Az első írásbeli munkám az egyetemre egy projektvázlat volt. Nagyon meg voltak elégedve vele. Sajnos kicsit sokat vállaltam a tervezetben, mert megszaladt a tollam (és a sörösüvegem). Szerencsétlenségükre ezzel viszont felkorbácsolaták a lelkesedésem, és ezzel kinyitották a parttalan locsogás Pandora-szelencéjét, ami az elkövetkező feladataimra vonatkozóan nem kecsegtet számukra nézve semmi jóval. A második feladatom egy sorozat megtekintése volt. Ez csak azért tiszteletre méltó teljesítmény, mert hagyományosan kevés filmművészeti alkotást „fogyasztok”. Viszont média szakon, úgy gondolom, kissé nevetségesen hatna (és hat máris), hogy nem vagyok hajlandó mozgókép megetkintésére (animált gifeken kívül), ezért a cél érdekében ezt felülbírálom.
Ennek a szokásomnak a hatálytalanításának az első áldozata az Éles tárgyak (Sharp Objects) című sorozat. Szerencsére, a sorozat már elkészítése (vagyis az első évad) idején már befejezettnek tekintette magát, szóval nem sok esély van arra, hogy valaha is folytatódjon. Egyébként Gilian Flynn első regényének filmes adaptációjáról van szó, és elvileg lenne még cselekmény. Ez rossz hír azoknak, akik szeretik a parttalanul hömpölygő sorozatokat, a „neverending story”-kat, viszont jó hír azok számára, akik szeretik azt, ha egy dolog általában tart valahová, és egyszer elérkezik (ha nehezen is) a végéhez. Ráadásul külön örömünkre szolgál, hogy a film szegről-végről a mi témánkkal is rokonítható, így fülénél fogva erre a blogra is iderángatható, és itt ismertethető.
Ha igazán őszinték akarunk lenni, számomra a Stranger Things című alkotás „a sorozat”, az etalon, és ahhoz viszonyítom a többit, különösen, ha témájában közel áll hozzá. A Sharp Objects témaválasztása elég merésznek tűnhet: egy pszichiátriáról (vagy pszichiátria által fenntartott elvonóról) frissen szabadult kezelt (polgári foglalkozására nézve újságíró) megbízást kap, hogy írjon cik(ke)ket a szülővárosában előforduló gyerekeltűnésről, illetve gyerekgyilkosságról. A főszereplő erős alkoholizmussal, pszichózissal (hallucinációkkal) és önsértéssel (konkrétan falcolással) küzd. Sajnos, bármennyire igyekszik is a sorozat témáját egzakt módon körüljárni, sem a lélektani ábrázolásban, sem a fentebb felsorolt rendellenességek bemutatásában nem nyújt maradamdót, érzésem szerint, metafizikai mondanivalót pláne ne is (nagyon) keressünk benne. Ellentétben a Stranger Things-szel, az erősebb itt a krimi-szál, és a thriller-jelleg.
Ez viszont nehézzé teszi az ismertető dolgát, mert a krimi és a thriller elemekkel nem nagyon lehet mást tenni, mint spoilerezni. A főszerepő személye érdekesnek mondható valamennyire, ugyanis az alkoholizmusnak abban a fázisában van, amikor nem lenne már szabad így kinéznie. Camille Preakernek hívák (az ötszörös Oscar-díjra jelölt Amy Adams játssza), és abban a kisvárosba jön vissza dolgozni, ahol gyerekeskedett, illetve felnőtt. A kisvárost, ami Wind Gap névre hallgat, metaforikusan szerintem szimbolizálja a sertésnevelde, vagy disznófarm, ami a településen található. Nem csoda, ha Camille nem nagyon vágyik vissza. Mentális betegsége a sorozat elején eléggé aktív, és előtérben van, gyakran vannak hallucinációi, de sajnos a cselekményt nem mindig viszik előre, csak mint a domestic noir (al)műfaj egyik hangulatkeltő eleme szerepel, nem igazán vannak megérzései, a jövőt sem látja, az egész 4 részen keresztül szerintem csak össze-vissza flesselget, minden funkció nélkül. Ez azért már – néhányan kezdik pedzegetni – a valóságban sem így van, egy filmben (vagy regényben) pláne találhattak volna neki valami funkciót. Az önvagdosása sem annyira vagdosás, mint inkább tűvel szavak tetoválása az egész testfelületére (hegtetoválás), de már állítólag nem csinálja, csak néha.
Ami a legerősebb motívum a sorozatban, és számomra érdekessé teszi mégis, az a főszereplő foglalkozása, ugyanis munkájára nézve egy hírporál újságírónője. Munkája során gyakran a szövegeibe is belelátunk, és nyomon követhetjük a fejlődését. Érdekes utat jár be a viszonylag gyakran beküldött szövegeiben. Újságírói, szinte hivatalos stílusban kezdi, majd ahogy belevonódik az ügyben, úgy válik egyre személyesebbé a hangnem, és az olvasók egyre inkább harapnak a személyes hangvételre. A legutolsó cikke már nem is annyira hasonlít cikkre, mint egy énblog bejegyzésére, és semennyire sem objektív, hanem (meg)érzéseire támaszkodva, puszta spekuláció és önelemzés az egész. A kiadója mégis a cikk publikálására bíztatja, és óriási sikerben van részük. Számomra ez volt a filmsorozat legérdekesebb része – talán nem véletlenül. Összességében viszont enyhe csalódás számomra ez a sorozat, valószínűleg erről a szálról fogok rá emlékezni a későbbiekben.
Az Éles tárgyak (Sharp Objects) ismertető megírása közben egyetlen meglepő fordulatnak sem kellett kiderülnie.
