Skizofrénia underground

Ahogy látom, sokakat megihletett a december, amúgy engem is. Persze az emberek basztak az októberre, de még a novemberre is, a de a december, az már valami. Bekucorodni valahova, meg szürcsölgetni valamit, szerintem amúgy a legnagyobb lúzerség a világon, de sokan még a legszarabb dolgokra is romantikával tudnak gondolni. Én is jobb híján olvasgatom Michel Foucault könyvét, A bolondság történetét, ami a fülszöveg szerint a pszichiátria kezdetét jelenti (ezt a baromságot!), de csak egy fejezetig jutottam, amiben arról értekezik, hogy a bolondokat hajóra rakták a középkorban, meg különböző festményeket emleget, különösen Hieronymus Boscht, meg leprakórházakat. Szóval kicsit utánanéztem ennek a Foucaultnak, filozófus volt, meg egy kicsit pszichológus is, meg felváltva tanította a kettőt. De szabadidejében leginkább egy nyitott párkapcsolatban élő homoszexuális volt, a San Francisco-i szado-mazo szubkultúra oszlopos tagja. Ráadásul AIDS-ben is halt meg. "Így köll ezt csinálni." Nekem is találni kéne valami hobbit, ami így feltölt, hogy jobban tudjak a magyarra koncentrálni. Van egy csomóféle szexuális perverzió, esetleg valamelyiket kipróbálhatnám. Még a december folyamán be kéne szerezni a tankönyveket, de különben még az is lehet, hogy itthon megtalálom őket, mert a mai napig a Mohácsy-féle tankönyv a mérvadó, azt mondják, hogy nálunk az irodalomtanítás 30-60 év lemaradásban van. Nem tudom, mit akarok a magyar szaktól, nem alkotok sem költői, sem prózai műveket, és nem is tervezem. A blogírást egyre inkább nem nézem semmibe, mostanában nem születnek jó énblogok, nem is divat már, talán a politikával érhetnék el némi sikert, de eléggé apolitikus vagyok. Viszont most olvastam valahol, hogy az országon uralkodó 2/3-os koleszos társaság még azokat is politizálásra készteti, akiket úgy alapból nem érdekel. Számlájukra írható asszem a felsőoktatás szétverése, különös tekintettel a bölcsész karokra, gondolom abból a megfontolásból, hogy ők már úgyse mennek vissza a koleszba. Különben sem tudom, mitől fiatalok, röhejes már ez a név is a középkorból is már lassan kiöregedő, őszülő fasisztákra alkalmazva. És  még tőlem akarják elvenni a szavazati jogot, amikor egy egész ország, de legalábbis a 2/3 szellemi kiskorúságban szenved.

Mostanában újra elkezdtem olvasni. Igaz, hogy jórészt olyan könyveket, mint Csáth Géza (vagy Brenner József?): Egy elmebeteg nő naplója, meg Michel Foucault: A bolondság története. Ebbe a sorba illeszkedik Black Barry vélhetően jövőre megjelenő könyve, amit nekem volt szerencsém még a kiadás előtt elolvasni. A könyv naplóbejegyzésekből áll, ami azért tarthat számot érdeklődésre, mert egy terhes nő skizofrén téveszméit írja le. (Mellesleg nem sok ilyen mű létezik, terhesség ide, vagy oda, ezért is hogy úgy mondjam, "hiánypótló" (lesz majd, ha megjelenik)). A könyv két részből tevődik össze, az elsőben a szülésig terjedő bejegyzéseket olvashatjuk, a másodikban főleg a fiához írt leveleket, és itt már "feltisztul a köd". Nagyon érdekes megfigyelni, hogy mintha két különböző író művét olvasnánk, ami sajnos jellemző erre a betegségre. Van kedvenc részem a szülés előtti időszakból is, meg az azutániból is, ezek általában a szexualitásról szólnak, mivel az is van benne, persze nem túlzásba víve. Szerintem nagyon szerencsés, hogy naplóformában íródott a könyv, mert egy blogban az ember állandóan pózol, próbálja szólítgatni a (lehetséges) olvasókat, így viszont könnyebb könyv alakba rendezni egy naplót, egyébként a könyvből arra is választ kapunk, hogy miért nem blogot ír. A könyv nagyon olvasmányos, én egy délután elolvastam, mert az író(nő) nagyon gördülékenyen ír még pszichózisban is. Nagyon jól tette, hogy megőrizte ezeket a naplóbejegyzéseket, és későbbi naplójával kiegészítve könyvvé formálta. Szerintem nagyszerűen el van találva a két rész aránya, így a végére összeáll előttünk egy fiatal nő élete a naplójából. Az is furcsa lehet, hogy miért tartom fontosnak egy még meg sem jelent könyvről írni, amíg az egyéb olvasmányaimról nem számolok be, egyszerű: erről volt mondanivalóm. Próbáltam egyébként úgy írni, hogy ne nagyon lőjem le a részleteket, de remélem, néhány embernek azért felkeltettem az érdeklődését. Végül sajnálatomat fejezem ki, hogy a szerző a napokban levette a blogját, de azt ígérte, hogy majd kitalál valamit...

