Skizofrénia underground

Régebben szóba jött, Fensterbrett révén ,  vagyis nem is olyan régen, de még a bírósági tárgyalásom előtt, hogy nem igényelném-e esetleg valamilyen formában a nyilvánosságot (tévé, Origó, stb.)... Én akkor azt mondtam, hogy inkább nem, de mivel lassan megérett az idő egy olyan blogra, amit én csak "tematikus blog"-nak hívok, annak ellenére, hogy erősen szubjektív, és bőven vannak benne személyes elemek, de hát egy pszichiátriai túlélő (nos... egyelőre :-)) hogy másképpen fogalmazhatna, mint szubjektíven. Szóval valamennyire akkor mégis sikerült bizonyos nyilvánosságot szerezni a dolognak, filippa85 és LiteraGeek (remélem nem baj, ha ezt a nevet most itt kiírom) segítségével, mivel láttak a dologban fantáziát, az ő szellemi támogatásuk révén nem tudom, mikor lett volna a dologból valami, és abban is segítettek, hogy a blog híre több emberhez eljusson he-he... Viszont remélem, hogy nem lesz a blogból rám nézve személyes akármi, mivel ma is Anikó valami sms-t kapott hajnal 5-kor, gondolom a blog miatt, feltehetőleg valami régi kanjától, akinek savanyú a szőlő, és azt írták benne, hogy "egoista, meg alkoholista", minden volt, csak kommunista nem, úgyhogy lassan kezd felfigyelni a blogjaimra a nyíregyházi csőcselék is, a lúzerek, az acsarkodók, és mindenki, aki megérdemelten nem vitte semmire az életben. Valóban könnyebb Anikónak sms-t küldözgetni ismeretlen számról*, mint itt megszólalni a blogban, mert esetleg itt elküldeném a picsába. A módszer természetesen kung-fura vall, de igen sok ilyen lúzerrel állt Anikó régebben kapcsolatban, szóval bárki lehet**. Végül, azt hiszem, ideje volt lezárni az Egy átlagos fiatal férfi naplóját is, hogy ne szolgáltassak nagyobb támadási felületet nekik, mint amennyit így is adok. Mindenesetre a legkeményebb, és leghosszabb subom volt benne taglalva, és az az út, ahogy odáig jutottam. Csernus talán Wahn-állapotnak hívná.  (És nem adtam el a házat.) Mindenesetre elég kemény téveszméim, és hallucinációim voltak, legemlékezetesebb talán a "madaras", aminek hatására itt a blogban csúnyákat is írtam LG-ről, és sok mindenki másról, amiért utólag is elnézést, de nem voltam teljesen a "magam ura". * Mondjuk az Anikót az évek során telefonon zaklató, és neki furcsákat mondó emberekből az évek során sosem volt hiány, ez a blog egy újabb lehetőség erre, amit sajnálok, mert nem akartam belekeverni, újabban nem is írok már róla semmit, ha volna is, igyekszem már kihagyni, de a régieket már nincs szívem törölni. Akkor "úgy gondoltam, és kész", ahogy LG fogalmazna... ** Mellesleg nyomon tudom követni az összes "búvárkodást" itt a blogon, ami kifejezetten Anikóra irányul (érdekes módon csupa nyíregyházi találat), de mást nem tudok tenni, mint hogy letiltom az ip-címet,  de sajnos az ilyen nem áll le, és előbb-utóbb jön másik ip-ről... Szerintem kung-fu gőzölt be most már teljesen, de lehet, hogy más... Én is hibás vagyok, hogy kiraktam a fb-ra is, amikor még nem voltam egészen jól... és nem állítottam be a láthatóságot, olyanra, hogy mások ne lássák... de "új" vagyok még a fb-n... *** Mivel nem igazán vágom, hogy megy ez a related post, trackback, pingback és visszaping téma, most ide illesztek egy bejegyzést egy másik blogról, ami szerintem nagyon is ide illik...

