„Mutassa be a lírai én és a költő saját énje közti kapcsolat problematikusságát a Hiperkarma együttes Bérczesi Róbert által írt dalszövegeiben különös tekintettel a zenekar mitévő/amondó című dalpárosára.” -szólt a feladat az idei  magyarérettségi "az irodalom határterületei" tételénél. Ez felvet több problémát. Talán bocsánatos bűn, de most inkább ezekre a problémákra fókuszálva járjuk körül a jelenséget, mint kritikai szempontból.


Távol álljon tőlem, hogy bárkit is diagnosztizálni akarjak, de Bérczesi Robi Kiss Lászlóval közösen írt életrajzi könyvében olyan mértékű hallucinációkról és téveszmékről ad számot, amihez képest az enyéim eltörpülnek, mind időtartamában és intenzitásában. Márpedig én, a legjobb tudomásom szerint skizofrénként vagyok diagnosztizálva, ő pedig nem. Hogy is van ez? Bérczesi Róbert világa amúgy számomra ismerős, én ugyanúgy szétcsaptam magam alkohollal a 2000-es években, mint ő a drogokkal, amit mértéktelenül fogyasztott egészen a közelmúltig, amiről számot is ad az Én meg az Ének című önéletrajzi könyvben, ami ugyan regényes elemekben bővelkedik, mégis inkább életrajznak gondolnám. Regényes életrajz? Életrajzi regény? Van ilyen? Biztos. De ha már így előállt a történetével (amiért tiszteletet érdemel), nézzük csak meg, miért problematikus néhány ponton a történet!

Vizsgáljuk meg, miért  is mulasztották el a kedves pszichiáterek a Nyírő Gyula Kórházban és a Péterfy Kórházban skizofréniával (vagy ahogy ők mondják "paranoid szkizofréniával") diagnosztizálni, holott a tünetei annyira egyértelműek, hogy egy óvodás sem tévesztené el, ha elmondanák neki, nagyjából miről is van (nagyba') szó. Talán azért, mert a pszichózisát drog indukálta pszichózisnak tartották, holott ő maga mondta el, hogy már jóval azelőtt voltak hallucinációi, hogy egyáltalán a drogokhoz nyúlt, sőt, kifejezetten az volt az egyik katalizátora a kábítószerezésének, mert ha drogozott, akkor ki tudta zárni a hangokat (a fejéből). Akkor mondanám, miért nem diagolták: nem akartak cirkuszt. A pszichiátriai szakmai protokoll szerint a csávó a skizofrénia összes követelményét bőven kimeríti, de sem az elvonón, ahol járt, sem a 2 pszichiátriai bent tartózkodása alatt erre nem került sor. A probléma feltárásában tehát egyes a pszichiátriának, hagynak egy hallucináló, téveszmés illetőt nyugodtan garázdálkodni, sőt, hagyják, hogy sztárolják, egy ujjal sem mernek hozzányúlni. Nem hülyék. Csak egy kicsit beszariak. Mert tudják, ha diagnosztizálnák, ráirányulna a médiafigyelem az aljas kis húzásaikra, és ezt, persze, ők nem akarják.


A másik érdekesség a könyvvel kapcsolatban, hogy miért tesznek érettségi tételbe egy olyan valakit, aki még abban sem lehet biztos, hogy "nem állítják elő" a könyvben leírt és elkövetett kábítószerrel való visszaélésért, illetve milyen példát állítanak a fiatalok elé? Mi ennek a választásnak az ifjúság számára érvényes üzenete?  Ha skizofrén vagy, ne kezeltesd magad, viszont kábítószerezz nyugodtan, mert attól leszel nagy művész? Nem tudom, miért pont a Hiperkarmát tették érettségi tételbe, annyira nem ismerem a kortárs alternatív rockzenét. Ennek ellenére brutális, de őszinte húzásnak érzem. Mert az életmű (a könyv, a dalszövegek) bemutatják a szerző pokoljárását is, elég mélyen, de legalább nem tesznek úgy, mintha a művészet (az írásművészet, akármilyen művészet) valami íróasztali dolog lenne, megélt életesemények nélkül. Bár a szerző hangsúlyozottan nem tartja magát betegnek, különösebben én sem magam. Ahogy leírta a hallucinációit a kötetében, úgy én is leírtam a magamét a Skizofrénia underground blogom végén, pár hónappal később.

Végülis, egy szabad orszgban élünk: hallucinálni szabad. Azt leírni is. Publikálni is. Akkor meg? Mit alakoskodunk még mindig a skizofréniával? Amit nekünk szabad, a tömegeknek nem? Miért folyik még mindig a néphülyítés össztársadalmi szinten? Nem tudom ezt sem. De talán így az igazságos. Mindenki kaparja ki magának a gesztenyét. És ha addig emberek szenvednek/halnak bele [a gyógyszerezésbe]? Na, és, na, és? Ne nézz oda. Ez is egy megoldás. Esteleg elgondolkodom rajta.