Már megint. Tegnap Anikónak azt hazudta (kétszer is), hogy ma hazaengedi, persze, hogy nem lett belőle semmi. Aztán miután meglátott minket együtt, egyszerűen elkezdett fütyörészni. Mint egy igazi köcsög pszichiáter. Annak idején nekem azt hazudta, hogy hazaenged, aztán kiderült, hogy el akart vitetni egy skizó lágerbe, Hodászra. Meg is van valahol a bejegyzés róla, nem érdekes. Most meg azt hazudta, hogy hazaengedi, nem értem, mi öröme származik az ilyesmiből. Nem baj, vettem neki egy ezüst láncot szívecskés medállal, Kancsev-hazenemengedési, és eljegyzés-elhalasztási díjként. Valószínűleg nagy a kereslet az ezüstláncra szívecskés medállal, mert tele volt vele a bolt. Magamnak meg vettem egy könyvet, Michael Foucault: A bolondság története. Sajnos (még) nem vettem meg Charles Bukowski Posta című könyvét, és William Burroughs egy regényét, ami szintén megvolt a boltban. Van egy olyan érzésem, hogy egyik sem középiskolai tananyag, odáig még nem jutottam el, majd ha meglesz a tabletem, akkor belevetem magam a "klasszikus auktorok tanulmányozásába". Nincs más választásom. Amikor jöttem hazafele, megigazítottam az alsónadrágomat, ami a Bánki előtt kisebb csődületet generált, mivel az egyik kis picsa elkezdett sipítozni, hogy "megvakarta a pöcsét, megvakarta a pöcsét!", apádnak kellett volna megvakarni a pöcsét, ahelyett, hogy megcsinált téged, mi van, ilyesmi nincs az Éjjel-nappal Budapestben? Visszakanyarodva Kancsal témájára, egy ilyen hazugság nem is tűnik olyan nagy dolognak, de aki volt már pszichiátrián, pontosan tudja, mekkora kibaszás, csak azért volt ilyen fontos most leírni.