Elmentünk az ügyvédhez, de nem volt otthon, vagy az irodájában, vagy hol, és a telefont sem vette fel. Már kezdtem aggódni, de még a délelőtt folyamán visszahívott, hogy tárgyaláson volt - gondolhattuk volna, és hogy menjek holnap háromnegyed háromra. Apám visszafele az ügyvédtől mondott valamit a harc útjáról, meg a gyógyulás útjáról, úgy hangzott, mint valami ezoterikus aranyköpés, valami olyasmit, hogy ne a "harc útját" járjam, hanem a "gyógyulás útját", és hogy ebben tud ő nekem segíteni. Szerintem viszont gyógyultabb már nem is lehetnék, és számomra nyilvánvaló, hogy a durvaságra durvasággal válaszolok, ha esetleg többen tennék ezt, még a végén a fejükhöz kapnának az illetékesek, hogy mit lehet, és mit nem, és vége lenne a kiskirályságuknak. Ma voltam a pszichiáternél is, ezúttal nem futottuk le a felesleges köröket, csak megkérdezte, hogy miért vagyok olyan fáradt, én meg mondtam, hogy nem vagyok az, csak be van gyulladva a szemem (most a jobb a változatosság kedvéért). Odaadtam az ampullákat, kivett egyet, a többit visszaadta, és mondta, hogy "tegye el a zsebecskéjébe". Beadták, és már kint is voltam. Ennyi volt. Mindig is tudtam, hogy ő lesz az én emberem. Még visszatérve a harcra, mindig meglepődök, ha valaki azt mondja nekem, hogy én "harcolok", hát én nem harcolok, csak elmondom a véleményemet. Többnyire nem szóban, hanem írásban, és ebből esetleg néhányaknak az jön le, hogy én IRL egy ilyen hőbörgő alak lennék. Hát nem vagyok az. Nos, nem is folytatok én itt semmiféle "szabadságharcot", hanem kezdtem neki egy újat a postr-en. Az eddigi itt-ott előforduló antipszichiátriai töltetű írásaimat raktam fel rá, meglepő, hogy nincs is olyan borzasztó sok, ami tisztán csak erről szólna. Mindössze kettőt találtam eddig, meg gyorsan csináltam még kettőt, az utolsót szerintem majd át fogom hozni ide is, amint leveszi az Origó :-), de csak azért, mert ott nehéz a kommentálás, meg különben is ez a "főblogom". Az eddigi írásaimból könnyű lesz azonban még néhányat összehozni, meg megjött a kedvem újakat is írni, végre van valami kis kedvem tematikus blogot írni, mert a kalcsör projektem nem volt túl sikeres (vannak, akik ezt tőlem jobban csinálják, na meg mostanában nem is voltam túl nagy könyvfaló/ kultúrafogyasztó), a wp-s dolgokról nem beszélve, egyedül egy ECDL-es blogom tetszett páraknak, de 7-9 modul van belőle, azt nem lehet túlragozni. Különben is esetemben adja magát az antipszichiátria téma, nem tudom, miért nem csináltam meg már hamarabb, évekig csak kerülgettem itt a forró kását. Szóval: http://antipszicho.postr.hu/ Vélemény, reakció, valami?

