Már megszoktam, hogy ha 2-t villámlik, Sóstóhegyen rögtön áramszünet lesz, de ez a 1,5 nap egy kicsit sok volt. Na, tegnap, ha lett volna áram, nagyjából a következőt írtam volna:
Reggel fele azt álmodtam, hogy egy nyugdíjas pszichiáternővel szexeltem. A gusztustalan részletektől most mindenkit megkímélek, de ezt az álmot még egy ideig nem fogom elfelejteni. Hihetetlen részletességgel égett az agymba. Éreztem, hogy undorító, de azért csak csináltam. Aztán álmomban a pszichiáternő másnapra meg is halt. Na, nem "abba" halt bele, hanem csak úgy. Feldmár András szerint az az álom, amivel nem foglalkoznak, olyan mint egy fel nem bontott levél. De én ezt inkább nem kommentálnám. Talán annyi lehet az üzenete, hogy kevesebb pornó, és kevesebb pszichiátria kéne ide. A blog egy bizonyos pontján úgy is olyan, mint egy pornó-lerakat. Ez mondjuk nem jó, és nem rossz, de tény. A pszichiátria pedig bizonyos fokig megkerülhetetlen, mert most is a pszichiátria területén dolgozok. Immár 2 hete, de ki tudja meddig. Én szeretek ott lenni (amikor nem vagyok bezárva). Szóval itt dolgozok:
http://holden30.blog.hu/2010/01/24/a_fanyuvo_ujra_nyiregyhazan
Azelőtt voltam itt utoljára, mikor ez a blogbejegyzés készült. Egész nap fűrészeltek. Az idegeimre ment. Írtam is egy hosszú levelet, amiben olyasmiről volt szó, hogy túl sokat iszok, meg pornófüggő vagyok, én ezt beismerem, csak ne vágják ki a fákat, és bedobtam a "Betegelégedettségi véleményládába". Persze ez a véleményláda csak dísznek van ott, senki nem nézi meg soha, hogy van-e benne valami. Ez az én szerencsém. Pár nap múlva kivettem a levelet, és összetéptem. Az egyik kollégám azt mondta, hogy azóta nem hatnak jól a gyógyszerei, hogy kivágták a fákat. Hát, nem is tudom. Igazából ő permanens pszichózisban él, még az ún. gyógyszerekkel is, és néha be kell mennie a kórházba. Azért én eléggé bírom.
Tegnap amúgy nem történt semmi különös, csak elmentünk egy cukrászdába. Én minyont ettem. De csak azért, mert minyonról eszembe jutott, hogy mikor a sörgyárba jártam dolgozni, egy minyonról simán dolgoztam 8 órát, még az utasellátós változatáról is, amiben tészta van tömör csoki helyett. Egyébként abban az időben a miskolci utasellátóban csupa olcsó és jó dolgok voltak (még a pián kívül is). Akkor még eléggé későn kelő fajta voltam, főleg a hajnalig tartó bulik miatt, de amúgy is. Én nem az a típus vagyok, aki másnaposan bírja az ágyban hencsergést, a monoton munkavégzés nagyon jót tesz a másnaposságra, a legmonotonabb munka a "sörnézés", senki nem bírta 4 óránál tovább, kivéve engem, én végig bírtam :). Annyiból áll, hogy figyelni kell, hogy jól címkézi-e fel a gép a sörösüveget, és közben annyi alkoholmentes Stellát lehet ott meginni, amennyit akarsz. Ha valami nem jó, kurva nagy ordítás, és futkosás, le kell kapkodni a söröket, de ilyen nagyon ritkán van.
És most jön a legérdekesebb rész: alkoholmentes sört annyit lehet inni, amennyit akarsz, de aki esetleg nem bírná ki a munkaidőt pia nélkül, arra is van módszer, csak egy kicsit bonyolult. Ilyen esetekre van néhány forgalomból kivont láda sör, jól elrejtve az üres ládák közé. A hozzáértők (állítólag) pontosan tudják, mikor és mennyi sört lehet meginni, hogy a munkaidő végére már ne mutassa ki a szonda. (Szerintem 4-5-nél semmiképpen sem többet, de mit tudom én.) Egyszer mi is találtunk egy ilyen piaraktárt az üresek között, és poénból mindenki megivott 1-1 üveggel, aztán élveztük a helyzetet, meg vihogtunk mindenen. A többit meg ilyen-olyan módszerekkel kiloptuk a táskánkban. Ha megtalálják, akkor ezért viszont azonnali kirúgás jár. A nagy ijedtségre legtöbben már hazafelé félig berúgtunk a vonaton. De többet ilyet nem csináltunk, hanem inkább bort vittünk a sörgyárba, kizárólag munkaidő utánra, elvileg az is tilos volt, de azt talán még ki lehet magyarázni. A vonat a műszak után elég sokára jött, és Bőcsön 8 után már nincs semmi. Pláne 10 után, amikor a mi műszakunk általában lejárt. Ennyit a minyonról, meg a sörgyárról. Szóval így esett, hogy megszerettem az ilyen gépies, monoton munkákat (ott kizárólag olyanok vannak, és nemcsak a "sörnézés"), és attól kezdve szívesebben képzeltem volna el így a jövőmet, de időközben rájöttem, hogy az ilyen helyekre nagyon nehéz bekerülni, mert komolyabb végzettség/érdeklődés híján nagyon sok ember van ilyen helyekre, és bár lehet, hogy én jobb munkaerő lennék, de sajnos nem hiszem, hogy ilyen helyeken alkalmaznának paranoid skizofrén diagosokat. A diagomat annak a pszichiáternőnek köszönhetem, aki az álmomban szerepelt, és eléggé kifogásolható módon már az első (kényszer)beszállításomkor rám baszta ezt a stigmát, és annyit törődött velem akkor, hogy legyintett rám, és azt mondta, hogy "ő már elég ilyet látott" (egy szót sem beszélt velem, csak a szüleimmel). A kiengedésem előtt tartott egy "családterápiát", ami abból állt, hogy a pszichiáternő meg a szüleim felváltva mocskoltak, hogy én mekkora egy alkoholista állat vagyok, aztán rátett a Haloperidolra, amit más helyeken kizárólag kisebbségiek és gyengeelméjűek kezelésére alkalmaznak, ezt egy nagykállói pszichiáter mondta. A Haloperidolnak olyan súlyos mellékhatásai vannak, hogy itt már az orvosok nem is árulnak zsákbamacskát, mert azonnal felírják mellé a Kemadrint is ezek "kivédésére". A Kemadrint eredetileg a Parkinson-kór ellen használják, lehetséges melléhatásai: "szájszárazság, bőrkiütés, homályos látás, székrekedés, vizelet-visszatartás, esetleg hányinger, hányás, ínygyulladás, szédülés, tájékozódási zavar, idegesség, nyugtalanság, hallucináció, emlékezetzavar és a szellemi működés károsodása".
És azt is tudom, hogy ezt a diagnózist egy másik pszichiáter sohasem fogja megváltoztatni, valamiféle rosszul értelmezett szakmai összetartásból. Még a skizoaffekektívért is el kéne mennem a világ végére, de én ezeket a papírokat mostanában már seggtörlőnek sem használnám.
Még van egy március 15.-ei történetem, de azt már szerintem csak jövő ilyenkor fogom elmesélni, mert kurva gáz. :(
