Az egyik legnagyobb trauma az életben a szakítás. Ha nem a legnagyobb. Nők jönnek-mennek, de az ember végül mindig rosszul jár a végén. Kérdés, mennyire. Én biztos, hogy nagyon rosszul járok, mert nekem menetrendszerűen kiújul a paranoiám, és örülök, ha megúszom komolyabb hallucináció nélkül. De a para már önmagában is elég gáz, nem kell hozzá hallucinálni. Ilyenkor mindig van valami alkoholos sztori is, az is ráerősít. Megcsinálom a cirkuszt, az is ráerősít. Ilyenkor a segítő szándék is a visszájára fordul, és csak pokoli kikövezési válik belőle. Például nem segít, ha az emberre ráfogják, hogy démoni megszállottság alatt van, ilyen-olyan pszichiátriai kórképei lesznek hirtelen, amik eddig nem voltak, legalábbis a környezete szerint, az alkoholfüggőségében végső stádiumot vízionálnak.
Hallottam, hogy a háromnapos hétvégén hirtelen ugrásszerűen megnőtt a bűncselekmények és egyéb kihágások száma. Erre a nagy meleg is rátett egy lapáttal, gondolom. Én is útnak eredtem. Elindultam például sok helyre, de nem érkeztem meg mindenhová (például a debreceni virágkarneválra), de eközben eléggé kalandos utazáson vettem részt. Nem segített az állandó Várda keserű + sör kombó, a rossz társaságba keveredés, és egyebek. Nem akarom itt leírni a hosszú hétvége egész krónikáját, de történt pár sajnálatos és igény szerint szégyenteljes esemény. Keserű a kijózanodás, és iyenkor azonnal indul a paranoia- és rettegésjárat. Kezdődik a munka, a mindennapi tevékenység, ilyenkor a környezet pusmog, mindenki mindent tudni vél. Egy skkizofrénnek például nem segít az állapotán, amikor rossszindulatúan sutyorognak vele egy teremben, minden valószínűség szerint róla (is) folyik a diskurzus. Sőt, merem állítani hogy egyenesen generálja a paranoiát.
A munka végén, a déli hőségben senki nincs az utcán, csak néhány rosszarcú egyén. Mivel nyílt titok, hogy hol dolgozom (legalábbis egyelőre), pszichiátriai létesítmények közelében, a fura fazonok népsűrűsége ilyenkor eléggé aggasztó. A hosszú hétvégén elmesélt meredek sztorik, az embereket ijesztgető kis társaságokról ilyenkor eszébe jut az embernek, a volt ex barátaiból és jóakaróiból gyakran előtör a lovagiasság, amelynek ilyen helyzetekben igyekeznek nyomatékot adni, mégha elvetemült pszichopaták is amúgy. Erőfitogtatásra valamilyen vélt vagy valós lovagias gesztus keretében sokan hajlandók, vagy a délben csoportosan, munka nélkül lézengő erőemberek is esetleg felbérelhetők egy-egy kis keménykedésre. Tehát félelmeim reálisak, de remélhetőleg nem realizálódnak. Nem, mintha annyira félteném magam, inkább azt mondanám, hogy ha ehhez még hozzájön az alkohol által meggyengített idegek játéka, a rettegés önmagától generálódik. Az olyan történetektől, hogy Nyír*eleken valakinek levágták a fejét, ésatöbbi, ha valaki egész hétvégén az erőszakos és horrorisztikus sztorikat hallja, be fog állni a gondolkodása egy olyan vágányra, ami a rettegését erősíti fel.
Ehhez még egy kis eszmecsere a démoni erőkről és megszállásról, és az olyan emberek társasága, akiket mániákusan foglalkoztatja a kérdés, és a rettegés egy időre állandósul. Nem enyhíti más, mint az alkoholról való lassított leállás, a beszállás a fékezővonatba. Naponta néhány szíverősítő, stratégiailag a rettegés gócpontjaira célzottan alkalmazva, lassan szünteti meg a jeges rémületet. Nem hátrány az sem, hogy szűnik a rekkenő hőség, és az ember képes éjszaka pihenni az ideges járkálás helyett. Előfordulnak még ugyan olyan közjátékszerű utórengések, mint amikor az ember volt munkatársa páni félelemmel a szemében menekülőre fogja a dolgot amikor meglátja, meg az olyan kijelentések, hogy az ember "Vigyázzon a hírnevére", ebből azonban levonható a konzekvencia, hogy legalább van/volt hírneve.
Mi mindebből a tanulság, ami talán kikövetkeztethető a szövegből, talán nem:
Nem jó egyedül.
