Mivel apám a lóvéval zsarol, amit egyelőre még Viktortól kapok, kénytelen leszek elmondani "az őszintét", vagyis rövidre zárni a "gyógyítást". A gyógyulás/gyógyítás útja pedig az emlékezés, drága barátaim, nem pedig a jövő kifürkészésének a lehetőségei, amiről Gustav Meyrink írt könyvet. Bevallom, először kábé úgy akartam "meggyógyítani" őket, mint ők engem, hogy elküldtek az Arkádia Spirituális Fényeinek Satöbbi egyházának a helyi főpapjához, aki mindenféle hajmeresztő gyakorlatokat - pl kézenállás - talált ki nekem annak érdekében, hogy "meggyógyuljak". Persze ez a Villás később Bevallota, hogy "Azokat csak azért mondta, hogy foglalkozz valamivel.", én meg mondtam neki, hogy "Értem." Köszönöm a semmit, Kedves Béla. Hát, foglalkoztam néhány dologgal akkoriban, de bevallom, pont azokkal nem.
Szóval először azt találtam ki, hogy apámat elküldöm egy szcientológiai "etikakezelésre", anyámat meg egy katolikus paphoz, gyónni (a 2 kb ugyanaz). De rájöttem, hogy ez a szarakodás évekig is eltarthat, én meg emlékszem az igazságra - "részeg vagyok nem hülye" - ez volt a kedvenc mondásom, mondjuk erre már nem vagyok manapság olyan hű de büszke. Szóval az volt, hogy egyszer - szokás szerint - bebaszva jöttem haza, apám agyát meg elöntötte a szar, és meg meg akart fojtani, és azt ordította a pofámba, hogy "Megöllek!", én meg csak annyit bírtam kipréselni a torkomon nagy nehezen, hogy "Ne ölj már meg", erre nagy lihegések közepette nagy nehezen elengedett. Anyámnak mindössze annyi bűne volt ebben, hogy ezt végignézte. A családban ez a "közös élmény" feldolgozatlan maradt, és bevallom, engem egy kissé traumatizált.
Egyébként ez a motívum köszön még vissza Temesi Ferenc A Por című nagyregényében is (amit a magyar posztmodern kezdetének szoktak tekinteni), és Charles Bukowski életművében is. Persze ők "kíírták" magukból ezt az "élményt", és remélem, hogy most már én is... Szokás szerint ez a bejegyzés is "elszállt", eredetileg ezt "szellemesebben" fogalmaztam meg. Na, folytassuk még a gyógyítást, vagy tisztul már a köd?