A nap mondása ismét a kedvenc kollégámé volt, azt mondta, hogy "átgázolni a másik kertjén olyan, mint halpikkelyért fagyit kérni." Ez még aránylag tűrhető megnyilatkozás volt tőle, mert az utóbbi időben már szintaktikailag is helytelen mondatokat gyártott. Ma olyan hülyeségeken filóztam a szakkörben, hogy nem ugyanazt csinálom-e véletlenül a bloggal, mint a kortárs írók többsége a publikációikkal. Könyökölni, hogy minél több ember megismerje a gondolataimat, mindenféle módszerekkel ráerőltetni magam az emberekre, meg ilyesmi. Mivel eléggé lesújtó a véleményem a kortárs prózáról, általában már az első sorokban a mesterkéltség olyan szirupos töménységben van jelen, hogy azonnal elfog a kortárs-próza-veszély-érzés, egyszerre leszek hirtelen fáradt és dühös, egyszerre aludnék és üvöltenék. Szóval hirtelen arra gyanakodtam, hogy én is valami hasonlót művelek, csak bloggerként, de aztán megnyugtattam magam, hogy én csak egy ártatlan blogot írok, ettől még senkit sem fog elkapni a kortárs-próza-veszély-érzés. Nem én találtam fel azt a mondást sem, hogy inkább írok egy normális blogot, minthogy középszar irodalmi művekkel árasszam el az embereket. Amúgy meg ismerek olyan irodalmárokat is, akik meg bloggernek épphogy semmilyenek, vagy éppenséggel katasztrofálisak. Szerintem azért gondolkodok ilyeneken napközben, mert a munka éppenséggel nem elégít ki teljesen, sőt nem hogy nem elégít ki, hanem inkább sokszor kínszenvedéssel tölt el. Én mondtam azt régebben, hogy ilyen monoton munkát akarok végezni egész életemben (talán a túl sok kortárs-próza-veszély-érzésnek köszönhetően, aminek régebben ki voltam téve), de lassan kezd megváltozni a véleményem. Az viszont, hogy én eljutnék Pécsre magyar szakra, egy kissé népmese-szerűnek tűnik, egy kicsit az odüsszeuszi bolyongásokat idézi fel képzeletemben, szóval nem tudom. Már odáig jutottam, hogy végső esetben kiegyeznék valami másik bölcsész szakkal, de elég volt belegondolni, hogy miket tanulnak pl. a szabad bölcsészeten, hogy kileljen a hideg. Kézenfekvő lenne mondjuk a kommunikáció szak, ha csak egy diplomát akarnék, mint a tesóm, de nekem szerencsére még nincsen jogászdoktor feleségem, aki előírná a kommunikáció diploma megszerzését 2 pulyagyártás között. Nem tudom, anyámnak is mi baja a továbbtanulásommal, nem leszek örökre a gyámság alatt lévő beteg kisfia, hiába is szeretné, és hiába tiltakozik azellen, hogy "én azt közvetítem, hogy nem vagyok beteg", amikor meg azt közvetítettem, hogy beteg vagyok, akkor az volt a baj. Szóval még nem tudom, hogy mi lesz, de azt senki sem gondolja komolyan, hogy még 3 évet békésen elvarrogatok itt, és ezzel nekem ki lehet szúrni a szememet. Aztán meg jön egy másik rehab meló, aztán egy harmadik, ha lesz egyáltalán. A pszichiátria tönkrekúrta az életemet, de helyrehozni helyettem nem fogja, sajnos, csak egyre jobban löknének belefelé a mocsárba, még ezzel a gondnokság alá helyezéssel is.