Ma a hétvégi beszélgetés hatására a szakkörben tovább járt az agyam. Minek írok blogot? Miért úgy írok, ahogy? Mert mindig is írni akartam valamit, csak nem tudtam, hogy mit. Napló? Igen, kölyökkoromban belekezdtem egy csomószor, de anyám mindig megtalálta, és idézgetett belőle. Igen égő volt. És ezt én is éreztem. Úgy írtam, mint most a tizenévesek, csak kevesebb xD volt benne, illetve nem is úgy, hanem még borzasztóbban, mert nem volt előttem semmi példa. Aztán jöttek a versek. Szigorú kötött formák, rímelő csodák. Ezzel már volt némi sikerem a középsuliban. Valakinek tetszett, valakinek nem, ennyi. Illetve olyan nem nagyon volt, hogy valakinek nem tetszett, inkább olyan volt, hogy nem érdekelte. A stílusa és a kötöttsége alapján a Tankcsapda szövegekhez hasonlítanám leginkább, csak kevesebb csúnya szóval. Központi téma az alkohol és a (mű)depresszió, ami ha valamire jó volt, arra, hogy csökkent önértékelést okozzon, amit egy kis alkohollal jól lehet kompenzálni. Aztán jött a magyar szak, ahol kisebb sokként hatott, amikor találkoztam a kortárs műalkotásokkal, amik elborzasztottak. Egyszerre bonyolultnak és mesterkéltnek találtam a versírást, írtam 1 db szabad verset, és befejeztem. Egy életre. Néha elkap az ihlet, például a pszichiátrián írtam 1-2-t, azok jók, de legalábbis elmennek. Nekem megfelelnek, az én ízlésemnek, a többi nem érdekel. Szóval a magyar: az irodalmi szövegekből nemhogy megtanultam volna jól írni, hanem inkább azt éreztem, hogy én erre nem vagyok képes, nem is vagyok, amikor megtudtam, hogy pl. Málik Roland mennyit dolgozik 1-1 szövegén, de mondhatnék mást is, azt mondtam, hogy köszönöm, én ebből nem kérek. Illetve mindig ott volt valahol a háttérben, hogy talán majd egyszer, leülök, és elpöcsölök ilyen szövegekkel. Az én módszerem: megírok egy szöveget, és az készen van, vagy üt, vagy nem, de többet nem foglalkozok vele. Szerettem kortárs írókkal/költökkel beszélgetni, meg piálni, tök jó fejek, de amikor nekem is csinálni kellett volna valamit, leblokkoltam, és semmi nem jutott az eszembe. Az irodalomelméleti/történeti munkáim kivétel nélkül jól sikerültek, amik a suliba kellettek, ebből tudtam, hogy írni tudok, főleg, ha megmondják, miről, és ott a határidő. De hogy én magamtól írjak? Mi a faszról? Így jöttek képbe a számítógépes műfajok, az amatőr kalandjáték, mert az akkori communityben jobban éreztem magam, mint a művészek között, épp csak le kellett tagadni a koromat... ami interneten keresztül nem nagy művészet. De a végső és legfontosabb érv: mivel a pszichiátria miatt nem fejez(het)tem be a sulit, kihúzták a lábam alól a talajt, hogy én valaha is irodalmi szövegekkel foglalkozzak komolyabban, akár tudományos, akár művészeti szempontból. Ezzel elvették az utolsó lehetőséget, hogy komoly helyeken publikáljak, meghagyva nekem a pszichiátriai folklór lehetőségét, amiből köszönöm nem kérek. Ezért (na meg az engem ért felháborító bánásmód miatt) van az, hogy az összes, még meglévő tehetségemet arra fordítom, hogy minden lehető helyen mocskoljam őket, és ha rájuk kerül a szó, meglehetős antipszichiátriai beállítódásról tegyek tanúbizonyságot. Életem folyamán mindenhol kilógtam a sorból, de hányni tudnék attól a szervilizmustól, és majomszeretettől, ahogy a pszichiátriai kezeltek csüggenek az orvosaik nyakán, a megmentőik szerepét osztva rájuk, holott világos, hogy leginkább az életük tönkretevőinek a seggét nyalják. Egyszerű Stockholm-szindróma, semmi más. Hát én nem fogok többet idióta rímes verseket faragni többé a depresszióról, meg a kilátástalanságról, hogy nagy kegyesen 1-1 versem megjelenhessen majd valamikor egy betegeknek szóló kiadványban. Ezen már túljutottam 16 évesen. A kortárs, alkoholtól és küldetéstudattól elborult agyú, esztétizáló, és urambátyám módszert alkalmazó, belterjes irodalmi köröktől szintén óvakodok. Kizárásos alapon mi marad nekem? A blog. Nos, akkor miért