy, ennyit rólam, az én blogírásomról, ahogy most látom. Itt az írás, amit említettem:

Editke ma megjegyezte, hogy milyen szarul nézek ki, nem pont ezekkel a szavakkal, de ez volt a lényege. Ilyen már régen volt, hogy valakit így elkapott az őszinteségi roham engem megpillantva. Mondtam neki, hogy mostanában fáradt vagyok, "sokat alszok, meg ilyesmi", de lehet, hogy azt kellett volna neki mondani, hogy rajta is szarul áll az a rózsaszínű ing, nem tudom, mi ilyenkor a helyes viselkedés. A pszichiátriáról mindig menekülök pár perc után, nem bírom a klímát még látogatóban sem. A munkahelyen kétféle munkám van: vágás és varrás. Régebben vágni szerettem, mert az könnyebb, de rájöttem, hogy az nem jó, mert ott néha gondolkodni kell, én meg nem szeretek ilyen hülyeségeken gondolkodni. Mióta profin megtanultam a varrást, de nevezzük inkább fércelésnek, legszívesebben csak azt csinálom, teljesen mechanikus az egész, legalább ki tudom kapcsolni az agyam. Még akartam írni arról, hogy mostanában miért nem akarok annyit írni, de rájöttem, hogy most még arról sem akarok írni. Ha levonul rólam ez az aluszékonyság, lehet, hogy megint akarok majd, nem akarom úgy elsietni ezt a bejelentést, lehet, hogy csak őszi depi.

Végignézegettem a régi blogjaimat*, és megmondom őszintén, nem tudom, mit ettek az emberek pl. Az egy átlagos fiatal férfi naplóján, talán azt, hogy végülis egy betegség kitörésének és elhatalmasodásának a krónikája az egész. Akinek volt "szerencséje" hozzá, az örülhet, vagy nem tudom, hogy mondjam, azt a 3-4 használható bejegyzést talán áthozom ide (a 255-ből), de az életemnek ezt a szakaszát végleg lezártam, nem igazán szégyenből, hanem mert nem ütött meg igazából semmiféle "mércét". Ami megmaradt, az az abilify, az néha megüti a mércét, néha nem, de úgy összességében fent hagyom, ameddig a freeblog is úgy akarja. 2009 decemberétől tart 2012 decemberig, újra publikus blogot írok 2013 augusztus 1-től. Ami közte volt, azt felejtsük el. Eddig úgy gondoltam, hogy a köztes időszak nélkül érthetetlen lesz ez is, de nem feltétlenül. Csak úgy fogok rá hivatkozni, mint az Edit-subra, aki olvasta, tudja, hogy miért. :-) Szerintem egyedülálló, hogy valaki pszichotikus állapotban naplót vezet, de amúgy sincs nagyon másik skizó blog, csak harmony időszakos blogjai, de az sem arról szól. Mondjuk ebben sincsenek már benne nagyon a pszichotikus epizódok leírásai, amíg régebben ezekből akadt 1-2, nem hiszem, hogy sok embernek hiányoznak. Most már mindenki higgye el, hogy skizó vagyok, bemondásra, mert mégegyszer azt a blogot már nem fogom megnyitni. Az abilifyt sem fogom már többet itt reklámozni, sem kilinkelni, aki nagyon akarja, megtalálja, amíg még elérhető. Ha már nem lesz elérhető, valahogy beimportálom majd a blogba a fontosabb bejegyzéseket, aztán annyi az abilifynak. Bár mivel mindig van, aki olvassa még azt is valamiért, remélem, még sokáig elérhető lesz. Az egészet úgysem fogom ide beimportálni, a képek is hiányoznak belőle, aztán az a néhány hónap is, ameddig a freeblog eltüntette. Az a blog egész másmilyen, ez már webkettes, Facebook, twitter, "celebek, hackerek, megosztások", itt már egészen más a szisztéma, és ez gondolom, "lejön" mindenkinek. Összességében jobban érzem már magam itt, hiányzik ugyan egy bloggerközösség, de túl leszek rajta, azt hiszem. Azt magamnak írtam, és 1-2 másik bloggernek, ezt meg... hát ezt meg csak úgy. :-) Az utókornak. :-) Meg aki olvassa. * A bejegyzésből szándékosan hagytam ki az antipszichó blogot, mivel még nagyon új, de úgy tűnik van/lesz mondanivalóm benne az embereknek, he-he... másrészről egyedül csinálni antipszichó blogot egy kicsit fárasztó, de remélem, majd kitalálok valamit a továbbiakra nézve...