Ma a hétvégi beszélgetés hatására a szakkörben tovább járt az agyam. Minek írok blogot? Miért úgy írok, ahogy? Mert mindig is írni akartam valamit, csak nem tudtam, hogy mit. Napló? Igen, kölyökkoromban belekezdtem egy csomószor, de anyám mindig megtalálta, és idézgetett belőle. Igen égő volt. És ezt én is éreztem. Úgy írtam, mint most a tizenévesek, csak kevesebb xD volt benne, illetve nem is úgy, hanem még borzasztóbban, mert nem volt előttem semmi példa. Aztán jöttek a versek. Szigorú kötött formák, rímelő csodák. Ezzel már volt némi sikerem a középsuliban. Valakinek tetszett, valakinek nem, ennyi. Illetve olyan nem nagyon volt, hogy valakinek nem tetszett, inkább olyan volt, hogy nem érdekelte. A stílusa és a kötöttsége alapján a Tankcsapda szövegekhez hasonlítanám leginkább, csak kevesebb csúnya szóval. Központi téma az alkohol és a (mű)depresszió, ami ha valamire jó volt, arra, hogy csökkent önértékelést okozzon, amit egy kis alkohollal jól lehet kompenzálni. Aztán jött a magyar szak, ahol kisebb sokként hatott, amikor találkoztam a kortárs műalkotásokkal, amik elborzasztottak. Egyszerre bonyolultnak és mesterkéltnek találtam a versírást, írtam 1 db szabad verset, és befejeztem. Egy életre. Néha elkap az ihlet, például a pszichiátrián írtam 1-2-t, azok jók, de legalábbis elmennek. Nekem megfelelnek, az én ízlésemnek, a többi nem érdekel. Szóval a magyar: az irodalmi szövegekből nemhogy megtanultam volna jól írni, hanem inkább azt éreztem, hogy én erre nem vagyok képes, nem is vagyok, amikor megtudtam, hogy pl. Málik Roland mennyit dolgozik 1-1 szövegén, de mondhatnék mást is, azt mondtam, hogy köszönöm, én ebből nem kérek. Illetve mindig ott volt valahol a háttérben, hogy talán majd egyszer, leülök, és elpöcsölök ilyen szövegekkel. Az én módszerem: megírok egy szöveget, és az készen van, vagy üt, vagy nem, de többet nem foglalkozok vele. Szerettem kortárs írókkal/költökkel beszélgetni, meg piálni, tök jó fejek, de amikor nekem is csinálni kellett volna valamit, leblokkoltam, és semmi nem jutott az eszembe. Az irodalomelméleti/történeti munkáim kivétel nélkül jól sikerültek, amik a suliba kellettek, ebből tudtam, hogy írni tudok, főleg, ha megmondják, miről, és ott a határidő. De hogy én magamtól írjak? Mi a faszról? Így jöttek képbe a számítógépes műfajok, az amatőr kalandjáték, mert az akkori communityben jobban éreztem magam, mint a művészek között, épp csak le kellett tagadni a koromat... ami interneten keresztül nem nagy művészet. De a végső és legfontosabb érv: mivel a pszichiátria miatt nem fejez(het)tem be a sulit, kihúzták a lábam alól a talajt, hogy én valaha is irodalmi szövegekkel foglalkozzak komolyabban, akár tudományos, akár művészeti szempontból. Ezzel elvették az utolsó lehetőséget, hogy komoly helyeken publikáljak, meghagyva nekem a pszichiátriai folklór lehetőségét, amiből köszönöm nem kérek. Ezért (na meg az engem ért felháborító bánásmód miatt) van az, hogy az összes, még meglévő tehetségemet arra fordítom, hogy minden lehető helyen mocskoljam őket, és ha rájuk kerül a szó, meglehetős antipszichiátriai beállítódásról tegyek tanúbizonyságot. Életem folyamán mindenhol kilógtam a sorból, de hányni tudnék attól a szervilizmustól, és majomszeretettől, ahogy a pszichiátriai kezeltek csüggenek az orvosaik nyakán, a megmentőik szerepét osztva rájuk, holott világos, hogy leginkább az életük tönkretevőinek a seggét nyalják. Egyszerű Stockholm-szindróma, semmi más. Hát én nem fogok többet idióta rímes verseket faragni többé a depresszióról, meg a kilátástalanságról, hogy nagy kegyesen 1-1 versem megjelenhessen majd valamikor egy betegeknek szóló kiadványban. Ezen már túljutottam 16 évesen. A kortárs, alkoholtól és küldetéstudattól elborult agyú, esztétizáló, és urambátyám módszert alkalmazó, belterjes irodalmi köröktől szintén óvakodok. Kizárásos alapon mi marad nekem? A blog. Nos, akkor miért írok úgy, ahogy? Mit tudom én. Erre nincsen elmélet. Egyszerűen leírom, ami jön és kész. Úgy érzem, megtaláltam