írok úgy, ahogy? Mit tudom én. Erre nincsen elmélet. Egyszerűen leírom, ami jön és kész. Úgy érzem, megtaláltam a műfajom, legalábbis egy időre. (Vállveregetés.) És legvégül arra adnék magyarázatot, hogy miért szólogatok be mindenkinek: csak úgy, mert az életben ezt nem tehetném meg. Ráadásul, úgy érzem, méltatlan helyzetbe kerültem, sokkal alantasabb munkát végzek, és emberekkel vagyok körülvéve, mint ami nekem kijár. Nagyképű vagyok? Igen. Szóváteszem ezt bárkinek is? Nem, csak itt a blogban. IRL kussolok, és végzem a dolgom. Ennyi. Nem megyek senkinek az agyára, nem sértem meg, nem okoskodok. Nem félek, hogy elolvassák a blogot? Nem, ameddig megy az X-Faktor, az Éjjel-nappal Budapest, és a hasonló agyelszívó műsorok. Sőt, inkább ők mennek az agyamra azzal, hogy a melóban végig kell hallgatnom a silány kis kommentálásukban a még silányabb műsorokat, amikről így nem tudom elkerülni sem, hogy tudomást szerezzek. 1:1. Nem tartozik szorosan a témához, de lehet, hogy 1. Lezárom az Egy átlagos fiatal férfi naplóját 2. Áthozom a legütősebb bejegyzéseket egy új blogba a postr-en 3. Kicsit szalonképesebbé teszem 4. Ebben a szellemben folytatom tovább. Bár lehet, hogy nem mostanában, de szerintem leszek még kint az Origón. Főleg, ha gyámság alá tesznek. Az lesz csak a nem mindegy! (Ezen a blogon persze ugyanúgy folyik tovább a pöcsölés, mintha mise történt volna.) Ez a postr-es blog ritkábban fog majd frissülni, és a következő kérdésekre fogja keresni a választ (ha megcsinálom egyáltalán):

Kik azok a skizofrének? Tényleg annyira veszélyesek? Miért kell őket leszedálni? Miért kell őket hónapokig bezárva tartani, mint az állatokat? Miért kell őket feljelenteni? Miért kell tőlük elvenni a jogaikat?

  Ehhez majd egy kis utánajárás fog szükségeltetni. Legalább lefoglalom magam.

Mivel a freeblog ismét kegyeskedik működni, szétnéztem egy kicsit az ottani blogjaim között, mivel a Kellett neked rongybicigli blog előtt volt még két blogkezdeményem, 2007 végén, illetve október 25-től a Roboman akcióra kész!, majd még 2008 elején az Un, ami egy Chumbawamba albumról kapta a nevét. Ezek a blogok a kórházi és elbaszott gyógyszeres kezelések miatt maradtak abba. 2009 végére sikerült eljutni oda, hogy olyan gyógyszert kaptam, ami nem szedált le (2006 március 5-től idáig tartott a folyamat), és ekkor belefogtam abba a blogba, amit 3 éven keresztül vezettem, és ma is megtekinthető, annak ellenére, hogy a freeblog már másodszor tüntette el, és egyszer volt egy adatvesztés is, meg helyreállítás, de a freebloghoz tartozó tárhelyem sohasem került elő, és a képek sem, amik rajta voltak. Ezen a blogon a negatív tünetek domináltak, annak ellenére, hogy nem szedált le a cucc (abilify), majd kb egy időben álltam le a bloggal és a gyógyszerrel, tavaly december-idén január körül. A freeblog szarakodásai miatti rengeteg pótmegoldás és pótblog közül már nincs meg semmi, viszont idén február körül belekezdtem az Egy átlagos fiatal férfi naplójába, ami kezdetben viszonylag normálisan(?) indult, viszont szép lassan belegyalogoltam benne egy pszichózisba, és így esett, hogy ebben a blogomban a pozitív tünetek domináltak. Ebben a blogomban az a furcsa, hogy a legnagyobb lelki nyugalommal vezetem benne a téveszméimet, és végül egy olyan cirkuszba torkollik, ami világra szóló. Egyébként a lejegyzett téveszmék és az erőszakos kísérlet egy elfekvőbe való elhelyezésemre is példa nélkül álló a pszichiátria történetében, szerintem. Röhelyes lenne, ha nem lenne olyan szomorú: miközben a nyíregyházi pszichiátria intézményvezető főorvosa minden erejével azon volt, hogy a legdurvább pszichiátriai módszereket bevesse ellenem, rendszeresen kirakták a blogomat az Origóra, és egy fél ország láthatta. Mára odáig jutottam, hogy nem tudok már teljesen azonosulni egyik blogom látásmódjával sem. A pszichiátria téma a Kellett neked rongybiciglin, ha megjelenik, általában