Az egész ott kezdődött, hogy tegnap részegebben/később jöttem haza a szokásosnál. Van egy elméletem, miszerint a részeg emberek nem agresszívebbek, de a józan társaik, csak  általában addig provokálják őket, amíg kihozzák belőlük az állatot. Tegnap is ez történt. Szar volt. Azon húztam fel magam, hogy nem akartak pénzt adni. Egyáltalán. A tesómékat meg ugye tömik lóvéval, mert olyan jó fejek, hogy idejönnek, órákig pofáznak mindenféle ezoterikus faszságról, meg a tévét bámulják, meg idióta videókat arról, hogy hogyan legyenek egészségesebbek. Nem, mintha bármi bajuk lenne, hanem egyszerűen idióták. Talán inkább dolgozniuk kéne valamit. Örüljenek, hogy nincs semmi bajuk, az én betegségem álltólag egy létező valami (legalábbis miután teletömnek gyógyszerekkel tényleg beteg leszel), eddig az volt a gyakorlat, hogy ezzel mindenkit le%-olnak. És nem kamuból, mint apámat, aki élvezhetné az előrehozott nyugdíjas éveit, kertészkedhetne, rólam meg leszállhatna végre. Eddig is "segítenem" kellett a napi 1000 Ft-ért, amit a rokkantnyudíjamból nagy kegyesen ideadnak a szüleim. De most apám kitalálta, hogy 2 órát kell, hogy naponta dolgozzak azért a pénzért, ami jogosan amúgy is engem illet(ne). Lapátolni kellett, meg fát vágni. Eleinte csak úgy ment a munka, hogy minden egyes lapátolásnál/fejszecsapásnál azt mondtam magamban, hogy "a kurva anyád", "dögölj meg", és ezt váltogattam. Nem vagyok teljesen béna hozzá, mert gerekkoromban megpróbáltak engem is hobbiparasztnak nevelni (mint szinte mindenkit a családban), de persze nem sok sikerrel. Én még a helyi kocsmában sem bírom azokat a mezőgazdasági érdeklődésű embereket, akik oda járnak, magyarul kimondva bunkó parasztok. Úgyhogy én se járok oda egyáltalán. Aki nem lelkesedik a "kerti munkáért", azt levegőnek nézik. Jobb esteben. Vagy csak eddig terjed az agyuk, mit tudom én. Szóval inkább bejárok a városba piálni.

Én mondtam, hogy ne költözzünk ide a halál faszára a sóstóhegyi parasztok közé, de persze a szüleim le se szartak. Egy időben divat lett ide költözni, szóval, aki itt lakik, vagy elég sok pénze van, vagy paraszt. Esetleg mindkettő. Most naponta be kell járnom a városba, hogy normális embereket lássak, + normális kocsmákba járhassak, meg hogy egyáltalán érezzem, hogy élek. Én a városban nőttem fel, ha ezt a porfészek Nyíregyházát annak lehet nevezni. Nem tudom legközelebb hova költözünk majd, valami tanyára. Bár a tesómék azt tervezik. Há-há-há. Szar az élet, mi? Vissza a természethez. Nagyanyám is 80 éves koráig a földet túrta, nagyapámmal együtt, aki 75 éves korában meghalt. Szóval a nagymamám itt lakik nálunk, hiába sóherkedett, meg verte a fogához a garast (mint a parasztok általában), egy demecseri házon kívül nincs semmije, ami ráadásul szart se ér. Nagyapám halála előtt újították fel 1 milláért, ami abból állt, hogy kivertek néhány falat, legalábbis én ennyit vettem észre az egészből. Biztos csináltak mást is, például kifestettek, kurva jó lett tényleg (szarabb lett, mint volt). Szóval most ott áll a ház üresen, nem kell a kutyának se, felajánlották, hogy oda költözhetek (ott szintén földet kéne túrni). Lakik egy olyan alkesz "emberpár" a szomszédban, olyanokat csinálnak, ami még nekem is sok, sokszor összetörik magukat (van valami lépcső, és nem bírnak fel/le járkálni, annyira be vannak baszva, vagy összeverik egymást, a lényeg, hogy mindig "betegek" szegények. Ja, az agyukat meg már természetesen elitták (de lehet, hogy nem is volt). Ők is próbálnak "földet művelni", de mivel mindig totálisan részegek, siralmas eredménnyel. Kábé anyámékkal egykorúak, kicsit szarul néznek ki, de viszonylag még jól bírják magukat. Na, jó, ennyit róluk. A nagyanyám szokott mindig róluk mesélni, ha néha "elkap", mert apám véletlenül nincs itthon, és órákig pofázik hülyeségeről, jön utánam, és egyre csak mondja. Hogy kétszer kapott állami kitüntetést Kádár Jánostól, meg meg valami brigádvezető volt a parasztok között, és az ő emberei mindig többet kerestek, mert... tudja a faszom... általában nem figyelek, mert ráadásul álmosító is, úgyhogy általában vagy aludnék, vagy kimennék sétálni, meg cigizni. De neeem, mert ki kell várni azt a 2-3 óra hosszát, amíg apám hazaér.