A nap mondása ismét a kedvenc kollégámé volt, azt mondta, hogy "átgázolni a másik kertjén olyan, mint halpikkelyért fagyit kérni." Ez még aránylag tűrhető megnyilatkozás volt tőle, mert az utóbbi időben már szintaktikailag is helytelen mondatokat gyártott. Ma olyan hülyeségeken filóztam a szakkörben, hogy nem ugyanazt csinálom-e véletlenül a bloggal, mint a kortárs írók többsége a publikációikkal. Könyökölni, hogy minél több ember megismerje a gondolataimat, mindenféle módszerekkel ráerőltetni magam az emberekre, meg ilyesmi. Mivel eléggé lesújtó a véleményem a kortárs prózáról, általában már az első sorokban a mesterkéltség olyan szirupos töménységben van jelen, hogy azonnal elfog a kortárs-próza-veszély-érzés, egyszerre leszek hirtelen fáradt és dühös, egyszerre aludnék és üvöltenék. Szóval hirtelen arra gyanakodtam, hogy én is valami hasonlót művelek, csak bloggerként, de aztán megnyugtattam magam, hogy én csak egy ártatlan blogot írok, ettől még senkit sem fog elkapni a kortárs-próza-veszély-érzés. Nem én találtam fel azt a mondást sem, hogy inkább írok egy normális blogot, minthogy középszar irodalmi művekkel árasszam el az embereket. Amúgy meg ismerek olyan irodalmárokat is, akik meg bloggernek épphogy semmilyenek, vagy éppenséggel katasztrofálisak. Szerintem azért gondolkodok ilyeneken napközben, mert a munka éppenséggel nem elégít ki teljesen, sőt nem hogy nem elégít ki, hanem inkább sokszor kínszenvedéssel tölt el. Én mondtam azt régebben, hogy ilyen monoton munkát akarok végezni egész életemben (talán a túl sok kortárs-próza-veszély-érzésnek köszönhetően, aminek régebben ki voltam téve), de lassan kezd megváltozni a véleményem. Az viszont, hogy én eljutnék Pécsre magyar szakra, egy kissé népmese-szerűnek tűnik, egy kicsit az odüsszeuszi bolyongásokat idézi fel képzeletemben, szóval nem tudom. Már odáig jutottam, hogy végső esetben kiegyeznék valami másik bölcsész szakkal, de elég volt belegondolni, hogy miket tanulnak pl. a szabad bölcsészeten, hogy kileljen a hideg. Kézenfekvő lenne mondjuk a kommunikáció szak, ha csak egy diplomát akarnék, mint a tesóm, de nekem szerencsére még nincsen jogászdoktor feleségem, aki előírná a kommunikáció diploma megszerzését 2 pulyagyártás között. Nem tudom, anyámnak is mi baja a továbbtanulásommal, nem leszek örökre a gyámság alatt lévő beteg kisfia, hiába is szeretné, és hiába tiltakozik azellen, hogy "én azt közvetítem, hogy nem vagyok beteg", amikor meg azt közvetítettem, hogy beteg vagyok, akkor az volt a baj. Szóval még nem tudom, hogy mi lesz, de azt senki sem gondolja komolyan, hogy még 3 évet békésen elvarrogatok itt, és ezzel nekem ki lehet szúrni a szememet. Aztán meg jön egy másik rehab meló, aztán egy harmadik, ha lesz egyáltalán. A pszichiátria tönkrekúrta az életemet, de helyrehozni helyettem nem fogja, sajnos, csak egyre jobban löknének belefelé a mocsárba, még ezzel a gondnokság alá helyezéssel is.