a műfajom, legalábbis egy időre. (Vállveregetés.) És legvégül arra adnék magyarázatot, hogy miért szólogatok be mindenkinek: csak úgy, mert az életben ezt nem tehetném meg. Ráadásul, úgy érzem, méltatlan helyzetbe kerültem, sokkal alantasabb munkát végzek, és emberekkel vagyok körülvéve, mint ami nekem kijár. Nagyképű vagyok? Igen. Szóváteszem ezt bárkinek is? Nem, csak itt a blogban. IRL kussolok, és végzem a dolgom. Ennyi. Nem megyek senkinek az agyára, nem sértem meg, nem okoskodok. Nem félek, hogy elolvassák a blogot? Nem, ameddig megy az X-Faktor, az Éjjel-nappal Budapest, és a hasonló agyelszívó műsorok. Sőt, inkább ők mennek az agyamra azzal, hogy a melóban végig kell hallgatnom a silány kis kommentálásukban a még silányabb műsorokat, amikről így nem tudom elkerülni sem, hogy tudomást szerezzek. 1:1. Nem tartozik szorosan a témához, de lehet, hogy 1. Lezárom az Egy átlagos fiatal férfi naplóját 2. Áthozom a legütősebb bejegyzéseket egy új blogba a postr-en 3. Kicsit szalonképesebbé teszem 4. Ebben a szellemben folytatom tovább. Bár lehet, hogy nem mostanában, de szerintem leszek még kint az Origón. Főleg, ha gyámság alá tesznek. Az lesz csak a nem mindegy! (Ezen a blogon persze ugyanúgy folyik tovább a pöcsölés, mintha mise történt volna.) Ez a postr-es blog ritkábban fog majd frissülni, és a következő kérdésekre fogja keresni a választ (ha megcsinálom egyáltalán):

Kik azok a skizofrének? Tényleg annyira veszélyesek? Miért kell őket leszedálni? Miért kell őket hónapokig bezárva tartani, mint az állatokat? Miért kell őket feljelenteni? Miért kell tőlük elvenni a jogaikat?

  Ehhez majd egy kis utánajárás fog szükségeltetni. Legalább lefoglalom magam.

Kommentár nélkül: [caption id="attachment_604" align="alignnone" width="640"] A.k.a. Dr Kancsev Alexander, a nyíregyházi pszichiátria jelenlegi-, és Dr. Szabó Erzsébet, a volt intézményvezető főorvosa, akik tönkre kúrták az életemet...[/caption] És most jön(ne) a gondnokság alá helyezés: http://www.origo.hu/itthon/20110715-gondnoksag-alatt-elo-emberek-magyarorszagon.html Na meg még egy kis kultúra (ígérem, ezzel befejezem Márait):

"A nikotin az újkori élet egyik legnagyobb ajándéka és legnagyobb csapása: az ördög találta fel, az unalom ellen, s az ember nem tehet semmit ellene, amíg unalom van a földön. Erős érméreg ez, s butít is. Valahányszor sokat cigarettáztam egy napon, hogy dolgozni tudjak, másnap félhülye vagyok és nem tudok dolgozni. Ezenfelül szorongásérzést, izzadást, szívdobogást és más, életveszélyes bonyodalmakat is okozhat életünkben. Nem lehet semmit tenni ellene. A dohányfüst valamilyen jótékony ködfátylat borít a világra; a pillanatok köznapi mámora ez a keserű boldogság és feledkezés - ki olyan erős, hogy lemondjon róla, vagy egy pillanattal elébb mondjon le, mint feltétlenül szükséges? Mert egy napon szükséges... A szív, a látóidegek, a gyomor, a belek, minden fellázad ellene. Akkor elhajítjuk a keserű csutkát, rögtön meghízunk, egészségesek, kövérek és boldogtalanok leszünk. De addig! Mintha valamilyen gonosz s mégis boldogító ősanya keserű csecsét szopnánk naphosszat! S valami játék és méreg is kell az élethez; máskülönben csak egészség és gyakorlat, nem élet." Ez az idézet Márai Sándor Füves könyvéből való, eredetileg egy terjedelmesebb bejegyzést akartam írni a dohányzásról, de most csak annyit jegyeznék meg, hogy most már tényleg kurva drága lett. Az életemben a legjobb tanács, amit kaptam, a dohányzással kapcsolatos volt, és bámulatosan pofonegyszerű: ne próbáld ki, ne szokj rá! Körülbelül ezt a tudásmennyiséget tudom én is átadni a fiatalabbaknak, mert ha rászoktál, akkor már b@szhatod. Aztán mindig jön az: én majd erősebb leszek, mert nekem van akaraterőm... Na, persze. Jelenleg az van, hogy napközben, amikor rabszolgázok a szakkörben, tényleg meg is tudnám állni, viszont ha programozok, vagy írok valamit, akkor kávé, cigi alap. Egyébként a Márai-idézet a youtube-on is meghallgatható Törőcsik Mari agyondohányzott hangján. Csodás.

