Ez annyit tesz, hogy mászkálok a városban, össze-vissza, és egymást kergetik a gondolatok a fejemben, hogy mit kéne még leírni. Ja, és hogy hova. Hát, most egy darabig ide. Remélem sokáig tudom még itt rontani a levegőt, anélkül, hogy valami "illetékes" felfedezné. Különben is, ha valaki a terror árnyékában ír, az egy kicsit paranoiás lesz, legyen ez a fenyegetettség politikai, pszichiátriai, (szcientológiai!), vagy szülői. Hát nekem nagyjából mindegyikben volt már részem életem 1-1 szakaszában. Vegyük például George Orwellt, na most ő egy viszonylag normális ember (volt), csak 1 kicsit betegesen félt a hatalomtól, azt olvastam, hogy rettegett többek között a katolikusoktól, a kommunistáktól, és a brit gyarmati hadsereg fegyvereitől, ami ellen valami babona-féle miatt tetoválást is csináltatott. A totalitárius diktatúrákról meg - mint tudjuk - felvázolt egy víziót, először Állatfarm néven, szimbolikusan, aztán (a halála előtt nem sokkal) 1984 címmel, a nagyobb nyomaték kedvéért. Talán nem is igazán a haláltól félt, hanem hogy a végén kb a halála előtti pillanatokban mit kell majd gondolnia erről az egészről. Valamiért a legtöbb ember úgy szeretne meghalni, hogy tudja, hogy rendben vannak a dolgok, sőt valaki megpróbál még egy utolsó nagyot is mondani, na, ez asszem általában nem szokott túl jól sikerülni.

Tépelődéseim közben arra jöttem rá, hogy ha most már az életem végéig ki sem mozdulnék a sóstóhegyi házból, akkor is tudnék megállás nélkül írni a velem történt hülyeségekről, mégpedig azért, mert eleget éltem már 27 éves koromig, meg aztán utána is néha, amikor véletlenül nem gyógyszereztek. Életemben egyetlen esetről olvastam, amikor valakin IGAZÁN segítettek a gyógyszerek, az esetet Charles Bukowski írta le az egyik művében, hogy együtt dolgozott valakivel, aki teljesen véletlenszerűen kapkodta befelé a különböző bogyókat, és vett valami baszógépet, amire munka után ráült/ráfeküdt (már nem tudom), és azt csinálta egész nap. Hívta Bukowskit is, hogy menjen fel vele a baszógépre (mivel homokos is volt), de ő inkább nem élt az ajánlattal, se a gyógyszeressel, se a baszógépessel. Erre valami olyasmit válaszolt a tag, hogy "Nem baj, akkor baszok egyedül." Eleinte nem értettem, miért írta le egyáltalán ezt a hülye sztorit, de most már kezdem felfogni az egésznek a példázat-jellegét.

Talán csak arra lenne jó, ha tudnánk, mikor halunk meg, hogy nagyjából a felénél elkezdje mindenki összeírni a - nevezzük így - memoárjait. Persze valakit ez egyáltalán nem köt le, hanem inkább minél több élményt akar összegyűjteni, mert szentül hisz abban, hogy az élményeinket, vagyis a tapasztalatainkat a halálunk után tovább visszük magunkkal a most pontosan nem is igazán tudom, hova. Vagyis az anyagi javaink maradnak csak itt + a hullánk (bocsánat a szóért), de a lelkünkben, vagy minkben ezek elraktározódnának. Ezek általában abban is hisznek, hogy van valami Akasha-krónika, ahol minden le van jegyezve, amit valaki mondott, vagy gondolt, ezért felesleges időpocsékolás irkafirkára pazarolni az időt. Hát, akkor lényegében, amit most csinálok az csupán szövegszerkesztés, alig valamivel jobb, mint a "megosztás".

