Ma a hétvégi beszélgetés hatására a szakkörben tovább járt az agyam. Minek írok blogot? Miért úgy írok, ahogy? Mert mindig is írni akartam valamit, csak nem tudtam, hogy mit. Napló? Igen, kölyökkoromban belekezdtem egy csomószor, de anyám mindig megtalálta, és idézgetett belőle. Igen égő volt. És ezt én is éreztem. Úgy írtam, mint most a tizenévesek, csak kevesebb xD volt benne, illetve nem is úgy, hanem még borzasztóbban, mert nem volt előttem semmi példa. Aztán jöttek a versek. Szigorú kötött formák, rímelő csodák. Ezzel már volt némi sikerem a középsuliban. Valakinek tetszett, valakinek nem, ennyi. Illetve olyan nem nagyon volt, hogy valakinek nem tetszett, inkább olyan volt, hogy nem érdekelte. A stílusa és a kötöttsége alapján a Tankcsapda szövegekhez hasonlítanám leginkább, csak kevesebb csúnya szóval. Központi téma az alkohol és a (mű)depresszió, ami ha valamire jó volt, arra, hogy csökkent önértékelést okozzon, amit egy kis alkohollal jól lehet kompenzálni. Aztán jött a magyar szak, ahol kisebb sokként hatott, amikor találkoztam a kortárs műalkotásokkal, amik elborzasztottak. Egyszerre bonyolultnak és mesterkéltnek találtam a versírást, írtam 1 db szabad verset, és befejeztem. Egy életre. Néha elkap az ihlet, például a pszichiátrián írtam 1-2-t, azok jók, de legalábbis elmennek. Nekem megfelelnek, az én ízlésemnek, a többi nem érdekel. Szóval a magyar: az irodalmi szövegekből nemhogy megtanultam volna jól írni, hanem inkább azt éreztem, hogy én erre nem vagyok képes, nem is vagyok, amikor megtudtam, hogy pl. Málik Roland mennyit dolgozik 1-1 szövegén, de mondhatnék mást is, azt mondtam, hogy köszönöm, én ebből nem kérek. Illetve mindig ott volt valahol a háttérben, hogy talán majd egyszer, leülök, és elpöcsölök ilyen szövegekkel. Az én módszerem: megírok egy szöveget, és az készen van, vagy üt, vagy nem, de többet nem foglalkozok vele. Szerettem kortárs írókkal/költökkel beszélgetni, meg piálni, tök jó fejek, de amikor nekem is csinálni kellett volna valamit, leblokkoltam, és semmi nem jutott az eszembe. Az irodalomelméleti/történeti munkáim kivétel nélkül jól sikerültek, amik a suliba kellettek, ebből tudtam, hogy írni tudok, főleg, ha megmondják, miről, és ott a határidő. De hogy én magamtól írjak? Mi a faszról? Így jöttek képbe a számítógépes műfajok, az amatőr kalandjáték, mert az akkori communityben jobban éreztem magam, mint a művészek között, épp csak le kellett tagadni a koromat... ami interneten keresztül nem nagy művészet. De a végső és legfontosabb érv: mivel a pszichiátria miatt nem fejez(het)tem be a sulit, kihúzták a lábam alól a talajt, hogy én valaha is irodalmi szövegekkel foglalkozzak komolyabban, akár tudományos, akár művészeti szempontból. Ezzel elvették az utolsó lehetőséget, hogy komoly helyeken publikáljak, meghagyva nekem a pszichiátriai folklór lehetőségét, amiből köszönöm nem kérek. Ezért (na meg az engem ért felháborító bánásmód miatt) van az, hogy az összes, még meglévő tehetségemet arra fordítom, hogy minden lehető helyen mocskoljam őket, és ha rájuk kerül a szó, meglehetős antipszichiátriai beállítódásról tegyek tanúbizonyságot. Életem folyamán mindenhol kilógtam a sorból, de hányni tudnék attól a szervilizmustól, és majomszeretettől, ahogy a pszichiátriai kezeltek csüggenek az orvosaik nyakán, a megmentőik szerepét osztva rájuk, holott világos, hogy leginkább az életük tönkretevőinek a seggét nyalják. Egyszerű Stockholm-szindróma, semmi más. Hát én nem fogok többet idióta rímes verseket faragni többé a depresszióról, meg a kilátástalanságról, hogy nagy kegyesen 1-1 versem megjelenhessen majd valamikor egy betegeknek szóló kiadványban. Ezen már túljutottam 16 évesen. A kortárs, alkoholtól és küldetéstudattól elborult agyú, esztétizáló, és urambátyám módszert alkalmazó, belterjes irodalmi köröktől szintén óvakodok. Kizárásos alapon mi marad nekem? A blog. Nos, akkor miért írok úgy, ahogy? Mit tudom én. Erre nincsen elmélet. Egyszerűen leírom, ami jön és kész. Úgy érzem, megtaláltam a műfajom, legalábbis egy időre. (Vállveregetés.) És legvégül arra adnék magyarázatot, hogy miért szólogatok be mindenkinek: csak úgy, mert az életben ezt nem tehetném meg. Ráadásul, úgy érzem, méltatlan helyzetbe kerültem, sokkal alantasabb munkát végzek, és emberekkel vagyok körülvéve, mint ami nekem kijár. Nagyképű vagyok? Igen. Szóváteszem ezt bárkinek is? Nem, csak itt a blogban. IRL kussolok, és végzem a dolgom. Ennyi. Nem megyek senkinek az agyára, nem sértem meg, nem okoskodok. Nem félek, hogy elolvassák a blogot? Nem, ameddig megy az X-Faktor, az Éjjel-nappal Budapest, és a hasonló agyelszívó műsorok. Sőt, inkább ők mennek az agyamra azzal, hogy a melóban végig kell hallgatnom a silány kis kommentálásukban a még silányabb műsorokat, amikről így nem tudom elkerülni sem, hogy tudomást szerezzek. 1:1.
Nem tartozik szorosan a témához, de lehet, hogy 1. Lezárom az Egy átlagos fiatal férfi naplóját 2. Áthozom a legütősebb bejegyzéseket egy új blogba a postr-en 3. Kicsit szalonképesebbé teszem 4. Ebben a szellemben folytatom tovább. Bár lehet, hogy nem mostanában, de szerintem leszek még kint az Origón. Főleg, ha gyámság alá tesznek. Az lesz csak a nem mindegy! (Ezen a blogon persze ugyanúgy folyik tovább a pöcsölés, mintha mise történt volna.) Ez a postr-es blog ritkábban fog majd frissülni, és a következő kérdésekre fogja keresni a választ (ha megcsinálom egyáltalán):
Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. Gyerekkoromban poénból kis magazinokat szerkesztettem szabadidőmben. Most komm-médiára járok egyetemre. Vagyis elvégeztem az újságíró szakot (BA). Ha valaki tud valamilyen jó MA szakról, most szóljon, vagy tartsa magában örökre!