Amúgy elgondolkoztam ezen az egész pszichiátria-kérdéskörön: Miért van az, hogy a társadalomban újabban mindenhol elismernek, a tőlük telhető módon, persze, a pszichiátria viszont végig szívat? Azért, mert a pszichiátria alapvető hozzáállása a dolgohoz: rossz, nem megfelelő. A pszichiátria olyan dolgokba akar beleszólni, olyan kérdésekben érzi magát kompetensnek, amihez semmi köze. 0 köze van például a pénzügyi helyzetemhez. Mások zsebében turkálni nem szép dolog. Miért van joga arra késztetni engem egy pszichiáternek, hogy márpedig nekem havi 100 ezerből ki kell jönnöm, ha törik, ha szakad? És még félre is kell tennem. Az esélyek akkor lennének egyenlőek, egyébként akkor van joga más százezrével verni a csalánt mindenkinek, ha ő is annyiból gazálkodik. Alapvetően a földi élet nem egy siralomvölgy, vagyis nem annak kéne lennie még egy skizofrénnek sem. Ez nem morális kérdés, meg hogy másnak még kevesebbje van, ez egzisztenciális kérdés, az ember törekszik arra, hogy úgymond „jól éljen”, vagyis ne vonjon meg magától semmit. Ez nem egy spártai városállam, és nem is a középkor, a takarékos polgárral, vagy a szocialista embertípust favorizáló világ a dialektikus materializmussal. Posztmodern  korban élünk, az embernek joga van oda súlyozni az életét, ahova akarja.

A pszichiátria kudarca ott kezdődik, amikor olyan kérdésekbe üti a dolgát, amihez semmi köze. A hanyatlása, a bukása, a mindene. Az Ébredések Alapítvány egy protektív, betegjogokat védő pszichiátria, miközben megpróbálja (megpróbálná) megmondani, merre hány méter. A családterápiát a szüleim panasznapnak fogták fel, ahogy végighurcoltak a megyén, és sehol sem bírtak velem, itt is kudarcszag van a levegőben. Minek nekem pszichiátria? Minek? Hogy elsírják, hogy miért nem vagyok konformista, hogy miért nem vagyok normakövető, ahogy a többiek Nyíregyházán Szabó főorvosnő előadásán. Mert én skizofrén vagyok ÉS nonkonormista. Jó napot kívánok! Egyébként anyám már lassan egy éve nem igazán szólt hozzám, és most ki is fejtette, hogy nem is óhajt velem soha többé foglalkozni, a jövőben sem. Szeresse csak a tesómékat Angliában, kajálja be azt a british-nagymagyar hátrafelé nyilazó elmeroggyant elméleteiket, de sanszos, hogy őket már csak távolról szeretheti, mert minden mélymagyarságuk ellenére már soha nem fognak hazajönni, és nem csodálkoznék, ha ebben ő is benne lenne. Távolról szeretni valakit nagyon könnyű, ameddig itthon voltak, ők se tudtak kijönni. És mit ad isten, a pénz valahogy nekik is kéne. Mert Angliában sincs elég valahogy. Csak valakinek a világ pénze sem elég, a példa értékű élete ellenére sem. Vajon őket miért nem vonják pszichiátriai kezelés alá? Ha már családterápia, legyen teljes körű, nem? Persze azt meg tudták tőlük kérdezni, hogy engem gyámság alá kell-e vágni. És a válasz felől nincsenek is kétségeim.

Véleményem szerint Angliába kivinni a pénzt annyi, mint tengerbe hordani a vizet vödörrel, igazából nem tudom. Ilyesmiről még nem is hallottam. Ez ennyi. A másik téma a magyarérettségi. Viszonylag tűrhető lett az írásbelim (74p), a szóbelim eredménye 25-én lesz, de érezhető volt az érettségi bizottság pozitív állásfoglalása velem kapcsolatban. Igazából sok pontra számítok. Ezt bizonyos metakommunikációs jelekből szűrtem le, amit (annak ellenére, hogy állítólag elmebeteg vagyok), csodák csodájára képes vagyok érzékelni. Szóval szinte borítékolható már, hogy szeptembertől újra egyetem. Egyébként a 10+ év alatt azért kínlódtam, gyötrődtem sokat, mert negyedikben abba kellett hagynom az egycsit a kedves pszichiátriai kezelések hatására, nyomására. Ezt miért nem képes fogni a pszichiáter, és mellesleg senki, hogy ez nekem mennyit jelent, és ez az én igazi terepem? Miért akarok skizofrén létemre visszamenni? Miért nem jó nekem a fűnyírás, szőlőmetszés? A műveljük kertjeinket? Mi ez az egész hübrisz? Nos, a helyzet az úgy áll, hogy nem érzem magam a nap 24 órájában skizofrénnek, igazából egyáltalán nem érzem magam annak. Ami vagyok, egy sima kis bölcsész, ha úgy tetszik, filosz, akit egyszer csak 2 rendőr és 2 mentős mentőkocsiba vágott, azután folyamatosan cuccoltak, meg mocskoltak, én pedig minden tudásommal elkezdtem magam védeni, az embertelenség ellen, a humánum nevében. (Talán mégis jó valamire a magyarszak, a titkárnőképző?)


Mint a fuldokló, aki nem nézi, hogy kit nyom le a víz alá, miközben ki akar jutni a mély vízből a partra. Ha az életem a tét, én magam vagyok a tét, kit érdekel, mennyi embert rántok magammal, hogy túléljem? Nem az a kérdés, hogy hiszek-e a reinkarnációban, vagy a túlvilágban, az a kérdés, hogy hiszek-e, magamban, a mában, a mostban. És én hiszek. Nem érdekelnek az életemről mások által elgondolt igazságok, a mások verziója, sem a hozzátartozóimé, sem a magánegyetem rektoráé, sem az atyaúristené. Majd írják meg, vagy tarsták magukba, mit érdekel. És miért van az, hogy a tankönyvek lapjain nem csupa normakövető, csupa konformista ember szerepel, amilyennek nekem lennem kellene állítólag? Azért, mert, aki valami teljesítményt elért, ahhoz egyéniség kell. Én már kiverekedtem magam a szabolcsi pszichiátriai dzsumbujból, ahhoz is egyéniség kell. És nem, nem kell a nevemet megjegyezni, nem kell sehova leírni, csak szépen békén kell hagyni. Ha egy mód van rá. Nem kell piszkálni, nem kell ujjat húzni, és akkor minden OK. Hányszor kell még ezt leírni/elmondani? Valaki, úgy látszik, nem ért a szóból. Vagy nem akar.