Amit ezzel főként mondani akartam, az mindössze annyi, hogy mivel ott dolgozok, ahol, csupa "sorstárs" között (ráadásul már megint nem szedek semmit 1 jó ideje), nem csoda, ha néha kissé paranoid vagyok. Ja, láttam egy filmet, az a címe, hogy Invázió, és van valami földön kívüli vírus, ami megtámadja az embereket. Ez cseppfertőzéssel terjed, de valami miatt ezt úgy érzékeltetik a filmben, hogy az egyik ember belehány a másik ember szájába, aki ettől megfertőződik, és ha elalszik, átalakul ő is. A főszereplő egy pszichiáternő, akinek egy skizofrén nő meséli el először, hogy miket tapasztalt főként a férjével kapcsolatosan (meg amúgy is). A pszichiáternő ezt kurvára nem hiszi el, de amikor lát ő is fura dolgokat, eszébe jutnak a skizó nő szavai, és leesik neki, hogy véletlenül éppen ő mondott igazat, és hogy már csak egy páran vannak, akik nem alakultak át (valami gyerekkori betegség következtében szerzett immunitás miatt, huhh), és az ő lányának véletlenül van ilyen immunitása, de vissza kell szerezni az idegenektől megszállt városban. Természetesen azért, hogy az ő véréből állítsák elő az ellenanyagot. Persze a végén mindenki meggyógyul ettől az ellenanyagtól (kivéve akit közben véletlenül kinyírnak). Szóval azért a vége olyan happy end-féle. Na, én azért ennyire durván szarul nem érzem magam, mint az emberek ebben a filmben, csak azért írtam le, hogy legyen némi összehasonlítási alap, meg viszonyítási pont. Mármint arról, hogy normális vagyok-e, vagy sem, meg arról, hogy nagyjából világosan tudok beszélni még egy eléggé irreális témáról is, vagy nem. Csak azért, mert a skizo-téma és a szcientológia-téma és a pszichiátria-téma lehet, hogy nem teljesen közérthető (még). De mivel egész sokáig tervezem írni ezt a blogot, vagyis magyarázni a bizonyítványomat, remélhetőleg a végén már az "illetékesek" sem fogják tudni eldönteni, hogy normális vagyok-e, vagy sem, és hogy bezárjanak-e vagy sem. Kétség nem fér hozzá, hogy egy idő múlva meg fogják találni ezt a blogot, ha meg nem találták meg már eddig is, de mivel a blog nyilvános, csak annyit tudok tenni, hogy 1. kurva sokat írok, hogy ne legyen kedvük elolvasni, 2. lehetőleg úgy írok, hogy ha meg is találják, ne tudjanak belőle teljesen kimenni. De ez is csak addig fog tartani, ameddig nem jön ide elég ember ahhoz, hogy zárttá tudjam tenni a blogot. És mivel arra még apám is rájött, hogy mindenki azt olvas ki egy könyvből, de bármilyen írásból is, amit akar (nekem nem kellett rájönnöm, mert nekem ezt tanították recepcióesztétika címszó alatt), csak annyit tudok remélni, hogy 1. néhányan ettől talán magukba szállnak 2. lehetőleg akkor, amikor én már nem leszek ott, ahol ők, mert utálok magyarázkodni nyilvános helyeken 3. senkinek semmi baja nem fog történni az itt leírtak miatt. (Általában egyébként szerintem ezért szokták irodalmi formába önteni az emberek a mondanivalójukat, de hát erre nekem nincs időm. :)) Ezzel párhuzamosan igyekszem főleg Anikót kihagyni ebből az egészből, mert azért ezt mégsem érdemli annak ellenére, hogy pl. tegnap is szakított velem kb 5 percre (de utána visszahívott 24x, és ez az, ami szerintem többet nyom a latba :)).

Ja, még valami, hogy legyen ennek a bejegyzésnek valami gyakorlati haszna is: honnan tudom megállapítani, hogy nem vagyok pszichózisban, ha egyszer ez olyan nehéz? Először is, azt az ember megérzi, és ilyenkor a rafináltabbja már "kettős könyvelés"-t alkalmaz (Csernus szerint), azaz nem mondja ki, amit gondol, mert érzi, hogy nincs teljesen minden rendben, de ha figyel magára, tudja, hogy ő már "kettős könyvelés"-t használ, én 1-2 hétig használtam egyszer "kettős könyvelést", de csak azért, mert akkor akartam bemenni a pszichiátriára, amikor én akarom, és így tudok velük egyezkedni a legalább a "lejárásról", meg ilyenekről*. A szoc. munkások ezt nem vették észre, de persze, hogy a szüleim bevágtak a pszichiátriára, és persze megint lőttek a "lejárás"-nak. Hát, köszönöm szépen. A másik, sokkalta egyszerűbb módszer: verjük ki! :) Tapasztalataim szerint pszichózisban nincs igazán szex, sőt ez a téma nem is nagyon kerül a felszínre a sok hallucináció/téveszme miatt, pláne nem saját magunkra vonatkoztatva. (Általában ilyenkor a világ megmentésén fáradozunk, és hasonló faszságok. Ne feledjük: a világot már nem lehet megmenteni. Vagy ha igen, arra ott van Bruce Willis, Chuck Norris és sokan mások.) Ha ilyenkor mégis megpróbálkozna valaki ilyesmivel (ti. faszveréssel), közben biztos, hogy valami magvas, de használhatatlan hülyeség fog az eszünkbe jutni. Én ezzel mindössze 2x próbálkoztam ilyen állapotban: 1x azt az "üzenetet" kaptam: "Az Életfa kiszáradt." A második alkalom a pszichiátrián volt, amikor körülöttem mindenki rázogatta a kezét, és én ebből azt a következtetést vontam le, hogy azt akarják, hogy verjem ki. Először nem nagyon akartam, hitetlenkedtem, de csak folytatták, szóval elmentem a budiba, elkezdtem, hát akkor meg ennyi volt az "üzenet": "Fogságban nem szaporodik." Nagyon vicces. Tényleg. És ez a videó csak azért, hogy jobban rögzüljön :):

* Hát csak annyi, hogy most már, ha kell, akár életem végéig is alkalmaznám a "kettős könyvelés"-t. És az emberek honnan fogják megtudni, hogy nem alkalmazom ezt máris? Hát egyszerű: sehonnan...