az "élni és élni hagyni" elve érvényesül, nem írok róluk olyan durvákat, ha cserében békén hagynak. Az Egy átlagos fiatal férfi naplójában nagyon csúnyákat írok róluk, de ezeket tartom is mind a mai napig, csak már belefáradtam, hogy minden 2. bejegyzésben ők legyenek a téma. A jelenlegi blogom fogalmazási stílusával már úgy-ahogy meg vagyok elégedve, viszont azt vettem észre, hogy gyakran viselkedek úgy, mintha én lennék a legokosabb, de ez, tekintve a környezetemet, nem is olyan meglepő, azt kell, hogy mondjam. Szóval mint mondtam, már nem érzem magam betegnek, de már megint ott tartok, mint a Kellett neked rongybicigli blogomban, megint rehab munkát végzek, igaz, jóval több pénzért, megint utálom, és már megint felvételizni akarok, most végre magyarra. Még mindig Anikóval vagyok, mint végig a publikus blogjaimban, ezt most nem kommentálnám. Régebben szerettem volna, ha többen felfedezték volna a blogomat, mármint a pszichiátriai betegek, elsősorban skizók, de a véleményem időközben úgy eldurvult az egész szociális ellátórendszerről, meg az engem körülvevő világról, hogy semmit sem akarok jobban, mint kilépni belőle, engem csak ne fedezzenek fel, és hagyjanak békén. Ez a vágyam maximum még teljesülhet, mivel a Google már a füle botját sem mozgatja rám általában, marad az a néhány olvasó, aki az eddigi tevékenységem alapján ismer, és majd szép lassan elkopnak ők is, és akkor bezár a bazár. Olyat meg nem lehet csinálni, hogy mindenki ismerjen, kivéve a környezetemet. Ezért is vonultam vissza a Facebookról is, legalábbis többet nem teszek közzé a saját nevemben semmit, megelőzendő a nagyobb balhékat. Nem akarok többet a skizóságom miatt ismert lenni, mivel ez 1. nem teljesítmény 2. úgy látszik, senkit sem érdekel. Hát, majd kitalálok valamit, egyelőre a magyar van tervbe véve, aztán majd meglátom.

Tegnap (vagy inkább ma) twittereztem egy kicsit: bekövettem egy pár embert, és kitöröltem néhány értelmetlen tweetet, ami főleg a régi blogomra vonatkozott. Szerintem jó mikroblogger lennék, mert vicces posztjaim vannak. Sajnos még nem igazán követnek, mert szerintem azt sem tudják, hogy a világon vagyok. Eddig csak kiegészítőnek használtam a twittert a blogomhoz (blogjaimhoz), nem is tudom, hogy olvassák-e őket egyáltalán, de elvileg a twitteren keresztül is lehet olvasókat szerezni, úgy, hogy követni kezdek embereket, és akkor ők visszakövetnek, vagy valami ilyesmi. Amúgy meg kérném, hogy akik olvasnak, azok esetleg követhetnének twitteren, én meg jól visszakövetem őket, bár szerintem nem sok ilyen van, de azért én megpróbáltam...

Reggel egyszerre kapott el a megfázás, a fosás és a fejfájás, így nem mentem ma dolgozni. Észrevettem, hogy itthoni elfoglaltságokkal sokkal jobban telik az idő, mint a szakkörben. Megnéztem néhány gportalos blogot, lehet, hogy majd írok róluk valamit, de nem biztos, meg töröltem minden hivatkozást a Facebookon, ami a blogot a személyemhez kötheti, így most az a fura helyzet állt elő, hogy nem kedvelem a saját blogomat, de hát a likebox nem is arra való, hogy engem mutogasson. Levettem a bemutatkozó képet is a szöveggel, és a linkekkel együtt, már úgyis untam. A Facebook beállításokat már korábban megtettem, hogy csak az ismerőseim láthassanak, nem tudom, mi mást tehetnék még. Még az is lehet, hogy egyszer hálás leszek kung-funak, hogy felhívta a figyelmemet ezekre az apróságokra, pont olyan, mint egy alattomos vírus, ami után meg kell tenni a szükséges óvintézkedéseket. Régebben nem bántam volna, ha azok az ismerőseim is olvassák a blogot, akikkel napi kapcsolatban vagyok, most már bánnám, ahogy kezd eldurvulni a róluk alkotott véleményem. Bár, akiket a leginkább utálok, nem vettem fel a Facebookra, miért is tenném? Amúgy meg megfogadtam, hogy Anikóval kapcsolatosan, ha együtt maradnánk, visszafogom magam, ha nem maradnánk együtt, akkor meg értelemszerűen egy szót se szólok róla többet.

