Amennyit én itt ülök, gondolkodva, hogy vagyok-e olyan felkészült, hogy írjak róla, az felér egy gyászszertartással. Végülis mostanában bármennyire is ki akarom zárni a művészetet az életemből a rideg valóság kedvéért, emellett nem lehet szó nélkül elmenni. Hiszen aki nem süket (bocsánat, siket), ma Mo-n, valószínűleg ismeri a Republic együttest, és a frontemberét, Cipőt, vagyis Bódi Lászlót. Ő az, aki nem tűnik el soha gyerekkoromtól kezdve (amikor is Fonyódligeten a nyári táborban arra tanítgattam a kis öcsémet, hogy' kell a szüleinket lehúzni pénzzel, ha még több jégkrémet akar zabálni ("aki hülye az is marad", ez ment éppen), szóval az általános suli évei, és még sokáig, aztán búvópatakként fel-fel bukkan az életemben. Például a mostanit megelőző szilveszter, amikor Örökösföldről rohanok a városközpontba, hogy este tízkor indulás előtt még bedobjak egy utolsó kávét a 4-es kocsmában, de dübörög szintén a Repül a bálna, és zsúfolva a hely fiatalokkal, megintcsak ("aki hülye, az is marad"). Aha. Szóval annyi idő alatt nem sok változott. Aztán a Napsugárban mostanában, amikor Anikó zenét kért, lenyomtak neki egy csomó Republicot, csak a miheztartás végett, nekem meg legalább volt időm/kedvem a költészetről gondolkodni egy kicsit. Mármint hogy látszólag csak szavak egymásra dobálva, olyan egyszerű, de mégis jó, hogy ezt már nem sajátíthatják ki maguknak az "okosok", ebbe már mi is azt látunk bele, amit akarunk, szóval képesek vagyunk "interiorizálni" mármint mi is, csavargók/skizofrének/szefósok az eltompított agyunkkal. Csak hogy jobban érthető legyen: egy alig-alig beszélő autista (és erősen értelmi fogyatékos) srác egyszer munka közben spontánul előadta nekünk a 67-es utat egész korrektül (mindannyiunk legnagyobb megrökönyödésére, mert ez szinte lehetetlen :)), néhány napja pedig egy új (csekély értelmi képességei okán gyámság alatt levő) munkatársam hívta rá fel rá a figyelmet, hogy Cipő elég nagy bajban van, és hogy "el fog menni a temetésére" (valami baljós azért már sejthető ilyenkor, de ők ki is mondják). Rólam nem is beszélve: ha az udvaron csak egy pár téglát is arrébb kellett volna pakolni, szinte azonnal, reflexszerűen megszólalt a fejemben a vészjósló "16 tonna fekete szén". Szóval valahol azt olvastam, hogy megkerülhetetlen, és tényleg az. Nekem meg csak annyi a magánvéleményem, hogy ez az ember bármihez nyúlt, egyszerűen arannyá vált a kezében, sajnálom, hogy annyi éven át a Republic csak aláfestő zeneként szolgált az életemben, és nem fordítottam nagyobb figyelmet rá, mert természetesnek vettem, hogy ez mindig van, és lesz, mint a levegő, és kifogyhatatlan mennyiségben a rendelkezésünkre áll, csak jobban utána kéne nézni, ja, persze, egyszer, majd... ha nem leszek ilyen depi... ez közhely, de már csak akkor bírjuk értékelni, ha valami veszteség ért minket.
Ennyi lenne, most több nem jut így hirtelen az eszembe. Még talán annyit, hogy Anikó is eléggé elszomorodott, és egy időre el is felejtette az őt foglalkoztató elég nagy problémát, hogy régebben miért nem foglalkozott a gyerekével (kb. szülés utáni depresszió miatt, de ez itt off), amikor közöltem vele a rossz hírt, hogy meghalt Cipő. De most csak ennyit kérdezett a témáról: "Ugye Cipő már a Mennyből figyel minket? Ugye az nem számít, hogy néha ivott?". Ezekre a kérdésekre most valahogy egészen tűrhető választ tudtam adni: "Asz'szem..."
