A szilvesztert az idén sorstársaim körében töltöttem egy úgynevezett “alkoholmentes buli”-ban, és az idén kivételesen nem ittam meg senkinek a sütőrumját, mint a főnökömét tavaly. Most ne részletezzük azt, hogy milyen volt a buli, miért volt alkoholmentes, és milyen érzések keletkeztek bennem a buli kapcsán. Annyit elmondhatok, hogy összegezve pozitívak. Nem mondom, hogy mostantól mindig csak alkoholmentes buliba fogok járni, alkoholmentes pezsgővel, csak arról szeretnék beszélni, mi tette egyáltalán lehetővé, hogy alkohol nélkül végigcsináljak egy ilyen találkozót, holott se szilveszterkor nem fogadtam meg, hogy nem iszom többet, sem előtte, de még azóta sem igazán. Mégsem kívánok már annyiszor, és annyit inni, mint eddig. Ezelőtt is csak alkalmi ivó voltam, csak az volt a baj, hogy ez az alkalom naponta többször előfordult. Ez változott úgy, hogy eleinte csak hétvégente ittam, akkor is csak jóval moderáltabb mértékben és formában, mostanában meg mondhatni, hogy szinte semmit. Mi is az, ami ezt lehetővé tette?

Lenevelődésem az alkoholról már a múlt év utolsó időszakában elkezdődött, szóba jött pszichiáterem előtt is az alkohol téma, és szerintem némileg közel áll a modern addiktológiai felfogás az enyémhez, miszerint az alkoholfüggőséget nem alkoholmegvonással kell kezelni, mint ahogy még ma is gyakorlat bizonyos pszichiátriákon, hanem a társas kapcsolatok rendezésével. Ez a családterápiás és kapcsolatrendezéses felfogás, amivel jelenleg kezelnek, szerintem hatékonyan segített ebben is. Valószínűleg a családi kapcsolataim rendeződése tette amúgy lehetővé, hogy ne fogyasszak mértéktelenül szeszes italokat. Nem azt mondom, hogy ez a rendeződés ezt varázsütésre megoldja, hanem csak azt, hogy megadja az esélyét, hogy elinduljak az úton. És ezzel nem járnak együtt erős fogadalmak, sem szesztilalom, hanem egyszerűen az egész témakör kikerül a fókuszból, nem ez képezi ugyanis a probléma gyökerét, hanem az alkoholizmus csak tünete valaminek, nyilván. Nem a tünetet kezeljük, hanem az okot. “És ha berúg, akkor mi van?” - tehetnének fel a kérdést a módszer alkalmazójának, és a válasz erre az lenne, hogy: “Semmi. Akkor sincs semmi.”

Úgy gondolom, hogy természetesen működhet és működik a már klasszikusnak számító módszer is, egyetlen apró kis bibivel: megmarad az alkohol utáni sóvárgás, a napok, hetek, hónapok, évek számolgatása, és a visszaesés lehetősége természetesen mindig fennáll. Én érdeklődéssel figyeltem ezt az Anonim Alkoholisták 12 lépéses módszerét, és megmondom őszintén, hogy mindig kirázott tőle a hideg, és sohasem vonzott annyira, hogy kipróbáljam, inkább ittam tovább rendületlenül. Most tekintsünk el attól, hogy mennyire vicces is az egész, vagyis inkább vicceket gyártanak a rovásukra, én amúgy nem szoktam. Szerintem inkább van ebben valami mélységesen szomorú és visszahúzó, hogy valaki egész életén keresztül alkoholistának nevezi magát és sóvárog a pia után, és szenved, és központi szerepet foglal el az alkohol az életében még akkor is, ha ő maga már nem iszik szeszes italokat.

Nem mondom, hogy a módszer úgy működik, hogy valaki passzívan elszenved 1-2 családterápiát, és a probléma önmagától felszámolja saját magát. Mégcsak nem is a pszichiáter számolja fel, és nem is a szüleim. Igazából ebben az embernek saját magának van a legtöbb munkája, hogy helyre rakja magában a dolgokat. És ez a helyre rakás nem is mehet másként, mint egyénre szabottan, nyilván. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy a módszer sajnos nem automatizálható, sematikus, egységes rendszer az én tudomásom szerint nem dolgozható ki belőle. Nem olyan, mint amit például Eric Berne ír az Emberi játszmákban az alkoholizmusról. Egyébként azt írja le benne, hogy az alkoholista valójában azért iszik, mert másnapos akar lenni, ami szerintem akkora butaság, mint amekkorának hangzik, nem csoda, hogy a méltán híres játszmaelméletéből ezt a blődséget általában el szokták hallgatni. Tudomásom szerint ezt a felfogást sehol sem alkalmazzák, talán joggal.

Ennyit a piálásomról, illetve nem piálásomról, még pár szót a családterápiáról. Azt hiszem, úgy kezdtük el, hogy nem lesz egy gyors menet, a pszichiáternő ennek a családterápiának éveket adott első körben is, hogy elérje a végső eredményét. Nem hallgathatom el, hogy anyámmal szerintem jelenleg szarabb a kapcsolatom, mint előtte, nem azt mondom, hogy rosszabb, mint valaha, de majdnem. Apámmal, úgy érzem, javult. Összességében eddig arra az eredményre jutottam ezzel kapcsolatosan, hogy érzelmileg függetleníteni tudtam maga a szüleimtől, tehát a viselkedésük nem hat ki az enyémre, nem rontja el a kedvem, nem késztet alkoholizálásra, és nem hátráltat a tevékenységeimben. Tehát, mondhatjuk, hogy megtörtént róluk az érzelmi leválás. Gratulálhatok magamnak, mert az idén már 40 éves leszek. Azt hiszem, éppen ideje volt. :-)