Már megszokhattátok, hogy minden ötödik posztban ünneplek valamit, most éppen azt, hogy a blogjaim most érték el kb a százezredik oldalletöltést. És felhasználom az alkalmat arra, hogy még egyet rúgjak a freeblogba, vagyis a hullájába, mert már jó ideje nem lehet elérni semmi tartalmat, és még véletlenül sem szóltak, hogy hé, ti hülyék, sürgősen exportáljátok ki a tartalmat, mert nyom nélkül el fogunk tűnni, hanem hitegettek, hogy "alkatrészre várunk" (ki az a hülye, aki ezt beveszi, ja, én), meg így, meg úgy, aztán most Runtime error és társai, pedig 1-2 dolgot még kisajtoltam volna abból a blogból. Az abilifyról van szó, amiből mutatóba sem maradt semmi, csak amiket átvittem a postr-re, de mai szemmel nézve az a blog meg már kimeríti a botrány fogalmát, viszont ott fél év alatt sikerült elérni azt a forgalmat, amit az abilifyon 3-4 év alatt, és sokan szerintem ott csatlakoztak a történethez (néhányan meg végleg elmaradtak, sajnos, vagy nem sajnos, valaki sajnos, valaki nem). Ennek a blognak a forgalma enyhén elmarad a postr-es mögött, de csak azért, mert nincsen már Origó címlap, szóval, ha úgy vesszük, nem is. Ez a Statcounter szerint olyan 50-70 egyedi látogatót jelent naponta, szóval a látogatószám lassan felfelé stagnál tendál. Az AWStats szerint viszont ennél jóval több, de ebbe beleszámít minden robot, meg féreg, meg ki tudja még mi, szóval legyünk csak szerények. Mindenesetre érdekes, hogy tökéletesen mást mér a két számláló. Mondjuk jelentős visszatartóerőt képviselnek ezen a blogon a játékos írásaim, úgy vettem észre, de "nem adhatok mást, csak mi lényegem", vagyis ami éppen foglalkoztat. Ennek a levét mostanában a Facebook oldal olvasói isszák meg, mert főleg játékos posztokat rakok ki, mivel azokhoz legalább van kép. :-) Na, jó, megígérem, hogy a legközelebbi ünneplés Halloweenkor lesz a blogon, főleg, ha addigra lesz új design.

Ma nem történt semmi, azon kívül, hogy a szakkör végén megkérdezte E. hogy "Heló, hogy vagy?", én meg mondtam, hogy fáradtan, kávé. Mostanában egyébként már akkor sem látni, amikor szünet van, de amúgy én sem megyek már közös szünetet tartani, szóval ő is el van tűnve, mint az aranyóra, meg én sem exponálom annyira magam. Anikónak évek óta ez volt az első napja, amikor nem követelt tőlem semmit (a csöves kávén kívül), erre az volt a reakcióm, hogy először is nagyon megörültem, de aztán meg elkezdtem aggódni a mentális hogyléte miatt. Azóta sem telefonált, pedig ilyenkorra legalább már 3x szokott. Meg még az van, hogy a blogom szépen teljesít a  http://blogok.info/ oldalon már napok óta, az előbb meg felkerült még a toplistára is, bár nem tudom, ott van-e még. Csodálom egyébként, mennyi vámpíros, farkasemberes, angyalos és egyéb fantáziaszülte történet van fent, minden tiszteletem az íróké, én biztos, hogy nem tudnék ilyesmit írni. Ami velem történik, éppen eléggé fantasztikus. Meg tudományos. Meg minden. Egy kedves volt osztálytársam, aki ilyesmivel foglalkozik, megígérte, hogy hobbiból segít nekem egyedi designt csinálni, szóval az is várható lesz nemsokára. Mindig fellelkesülök, ha a blogom körül történnek a dolgok, aztán nem győzöm vedelni a grapefruitos sört, hogy lenyugodjak. Egyébként a designba, ilyen meseszerű, szürreális (na, ez a szó nem jutott eszembe egész hajnalban) dolgokat kértem, esetleg valami ilyesmit: [caption id="attachment_629" align="alignnone" width="640"] Pszichiátriaellenes tüntető Franciaországban
