Habár megígértem, hogy takarékra teszem magam, az egyik érettségi tételbeli szövegben olyan jelentésréteget fedeztem fel, ami valamennyire beemeli a misztikumot a tananyagba, és úgy éreztem, érdemes erről pár szót írni - Az Iskola a határon metafizikai olvasata, spoilermentes verzió
Lám csak, mennyire friss és aktuális ez a blog! Egy olyan regényről lesz szó, aminek az első változata 1948-ban jelent meg Továbbélők címmel, és a későbbi változata is 1959-es, Iskola a határon címmel. Persze, egy csecsemőnek minden vicc új, ahogy mondani szokás. Bár a nyelve még a mai napig közérthető szerintem, a regény kiinduló helyzetébe annyira nem tudtam belehelyezkedni, hogy első körben le is szaroztam a művet. Legalábbis az első százegynéhány oldalt. Ezen volt, aki annyira megsértődött, hogy megszakította velem a kapcsolatot. Persze, csak a Twitteren, de akkor is. Valójában az a helyzet, hogy az első kb. 100 oldal eléggé megrostálja a könyv olvasóit szerintem, én sem olvastam volna el, ha nem magyar emelt szintű szóbelire kellett volna, és sokat vesztettem volna ezáltal valószínűleg. Annál is inkább, mert a könyvben van valamiféle transzcendenciára való törekvés, amit nyelvi eszközökkel próbál megragadni, sőt nyelvi kifejező eszközökön keresztül. Pontosan a nyelvi kifejezés lehetetlenségéről és esetlegességéről beszél. Ahhoz képest, mondjuk, eléggé bőbeszédű 430 oldallal.
A témaválasztása elég furcsa, és látszólag messze áll a regény eszmei mondanivalójától: egy katonai iskola életét mutatja be. A cselekményben történtek valójában elfedik a lényeget: hangsúlyozott egyhangúságán túl mégis akciódús a felszíni történet, az iskolában egy rossz szándékú csoport magához ragadja a hatalmat, és terrorizálja a többieket. Tehát nem elég a katonai iskola durvasága, még rá is tesznek egy lapáttal a hatalmaskodó - kezdetben - negyedévesek. A regényben mindenki kínoz mindenkit, a tisztek a növendékeket, a növendékek az újoncokat, az újoncok egymást.
Valójában látszatéletet folytatnak: sohasem az történik igazából, ami a felszínen, és a regény igyekszik minden pofon eredetét kikutatni, minden seggberúgás okát feltárni lelki szempontból, ami viccesen hangozhat, és jobban belegondolva az is. Aztán ott van még a sokszor nem idézett trágárságok - vélhető - özöne, amit a regény az irodalmi megjelenítés szintjén nem vállal, manapság már ez nem lenne akadály, úgy látszik, a régény kiadásának idején mindenképpen az kellett, hogy legyen. A regény szembeállítja a katonai életet a civil élettel, maszatol valamit az időkezeléssel is, az elbeszélés nézőpontjait, mesélőit is kevergeti. A katonai közeg nem hasonlít a civil közegre és viszont, az idő is másképpen telik. Feltevődik a kérdés, hogy melyik az igazi élet: igazából egyik sem, a regény végére azonban mégis a katonai élet válik igazibbá, pontosan azért, mert ebben a miliőben érhető tetten az a transzcendencia, amit Ottlik Géza az egész regény folyamán keres, és - részben - meg is talál.
A regény egyik kulcsmondata, amit Medvének, az egyik elbeszélőnek az édesanyja mond a fiának, egy kissé elkoptatott frázis, miszerint: "Néma gyereknek anyja se érti a szavát." Először a szereplő dühös lesz erre, majd ebből bontja ki (egyik) kulcsfontosságú tételét: Minden anyának értenie kellene még a néma gyereknek a szavát is, a hallgatását is, hiszen az emberi viszonyok annyira esetlegesek és bonyolultak, hogy csak azok érvényesülnek, akik állandóan ugyanazt hajtogatják pár szóban minden fórumon, mintegy sulykolják a mondanivalójukat, ezáltal elnyomva a többieket. Számomra az a regény mondanivalója, hogy a természetfeletti tetten érhető a mindennapokban is, ha jól odafigyelünk arra, amit csinálunk, és hajlandóak vagyunk elemezni, rendszerbe foglalni megfigyeléseinket. Bár a regény a Bibliából vett idézetekkel tagolja, bontja részekre a szöveget, pontosabban a Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt leveléből vett szövegekkel, mégsem kifejezetten keresztény mű (Medve sokáig még a Miatyánkot sem tudja, annak ellenére, hogy minden nap részt vesz a reggeli istentiszteleten), inkább valami rendezőelvet keres a világban, és azt a szöveg végére, úgy tűnik, meg is találja.
Végülis a regény a történetmesélés síkján egy katonai növendékekből álló galeri tevékenységét meséli el, a metafizikai rétege pedig azt a wittgensteini mondanivalót boncolgatja, ami így hangzik: "Kétségkívül létezik kimondhatatlan. Ez megmutatkozik, ez a misztikum.", "Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell." (Logikai-filozófiai értekezés, 1921). Ezeket a mondatokat szeretné a regény érzésem szerint meghaladni az irodalom, a művészet eszközeivel, és részben sikerül is neki, ráadásul a racionalitás, a józan ész határain belül. A mű jóval túlmutat az elsődleges jelentésrétegen, és olyan megértéshez juttathatja a figyelmes olvasót a világ működéséről, ami ép ésszel még éppen felfogható. Én örülök, hogy bekerült az emelt szintű érettségi tételek közé egy olyan olvasmány, aminek célja a misztikumnak a normalitás keretei között való bemutatása, bár kétségeim vannak afelől, hogy mindenki érti-e ezt a jelentésréteget, kezdve az érettségiző diákoktól egészen azokig, akik a szöveget beválogatták.