Aki nem tudná: a Kossuth Rádióban adják minden este fél nyolckor. A sztori annyi, hogy megnyertek egy pályázatot a Lötyög-patak menti Hókupacka Vackán, és most már a Duna és a Tisza folyók partjait is elárasztja a Vacka műsor. A második részben már kezdődött is a bonyodalom, vagyis a cirkusz: Strucc Koppány kificamította a lábát, és abból állt a bonyodalom, hogy Strucc Koppány magát járműnek tekinti, és nem akar a kórházba menni, hanem csak szerelőműhelybe. Zűrös Pertli javaslatára. Persze a többi név is ilyen: Kispupák Zsömle, Pötty Zorka, Pumpusek bácsi, Varangy Pintyő (aki egyébként a főszerkesztője a Vacka Rádiónak, és általában a legjobban üvölt). Szerencse a szerencsétlenségben, hogy mindez csak tíz percig tart, és ha már együtt kell élnem vele, akkor viseljem méltósággal és tisztességgel hallgassam végig. Ez egy régebbi, enyhén felháborodott hangvételű írásom a Vacka Rádió című műsorról, nem hittem volna, hogy valaha odáig fog fajulni a helyzet, hogy önszántamból és lekötözés nélkül végig fogok nézni egy Rutkai Bori és a Hébe-Hóba Banda koncertet, most pont erre készülök egyébként, meg Sunshine-buli is lesz utána, de idén nem számítok sok jóra. Különben szerintem ennyi lesz az idén a Vidor Fesztiválom, semmi hajnalig táncolás a Vidor-kertben, semmi sör, semmi bor, csak a színtiszta művészet. Kezdés: 16:20 :-) A Hébe-Hóba Banda egyébként a Vacka Rádió című műsor betétdalait játssza, ezek nem annyira gázosak, mint maga a műsor, csak a szövegek együgyűek egy kicsit, igaz, hogy gyerekeknek készült, bár a műsor meg csak felnőtteknek érthető, á, nem tudom. Például ez az Ami velem történt vasárnap c. szám: [audio mp3="http://nemvagyokbeteg.hu/wp-content/uploads/2013/08/vasarnap.mp3"][/audio]

Viszonylag kellemes álmom volt. Bevettem két nyugtatót, meg ráittam valamit, azután elmentem irodalom előadásra, persze, mint kiderült, szigorlat volt, csak erről nekem senki se szólt. A kérdések között vagy 5 helyen szerepelt a saját blogom, persze egy kérdésre sem tudtam válaszolni, még a saját blogommal kapcsolatosakra se. A szigorlat nagyon fontos volt, egy szabadtéri előadóban írták rengetegen, még sötétedés után is. Én is ott voltam egész nap, és nézegettem a kérdéseket, már csak 2 csaj ült előttem a sötétben, mire be mertem adni az üres dolgozatomat. Azt már nem tudom, megkérdeztem-e, hogy lehet-e jönni legközelebb. Azután az egész eseményt megünneplendő, valamiféle bulit tartottak az iskolában, úgyhogy nem lehetett megmozdulni sem, de nekem, annak ellenére, hogy szerepelt a blogom a tételsorban, nem volt túl jó hangulatom... aztán beleért a kezem a bilibe, és felébredtem. :-)

