Mostanában kevesebbet írok, mert egy jó kis hajnali melót vállaltam: újságkihordást. Mondjuk, ennek a médiához eléggé közvetve van csak köze, de párszor voltam már a szerkesztőségben, és hát... nem rossz-nem rossz. Éppen el tudnám magam képzelni egy ilyenben nem-újságkihordói minőségben is... Persze nem jelenleg, mert aktuálisan rajtam van a rosszbetegség, és úgy gondoltam, hogy jelenleg nekem az a legjobb, ha leterhelem magam, és munkaalkoholizmusba menekülök a magánéleti válságom elől. Milyen érdekesen hangzik, nem? Én, aki mindig inkább lusta voltam, eljutottam ide is.

Igazából egész életemben a média világa (azon belül is az újságírás) és a szépirodalom között vívódtam. Persze, sokszor még tudatos sem voltam rá. De hogy ez úgy realizálódjon, hogy újságkihordásban csúcsosodik ki, ezt azért nem gondoltam volna. A maximum, amit tehettem ebben az élethelyzetemben, hogy írtam egy szép(?), jó(?) verset az első hetemről. Ebben, ugye benne van az újságkihordás, a szép(?)irodalom, meg a kvázi újságírás, amikor leblogolom. Ezt még leöntjük egy kis híg keleti filozófiával, és máris kész az eredmény. Ezen kívül egyre több tweet örökíti meg a keleti filozófia által megtermékenyített, újonnan támadt gondolataimat, például ez itt a legújabb ezek közül: "Azt gondolom, hogy az élet olyan, mint az interactive fiction játékok, néhány választási lehetőség van, de azon kívül minden a megszabott rend szerint halad benne. Illúzió az, hogy minden percben végtelen döntési lehetőségünk van, mert valójában nincs. Kezdek nagyon elvont lenni?"

Mielőtt elkezdenénk teljesen zavarba jönni azon, hogy hogy jön össze a keleti filozófia az interactive fiction-nel, a twitterezéssel,  az újságkihordással, az alkoholizmussal, és az összes többivel, vessünk egy pillantás a költeményre, amit írtam, és csak akkor kezdjük el hívni a 112-t, ha meggyőződtünk róla, hogy végképp beszámíthatatlan lettem. Íme a vers:

próbaidő

egy hétig hullámzott a karma
othol a sarkon a hal áll
berúgott a postásbicikli
csütörtökre nem bírta már
a sorsok nagy kerékpárútján
elgázoltak most egy anyát
jobbra tarts és ott egy kar inti
merre is menjek most tovább
a hajnalban és az éjszakában
fulladnak meg a nappalok
csak a szavaktól vagyok terhes
de dolgoznak még a hormonok
egy mentő szirénázva elmegy
mellettem már meg sem áll
vidáman szaghallucinálok
a század bennem rezonál

Hm. Tovább folytatva a médiával, újságírással kapcsolatos gondolataimat, a hétvégén már kezdődik is az egyetem, a kedves kis komm-média szakomon, valamiféle kötelezően szabadon választható tantárggyal, ami, ha jól emlékszem a közösségi médiabeli kommunikációról szól, amihez talán van némi közöm, amikor a facebookos és twitteres tevékenységeim jutnak az eszembe. Egyébként a nemrég gyesről visszajött szoc. munkás, nevezzük most már Editának (persze, őt ezen a blogon mindig másképp nevezzük (,mint ahogy kéne)), csodálkozva vette tudomásul, hogy én vagyok azok mögött a facebookos megosztások mögött, ami a munkahelyünk tevékenységét hivatott hirdetni/reklámozni, és telibe hibázta, hogy valamiféle intézményi kommunikátor lennék egy bizonyos értelemben. Már nem a termelésben vagyok, nem varrogatok, hanem ez a dolgom. Persze, egyesek szerint rendszergazda vagyok, illetve informatikus, hogy már teljes legyen a zavar. (Mivel minden informatikai háttérmunkát is én végzek a cégnél.) Szóval Edita pár új körülménytől szerintem akkora sokkot kapott, hogy azonnal szabadságoltatta magát (jó, lehet, hogy semmi köze ehhez.) Egyébként, ha már a melóról van szó, úgy vettem észre, egy csomóan olyan szarul vannak, hogy az én nagy magánéleti válságom szinte már fel sem tűnik.

Még annyit a témához, hogy szépirodalmi, illetve újságírói ambícióim eddig esztelen blogolásban és twitterezésben csapódtak le, mert nem bírtam hivatalos kereteket adni ezen irányú tevékenységemnek. A kommunikáció-, és médiatudomány szaktól azt várom (többek között), hogy néhány helyen komolyan vesznek, persze, lehet, hogy ez megintcsak amolyan illúzió-féle. De meg kell próbálnom a lehetetlent is,  mert csak akkor lehetek majd megnyugodva, ha úgy érzem, mindent megtettem magamért (és akkor sem sikerül). Akkor viszont marad jelen blogon a pszichiátria ostorozása, mert már megint érik egy adag, csak sehogy se illett ide a témába, de egy kicsit már megint kihúzták nálam a gyufát, több oldalról is. Amit feltétlen szükséges elmondani, hogy az Ébredésekbe már nagyon nem óhajtok visszamenni, a nyíregyházi pszichiátria nemtörődömsége és cinikussága pedig megint kezd újabb szintre lépni szerintem, de ezekről még bőven lehet szó a jövőben.

Akkor most le is léptem újságot hordani...