Idiótákkal vagyok körülvéve. De már egyre fáradtabb vagyok, hogy újra kezdjem máshol/másokkal/máshogyan. Megértem a kulcsi mészárost, hogy bekattant, és halomra gyilkolta a családját, bár annyira nem ismerem a körülményeket, úgy rémlik, mintha neki is igazi seggfejekből állt volna az ő családja is.

Ráadásul a bnőm (még őt viselem el a legjobban, bár egyre gyanúsabb, hogy csak a pénzem kell neki) meg egy igazi fapina. Baszni nem tud, szopni nem tud, a faszverést még tudná, csak szerintem ahhoz se nagyon van kedve. Úgy ellett neki "megtanulnia" egy (asszem) 16 éves barátjától (amikor még ő is 16 volt), aki verte, megerőszakolta, késsel fenyegette, meg ki akarta nyírni a szüleit (is, meg őt is). Egyébként egész sok ilyen pszichopata barátja volt. Hát, ennyi ésszel, ami neki van, nem csoda. Kicsit azért is vagyok mellette, mert féltem, hogy milyen idióta jöhet(ne) még utánam (na meg azért is, mert megfenyegetett, ha elhagyom, kinyírja magát.) Azért, ha valaki képes lemenni a szintjére talán szerethető. Ennek ellenére nem szereti igazán senki (rajtam meg a fián kívül). Én azt mondanám, hogy megtanultam szeretni, és évekbe telt, mert rohadt idegesítő tud lenni, ha valaki nincs hozzászokva az ostobasághoz hisztivel párosulva. 

Régebben gyűjtöttem az érdekes embereket, akik persze (majdnem) mind alkeszek voltak, egész jó életem volt, meg jó barátaim/haverjaim. Azt hittem az ilyen kapcsolatok örökké, vagy legalábbis sokáig tartanak, és egy csomót lehet belőlük profitálni (inkább szellemi értelemben, de amúgy meg mindenhogy), de nem is ez a lényeg inkább, hanem, hogy jól éreztem amgam velük. Jobb pillanatainkban azt gondoltam, hogy ők az igazi családom. De a betegség (az, hogy megőrültem, depressziós lettem, és mindenkit elmartam magam mellől) úgy látszik sok volt (még nekik is). Csak a családom nem tudott mást tenni, mint "kitartani mellettem". Vagy itthon megyünk egymás idegeire, vagy bezáratnak valami intézetbe. Vagy az utca. Jobbnál jobb lehetőségek. Ráadásul úgy érzem, hogy ameddig én a pszichiátriákat jártam, a tesómék jól kisemmiztek. Az azóta megboldogult keresztanyám, meg nagyanyám felhívták rá a figyelmem, hogy tőlük (mámint a tesómtól és a feleségétől) semmi jóra ne számítsak, még örüljek ha nem forgatnak ki mindenemből, amit esetleg örökölhetnék (mivelhogy bolond vagyok).