Csak azért, mert tudom, hogy nem olvassák. Anikónak annak idején ki kellett nyomtatani a Kellett neked rongybicigli 1-et, hogy belenézzen, és amikor elolvasta, csak annyit kérdezett, hogy "Ki az a Bolond Andi? Tetszik neked?". E pedig azért nem olvassa, mert 1000 jobb dolga van, és bele van mélyedve a hivatásába. Kancsal azért nem olvassa, mert nem bolgárul van, a tetkós csaj, akivel úton-útfélen összefutok, azért nem olvassa, mert meg se hajlandó ismerni. Tudom, amúgy, hogy meg van osztva az egész cucc (mármint az "ismerőseim" körében), csak az a baj, hogy statisztikák valamiért ki sem mutatják a nyíregyházi találatokat. Szóval ennyi; az ismerőseim 1000 ok miatt nem olvasnak. Most nem akarom mindet felsorolni, hogy ki miért nem. Persze E-re akartam kilyukadni, hogy ő vajon miért nem, mert ha mondjuk egy blognak én lennék az egyik főszereplője, szerintem az lenne a minimum, hogy belenéznék. Pláne egy olyan félig-meddig szóbeszéd tárgyává lett blognak, mint ez, emlékszünk, már anyám munkahelyén is, meg Nyíregyháza amúgy is kicsi ahhoz, hogy ne jegyezzék meg rólam. "Just because you are paranoid, it doesn't mean they aren't after you." Szóval érdekes egy ilyen blog, ami kint van a Facebookon is (nem 1 helyen), meg az anyám Kinján, hogy vajon ki mit tud és miről. Amúgy az általános érdektelenség a jellemző. Az újdonsült ismerőseimről, akikről szól, hát ők bele vannak ragadva a saját nyomorukba, irodalminak nem elég irodalmi, kockának nem elég kocka. Különben meg útálnék irodalmi lenni, holott az érdekel, de legalább én ne legyek az. Kibaszottul rühellem az öncélú művészkedést, amiről a kortárs próza szól, vagy akár a versek, meg lehet nézni az én verseimet, tök egyszerűek, és mégis elvontak, "1+1=2". Douglas Adamst még bírtam, mert ő ki merte mondani, hogy az irodalom, úgy, ahogy van, szar, és mégis mekkorákat írt. Igaz, ő sem írta túl magát. Most csak arra akartam kimenni, hogy itt van egy skizó gyerek, és úgy-ahogy tud írni, meg akadnak még saját gondolatai is, és hogy szerintem nem kezelik értékén ezt az egészet. Persze a "hivatalos" pszichiátria szépen szemet húny az egész felett, mert egy skizó  csak húzza meg magát, és szépen férjen bele abba a kategóriába, amit mi kiosztottunk neki. Hajjaj, sosem fognak felvenni egy skizó linklistába se, pedig szerintem ér annyit a blogom, mint a Skizotéria, ami annak idején nagy szám volt, vagy a Sárkánymese. Ráadásul mind a kettőt hozzátartozó írta, szóval ezért is égő, ezt meg ugye én írom, és nem fogja közben senki a kezemet, mint ahogy egy skizótól elvárható lenne. Magyarul én már elengedett kézzel ülök a bilin. Sajnálom, de én nem férek bele se az anyuci pici gyereke kategóriába, se a könnyen átverhető kategóriába, se semmilyen gyámságot indokolttá tevő kategóriába. Ha írok is, nem olyat, ami egy skizótól elvárható lenne, meg amúgy egyáltalán. Mindegy ez a bejegyzés nyúlik, mint a rétestészta, valószínűleg áthozom majd ide 1-2, a nyírgyházi pszichiátriát pocskondiázó bejegyzésemet, attól talán megnyugszok. A blog fegyver.* * Én meg egy kicsit be voltam nyomva, amikor ezeket írtam, szóval tessék belőle gyököt vonni.