Fotó: Jean-Philippe Ksiazek[/caption]

Valaki órák óta azzal szórakozik, hogy megpróbál belépni a blogomba, meg kaptam ma egy csomó bolgár találatot, egy csomó ruszkit, kínait, vietnámit, ukránt, meg sok más külföldit is. Hát nem érdekes ez az egész? Amúgy ki van exportálva minden, szóval csak nyugodtan. Ahogy beléptem, befejezte. Ez is érdekes. Persze az is lehet, hogy mindenkivel ezt csinálják, bár én nem hiszem. Csak saccolni tudom, de olyan hétszázvalahány próbálkozás volt. Biztos nagyon fontos... akkor meg nem értem, miért nem regisztrál... :-D

Néhány éves internetes alkotói pályafutásom alatt, bárki bármi közös dolgot ajánlott fel, azt én elfogadtam, és mivel eddig mindösszesen egy ilyen merész vállalkozó akadt, természetesen ráálltam, egy fórumról van szó egyébként. A fórum egy ingyenes tárhelyen volt, nem is tudom, már melyiken, de ahogy az lenni szokott az ilyen ingyenes tárhelyeken előbb-utóbb az "ami elromolhat, az el is romlik" elve érvényesül, és így a fórum eltűnt. Nem tűntek el viszont az emberek, akik csinálták, legalábbis nem nagyon, így felajánlottam, hogy mi lenne, ha újrakezdenénk ezen a tárhelyen. Ennek az  (is) a gyakorlati haszna, hogy van/lesz néhány írásom, amivel talán mégse kéne az itt egybegyűlteket untatni, ez főleg néhány irodalmi tárgyú írást, vagy kivonatot jelent, ami nemsokára magyar tanulás közben fog jelentkezni feltehetőleg. Amit még vállaltam a fórumon, hogy írok a skizofréniáról, 1-2 interactive fiction-ről (bár erre a kutya se kért meg), na és a kedvenc témámról, a blogomról, és magamról. Szóval ezentúl ketten használjuk majd ezt a tárhelyet, ennek érdekében hamarosan megnövelem a kapacitását, nem gond egyébként, mert ezt magam miatt is úgyis meg kellett volna tennem előbb-utóbb. A fórumról most nincs kedvem screenshotot készíteni, úgy néz ki, mint egy fórum: http://lilaorchidea.nemvagyokbeteg.hu Régi tapasztalat egyébként, hogy aki a fórumra jön, nem jön a blogra, és fordítva, csak szólok, ez egyébként érthető, mert a fórumon nem én vagyok az admin, itt pedig igen, legalábbis legjobb tudomásom szerint. Egyébként meg úgy vettem észre, az utóbbi időben egy kicsit mintha sok lenne belőlem, ezen a blogon rettenetesen produkálom magam, szerintem a Facebookon is, pluszban még ott van a bura, meg a játékos dolgaim. De inkább ez, mint a depresszió, én még mindig azt mondom. Különben nekem is új ez a helyzet, ilyen még nem volt, csak a betegségem előtt a régi fórumomon, meg egyéb rpg makeres helyeken. Azt a fórumot viszont ma már nem mutatnám meg semmi pénzért, pedig abban az időben még viszonylag jónak számított, talán majd egyszer részegen. A burán egyébként fasírtban vagyok az emós öngyilkos jelöltekkel, mert beszólogattam nekik, hogy kurvára unalmasak, meg egy szocfóbos nővel, mert nem hittem el neki, hogy az egy olyan betegség, amiből nem lehet kigyógyulni, szóval már ott se szívesen lát mindenki, a Facebook meg néha eléggé idegesítő hely, de főleg a blog miatt jelen vagyok, na meg azért, mert az életben még mindig nincs számottevő társaságom, de félek, hogy Anikó nem is engedné :-(.