Mivel lecsillapodni látszik az az őrjöngő meleg, ami az utóbbi időben megakadályozta, hogy bármiféle értelmes tevékenységet folytassak, úgy gondolom, ideje nekilátni rendszerezni a teendőimet. Egyébként, mielőtt beütött a meleg, első számú teendőmnek éppen ezt a rendszerezést tartottam, vásároltam 1-2 naplózáshoz alkalmas füzetet, vagy inkább könyvet, de nem írtam még semmit beléjük. Nálam a fordított logika működik: pont úgy, ahogy mások ódzkodnak az internetre írni, nekem nehezemre esik kézzel, papírra. Ez van. Az érettségi megírása után is két napig izomlázam volt, annyira elfáradtam. Az elejét gyöngybetűkkel kezdetem, a vége felé, a kifejtős esszéknél viszont már macskakaparásba torkollott az egész folyamat. Na, nem mondom azt, hogy ezentúl nem fogok internetre publikálni, hanem csak az utókornak okozok kínos pillanatokat, amikor megtalálják majd az asztalfiókban az írásaimat. Pedig milyen romantikus lenne. De erről sajnos szó sincs.

Az a helyzet, hogy - terveim szerint - néhány funkciót átvesz a gondolataim papír alapú rögzítése, nem azért, mert „a papír úgyis elbírja”, ahogy szokták mondani, hanem tényleg van olyan, ami esetleg nekem érdekes, másoknak viszont halálosan unalmas - mint például ez az írás, ha így haladok vele továbbra is. Vannak például mostanában olyan ötleteim, amik a fantázia világának határmezsgyéjén mozognak, kiváló alapanyagai lehetnének például szépirodalmi, vagy játékbeli törekvéseim megvalósítására, tweetnek, vagy blogbejegyzés részeként viszont érdektelennek, unalmasaknak tűnhetnek. Aztán vannak a kis mindennapi, jelentéktelen történések, hogy pl. „A Fornettiben reggel 7-re elfogyott a hotdog, ezért kénytelen voltam sajtos stanglit venni.” Voltak ugyan régen olyan egoblogok, amik eltűrték az ilyesmit, és én szerettem is ezeket, mára azonban jórészt kihaltak, és belátom, van némi igazság abban a trendben vagy törekvésben, hogy ne szemetet gyártsunk az internetre.

Kezd formálódni az interneten is egyfajta közízlés vagy elvárás, például nem szeretik már a szociális médiában sem az unalmas cicakontentet - legalább csináljon valamit az a cica, álljon fejen, vagy valami. A szociális médiát azért hoztam fel, mert vele kapcsolatosan is vannak gondolataim. Tudni kell, hol, mikor, hogyan, mire kell használni. Valakit felkap a szociális média, valakit nem, engem például eddig nem sikerült. Aki csak a szociális médiában képes nyüzsögni, oda is való, és általában megreked egy szinten. Egy kolléganőm például írt egy cikket a Kelet-Magyarországba, és közvetetten tanúja voltam, mennyi idegbetegséggel jár ez. Remélem, nekem is lesz lehetőségem ilyesmire, bár, úgy látszik, nekem előbb a netre kellett publikálnom, hogy valamennyire belássák az emberek, hogy van némi eszem nekem is. Annyira túl okos sem vagyok, mint ahogy valaki találóan megjegyezte, de nem vagyok éppen teljesen hülye. A netre való írásnak is megvoltak az okai, például 1-2 szorult helyzetben azonnali válaszokat vártam, vagy a másik fő ok, hogy - bár nem akarom őket basztatni - a szüleim egy időben mindent elolvastak, amit papírra írtam. Nekem gyanús, hogy ez az idő a mai napig is tart, tehát úgy voltam vele, hogyha pont azok olvassák, akiknek nem kéne, akkor miért ne olvassák olyanok is, akiknek megengedem, sőt, olvassa mindenki, akit érdekel, vagy időt szakít rá. Főleg ilyen megfontolásokból lettem én blogger, meg hogy a nagy-nagy betegségem állomásait rögzítsem, nagyjából sikerült is.

Csakhogy: egy idő óta elkezdtem ettől többre vágyni. Azért jelentkeztem (vagyis most már mondhatjuk úgy is: vetettem fel magam) komm.-médiára, hogy tanuljak, hogy lehetőségeim legyenek kitörni a szociális média kis langymeleg tavacskájából, ha nem így, akkor máshogy, ha a tehetség nem elég, támogassuk meg kis szakmai tudással is. De a nyárra még maradnak a kis papír alapú projektek, ötletek, álmok, vágyak, hogy egyszer majd létrehozok valamit, aminek igazán nagy sikere lesz. Tudom, vannak, akik örökre B-kategóriás firkászok maradnak, mondjuk, magamon kívül nem ismerek 1-2 szépírón kívül senkit, de nekik legalább megvan az esélyük, hogy az utókor majd értékeli őket, persze erre az esély, ha engem kérdeznek, erősen konvergál a 0-hoz, mert valamit én is konyítok az ilyesmihez, és azért a kritikai érzékem valamennyire kifejlődött.

Egyébként ezt az egész folyamatot úgy képzelem el, mint ahogy Mihail Bulgakov leírta a Mester és Margarita című regényében, hogy van az intzményesített irodalom (Bulgakovnál TÖMEGÍR néven szerepel), és vannak olyanok, mint a Mester (gondolom, őt Bulgakov magáról is mintázta), akik nem csatlakoznak le semmiféle TÖMEGÍR-hez, hanem magányos tevékenységük során hozzák létre az alkotásaikat. Száz szónak is egy a vége: én is efelé törekszem, akár neten, akár nyomtatott formában, akár lúdtollal, létrehozzak valami olyasmit, amit aztán nyugodtan adhatok a nemlétező unokáim kezébe, ami alapján méltán büszkék lehetnek rám.