Azt mondják, hogy a trend erre halad. Hát, nem tudom, nekem csak úgy jött. Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet, viszont azt már tapasztaltam, mennyire idegesítő tud lenni az inkognitó mindenáron való megőrzése. Ne írd le ezt, ne írd le azt, mert mi lesz, ha meglátják. Ennek a blognak az elődjén valóban embert próbáló feladat volt mindenkinek külön nevet találni (Festőművész, Életművész, Elmekurva(!), stb.), de mára ezek az erőltetett becenevek kezdenek kikopni a blogokból, éppen annak hatására, hogy most már az internet egy nyitott könyv (a könyv olyan, mint az internet, csak fából), és inkább vicces ma már, ha valaki mindenáron el akar bújni. Persze nem írom le minden második posztban a nevemet, meg a személyigazolvány-számomat, de azért lehet tudni nagyjából, hogy ki vagyok. Bár az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy ez nem is olyan fontos. Először azt hittem - és rajtam kívül sokan azt hitték, szóval ez nem paranoia - hogy mivel általában olyanokat mondok a pszichiátriáról, elsősorban a nyíregyháziról, amit más eddig nem nagyon, ezért majd valaki fog nekem ott szólni, hogy ezt azért nem kéne, vagy valami. Esetleg valami problémám lesz, mert én is ott dolgozok. Hát, nemhogy ebből a blogból nem lett semmi, hanem még az antipszichóból sem, holott a múlt héten 3x volt kint az Origón. Ugyanúgy bemegyek, köszönök 1-2 embernek, oszt jónapot, csinálom tovább a dolgomat. Talán csak én dimenzionáltam túl ezt a blog dolgot, de mentségemre legyen mondva, hogy mások is csodálkoztak azon, ahogy fogalmazok róluk, és a dolognak még sincsen túl sok foganatja, vagyis eredménye. 1-2 blog nem fogja befolyásolni a közvéleményt, nem lesz semmilyen hatása, főleg egy ilyen szubjektív, személyesebb hangvételű. Nekem ebből eddig semmi problémám nem volt, azon kívül, hogy kifogtam vele egy pszichopatát, igen, kung-fura gondolok. Most az van a bloggal kapcsolatban, hogy egy csomó mindenről olyan őszintén akarok írni, mint az abilifyon, sőt, már arra sem veszem a fáradságot, hogy álneveket találjak ki a szereplőknek. Visszacsinálni ezt a rendszert meg már nem nagyon lehet. Sokan nagyon meglepődtek például, amikor ki mertem írni először is Kancsev nevét (sőt Kancsi, Kancsal, Kancsó), de az egészen nem változtat semmit, ugyanúgy ő ott "A Főnök" (a seggnyalói csak így hívják), és ugyanúgy basáskodhat ezeken a nyomorult nyírségi parasztokon, rajtam kívül a kutya nem fogja témába tenni, hogy miket művel. Most legújabban az van, hogy úgy vállalom a blogot, hogy csak a Facebookon nem, és mivel a környezetemnek internet = Facebook, ezzel a módszerrel még sokáig csinálhatom azt, amit csinálok. Pluszba meg senki sem lehet próféta a saját hazájában, különösebben akkor sem érdekelt senkit az egész, amikor néhány poszt "véletlenül" kikerült a Facebookra. Mindegy, ez nem tipikusan az a Facebookra, meg twitterre kívánkozó blog, bár meg van adva arra is a lehetőség, néha élnek is vele. Lehet úgy is jó blogot írni, hogy nem nevezünk meg benne senkit, de ez nekem inkább már teher, én azt akarom, hogy írás közben ne legyenek ilyen gátak, mert ez nekem kényelmetlen. Szóval most így gondolom. *** Ezt is kirakom, és nemcsak a pucérnős kép miatt:

Délután, miközben békésen khm... kávéztam a Fehér Egérben, a tárhelyszolgáltató felfüggesztette az oldalt. Ráadásul amikor hazaértem, a fb is szarakodott, tehát úgy éreztem, hogy azonnal le kell feküdnöm aludni. Mire felébredtem, a szolgáltatónál már vége lett a munkaidőnek, mivel már nem működött a chatjük. Mivel eléggé rosszakat írtak, hogy mi következik, ha továbbra is pazarlom a memóriát és a CPU-t, kicsit sikerült megijeszteniük. Azt írták, hogy mivel naponta csak párszáz látogatóm van (csak?!), és annyit fogyasztok, mint egy 10000 látogatós oldal (aha, pornó), szóval ha így folytatom, nem tudnak tovább hosztolni. Azt írták, hogy javítsam ki a hibát, és utána visszaállíthatom az oldalt. De hogy javítsam ki a hibát, ha csak úgy tudok belépni, hogy az oldal is megy? Felkészültem egy hosszabb menetre, és megpróbáltam a blogot a blog.hu-ra importálni, hogy addig legalább elérhető legyen. A blog.hu azóta is importál, úgyhogy ez nem nyert. Mindegy, először is visszaállítottam az oldalt, aztán ahogy jobban megnéztem a statisztikát, kiderült, hogy valamai megvadult wp modul okozza a bajt: egy véletlenül bekapcsolva hagyott ajax chat nevű bővítmény. A bővítményt kikapcsoltam és ki is töröltem, hogy ne is lássam többet. Ezzel egyidejűleg bejelentem, hogy nem biztos, hogy lesz chat az oldalon, mert nem nagyon értek ehhez az egészhez, meg nem is kockáztatom, hogy ilyen chates dolgok miatt esetleg végleg lekapcsolják az oldalt. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy az oldalt esetleg támadás érte válaszul a múlt héten a postr-en tartott antipszichós napokra, de mint kiderült, semmi ilyesmi nem történt, de nem mondom, hogy teljesen nyugodt vagyok ebben a tekintetben, mert időközben történnek belépési kísérletek, meg mindenféle próbálkozások, nem tehetek mást, mint folyamatosan exportálok. Reggel: blablabla, nem sikerült teljes mértékben helyreállítani mindent, csak úgy, hogy a blog néhány funkciója nem működik, szerencsére ebből itt nem vehető észre semmi... még. Vagy igen?